Mihályka, szippants!

 

1

Erdélynek keleti szegletében, ősnevű hegyek között van egy falu, amelyik baját száz esztendők óta hányja-veti, s még most sem tudja, sírjon-é vagy megőrzött kincsén mosolyodjék. Fakó tornya mindenszenteket most ünnepli, s benne két legényke nyíló örömök közt az élet szekerére felszállni most kíván. A templom mezején tövisbokorra repül egy éneklő madár, s új élet támadását beszéli három halovány virággal.

A pap sárguló misekönyvében a szent szöveget már kikereste.

A harangozó a tömjént szűkön kimérte.

Néhány növendék legény leereszkedett a toronyból, s vegyes jámborsággal hítták a Szentlelket. Hanem Fesszegi Botos Emre fenn maradt, s hunyorítva intett egy másik legénynek. Hogy kinek, azt szóval is nyilvánította:

– Szóljunk kettőt, Mihályka.

Erre aztán a harangköteleknél egy garádicson mindketten letelepedtek.

A szívök fájt szegényöknek, s hogy mi hibádzott, arra Fesszegi Botos Emre reá is célzott:

– Ketten egy madarat tudunk, Mihályka.

– Szép szemepárja s gyönge dereka érdemli – mondta Mihályka, de itt elhallgatott, mert eszejárása óvatos volt, arca finom a született értelemtől, s még a lépése is úgy esett, mintha abból is politikát csinálna.

Botos Emre a hajába markolt, s erős koponyáját súrolni kezdte:

– Én nem ijedek meg, azt a tizenhárom!

– Szent helyt vagyunk, Emre! – csillapította Mihályka.

E szóra Emre csakugyan szünetet tartott, s kivervén hirtelen mérgét, suttogva kezdte:

– Te, Mihályka, valld bé Isten előtt s előttem: Dimén Ilkát szereted-é?

– Nekem becsüsebb az aranynál, tudd meg.

Dimén Ilka valóban megérdemelte a versengést, mert benne s rajta valami édesbolondító kincsek tetézve voltak, s bizony tüzet nyelt a legény, ha engedelemmel vállára borulhatott.

Ez a két legényecske jelenleg is nyelt valamit, mivel hamarjában szóhoz jutni nem tudának.

Végtére Mihályka vetett kérdést:

– Mit állítasz, hogy a leán melyikünket szereti?

– Hát engem, s fájjon a szüved.

– Nem kétlem, hogy téged szeretne, ha az én bőrömet felvennéd.

Botos Emre megsértődött a szóra, magát türtőztetni csak éppen alig tudta, s ha Mihályka újra nem szól, nyilván erőre viszi a dolgot.

– Mondj bizonyságot, hogy téged szeret, nem tudja meg soha senki.

Emre szépen akart szólni:

– Mikor mellettem ül: forró, mintha lángot akarna vetni, s amikor ölelem: szemit ügyesen béhúnnya.

– A nem sok – kacagott Mihályka –, de amit velem tett, azt veled nem tette, üsmerd el.

– Mondd ki, ne kerüld a szót!

– Hát éppen az, hogy Ilka a fülemet is megcsókolta.

Botos Emre felugrott, mint a farkas:

– Levágom a filedet, te disznyó!

– Türtőztessed magadot, mert szent helyt vagyunk – hárította el Mihályka.

A két kiskorú legény kitüzesedve háborgott a penészes szagú félsötétben. Botos Emre szaporán fente össze a fogait, s látható volt, hogy sem ő, sem Mihályka nem igyekezett letenni vélt jussáról, pedig Dimén Ilka olyan szokást követett, hogy két karjával csak egy legényt ölelt.

És azonkívül megmondta vala a falusi bölcs is:

– A leánféle nem pityókaföld, hogy szeriben is használtassék.

Mire kongatták a délt, az ügy még zavarosabb s a két legény még bolondabb volt, mint reggeliben.

– Javaslom, hogy délután menjünk ki a ciher szélire, s osztozzunk meg még a mái napon – mondta hazamenet Fesszegi Botos Emre.

– Állom – felelte Mihályka.

– Samuné-likjánál, az udvas fánál.

– Litánia alatt, hogy segedelmet nyerjünk.

 

2

Délutánra elbágyadott a nap fénye, mint a félszázados vénleány szerelme. Számítani lehetett arra, hogy az ökörnyomokban reggelig megkörmödzik a víz.

A mező bokrétája hervadtan bokrok alá hullott, s ott unatkozó nyulak szagolgatták, mint éhes macska a bocskortalpat.

Szerteszéjjel csendességben levetkezett fák állották az idő jóslatát, s közöttük hidegben száradott a sok lakatlan pókhajlék, s megszűrték a gyenge szót is.

A szóba vett odvas fa, mint kivénült száraz ember, félig földre hajlott, s két nagy ágát széjjeltárta, mintha saját árnyékát akarná ölbe venni.

Fesszegi Botos Emre már közelített a ciherhez. Legénységének egyik tanújeleként fél vállra vetette ujjasát ezen friss időben, s mikor a fa alá beérkezett, kétszer-háromszor körülfordult, mint a szerencsekerék.

– Ha nem jönne el, kikészíteném, mint a disznóbőrt – mondta, s aztán kicsi tükrét előkészítette: megfelelő állást vett, tágasság kedvéért a kalapját is levette, s arcájának minden zegét-zugát összevizsgálta. Ugyan nézhette így is, úgy is, mert a szép nevezést igazán nem lehetett reá alkalmazni: csontos ábrázatját valamikor talán tüzeslábú hangyák járták összevissza, buksi feje vastag nyakon ült, mint elhízott bagoly a csutakon, testben pedig tömött vala, hogy egy rendes embert még reá lehetett volna építeni.

Mihályka szavának szintén embere lett, minek árát még ez ideig csak cingár dereka remegésivel s arcának fehéredésivel fizette. Mikor helybe érkezett, szó nélkül leült a fa alá.

Fesszegi Botos Emre széjjelvetett lábakkal elejébe állott:

– Küzgyünk meg, s aki leveti a másikot, Dimén Ilka azé legyen.

– Magam nem vélöm igasságosnak – tiltakozott Mihályka.

– Nem akasztlak el, s ígérem, hogy bogot sem vetek, gyere no!

– Világért sem megyek, érts meg.

Botos Emre tehetetlenül egyengette s húzogatta harisnyáján az ellenzőt. Aztán tempósan szólott:

– Akkor találj ki egyebet, te politikus úri bölcs.

– Ketten, közös egyezséggel – beszélt szépen Mihályka.

És úgy gondolván, hogy ülve jobban fog az ész, egymás mellé ültek, s a nagy gondolkozásban félig lába közé vette a fejét mind a kettő.

– Juta-é mán valami eszedbe? – mozgolódott későbbecske Fesszegi Botos Emre.

– Légy nyugton, idővel leszen a gyermek is.

Csak kínozták tovább éretlen eszüket, s várták a találmányt, de melegházukban, minek csont a fala, virág mégsem akart nyílani.

– Te csak tudóskodol, Mihályka, s futtatod az időt; de ügyelj, mert én összerontom úri arcádot.

Mihályka kedvesen emelte az ujját, mintha bölcsőbeli gyermeket óvna durva szótól.

– Ne háborogj, de hallgass ide.

– Nocsak.

– Azt találtam ki, hogy tüzet teszünk, jó nagyot.

– S megfűttőzzünk, mi? – kacagott Fesszegi Botos Emre.

– Ne bolondkodj, hallgass.

– Hallgatok.

Mihályka értelmesen magyarázott:

– Tüzet rakunk, s mikor legjobban ég, kiválasztunk két diókora piros szenet: ez leszen Dimén Ilka jelképe.

Botos Emre hirtelen kedvet nyert.

– Szörnyű okos vagy, megadom, csak lám a többi felit.

Mihályka felállott, s mind a két tenyerét kinyitva folytatta:

– Egyik szenet én veszem a markomba, másik szenet te veszed a markodba, s amelyikünk hamarább elveti, az Dimén Ilkát veti el.

– Én rejá állok, tegyük meg – lelkesedett Fesszegi Botos Emre.

Hamar rakást hánytak össze, s alája gyújtottak. Aztán melléje ültek, s sóvárogva néztek a lángba.

Egyszerre csak Fesszegi Botos Emre bentülő, kerek szemét Mihálykára vetette:

– Javaslom, hogy valamit igazítsunk a dolgon.

– Tudjam: mi az?

– Hát ne egyszerre, de sorjában vegyük marokba a szenet, s aki százig állja, a leán szüvit az nyerje meg.

– Nem ellenzem, ha első ízben te állasz ki.

Botos Emre a nyelvét két tenyerén végigjártatta:

– Nem egy szenet, de a pokol tüzit is kiállom! Ó, Dimén Ilka, szép szerelmesöm…

Mihályka kihengerített egy izzó bükkfaszenet.

– Ragadd meg!

Botos Emre lehajlott:

– Dimén Ilka, égő szüved a markomban! – és rázni kezdte a szenet.

Mihályka tempósan, de remegő hangon számolt.

– … öt… tizenkettő… huszonhárom… negyven… ötven – s Emre a szenet ordítva Mihályka arcába vágta:

– Megöllek, te… úri bölcs! – és teljes erővel egymáson kaptak, s mindjárt beléestek a tűzbe, mint két kicsi hímvad, kik a nőstény melegéért megingatják fejük felett a halálfejet.

– Eressz, jaj, ég a hátam! – nyöszörgött Mihályka, és egy erős rándulással a mezőbe hengeredtek mind a ketten.

Fesszegi Botos Emre megégett ujjaival közbevette a másiknak gyenge nyakát:

– Szereted-é Dimén Ilkát?

– Szeretem, jaj, szállj le rólam!

– Tégy le Dimén Ilkáról. Ha nem, meghótál.

– Jaj, ne nyúvassz meg, te… tolvaj.

– Tégy le róla.

– Le, leteszek, jajajj! – vallotta kínjában Mihályka.

– Ezt mán szeretem – mondta Fesszegi Botos Emre, s örömében Mihálykát megcsókolta, és felállott.

Aztán ilyen nem várt eredménnyel elindultak.

Tűzhelyen a parazsak széjjelrúgva elhalványodtak, s azután kialudtak. Az igazság pedig fekete üszökvégeken maradt.

 

3

Rendes természetű embereknek nyugodalmas este érkezett.

Dimén Ilka egy szál őszirózsán csókolni tanult, majd a haját kibontotta, s gonddal nevelt Boldogasszony-tenyérrel illatosította. Közben esti reményeit édesgette.

Mihályka nyughatatlan szívét csendesítette, s mikor idejéből futotta, megkínzott gégéjét simogatta.

Hanem Fesszegi Botos Emre csak most kezdette élni jobbik idejét. Kigyúlt arccal feszengett, s a viszkosdobozba meleg tejet öntött, hogy attól csizmája híresen fényes legyen, mert ilyen legénynél illő dolog, ha keze-lába játszódik a fénnyel. Belső részeiben már úgyis lobogott a szerelem lángja, s égető melegével vetődni akart valakire, akin az élet szépsége aratásra várt.

A találkozás megesett. Ilka csak szokásból mosolygott.

– Közelebbről elveszlek – vallotta Botos Emre.

A leány továbbhúzódott, mint a cinegemadár a macskától.

Mihályka sem tudta otthon marasztalni magát, pedig erőszakoskodott ugyancsak.

– Megjárom magamot – engedett végül, s elindult, de a Diménék házával éppen ellenkező irányba. Hanem valami boszorkányság talán belékerült a dologba, mert egyszer mégis a Dimén Ilka ablaka alatt állott.

– Magammal szabad vagyok – mondta szépen, s bement a kapun. Az ereszben mégis megállott, s jól hallotta, hogy Fesszegi Botos Emre nagy hangon dicsekedik odabent:

– Pedig szépen tartanám az asszont, s kedvibe járnék, mint az urak.

Mihályka megvizsgálta maga körül a helyet, s azután a kemence melletti nagy kádba belékuporodott.

Hadd tisztázódjék a helyzet.

Mikor Dimén Ilka Emrét kikísérte, nyomban élénk nyüzsgés támadt.

– Férj el tőlem, Emre! – szabadkozott a lány.

De Emre nem fért el, s erőszakkal is gyámolítani akarta, s kapálódzva is ölelte kedvesét.

– Megeszlek, mint az édös mézet…

Mihályka égő fülét a kád oldalához szorította.

– Nem kívánlak, ne kínozz! – mondta többször is Dimén Ilka.

– Gondold meg a dogot, Ilka… szüvem…

– Ne nyomorgass, mert úgyis heába.

– Édösöm… – lágyult el végképpen a legény.

– Ne nyúlj hozzám, szégyentelen! – és beugrott Ilka az ajtón.

Fesszegi Botos Emre fejét vakargatva fordult le az úton. Mihályka szépen nyomába állott, s egyszerre beérte.

– Dimén Ilkáról nem teszek le, tudd meg végképpen.

– Ne piszmogj, Mihályka, mert elrontom az egészségedet.

– Majtég elválik, s jóslom, hogy megbotlasz te is.

Még váltottak egynémely kemény szókat, de Botos Emre elméletileg nem bírván tovább a dolgot, a hídon Mihálykát meglepetésszerűen megragadta, s a másik pillanatban már nagyot csubbant a víz.

– Hűlj le egy kicsit, no – tódta meg szóval csúf tettét Fesszegi Botos Emre, s már futásnak eredett, mert Mihályka, amennyire időt s egy kicsi szuszt kaphatott a lubickolásban, kiáltani kezdte, hogy:

– Tolvaj, fogják meg s ne eresszék!

Szerencsére nevezetesebb sérülése Mihálykának nem esett, de kimászás után a hideg rögtön rázni kezdte. Minden lépésre bőven szortyogott a csizmája, s hajáról, ruhájáról lépte nyomán vonal csurgott az útra.

Otthon az anyja fohászok között húzta le róla a gúnyát, s könyörögve érdeklődött az őszi feredés után. Mihályka kitalálással rejtegette a szégyent:

– Siettemben s a setétben félreléptem, s így esett.

Az asszony meleg ruhákat tekert jó fiának kezére-lábára, s orvosság gyanánt minden ágybéli perefernumát reárakta. Mihályka rezgő szájjal mondogatta:

– Tisztára fagyok meg, jaj, be hideg a testöm…

Később kigyúlt, s a szót is megfordította:

– Gyúlok meg, valósággal tűz vagyon a tagjaimban…

Egészen reggelig így hánykolódott, s némelykor még saját maga sem tudta, hogy mi baja van, mert a szíve is fájt, vére is verekedhetnék volt, a háta közepén pedig váltakozott a hőmérséklet, mintha melegített jéggel kenegették volna.

 

4

Harmadnapra enyhülést érzett mégis. Ami kicsi láza megmaradott, az epedő szíve s mérge miatt volt. Elvétve még hosszakat nyöszörgött, de ezt már politikából tette, mert rájött, hogy az ágyban eredményesebben lehet gondolkozni. Forgatta is, biztatta is élénk eszét, mert a megesett csúfságot mindenképpen vissza akarta adni.

Egyszer aztán kedvesen elmosolyodott, mintha bankamadarat fogott volna. Sírdogáló édesanyját tüstént maga mellé intette:

– Ha meg találnék halni, bokrétás kalapban temessenek el.

– Ó, szép magzatom, jaj, kínnal tetézett anyai szüvem…

Mihályka hosszút s melegen sóhajtott:

– Immár láttam is az angyalt.

– Ne félj, édes fiam, anyád kiurusol. Mit kívánsz, s kedvedre teszem!

Mihályka meleg arcát arra fordította, s szeme csillogott, mint ékes fekete harmat.

– Egyet még próbálhatnánk, s ha aztán assem használ, eltávódzom a földről.

– Szerit ejtem, csak mondjad, aranyos magzatom, mondjad szépen, mondjad.

Mihályka magához ölelte az anyja fejét, s meg-megállva suttogta:

– Ha Dimén Ilka eljőne, s egy éccakán keresztül meleg kacsóival s fényös kék szemivel örökké ápolna, tán akkor felépülnék…

Aztán visszabújt a párnák közé: kezét sokáig a szívén tartotta, onnan szájához vitte, s tenyerén hosszan csókolgatta. S aztán szerelmébe beleszenderedett.

Úgy kilenc óra tájban a Mihályka édesanyja egy cingár, szőke leánykát a szobába béhozott: piros keszkenővel szépen bé volt takargatva, s fejét leheletével illatosította. Egyenesen az ágyhoz ment: meleg kacsóját a Mihályka arcájára tette, s szépen költögette:

– Én vagyok, Mihályka, kedvesöm, anyám eleresztett, mert te beteg vagy, s kívántál engemet… Én pedig örömest jöttem, mert én is kívántalak tégedet.

Mihályka felvidámodott, mint egy gyermek, ki elé édes tejet tesznek.

– Dimén Ilka, életemet nevelő csepp, szép leánkám!

Később megint odabújt az asszony, s enyhülő arccal hallgatta, amit beteg fia súgott:

– Ha csak Ilka maradna velem, s reggelig ápolgatna, gyavulásom bizonyos lenne, úgy érzöm.

Nyolcesztendős leánykáját nemsokára kézen fogta az asszony, s azután a szomszéd szobában lenyugodtak.

Dimén Ilka az ágy szélén ült, Mihályka fél karját a derekára tette:

– Szép virágom, urusságom, melegedtől meggyógyulok, s kivirulunk közösen.

– Édös kicsi társam – szólt kedvesen Ilka, mire a fejük már összeért, aztán a párnára tették közösen. Mihályka fellobbant, s Dimén Ilka a tüze mellett reszketett.

Az ablak külső talpán, iratos agyagcserépben, jobbra-balra lebbent a muskátlilevél.

A Mihályka száján új virágai nőttek a csendnek.

– Tentíjj a szívemhez! Gyere, egyetlenöm, gyere, virágozzunk.

Dimén Ilka félénken rejtette ártatlan tüzét:

– Mária megharagszik, szívem Mihálykám.

– Szeretjük egyik a mást erősen: s az imádság, gyere szépen!

– Ugyé, nem tudja meg senki?

– Soha senki, köntösöd vesd le ügyesön.

A két virág kinyílott, s egyik a másikhoz bújt. Mihályka gyermekesen nevetni kezdett.

– Mi esik olyan jól, egyetlenöm?

Mihályka kicsit felemelte a fejét, s mondta, mint egy mesét:

– Egyszer, mikor iskolába jártam, Fesszegi Botos Emre egy borítót hozott az iskolába. Az a borító teli vót portubákkal, s legeslegelőbb az én orrom alá dugta, s mondta: Mihályka, szippants!

– S aztán ezt most métt mondod?

– Hát azért, mert hajadnak s szép testödnek illatából most egyet szippantottam.

Dimén Ilkának jólesett a szó, s örvendezett rajta. Mihályka nyugtalankodni kezdett, s szenvedélyesen kérlelte kicsi párját:

– Mondjad te is, hogy: Mihályka, szippants! Mondjad hamar, sokszor!

Ilka egészen odabújt, s szavában csak meleg illat volt:

– Édös Mihálykám, szippants, szippants…! A hajamnál, a számnál…

– Ó, be jó!

És a csend bétakarta őket.

Reggel a kicsi leányka békukkintott az ajtón, s mindjárt futott az anyjához:

– Édösanyám, a karjuk egymáson van, s alusznak.

– Ne beszélj, te.

– Biza úgy van, nézze csak meg.

Az asszony benézett, s a kezét összeütötte:

– Szent Isten! – s aztán közelebb bátorkodott: – Ó be szépek vattok, édös két gyermekem…

Mindjárt kijött, s szigorúan meghagyta:

– Meg ne merd mondani senkinek a széles világon.

– Nem mondom, s a nem is mondanivaló, mert Ilka néninek is kell alunni, ugyé, édösanyám?

– Úgy, fiam, úgy.

Harangszókor Mihályka bokrétásan s Dimén Ilka csillogó szemmel már a pap előtt állottak, hogy halasztás nélkül kihirdettessenek.

A pap kedélyesen szólott Mihálykához:

– Hiszen már holt híredet költötték, s lám, be szép színed vagyon.

Mihályka elkacagta magát:

– Hát ha vagyon kiért, akkor tudok élni.

Mikor a harmadikat harangozták, Fesszegi Botos Emre akkor ébredt egy korcsmai asztalon: üres üveget szorongatott, majd a felállást próbálgatta, s torz ábrázattal dünnyögött:

– Harang szova, Isten szova… Hol vagyok…? Este van-é, vaj reggel…?

A pap oltárhoz lépett, s a szentelő botot bémártotta:

– Asperges me, Domine…

Dimén Ilka és Mihályka térden állva imádkoztak a padban.

A templom előtti bokorra pedig visszaszállott a kicsi madárka, s új élet támadását beszélte három halovány virággal.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]