Mihályka, szippants!
Erdélynek keleti szegletében, ősnevű hegyek között van egy falu, amelyik baját száz esztendők óta hányja-veti, s még most sem tudja, sírjon-é vagy megőrzött kincsén mosolyodjék. Fakó tornya mindenszenteket most ünnepli, s benne két legényke nyíló örömök közt az élet szekerére felszállni most kíván. A templom mezején tövisbokorra repül egy éneklő madár, s új élet támadását beszéli három halovány virággal.
A pap sárguló misekönyvében a szent szöveget már kikereste.
A harangozó a tömjént szűkön kimérte.
Néhány növendék legény leereszkedett a toronyból, s vegyes jámborsággal hítták a Szentlelket. Hanem Fesszegi Botos Emre fenn maradt, s hunyorítva intett egy másik legénynek. Hogy kinek, azt szóval is nyilvánította:
– Szóljunk kettőt, Mihályka.
Erre aztán a harangköteleknél egy garádicson mindketten letelepedtek.
A szívök fájt szegényöknek, s hogy mi hibádzott, arra Fesszegi Botos Emre reá is célzott:
– Ketten egy madarat tudunk, Mihályka.
– Szép szemepárja s gyönge dereka érdemli – mondta Mihályka, de itt elhallgatott, mert eszejárása óvatos volt, arca finom a született értelemtől, s még a lépése is úgy esett, mintha abból is politikát csinálna.
Botos Emre a hajába markolt, s erős koponyáját súrolni kezdte:
– Én nem ijedek meg, azt a tizenhárom!
– Szent helyt vagyunk, Emre! – csillapította Mihályka.
E szóra Emre csakugyan szünetet tartott, s kivervén hirtelen mérgét, suttogva kezdte:
– Te, Mihályka, valld bé Isten előtt s előttem: Dimén Ilkát szereted-é?
– Nekem becsüsebb az aranynál, tudd meg.
Dimén Ilka valóban megérdemelte a versengést, mert benne s rajta valami édesbolondító kincsek tetézve voltak, s bizony tüzet nyelt a legény, ha engedelemmel vállára borulhatott.
Ez a két legényecske jelenleg is nyelt valamit, mivel hamarjában szóhoz jutni nem tudának.
Végtére Mihályka vetett kérdést:
– Mit állítasz, hogy a leán melyikünket szereti?
– Hát engem, s fájjon a szüved.
– Nem kétlem, hogy téged szeretne, ha az én bőrömet felvennéd.
Botos Emre megsértődött a szóra, magát türtőztetni csak éppen alig tudta, s ha Mihályka újra nem szól, nyilván erőre viszi a dolgot.
– Mondj bizonyságot, hogy téged szeret, nem tudja meg soha senki.
Emre szépen akart szólni:
– Mikor mellettem ül: forró, mintha lángot akarna vetni, s amikor ölelem: szemit ügyesen béhúnnya.
– A nem sok – kacagott Mihályka –, de amit velem tett, azt veled nem tette, üsmerd el.
– Mondd ki, ne kerüld a szót!
– Hát éppen az, hogy Ilka a fülemet is megcsókolta.
Botos Emre felugrott, mint a farkas:
– Levágom a filedet, te disznyó!
– Türtőztessed magadot, mert szent helyt vagyunk – hárította el Mihályka.
A két kiskorú legény kitüzesedve háborgott a penészes szagú félsötétben. Botos Emre szaporán fente össze a fogait, s látható volt, hogy sem ő, sem Mihályka nem igyekezett letenni vélt jussáról, pedig Dimén Ilka olyan szokást követett, hogy két karjával csak egy legényt ölelt.
És azonkívül megmondta vala a falusi bölcs is:
– A leánféle nem pityókaföld, hogy szeriben is használtassék.
Mire kongatták a délt, az ügy még zavarosabb s a két legény még bolondabb volt, mint reggeliben.
– Javaslom, hogy délután menjünk ki a ciher szélire, s osztozzunk meg még a mái napon – mondta hazamenet Fesszegi Botos Emre.
– Állom – felelte Mihályka.
– Samuné-likjánál, az udvas fánál.
– Litánia alatt, hogy segedelmet nyerjünk.
Délutánra elbágyadott a nap fénye, mint a félszázados vénleány szerelme. Számítani lehetett arra, hogy az ökörnyomokban reggelig megkörmödzik a víz.
A mező bokrétája hervadtan bokrok alá hullott, s ott unatkozó nyulak szagolgatták, mint éhes macska a bocskortalpat.
Szerteszéjjel csendességben levetkezett fák állották az idő jóslatát, s közöttük hidegben száradott a sok lakatlan pókhajlék, s megszűrték a gyenge szót is.
A szóba vett odvas fa, mint kivénült száraz ember, félig földre hajlott, s két nagy ágát széjjeltárta, mintha saját árnyékát akarná ölbe venni.
Fesszegi Botos Emre már közelített a ciherhez. Legénységének egyik tanújeleként fél vállra vetette ujjasát ezen friss időben, s mikor a fa alá beérkezett, kétszer-háromszor körülfordult, mint a szerencsekerék.
– Ha nem jönne el, kikészíteném, mint a disznóbőrt – mondta, s aztán kicsi tükrét előkészítette: megfelelő állást vett, tágasság kedvéért a kalapját is levette, s arcájának minden zegét-zugát összevizsgálta. Ugyan nézhette így is, úgy is, mert a szép nevezést igazán nem lehetett reá alkalmazni: csontos ábrázatját valamikor talán tüzeslábú hangyák járták összevissza, buksi feje vastag nyakon ült, mint elhízott bagoly a csutakon, testben pedig tömött vala, hogy egy rendes embert még reá lehetett volna építeni.
Mihályka szavának szintén embere lett, minek árát még ez ideig csak cingár dereka remegésivel s arcának fehéredésivel fizette. Mikor helybe érkezett, szó nélkül leült a fa alá.
Fesszegi Botos Emre széjjelvetett lábakkal elejébe állott:
– Küzgyünk meg, s aki leveti a másikot, Dimén Ilka azé legyen.
– Magam nem vélöm igasságosnak – tiltakozott Mihályka.
– Nem akasztlak el, s ígérem, hogy bogot sem vetek, gyere no!
– Világért sem megyek, érts meg.
Botos Emre tehetetlenül egyengette s húzogatta harisnyáján az ellenzőt. Aztán tempósan szólott:
– Akkor találj ki egyebet, te politikus úri bölcs.
– Ketten, közös egyezséggel – beszélt szépen Mihályka.
És úgy gondolván, hogy ülve jobban fog az ész, egymás mellé ültek, s a nagy gondolkozásban félig lába közé vette a fejét mind a kettő.
– Juta-é mán valami eszedbe? – mozgolódott későbbecske Fesszegi Botos Emre.
– Légy nyugton, idővel leszen a gyermek is.
Csak kínozták tovább éretlen eszüket, s várták a találmányt, de melegházukban, minek csont a fala, virág mégsem akart nyílani.
– Te csak tudóskodol, Mihályka, s futtatod az időt; de ügyelj, mert én összerontom úri arcádot.
Mihályka kedvesen emelte az ujját, mintha bölcsőbeli gyermeket óvna durva szótól.
– Ne háborogj, de hallgass ide.
– Nocsak.
– Azt találtam ki, hogy tüzet teszünk, jó nagyot.
– S megfűttőzzünk, mi? – kacagott Fesszegi Botos Emre.
– Ne bolondkodj, hallgass.
– Hallgatok.
Mihályka értelmesen magyarázott:
– Tüzet rakunk, s mikor legjobban ég, kiválasztunk két diókora piros szenet: ez leszen Dimén Ilka jelképe.
Botos Emre hirtelen kedvet nyert.
– Szörnyű okos vagy, megadom, csak lám a többi felit.
Mihályka felállott, s mind a két tenyerét kinyitva folytatta:
– Egyik szenet én veszem a markomba, másik szenet te veszed a markodba, s amelyikünk hamarább elveti, az Dimén Ilkát veti el.
– Én rejá állok, tegyük meg – lelkesedett Fesszegi Botos Emre.
Hamar rakást hánytak össze, s alája gyújtottak. Aztán melléje ültek, s sóvárogva néztek a lángba.
Egyszerre csak Fesszegi Botos Emre bentülő, kerek szemét Mihálykára vetette:
– Javaslom, hogy valamit igazítsunk a dolgon.
– Tudjam: mi az?
– Hát ne egyszerre, de sorjában vegyük marokba a szenet, s aki százig állja, a leán szüvit az nyerje meg.
– Nem ellenzem, ha első ízben te állasz ki.
Botos Emre a nyelvét két tenyerén végigjártatta:
– Nem egy szenet, de a pokol tüzit is kiállom! Ó, Dimén Ilka, szép szerelmesöm…
Mihályka kihengerített egy izzó bükkfaszenet.
– Ragadd meg!
Botos Emre lehajlott:
– Dimén Ilka, égő szüved a markomban! – és rázni kezdte a szenet.
Mihályka tempósan, de remegő hangon számolt.
– … öt… tizenkettő… huszonhárom… negyven… ötven – s Emre a szenet ordítva Mihályka arcába vágta:
– Megöllek, te… úri bölcs! – és teljes erővel egymáson kaptak, s mindjárt beléestek a tűzbe, mint két kicsi hímvad, kik a nőstény melegéért megingatják fejük felett a halálfejet.
– Eressz, jaj, ég a hátam! – nyöszörgött Mihályka, és egy erős rándulással a mezőbe hengeredtek mind a ketten.
Fesszegi Botos Emre megégett ujjaival közbevette a másiknak gyenge nyakát:
– Szereted-é Dimén Ilkát?
– Szeretem, jaj, szállj le rólam!
– Tégy le Dimén Ilkáról. Ha nem, meghótál.
– Jaj, ne nyúvassz meg, te… tolvaj.
– Tégy le róla.
– Le, leteszek, jajajj! – vallotta kínjában Mihályka.
– Ezt mán szeretem – mondta Fesszegi Botos Emre, s örömében Mihálykát megcsókolta, és felállott.
Aztán ilyen nem várt eredménnyel elindultak.
Tűzhelyen a parazsak széjjelrúgva elhalványodtak, s azután kialudtak. Az igazság pedig fekete üszökvégeken maradt.
Rendes természetű embereknek nyugodalmas este érkezett.
Dimén Ilka egy szál őszirózsán csókolni tanult, majd a haját kibontotta, s gonddal nevelt Boldogasszony-tenyérrel illatosította. Közben esti reményeit édesgette.
Mihályka nyughatatlan szívét csendesítette, s mikor idejéből futotta, megkínzott gégéjét simogatta.
Hanem Fesszegi Botos Emre csak most kezdette élni jobbik idejét. Kigyúlt arccal feszengett, s a viszkosdobozba meleg tejet öntött, hogy attól csizmája híresen fényes legyen, mert ilyen legénynél illő dolog, ha keze-lába játszódik a fénnyel. Belső részeiben már úgyis lobogott a szerelem lángja, s égető melegével vetődni akart valakire, akin az élet szépsége aratásra várt.
A találkozás megesett. Ilka csak szokásból mosolygott.
– Közelebbről elveszlek – vallotta Botos Emre.
A leány továbbhúzódott, mint a cinegemadár a macskától.
Mihályka sem tudta otthon marasztalni magát, pedig erőszakoskodott ugyancsak.
– Megjárom magamot – engedett végül, s elindult, de a Diménék házával éppen ellenkező irányba. Hanem valami boszorkányság talán belékerült a dologba, mert egyszer mégis a Dimén Ilka ablaka alatt állott.
– Magammal szabad vagyok – mondta szépen, s bement a kapun. Az ereszben mégis megállott, s jól hallotta, hogy Fesszegi Botos Emre nagy hangon dicsekedik odabent:
– Pedig szépen tartanám az asszont, s kedvibe járnék, mint az urak.
Mihályka megvizsgálta maga körül a helyet, s azután a kemence melletti nagy kádba belékuporodott.
Hadd tisztázódjék a helyzet.
Mikor Dimén Ilka Emrét kikísérte, nyomban élénk nyüzsgés támadt.
– Férj el tőlem, Emre! – szabadkozott a lány.
De Emre nem fért el, s erőszakkal is gyámolítani akarta, s kapálódzva is ölelte kedvesét.
– Megeszlek, mint az édös mézet…
Mihályka égő fülét a kád oldalához szorította.
– Nem kívánlak, ne kínozz! – mondta többször is Dimén Ilka.
– Gondold meg a dogot, Ilka… szüvem…
– Ne nyomorgass, mert úgyis heába.
– Édösöm… – lágyult el végképpen a legény.
– Ne nyúlj hozzám, szégyentelen! – és beugrott Ilka az ajtón.
Fesszegi Botos Emre fejét vakargatva fordult le az úton. Mihályka szépen nyomába állott, s egyszerre beérte.
– Dimén Ilkáról nem teszek le, tudd meg végképpen.
– Ne piszmogj, Mihályka, mert elrontom az egészségedet.
– Majtég elválik, s jóslom, hogy megbotlasz te is.
Még váltottak egynémely kemény szókat, de Botos Emre elméletileg nem bírván tovább a dolgot, a hídon Mihálykát meglepetésszerűen megragadta, s a másik pillanatban már nagyot csubbant a víz.
– Hűlj le egy kicsit, no – tódta meg szóval csúf tettét Fesszegi Botos Emre, s már futásnak eredett, mert Mihályka, amennyire időt s egy kicsi szuszt kaphatott a lubickolásban, kiáltani kezdte, hogy:
– Tolvaj, fogják meg s ne eresszék!
Szerencsére nevezetesebb sérülése Mihálykának nem esett, de kimászás után a hideg rögtön rázni kezdte. Minden lépésre bőven szortyogott a csizmája, s hajáról, ruhájáról lépte nyomán vonal csurgott az útra.
Otthon az anyja fohászok között húzta le róla a gúnyát, s könyörögve érdeklődött az őszi feredés után. Mihályka kitalálással rejtegette a szégyent:
– Siettemben s a setétben félreléptem, s így esett.
Az asszony meleg ruhákat tekert jó fiának kezére-lábára, s orvosság gyanánt minden ágybéli perefernumát reárakta. Mihályka rezgő szájjal mondogatta:
– Tisztára fagyok meg, jaj, be hideg a testöm…
Később kigyúlt, s a szót is megfordította:
– Gyúlok meg, valósággal tűz vagyon a tagjaimban…
Egészen reggelig így hánykolódott, s némelykor még saját maga sem tudta, hogy mi baja van, mert a szíve is fájt, vére is verekedhetnék volt, a háta közepén pedig váltakozott a hőmérséklet, mintha melegített jéggel kenegették volna.
Harmadnapra enyhülést érzett mégis. Ami kicsi láza megmaradott, az epedő szíve s mérge miatt volt. Elvétve még hosszakat nyöszörgött, de ezt már politikából tette, mert rájött, hogy az ágyban eredményesebben lehet gondolkozni. Forgatta is, biztatta is élénk eszét, mert a megesett csúfságot mindenképpen vissza akarta adni.
Egyszer aztán kedvesen elmosolyodott, mintha bankamadarat fogott volna. Sírdogáló édesanyját tüstént maga mellé intette:
– Ha meg találnék halni, bokrétás kalapban temessenek el.
– Ó, szép magzatom, jaj, kínnal tetézett anyai szüvem…
Mihályka hosszút s melegen sóhajtott:
– Immár láttam is az angyalt.
– Ne félj, édes fiam, anyád kiurusol. Mit kívánsz, s kedvedre teszem!
Mihályka meleg arcát arra fordította, s szeme csillogott, mint ékes fekete harmat.
– Egyet még próbálhatnánk, s ha aztán assem használ, eltávódzom a földről.
– Szerit ejtem, csak mondjad, aranyos magzatom, mondjad szépen, mondjad.
Mihályka magához ölelte az anyja fejét, s meg-megállva suttogta:
– Ha Dimén Ilka eljőne, s egy éccakán keresztül meleg kacsóival s fényös kék szemivel örökké ápolna, tán akkor felépülnék…
Aztán visszabújt a párnák közé: kezét sokáig a szívén tartotta, onnan szájához vitte, s tenyerén hosszan csókolgatta. S aztán szerelmébe beleszenderedett.
Úgy kilenc óra tájban a Mihályka édesanyja egy cingár, szőke leánykát a szobába béhozott: piros keszkenővel szépen bé volt takargatva, s fejét leheletével illatosította. Egyenesen az ágyhoz ment: meleg kacsóját a Mihályka arcájára tette, s szépen költögette:
– Én vagyok, Mihályka, kedvesöm, anyám eleresztett, mert te beteg vagy, s kívántál engemet… Én pedig örömest jöttem, mert én is kívántalak tégedet.
Mihályka felvidámodott, mint egy gyermek, ki elé édes tejet tesznek.
– Dimén Ilka, életemet nevelő csepp, szép leánkám!
Később megint odabújt az asszony, s enyhülő arccal hallgatta, amit beteg fia súgott:
– Ha csak Ilka maradna velem, s reggelig ápolgatna, gyavulásom bizonyos lenne, úgy érzöm.
Nyolcesztendős leánykáját nemsokára kézen fogta az asszony, s azután a szomszéd szobában lenyugodtak.
Dimén Ilka az ágy szélén ült, Mihályka fél karját a derekára tette:
– Szép virágom, urusságom, melegedtől meggyógyulok, s kivirulunk közösen.
– Édös kicsi társam – szólt kedvesen Ilka, mire a fejük már összeért, aztán a párnára tették közösen. Mihályka fellobbant, s Dimén Ilka a tüze mellett reszketett.
Az ablak külső talpán, iratos agyagcserépben, jobbra-balra lebbent a muskátlilevél.
A Mihályka száján új virágai nőttek a csendnek.
– Tentíjj a szívemhez! Gyere, egyetlenöm, gyere, virágozzunk.
Dimén Ilka félénken rejtette ártatlan tüzét:
– Mária megharagszik, szívem Mihálykám.
– Szeretjük egyik a mást erősen: s az imádság, gyere szépen!
– Ugyé, nem tudja meg senki?
– Soha senki, köntösöd vesd le ügyesön.
A két virág kinyílott, s egyik a másikhoz bújt. Mihályka gyermekesen nevetni kezdett.
– Mi esik olyan jól, egyetlenöm?
Mihályka kicsit felemelte a fejét, s mondta, mint egy mesét:
– Egyszer, mikor iskolába jártam, Fesszegi Botos Emre egy borítót hozott az iskolába. Az a borító teli vót portubákkal, s legeslegelőbb az én orrom alá dugta, s mondta: Mihályka, szippants!
– S aztán ezt most métt mondod?
– Hát azért, mert hajadnak s szép testödnek illatából most egyet szippantottam.
Dimén Ilkának jólesett a szó, s örvendezett rajta. Mihályka nyugtalankodni kezdett, s szenvedélyesen kérlelte kicsi párját:
– Mondjad te is, hogy: Mihályka, szippants! Mondjad hamar, sokszor!
Ilka egészen odabújt, s szavában csak meleg illat volt:
– Édös Mihálykám, szippants, szippants…! A hajamnál, a számnál…
– Ó, be jó!
És a csend bétakarta őket.
Reggel a kicsi leányka békukkintott az ajtón, s mindjárt futott az anyjához:
– Édösanyám, a karjuk egymáson van, s alusznak.
– Ne beszélj, te.
– Biza úgy van, nézze csak meg.
Az asszony benézett, s a kezét összeütötte:
– Szent Isten! – s aztán közelebb bátorkodott: – Ó be szépek vattok, édös két gyermekem…
Mindjárt kijött, s szigorúan meghagyta:
– Meg ne merd mondani senkinek a széles világon.
– Nem mondom, s a nem is mondanivaló, mert Ilka néninek is kell alunni, ugyé, édösanyám?
– Úgy, fiam, úgy.
Harangszókor Mihályka bokrétásan s Dimén Ilka csillogó szemmel már a pap előtt állottak, hogy halasztás nélkül kihirdettessenek.
A pap kedélyesen szólott Mihálykához:
– Hiszen már holt híredet költötték, s lám, be szép színed vagyon.
Mihályka elkacagta magát:
– Hát ha vagyon kiért, akkor tudok élni.
Mikor a harmadikat harangozták, Fesszegi Botos Emre akkor ébredt egy korcsmai asztalon: üres üveget szorongatott, majd a felállást próbálgatta, s torz ábrázattal dünnyögött:
– Harang szova, Isten szova… Hol vagyok…? Este van-é, vaj reggel…?
A pap oltárhoz lépett, s a szentelő botot bémártotta:
– Asperges me, Domine…
Dimén Ilka és Mihályka térden állva imádkoztak a padban.
A templom előtti bokorra pedig visszaszállott a kicsi madárka, s új élet támadását beszélte három halovány virággal.