Öreg fa gyökereHetven esztendő nem kicsi idő. Vén Csorba elérte, s már nem is tett egyebet, mint ezen illetődött, s elméjével napjában végigzarándokolta a számtalan múltat. A tanulságok belepték; ereje elfoszlott, s vele a neve is, mert csak ennyi maradt: vén Csorba. Hanem módja szerint bölcs volt s igazi, mert nem élt véle. A természete soha életében nem volt patvarkodó, sem erőnek erejével tudóskodó, hanem hasonló az áldáshoz, ami folydogál türelmesen, s nem ugrik senkinek a szeme közé. Így szolgálta le ez esztendeit, közben sok millió búzaszemet elvetett, egy csorda tehénnek a tejét megitta, háromszor a lovai elkapták, s hét gyermeket nemzett. De már nem fogta a figura. Pipa a szájában, s könny a szemében: így töltötte napjait élete farkán. György, a veje, az tartotta; s ha olyan drága nem lett volna, a puskaport is megetette volna véle. – Mért nem suvad meg immár! – mondta ez a György, az embertelen. Ilyen s még vadabb szavak burjánzottak belőle; a nyugdíjas pap esküdött is volna rá, hogy tövisbokor a György lelke, s az ördögök telirakták tojásokkal annak ágait. Felesége gyakran sírva fakadt: – Férhess el tőle, hiszen az én apám, s félig a tiéd. – Ha nem tud élni, tudjon halni! Vén Csorba ezalatt künn matatott az udvaron. Hátát a kertnek vetette, s a mézvackorfa ágait tapogatta, hogy melegek-e már. – Bő rügyet hány az idén – mondta, mert az ágazó testekben meleget érzett. Kicsi s közepes madarak villadozva szálldostak, s az ágakon hajlongtak, mintha köszöntek volna a megébredt virágoknak. Vén Csorba ujjai közé vette a napot. – Tavasz, gyönyörű tavasz! Életre buzdít minden: szaporíts erőt, Isten! – s fejét az öröm felemelte, s vén teste is utánaigazodott. Bent újra gonoszkodott György, a veje: – Aki nem tud élni, takarodjék, mint a hó! Vén Csorba nemhogy takarodott volna, hanem csontig buzdult a tavaszon, s hogy a nap egészen jól találja, a csűr előtti fenyőtőkére letelepedett: két lábszárával megölelte a hatalmas szálfát, mellét kivetette, s tisztára úgy ült, mint egy igazságról álmodó vén keleti, ki ha egyében nem, hát döglött lidércen is lovagol. A tőke árnyékában még hópántlika húzódott mint kihűlt hab, mit lázában vert ki magából a föld. A vénember hanyatt dőlt a fán, szemeit behunyta, két öklét a földre hullatta, s azok alatt olvadni kezdett a hó. – Be jó volna, ha halál nem volna! Örökké szántanék, az írást is kiművelném… A nap áldott ereje reá ömlött, megfürösztötte, s elaltatta. Csak alig is lélegzett, mintha ilyen szép tavasszal felesleges volna. György, a veje, éppen rátalált. – Vagy aluszik, vagy meghót. Bal szemét behunyta, mint nagy helyzetekben szokta, odasunnyaszkodott, s mint az ülü az elszenderedett kakast, körülvigyázta. – A melle nem inog! Közel is hajlott: jobbról egyszer, balról egyszer. – A levegőt sem szípja, mert né: egy percet sem mozdul a bajusza! Töviről-hegyire vizsgálódott. – Kujakja a havon nyugszik: ezt eleven ember nem teszi! Utánanyúlt, hogy megigazítsa, de visszahúzódott, nehogy melegiben feltámadjon az öreg. – Úgy becslem, meghala – mondta. Feleségét olyanformán hívta, mintha csupán néhány tyúktojást fedezett volna fel valahol a burján között. – Gyere, Márta, mert apád meghala szegény, nyugodjék békével! – Jajj! – Meg biza, s ne jajgass haszon nélkül. Az asszony torz arccal megfutamodott, megtorpant, s ismét nekibotlott: ki az ereszből, le egyben a grádicson, el a kapu felé. – Nem arra, te boldogtalan! Tova a nagy tőkén éré bé a halál – igazgatta az ijedt asszonyt, s leptiben követte is. – Édes, egyetlen apám! Oh, be hirtelen… – így zokogott, s ráborult, mire vén Csorba egyszerre felijedt, s úgy felült hirtelen, hogy tovatántorodott a leánya. Hárman haloványan egymásra meredtek. – Hát kied nem hót meg?! – ütődött meg György, a veje. – Tudtommal nem. – Akkor még hátravan. – Hátra. – De nem messze? Vén Csorba felugrott. – Tán szeretnéd, te tolvaj?! – Hát hova gondol, örökké éljen, mint az Isten?! – Mit értem! Mit értem! – kesergett a vénember. György pedig, a veje, röhögve továbbállott, s mellékesen visszamondta: – Nyolcvan elég lehetne, a sújba! Az asszony bekönnyezte a gonosz szavakat, egyebet tenni nem is tudott. Hanem megzavarodtak és megkeseredtek az ez utáni napok erősen. Ez a szomorú történet a vén Csorba maradék erejét jórészben felette. Ébren a halálra gondolt, éjjel se másra, minden ideje keserű lett, s ijesztő mivoltát apránkint a végóra is levetkőzte. – Meg kell halni, nincs mit tenni…! – mondogatta. György, a veje, egyre gonoszodott. Reggelenkint így beszélt: – Ma szép nap van: meg lehetne halni. Esténkint így beszélt: – Az éj ideje halni való idő: ne mulassza el! Mindezeket szó nélkül hagyta vén Csorba, pedig a csontjai is megszomorodtak ilyenkor. De meg nem verhette Györgyöt, a vejét, mert erős volt az, mint az ökör. Bölcs fenyítékekkel sem élt, hiszen aki tövig rosszféle, égetheted annak a szőrit is, mert akkor is csak harapni akar, mint a mérget vizelő sárkány. – Majd kibogoz a halál… – vigasztalta magát. Így köszöntött be május; s a szemek köré gyűlt a dicső élet, s minden olyan dús örömben nevekedett, hogy méltó egyedül csak az lett volna, ha mindenki napestig hányja a cigánykereket, s zengi hozzá teljes erejéből: Szent, szent az élet! Vén Csorba titkon virágokat szedett, s rezgőfüvet, mint a gyermek, minden napról csokrot kötött. Ezeket eldugott helyen sorjába rakta. Vette a tegnap szedettet: – Ez még él, s lelke bejárja valómat. Vette a legelső napit: – Sorsomra jutottál: ó, drága virág! – és sírt keservesen, bocsássa meg az Isten. György, a veje, megleste. – Habarodott, mint az ősszel feredő cigány. Vagy boszorkányokat idéz: őket virágozza. Orvul rákiáltott: – Hohé, jön a halál! Hazudott, mert nem jött a halál, csak a gyermekek feszengették meleg ujjaikkal a barabolyt. – Még csak hetven kéne, ugyé? – gúnyolódott a szégyentelen ember. – Lesz valahogy… – szorongott az öreg. Este megint kiült a fenyőtőkére. Meg kell halni, nincs mit tenni! – végezett magában. A holdvilág kenetteljesen szembelehelte. Abban elmerült vén Csorba, s úgy töprengett, hogy miképpen tudná megidézni a halált. Bátor lett, mint a vértanú szentek. – Én leszek a halál, s eljövök enmagamért – döntötte el. Ilyent ember még nem határozott, mert az elmúlás dísztelenségéből egyszerre ének lett. – Be szép lesz: a magam ura leszek végórámon is! – mosolyodott el. Virágok illatai a kert tetejére szállottak, s énekelték: Szent, szent az élet! Ekkor jött György, a gonosz, s előle az illatok lerebbentek a kertről, s elbújtak a bogarak hasa alá. Vén Csorba alázatosan szólt: – Ha ezt a tőkét felvágatod, meghalok. – Jézusom ne legyen, ha nem vágatom fel! – mondta György. Másnap félhüvelykes deszkákat vágtak a tőkéből. Még a meleg illat érzett rajta, mint az új kenyéren. – Szépek! – borult el a szeme vén Csorbának. – Most már tett bizonyít! – mondta háta megül György. Elesteledett. A termőerők a föld kérgén szétáramlottak, mint a jóság özöne. Szegényt s gazdagot balog elrengetett az Úr, s jobbjával a megfogamzott gyermekeket etette. Hold s csillagok vizekbe buktak. Egy templomi bagoly az örökmécs titkán elmerengett. Vén Csorba tiszta ruhában s vértelen színben éjfélkor az udvarra jött: egyik kezében ácsszerszám, a másikban lámpás. Csendesen járt s ünnepélyesen, nehogy megijessze önmagát. Egy szál deszkát az udvar közepén végigfektetett, lassan ráereszkedett s elhanyatlott rajta. Holtszénnel a fejénél vonalat húzott, s azután a talpa alatt. Így jött el önmagáért. Elgondolása vakmerő és mély volt, mert személyében a három csoda: az Isten, a halál és az ember találkozott. – Szépen meghalasztom magamat – mondta újból. Méretek szerint felaprította a deszkát, ölébe szedte, s a csűrben egy ajtót magára húzott. A lámpát lehelyezte, szerszámait kéz alá rakta. – Segíts meg, Istenem! Három juh s két bárány között megcsinálta a koporsót. Próbaképpen szépen belefeküdt, s mosolygott is, mintha szent játékot vinne véghez. Azután elismeréssel adózott önmagának: – Pontos munka, Istennek hála. A bárányok táncot jártak, csak a juhok szállottak magukba. Vén Csorba a koporsó fedelére tíz szeget tett, tíz szeg mellé kalapácsot, hogy György, a veje, könnyen kézhez kapja. Azután haját rendesre simogatta, ruházatát elegyengette, virágjait elészedte. Térdre állott, feje hervadtan mellére esett: így vette kurtán a búcsút. – Szép halált adj, Uram, énnekem! Akkor a virágokat magára rakta, elnyújtózott a koporsóban, s szemét lezárta. – Add Istenem: haljak meg! – fohászkodott. Mint elfúló sóhajtás, a csendesen szomorú juhok úgy szuszogtak. – Teljék be a rendelés…! Vége legyen a világnak, nyomorúságomnak! Lelkem, szállj ki, lelkem, szállj ki! A bárányok szedegették róla a virágot, s ahogy ették, fejüket illegették. Vén Csorba a múlandóságba sikeresen belekábult, látta már az Istent, amint fehér köpenyegben egy halom vakító fény tetején ül, s szakállát két angyalocska csicseregve simogatja, s feje felett rajokban fehér galambok keringenek. Két szent király sírt, három verejtékezve a koronát pucolta, a tanárokat az eleven betűk gázolták, szüzek keblein rózsa nyílott, a tudósok felhőket gyúrtak pajmolódva, s a költők fejük felett az űrt vizsgálták, hogy nem lehetne-e feljebb szállani. A csend és nyugalom belepett mindent. Elaludtak a bárányok is. A nap elindult, s vén Csorba feküdt, mint a holt. György, a veje, megkereste, de mintha nyűgöt vertek volna kezére-lábára, csak állott sokáig a koporsónál. Ez a gondos halál nagyon megragadta. – A tett bizonyított – ismerte el. Megint körülvigyázta. – Úgy becslem, meghala végleg. Felemelte a koporsó fedelét, s rátette pontosan, de az egyik juh letaszította az orrával a földre. S arra, mint egy villanás, vén Csorba is visszakerült a földre, reszketve félreütötte a koporsó fedelét, s halálsápadtan s megzavarodva kiugrott. György, a veje, elfehéredett cudarul. Meredve nézték egymást. Györgyöt megrázta az indulat, s hirtelen húzni talált egyet az öregre. S valahogy találta, vén Csorba visszaesett a koporsóba, s a vér szívére futván, lelkét kiadta. György, a veje, megtántorodott. – Hozzáüték… – s nézte gonosz tenyerét. Lehajlott, s megmozgatta a vénembert: – Ne mókázzék, hallja-e!? Vén Csorba nem mozdult, hideg a testét belepte. – Végérvényesen meghala – mondta György, a gyilkossal aki egy, s kiverte homlokát a hideg verejték. Letörülte, s magához tért. – Hasznos halott mindazonáltal – gondolkozott el. Bekiáltott a házba: – Gyere, Márta, apád meghala. – Nem ijesztesz meg másodízben is! – kiáltott vissza az asszony. – Gyere, tiszta igaz. Márta nem jött, s annyiban maradt. György, a híres, vén Csorbát a helyére fektette. Utána a koporsóval szemben leült a küszöbre, s elgondolkozott. Felesége azalatt tiszta inget téglázott az urának, munkája mellett vigadozott, s éneke kicsengett:
György bólogatta fejét. – Szép halállal hala meg… És ha csakugyan rúttal holt volna is meg, nem cserélt volna Györggyel, a vejével, mert valahol a Hadak útján már atyafiakra talált, s a haza sorsán együtt melegedtek. De a küszöbön megremegett György, a gazda, s rázni kezdte a hideg bolondul. S nem ártatlanul. |