Báts Eszter, mi lettél?

Mint vinnyogó sirályok méltóságos serege, már a horizontra lépett az alkonyat, s ahogy jött a hullámok hátán, körös-körül szűkre húzta elszédült emberek szemének a határt. S már éppen harmadszor, mióta tengerre szállott a hatalmas acélfészek.

Báts Eszter a fedélzetre jött: középen megállott, s hogy állóhelyben ringattassa magát, a lábát egy kicsit széjjelvetette. És szemével kirepült a tengerre. Felette a drága két láb s a derék erőben izzott, s szép szőke feje előtt széles hullámokban hajlott meg a tenger. Később a korláthoz ment kecsesen, mintha őt nézné a világ. Aztán fejét lehajtotta, s mosolygott szépen, hogy a hajó zúgó erejében sok ölnyire habbá verődik a rengeteg zöld víz.

– Ó, be jó volna ilyen habban fürödni minden reggel: patyolat selyem lenne a bőröm, s kábulna tőle, ó ne vigy Uram a kísértetbe – s akkor egy meleg sugár végigfutott a mellén, fogai kicsillantak, s hirtelen beleült rengetős hajószékébe. A művészet bohó angyala pedig elejébe repült, s mondatta vele, amint jön emitt:

– Öt nap múlva ott leszek. S aztán mozit játszom, szépen, jaj, be szépen. És leszen hírem, pénzem, nevem újságokban, s reszketni fog a hideg angol, ha kezemet az övében felejtem, csak úgy, egy kicsit… – s akkor ide-oda nézett, mert erősen szerette volna megkérdezni valakitől:

– Ugye, szép vagyok?

Vele szemben egy szakállas orosz dőlt a korlátnak, s lopva meg-megnézte a Báts Eszter lábát, s bizony szakálla ellenére is olyan érzése volt, hogy jó lenne vagy közelebb, vagy távolabb menni ettől az édes kísértettől. A leány észrevette:

– No, ettől megkérdezem; de mégsem. Ha legalább szakálla nem volna, ó, vén bolond – s amint így vette s dobta a gondolatait, hirtelen egy olasz jött arra: úgy húsz körüli csak, s nagy fényes szemű. Szinte indulatosan az oroszra nézett:

– Vén hólyag – gondolta, és huncutul rámosolygott Báts Eszterre.

– Most, most ettől megkérdezem – készülődött a leány, de csak azzal maradt, sőt, amikor a szép fickó melléje ült, s talán egy kicsit közel is, selyemsálját összébb húzta a mellén, s továbblibbent, mint egy gangos zerge.

– Vad, de szép – szorította fogát az olasz. Hunyorítva a szakállas is utánanézett:

– Hej, a dupla keresztre mondom: nem is kéne soha más.

Báts Eszter önfejűen, szépen kacagott:

– Én magyar leány vagyok, velem nem lehet csak úgy…

Setétséggel betelt minden határ. A mélységben s a magasságban s mindenütt misztikus zsoltár igéi szálltak, mit morogva imádkozott a tenger. Éjfélkor nyugati szél jött, s ahogy erősödött, a hullámok igazodtak hozzá. A mérőzsinór nagyokat rándult a haragos vízben. S a hajó, mint mogorva vasasvitéz, táncolni kezdett a nagyvilág báltermében, hol puha zöld víz a szőnyeg, s hol a nagy lámpa – biza eccer úgy, mint máskor – idejében kialszik.

Hanem Báts Eszter hatalmas masinák előtt mozit játszott álmában. Forró vérében pihegett a tenger felett, s lába alá került a takarója.

Szép vagy, ó be szép vagy, Báts Eszter.

Hajnalra aztán szelídebb lett a tenger, s a határok megnyílottak: a szem útja fáradtan beleesett a végtelenbe. Csak víz mindenütt, le mélyen, ki tudja meddig? És levegőég, fel azon, ki tudja meddig? S legközépen csak imbolygó fekete pont a hajó, ami gépekkel imádkozik az életéért. És az ember? – meleg sóhajtás.

Báts Eszter pedig mindenkinél melegebb lehelete a levésnek. Hozzá még tiszta is, mint a szűz barát ezüstkelyhe, s száján a százesztendős aszúbor mámoros íze. Ilyen asszonyember nélkül olyan lenne a világ, mint a koldus muzsika nélkül – különben nem szólok semmit.

Az olasz sem szólt, sem a muszka. Egyedül a szemük meredt, már amikor láthatták a lányt. Hanem mire ötször nyílott a hajnal, ennek is vége szakadt.

S akkor Báts Eszternek kigyúlt a szeme, és felsóhajtott:

– New York, te leszel az én városom – s itt olyan érzés jött rá, mire illenék sírni, ha tudniillik rá is érne az ember, befutván kedves Amerikába.

A nagynénije várta, s ahogy kézhez kaphatta, nyakába is borult illendőképpen. Utána egy széles szájú, kicsi fekete ember is megcsókolta – igaz, hogy japán volt, de a nagynéni ura, s így a csókolás jussát nem lehetett elvenni tőle.

Szép autóba ültek: a japán elöl a kerékhez, s ők urasan hátul.

Az asszonynak nagy kerek okuláré volt az orrán, s mögüle szerényen csillogott a szeme, ahogy furcsa házasságát magyarázta:

– Tudod, lelkem, először nem akartam hozzámenni, mert olyan kicsi, s csúnya is szegény. De aztán egyszer igen furcsán nézett rám, s a szemem láttára számokkal bebizonyította, hogy a felesége kell lennem.

– Én ezt nem értem, néni drága.

– Ugyan én se, de éreztem, hogy igaza van, mert nagyon okos, borzasztó okos.

– Aztán szereti?

– Yes. Ó, igen. S ami a fő: jól keres: tudod, excellent businessman.

Báts Eszter egy kicsit lehűlt, s láthatólag elgondolkozott: más világ, más szerelem.

De már hazaértek, s csak ketten maradtak, mert a japán garage-ba vitte gépkocsiját. Nem is jött haza, csupán este, s akkor is úgy járt-kelt, mint egy csendes holdkóros.

Bizonyosan Szent József-házasságban élnek – gondolta néha a leány, de egyébként nem sokat hányta-vetette ezt a témát, inkább a várossal ismerkedett minden idejében. Egyszer-kétszer elszédült a Broadway-n az esti fénytől, s ilyenkor úgy érezte, hogy a világváros szédítő méretei között elvész, mint mákszem zengedező légy az őserdőben. Hanem a népség, ami színesen és színtelenül hömpölygött végig a színházak lámpái alatt, egyelőre nem tetszett neki.

– Üzleti gerjedelem az orcájukon, s egyébként kíméletlenek, hogy letaposnák az embert. – Aztán savanyúan elhúzta a száját:

– Szent Isten!, ezek a férfiak: egy részük fonnyadófélben, más részük száraz humor, s aki egyik se, az horpac. És a nők? No, azok mégis mások, csak a kelletinél cifrábbak s igen patikaszínűek.

Egyéb megfigyelései között különösen kettő napról napra jobban tartotta magát: első ízben az, hogy szinte kivétel nélkül minden férfiúnak durva keze van, s másodszor, hogy az együttjáró párban mindig szebb és csinosabb a nő.

Hanem a városról megilletődve mondogatta:

– Szédítő, s micsoda élet, te jó Isten!

És amint meglátta ezt az életet, már megkezdődött lelkében a szomorú harc, amit minden ideérkező épeszű embernek meg kell vívnia, mert ez a híres Újvilágnak kegyetlen keresztsége. Adatik pedig e keresztségben kinek-kinek János név, hogy sírjon a régi arcán, s az újat használja verejték alá.

Báts Eszter is belekezdett a maga belső szertartásába, minek jeleképpen titkos erő hideget lehelt a lelkére. Ettől kezdve szívesen ült órákig is egyedül, s ahová nézett, gyakran beleesett a semmiségbe. Hanem a bohó angyal mégis elejébe szállogatott, s annak jelenésére Báts Eszter öröme közé visszatért, s mosolygott, úgy, ahogy a vízen túl szokás.

– Ha az Isten addig segít, inkább az első fizetésemet Szent Antalnak adom – és itt hangosan elkacagta magát, mert az jutott eszébe, hogy Szent Antal odaát maradt, hanem igen kedvesen mégis megoldotta a kérdést:

– Elküldöm kábel útján, s megvan, de az is lehet, hogy kvótán felül ő is átjön abból a nincstelen világból.

Csak egyedül azt nem mondta meg az angyal: hogy s hol is kéne útbaállni s elindulni. Pedig, Isten látja, megtehette volna, hiszen a Báts Eszter szívében harmat után áhítozott a rózsa. Ezt ugyan a nagynéni aranykeretes szemüvegén keresztül sem vette észre, igaz, hogy nem is volt őkelme már angyal, de pótlásképpen annál inkább igazi amerikai asszony, aki álmodozó rokonának egy jelentős kérdést minden kitelhető komolysággal feladott.

– Mondjad kérlek, mit szeretnél dolgozni?

A leány szomorúan nagyra nyitotta a szemét.

– Dolgozni? – De hamarjában bátorságot vett, s olyan édesen és ártatlanul vallott, mint egy gyermek.

– Én művész akarok lenni, drága néni, s mégpedig: moziszínésznő.

– Ó, te… te csacsi – kacagott az asszony, s olyan vonás futott a szájára, minek fele savanyúság, fele gúny volt. Báts Eszter hetykén felkapta a fejét:

– Igen, van tehetségem, s szép is vagyok.

És ettől kezdve művészi vágyaiban nagyon önérzetes lett, sőt, mondhatni lehetne, hogy tüzes, mintha csak ilyen értelemnek állott volna a szolgálatába:

– Majd meg teccik látni, hogy nem cifraság, amit mondok.

Ellenkezőleg: bárki nagymértékben elismerte volna a szándék komolyságát, de viszont: egy kicsi józan férfipolitikával azt is lehetett volna mondani:

– Éppen az a baj, lelkem szép leány, hogy cicoma nélkül fogja a dolgot, mint a falusi asszony a gyónást. Mert, a kutya vigye el, az asszonyember dolga mindig olyan, mint saját maga: kisded ügyeit megteheti halálos komolyan, vagy éppen sírva, de ha nagy terveit nem kacagva, sőt, pontos számítgatással veszi magára, akkor vége a világnak.

Báts Eszter Isten után megérdemelte volna, hogy kivétessék ezen visszás politika alól, s hogy ő is ilyen véleményen volt, kilátszott abból, hogy napokig járt, ki tudja hol, és bízván a sors kedvezésében, útjairól említést se teve. Talán el is mondta volna, hogy nyert szép ígéreteket, ha ilyen kedves mondások végén valami egyéb is nem történik vala: tudniillik az illetékes férfiaknak mindig furcsán fémlett a szemük, s valahogy esett, de nem Báts Eszter felejtette ott a kezét, hanem éppen megfordítva. Pedig elméletben sokszor úgy határozott, hogy a hideg férfiak eszit egy kicsi bizsergető melegséggel vagy éppen illatos leheletével elveszi. Mindinkább kitűnt, hogy ez a mód kezdőnek nagy feladat, mi csak akkor lészen elvégezve, ha békességbe kerül azzal a valakivel, kinek ez volt a szavajárása:

– Cselekedet teszen bizonyságot.

Ezekre a kézmelengetésekre mondhatta volna bátran: kicsiség az egész – bizon, csakhogy az angyal nagy dolgot csinált belőle, mert ilyenkor mindig elpityeredett. S hogy Báts Eszter is vele tartson, az ajtó előtt ő is megtörülte a szemét, s minden bátorsága ezen mondásában állott:

– Ha szeretném, tán nem bánnám.

Valami imbolygó fekete árnyék ezt is kikacagta.

– Szamár vagy, lelkem – s ahogy kimondta, már hízelkedett is:

– Pedig szép vagy, Báts Eszter.

Szép, nem szép, az egyre megy, mert itt egyéb esik a serpenyőbe. S éppen az, hogy gyakorlatban még szent leány volt, s az ilyennek pedig a legjobb akarat mellett is itt fordul a világ:

– Ha szeretném, nem bánnám.

Ha már így volt, nem lehetett egyebet cselekedni, mint a reményekkel együtt egyelőre visszavonulni – hogy meddig, azt megmondotta maga Báts Eszter:

– Amíg megszeretem valamelyik főembert.

S mivel az élet törvényében írva vagyon, hogy itt Amerikában jónak s rossznak jövését egyaránt munkában kell bevárni, azért Báts Eszter is a művészet paripájáról a munka szekerére szállott, amit lassan, egyenletesen bűnbánó démonok húznak penitencia gyanánt s egészen a végítéletig.

És ezen új fordulatban, talán engesztelés céljából, a szerencse kedvére állott. Értem alatta azt, hogy hírneves ruhatervezők modellje lett. Mindent összevetve, ez egészen jó foglalkozás volt, mert fizettek kellemes összeget, s amíg más lányok szédülésig fodrokat varrtak vagy gomblikakat követtek el, addig ő csak állingált elé s hátra, forgolódott, s illegette magát néhány hosszú percig az új ruhákban. Igaz, hogy eleinte rózsapír futott az arcára, és a szemét csak lesütötte, s nem jártatta a férfiakon, mert illőnek tartotta a pironkodást, lévén sokszor csak drága selyembugyigóban, ahogy szokás az ilyen különös hivatalviselésben.

No de belejön mindenbe az ember, mint a majom a társadalmi életbe. S különösen az asszonyféle, ki csupán olyan perceket tart szeretettel emlékiben, mikor legalább egy ügyes férfiú látta, hogy szégyelli vagy szégyelleni akarja magát.

Napok jöttek, s napok mentek. És Báts Eszter már este is, nappal is sűrűn gondolt valami különleges találkozásra, ami hovatovább érdekesebb lett, s naponkint megismétlődött. S csodaképpen nem is valami mozimanager vagy más szakmába vágó főember itt a szerencsés idegen, ahogy gondolni ésszerű volna, hanem – Isten bűnül ne vegye – éppen csak egy néger. De annyi igaz, hogy nem akármilyen néger, hanem West-Indiából való magas, szikár, szép munkakerülő, ki csupán színében hordta magán a fajt, mert egyébként a legrokonszenvesebb keresztesvitéz vagy trubadúr válhatott volna belőle. Ez az indiai faj egyébként is úgynevezett nobilis néger, s van olyan gusztusa, hogy csupán fehér hölgyekre áhítozik. Ezen áhítozást szükségtelen lett volna Báts Eszternek külön is megmondani. Este-reggel észrevette, de kiváltképpen mégis este. A dolog egyszerű volt, ahogy ez már a nagy dolgok természete:

Tudniillik Báts Eszter az ötödik emeleten lakott, s a felvonót aki kormányozta, ki lehetett volna más, mint ez a nobilis néger? És esti hazamenéskor Báts Eszter rendszerint csak egyedül került – ahogy otthon mondják: a liftbe. Ilyenkor a néger nagy fekete szemeit rávetette, s tán egész Indiáért se vette volna le róla. Egyébként szót sem próbált soha, és illedelmes volt, mint egy példaszerű gentleman. A felvonó ajtaját lent és fent finom mozdulatokkal nyitotta ki, és hajlongással szolgált, ahogy nagy úrnőknek dukál egyedül.

Ki ne tudná, hogy módjával fogják a madarat? Aki pedig huncut, az a kiválasztott kedvesre is átviszi ezen példabeszédet, tudván, hogy a békának víz kell, s a nőnek felmagasztalás.

Báts Eszter ösztönszerű félelemmel, de mégis szívesen jött minden este a felvonóig, de ott tette magát, hogy nem érdekli, még egy cseppet sem, a fekete gavallér néma vallomása, ha még egyszer olyan szép és különös is. De arról már nem tehetett, hogy a fekete szemek tüze alatt mindig jobban és láthatóbban zavarba jött, sem arról, hogy meglátszik a forró hullám helye, ami ilyenkor arcába futott. És már lefekvéskor is minden tiltakozása dacára maga előtt látta a szép feketét, és remegve kérte az Istent:

– Adj erőt, és változtass jóra minden eljövendőt.

De lassankint egészen rabja lett a különös hatalomnak. Küzdött, kínlódott, de a szíve mindig mosolygott, mintha örökös győzelemre született volna. És egyszer visszanézett ő is, és nem tudta elvenni a szemét, inkább beleesett a két fekete szembe, mélyen, melegen, remegve, s nem maradt semmi ereje. És akkor a negyedik és ötödik emelet között megállott a felvonó: Báts Eszter mindent elfelejtett, csak érezte a forróságot, s mint a megigézett madár, beleesett a tűzbe…

Kócosan és zavartan lépett a szobába. A nénije csodálkozva kérdezte:

– Milyen furcsa vagy, valaki bántott?

– Ó, néni, dehogy; csak a szél akart elvinni, s a hajamat elkuszálta.

Hanem azt gondosan elfelejtette, hogy ez a fekete idő a felvonón érte utol.

Az ember pedig olyan gyarló, hogy ami jó, azt máskor is szívesen elköveti. Aki még szép is, az éppen nem kivétel. Báts Eszter pedig nagyon szép volt.

A napok újra jöttek, mentek. Báts Eszter fokozatosan sápadtabb lett. Keveset szólott, és sokat nézett maga elé. Egyszer aztán, nagyon szomorúan, azt mondta a néninek:

– Már nem vagyok jó modellnak, mert a magas, cingár alakok jöttek divatba. Nagyon szeretnék néhány hétig pihenni.

És nemsokára egy mákszem legényke született a házban. Szinte titokban, mert csak akkor vették észre, amikor már sírt is. Az asszony ijedtében leejtette az ókuláréját, s a japánnak szinte kiesett két apró szeme.

– Nohát, ilyen szégyent!, még ha legalább fekete nem volna… – sopánkodott az asszony.

– Jó kis eset – mondta nyugodtan a japán.

Báts Eszter pedig halálsápadtan feküdt az ágyban, s mellette karját nyújtogatta, és rendre hosszakat sírt a színes gyermek.

Ellenben a nobilis néger csak fülelt, s amikor már nem fülelt, akkor is úgy tett, mintha nem tudna az égvilágon semmit. Ártatlan pofákat vágott, mint egy koromba esett angyal. S különben is megunta már örökösen gentlemannek lenni, és vígan élte világát.

A bíróság pedig, a kereset ügyében, a maga kisded ítéletét szárazon mondta meg Báts Eszternek.

– Mr. Dam törvény által köteleztetik, hogy heti egy dollár tartásdíjat fizessen. Miss Báts pedig vegye tudomásul, hogy amelyik fehér lány színes férfit szeret, annak egy dollár is sok.

Még az angyal is szemrehányó panaszba kezdett, s keserűen mondogatta:

– Báts Eszter, mi lettél?

Csak egyedül az ösztön, ami vezeti és egészen sírjáig kíséri az embert, az nem hagyta el a leányt, és a kiszáradt szerelem helyébe az anyaság szentségét csepegtette a szívbe. És ez az érzés minden álszentek között is hatalmas erőt adott a halovány leányasszonynak, ki fájdalommal, de semmi küzdelemben el nem hervadó jósággal vallotta önmagának:

– Anya vagyok, és minden ítélet között nagyobb millió gyümölcstelen nőnél.

És ha sírva is, de a legszentebb szeretettel megcsókolta kicsi fekete fiát, s mindennapi kenyeréért gombokat varrt reggeltől estig, s hordozta mint mártír a maga életét, s érezte, hogy ez az élet egyik kicsi pillére a világnak.

És lemondott a művészi vágyakról, a hírről, a csábító fényről – és maradt mindezek helyén a nő áldott sorsa: az anyaság.

Well – mert Amerikában sem más az élet törvénye, Báts Eszter.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]