A Hargita körül olyan a decemberi hajnal, mintha a megfagyott igazság töltené be az űrt. A hold, mint vértelen szűz, fehér erdőbe száll, s mellette tündérek suhannak el legénymeleg után. A Küküllő jegén, a merengetőnél, csillanva buggyan a víz, mint folyó ezüst: idegyúl a csillagok fénye, és látni lehet, hogy átfúrja magát a földön, s végtelen mélységeken úgy halad át, mint az Isten szemetüze.
Ilyenkor sír a hó, mint a leánylélek, ha taposnak rajta.
A madár szopogatja a lábát, hogy el ne fagyjon.
Zúzmara virágzik vakító fehéren, s az eszterhéjakon a tél fegyvere a föld ellen támad, mert annak méhe forró örömben most foganja a tavaszt.
De az ember jósága megdermed a leheletben, mert halál surran, aki lelket keres melegítésre magának.
Egy kutya vakkan, s álla alatt összecsörren a fagyott szőr.
S már törvény szerint virrad: a falu olyan a szaporodó fényben, mintha emelkedne az ég felé. Hajnal bomlik, s világ támad. A székelyek a nyomorúsággal egyszerre mozdulnak az ágyban, s mint gyermekben az értelem, új nap születik.
A felszegen, egy kevély állású házban, nyilallik az élet. Az ablak alatt a halál ostorozza magát a csípős hidegben, mert korán érkezett. A kapun, piros tulipánok között, két név látszik a fény leheletében: Pandi Zsiga s néki hites társa, Pakot Sára.
Pandi Zsigának már öt esztendeje maradandóbb hajlékot építettek: olyant, amiről csak a kereszt mered a világba. S most Pakot Sára is sárga-fehér színben megérve fekszik a halotti nászra. Némán, nyugodtan és hideg értelemmel. Mert utolsó idejében ijesztően tökéletes lesz az ember: átszáll földi akadályokon, s ahová akar, belenéz a titokba, mintha az Úrtól szakadt szikrája jussát venné a világból.
A menye föléje hajlik, és nézi szépen. S aki nézi, szép falusi kincs, mint a falás kenyér. Rajta csak ing és durva szoknya, de ahol kivillan a bőre, ott selyemfehér: az őskincsnek egy darabja, mint a föld. S így e két asszony e világnak két jele: áldását bevégzett gyökér a fekvő, ki új ereje már csak a földnek lehet; de a másik férfiúnak életíz, jóság s buja illat: teremtésnek s önmagának titka.
Sötét cserfa széken, amely annyi idős, mint erdőben a fekete medvecsont, virágzó férfi ül: a faluban s a környéken így ejtik a nevét: Pandi Zsiga Gyurka. Temetőbe vitt Pandi Zsigának legédesebb, de Pakot Sárának mostohafia. Fehér harisnyája feszül a lábán, de feje térde alá hajlik: valami dolog nélküli szellem a gerendából nyomja talán. Fel sem pillant, csak úgy veti durván:
– Itt van-é még? – mármint Pakot Sára lelkestől.
– Csak eligeselig – suttantja vissza a felesége, és szemében fénnyé lesz a könny.
Aztán sokáig dús csend. A falióra láncán két hosszú ércdarab lóg, mint régi egyiptomi fáraó levágott fején a csüngő. S olyan gőgös ez a régi szerszám, mint egyéb, ami székely: sohasem méri más órákkal egyszerre az időt. Háta megül szentelt barka nyúlik a levegőbe.
És virágzik tovább a csend.
Időmúltán feláll a férfi: feje s a gerenda között csak annyi a hely, hogy magasságával azt is betölti, ha haragszik. Csizmája alatt dobban a ráncos padló, mert olyan ez a Pandi Zsiga Gyurka, aki nem alkalmas arra, hogy lábujjhegyen járjon a halál előtt.
– Csak a földjeit el ne vigye! – s azt gondolja, hogy nem is mondott keményet.
Mert ez a Pakot Sára annyi földet hozott vala az urához, ami ötvenkét véka búzával vetődik. S még hoztak más asszonyok is, mert Pandi Zsiga háromszor vett feleséget s mindig ésszel. Olyan férfiú volt, aki vágyával hamarosan letörte az asszonyt; s mégis mindegyik meghajolt előtte, mint a vetés a vihar előtt. Hanem aki még az ő keze alatt is magtalan maradt, azon földönjáró csakugyan nem segített.
És újra csak csend.
Gyurka valamit számítgat, aztán megrándítja úgy a nyakát, hogy menten eltörnék, ha másé volna. És iszik akkora kanna vizet, mintha árvizet akarna apasztani.
S nem szólott egész nap, csak a száját szorította. Már estére harangoztak: háromszor szakították meg, mint annak idején Pandi Zsiga a szót:
– Most meghalok, a teremtésit neki.
Az öregasszony szája, amelyik már olyan volt, mint a szárazföld hasadékja, megmozdult, s aztán ismét: olyan furcsákat mondott, hogy ő biza megy zabot gyomlálni, s hogy az ura a vasárnapi kalapját kéri.
Gyurka már tudta, hogy Pakot Sárának ez a nap sem futja.
– Immár a szava sem talál e világba – s nyomban kiment s a kerítéshez állott:
– Sógor, Elek sógor!
Elek sógor kiállott a tornácba:
– Nagy baj-é, vagy kicsi?
– Fáradjon átal – mondta Gyurka már csendesebben, s utána a másik szomszédot is átszólította. Mikor mind együtt voltak, szólott nekik Gyurka:
– Tanúskodni hívlak, mert anyám nyilván megyen az éjjel.
És mindjárt az ágyhoz ment fontos mozdulatokkal.
– Anyám, hajja-é kend, vesse ide a szemeit egy kicsiddég.
Pakot Sára hideg mozdulattal odavetette. S Gyurka kíméletlenül kimondta a maga akaratját:
– Mindenkinek eljő az óra, s akarnám, hogy a fődek együtt maradjanak.
Hideg csend lett, miben a beteg egy árnyalattal megfehéredett, s szólás helyett szemében a földi élet virágai rakásra hervadtak. A végén újra Gyurka szólott:
– Úgy gondolom, hogy reám hagyná.
Pakot Sárának mindegy volt már, hogy a földek kire szállanak. Elnyújtott hangon szólott:
– Hagyhatom én rejád es.
S már a halál besurrant az ajtó között, és megfogta a lélek végét. Nemsokára aztán az egészet az ölébe vette, és futott véle a hidegben.
Két gyertyát gyújtottak, és az ágyhoz tették. Egyiket az ifjú asszony kisóhajtotta: amíg egy gyaluforgáccsal újra meggyújtotta, folyton rázta a hideg, könnyek estek a szeméből, s a padlás hasadékján béfutottak.
A három férfiú asztalhoz ült: szemükből tüzet hullattak a pálinkába. S csak egy-egy pohár előtt szólottak.
– Szép halállal múla ki.
– Eccer mü es eltávodzunk.
– Ott jobb lesz nyilván.
Gyurka a székhez feszítette a hátát, és gőgösen szomorkodott. Amikor újra töltött, szót ő csak akkor ejtett:
– Szépszerivel másként nem is lehetett vóna.
A szomszédok elértették, s szépeket mondottak, ahogy egy ilyen nagygazdának kijár.
– Immár jut az egereknek is.
– A környék elsője lettél.
S ez az utolsó egészen belétalált a Gyurka lelkébe, mint esőcsepp a virág kelyhébe. Láthatólag úgy mozdult a szája vonása, hogy azt kellett volna mondania: leszek is az elsők elsője, akár Isten akaratján, akár anélkül. Hanem ezt lenyelte, s csak azt mondta nyers gőggel, mint akiben két úr is van egyszerre:
– Ezután már egyedül is eltartom a mónárt.
Ilyen melegében úgy torozott halottja felett a férfi, ki a fájdalomba nem öli bele az erejét, de még a szív alakú fekete követ is félrerúgja útjából. Mert kell a hatalom, mint fának húsvétkor a levél s mint fiatalnak az erő, amelyik asszony által új életbe megy át, s művel tovább bűnt és csodákat.
A két tanú hazaindult: árnyékuk haloványan imbolygott, s maguk is szótalanok és keserűek voltak, mint a nap nap után igábafogott. Hiszen, ha jól megszámították, mellettük olyan halál nem eshetett, ami még csórébban ne hagyta volna őket. Az úton kezet fogtak: a két férfi baja most összeakadt, s Matyi Elek így segített rajta:
– Evvel a Gyurkával az Isten maga sem bír ezután.
A másiknak csak a foga villant ki:
– Eltaláltad, jéccakát!
Valahol vakkantott a kutya, de a vége eltörött, mint akinek szólás közben havat hajítanak a szájába.
A kapun sötétbe esett az írás, mintha valami szellem a két nevet béhintette volna a föld puha, fekete porával.
Pandi Zsiga Gyurka a szobában szüntelenül osztotta kétfelé a lebbenő fényt s a csendet. Ilyen komor csak az a vadember lehetett, aki elvesztette kőbe író szerszámját. Egyszer mégis a fejébe nyomta báránybőr sapkáját, s künn az úton balra fordult, s úgy ment, mint aki mindig tudja a maga útját. Ezen irányban, éppen jó futásnyira, mint álmodó óriás bogár, egy régi ház pihent, miben vén Pandi Zsigának második ága virágzott. Egy fejjel kisebb volt, mint Gyurka, de színe veresben játszott. Templomi neve Simó volt, de csak így mondták, hogy lator ember.
Gyurka már az ablak alatt állott: koppantott rajta, s az üvegről zúzmara hullott. A Simó alakja falusi leningben megvillant belől, s már meg is ismerte bátyja fejét, mint róka a farkasét.
E kicsi mián nem jöve – futott az eszibe s nemhiába, mert életének második csodája ez volt (az első az, hogy gyermek helyett leánykája született az asszonynak), hiszen valami barázda miatt esztendők óta nem jártak össze.
– Azért jövök, hogy meghala – köszönt Gyurka.
– Sosztán? – vette semmibe Simó a szót, pedig már tudta, ki hala meg. De hát az efféle beszéd még testvérek között sem maradhat el, ha valami van a begyükben. S még akkor sem, ha rakásra halnak az atyafiak, vagy ha örömet hirdető angyal száll is az égből.
Olyan csend állott kettőjük közé, amiben egy gyenge madár kimúlna. Végül Gyurkát méreg futotta el, és elevenre tért:
– Öt esztendeje tartom, tán még el is temessem? Mán legyen a tiéd, úgyis etted utána magadot.
S kicsi idő múlva ismét szólott, de már tele volt szikrával a beszéde:
– Vaj ne hozzam-é ide neked kényes hintón?
Simó már látta, hogy neki kell eltemetni Pakot Sárát. Egy kabala árából tán kifutja, s osztán visszatérítődik, mert a földek fele törvény szerint is az övé. Hirtelenjében el is határozott mindent:
– Ne ijedj meg: idehozom én, eltemetem én. Mert becsület is van, ugyé, Gyurka?
– Van, aki tuggya – igazította már mentiből Gyurka.
Mire aztán kapujáig ért volna, már Simó is utolérte egy fekete lovas szánon, mit ügyesen az ajtó felé fordítottak.
A két férfiú szótlanul az ágynak tartott, ahol a halott le volt takarva. A Gyurka felesége csak a két szemét meresztette fájdalmasan kerekre, mint egy megszeppenő leányka, kinek szeme előtt a durva fiúk a halott madár tollát rakják kalapjukba.
Simó csak megfogta az ágyat, s mozdított egyet rajta.
– Nem vinnéd el a házat is? – igazította meg Gyurka.
– Nekem van, s neki is leszen hónapután – célzott Simó a halottra.
És vitték már a rozoga testet derékaljjal együtt. Az asszony zokogni kezdett, s darabokra szaggatta a szót:
– Jaj, hova, hova viszitek?
Gyurkának most akkorát lélegzett a szíve, mint a kő, ha villám üt melléje, s egy jókora árnyalattal már színtelenebb lett a hangja:
– Innét most eltemetjük.
Az ajtó becsapódott magától. Az óra nagy készülődéssel tízet ütött. Az ágy kerete a félsötétbe meredt, mint dérütött őszi gödör, miből a beléje hullott fonnyadt virágot is valami éjjeli madár, ki tudja hová, elvitte.
Künn még csoszogás hallatszott s ilyen beszéd:
– Vesd meg a sarkadot, nehogy elcsuszamodj!
– Csak lassan, mert nem doktorhoz visszük.
A szobából olyan hangok hallatszottak, mintha valaki fulladozna:
– Még hóta után se legyen nyugodalma. Márja, édösanyám!
A lovakon, az orrlyukak körül, megőszült a szőr a hidegben. A csillagok kacagtak, de nem volt sehol eleven élet, s még az érzés is megfagyott, amíg a szívből feljött a torokba.
A két férfi egyforma ügyetlen mozdulatokkal igazított valamit a szánon. De Gyurka hirtelen bement a házba. Visszajövet egy hatalmas, piros gyapjúcsergét hozott: szépen a halottra terítette, de olyan gondosan, mintha ebbe az egyetlen mozdulatába egészen bele akart volna olvadni. Mert minden emberben van jóság, s olyan törvény szerint van ez, mint a halál. S ha már másba nem, hát egy torz, keserű gondolatba tette a szívét, amely még a konok férfiúban is megdobban legalább egyszer.
– Még megvenné az Isten hidege – mondta.
Simó is e pillanatban vér, átok s rendelés szerint testvére volt a másik férfiúnak; s ha mostoha is, de gyermeke a takargatott Pakot Sárának. Az ember együgyű, ösztönös jósága szállott a szavába:
– Mer hogy vér sincs má benne, ami melegítené…
Egyebet aztán nem is szólottak. Sem birtokról, sem másról. Még köszönést sem. Hiszen jól tudták mind a ketten, hogy a temetésen ismét találkoznak.
Simó a balsó ló álla alatt megmarkolta a gyeplőszíjat, s ahogy megmozdult a szán, sapkáját a szeme felé huzintotta, mint őszi búzavetés előtt, mikor a világnak minden szántóvetője a nagyistenre gondol.
És eltűnt a kapun.
Gyurka sokáig egy helyben állott, aztán a kapuhoz ment, hogy betegye egy olyan asszony után, aki életét és kincseit hozta be egykoron rajta, s aki most halál s ember által kifosztva vitetett el újra. A kapunál valahogy megcsuszamlott a fagyon, s bal lábával térdre esett: maga sem tudta, miért, de jó ideig így maradt.
Bent már szép szóval szólott, ahogy rég nem.
– Mindenki viszi a maga terhit, s így lészen a világnak vége.
Ettől kezdve úgy hallgattak, mint akinek tetézve van, amin tépelődjék. Csak amikor sok idő eltelt, akkor szólott ismét a férfi:
– Nézz oda, belém üte ez a hideg…
Bólogatott rá az ifjú asszony, s annyi szomorúsággal, ami egy életre éppen elegendő, mondogatta:
– Lefekszünk s nem tudjuk: felkelünk-e?
És lefeküdtek, de a lámpát égve hagyták.
Simó egy öregemberrel találkozott az úton, aki korcsmából jött hazafelé. Az köszönt és jóakarattal megkérdezte:
– Ugyanbiza, mit viszel ilyenkor?
– Őrletni tevék a szánra – felelte csendesen Simó. Talán érezte is, hogy milyen véletlen valót ejtett ki a száján. Mert bizony, amit ő vitt, azt már őrölni vitte: az idő, ami meg nem álló örök malom, az fogja a földnek porává gondosan megőrölni.
Mikor a háza elé érkezett, a felesége észrevette, s ilyen szóval jött feléje:
– Mit mesterkedétek?
– E szomorú mesterkedés – mondta inkább önmagának Simó. De az asszony már a szán mellett volt, s valahogy esett, de felemelte a takarót: éktelen fájdalmasat sikoltott, mintha hosszú tövis szúrta volna szíven.
– Csak anyámasszont hozám ide, ne bőgdögelj, te! – szánta inkább vigasztalásnak Simó a szót, de mindjárt hozzátette: – Inkább segítenél, hogy vinnők bé!
Hanem a felesége nem állott rá, inkább folytatta a sírást.
– Még ennyire sem vattok jók, ugyé? – állapította meg keserűen, de harag nélkül a férfi, s nyomban ölébe vette derékaljastól a testet, s igen gondos lépésekkel vitte a házba. Ott, a belső nagyszobában, ahol csak nagy vendégeket s lehetőleg élve tisztel a falusi ember, letette a hosszú kanapéra. Eme pad felett, mióta ember lakott a házban, mindig egy kép lógott: a kínszenvedő Krisztus az Olajfák hegyén, mélyen földre borulva, hogy a feje csak arasznyira van a földtől. De most még egy hüvelyknyit mintha alább hajtotta volna.
Volt a háznál egy csonka gyertya, ami még vízkeresztről maradt, s amin még most is rajta állott a kék pántlika, mint gyónó leánykának a derekán. Ezt Simó a halott fölé tette, az ablak talpára. Kívülről úgy látszott, mintha egy nagy jóságos embernek a szeme mindig utolsót pillantana.
S egyszer aztán Pakot Sára mellé feküdt a gyertyaláng is…
És mély s fekete lett a csend, amilyen még nem volt soha.
Simó már félig álomban számolgatta: koporsó, szemfedél, papnak, torozás, torozás… S már aludt egészségesen, mert éppen aznap kínozta el magát egy éktelen bükkfatőkével fenn a havason. S a háza felett, az éjjeli hidegben, egy gondolat lebegett, minek a szálai minden égtáj felé belefutottak a világba:
– Az alvó ember rokona a halottnak.
De Gyurka csak forgolódott az ágyban, s ha el is szenderedett, felijedt újra, mint a gyermek. És nem mert az üres ágyra nézni, mert félt, hogy onnan lesi őt a halál. S a háza felett, az éjféli sötétben, egy másik gondolat lebegett, minek a szálai minden égtáj felé belenyilallottak a világba:
– A virrasztó ember rokona a halálnak.
Ágak tetejére hajlott a nap. Szombaton, mikorra az Úr már megteremtett mindeneket, s amikor az ember is leereszti maga mellett kérges tenyerét.
Minden háztáj nyitogatta már szívében az ajtót a holnapra eljövendő kicsi Jézusnak.
A harang kondult, s Pakot Sárának kondult. És fejek hajlottak meg, s az érzésbe itt is, ott is beleveszett az értelem, ahogy a harang szavába beléhull az örökkévalóságnak egy darabja, amit ésszel meg nem ért az ember, hanem marad végezetig csak jel.
Pakot Sárának, aki barna koporsójában hideg pompa között feküdt, már csak egy kívánsága volt: az, hogy eltemessék.
Férfiak és asszonyok jövögettek, úgy öltözve, mint sátoros ünnepen. S már megtelt a ház, aztán a tornác s az udvar is. Úgy állottak, mintha mindegyik kétszeres súlyával nyomná a földet. Így várhatták valamikor a hunok is Attila ébredését, de amit ők várnak, az nem jön el soha, hanem elmennek végül is maguk, egyenként, komoran, de mind.
Jött a pap is, feketén s búsan, mint aki halált s örömet egyformán gyászol. Fehér templomi öltözetben két legényke aprított utána, de láthatólag valami patrópuska miatt kötekedtek. A pap karinget vett, ami úgy illett rá, mint sötét fatörzsre a gyenge hó. A nyakát megrándította keményen, hadd szakadjon a kötél, amivel e csalárd világhoz vagyon odakötve. S mindjárt a koporsó előtt keresztet vágott a szentelővel, s mintha valami sötét szellemet szidna, olyan hangon kezdett temetni:
– Oremus pro fidelibus defunctis!
A székelyek belenéztek az űrbe, s csak a rokonságot érezték a röggel, minek a lehelete rájuk szállott. A latin szókat nem értették, de úgy sötétedett mégis azoktól a vérük, mint vihartól a víz.
– Quoniam Deus magnus Dominus et rex super omnes Deos… qui fecit nos…
S aztán egy hanggal, mintha már parancsolna az Úrnak, feljebb kezdte a pap:
– Absolve, Domine!
Valahonnan, a földi határokon túlról, átnyúlt egy kéz, ami csak fehér színű csont volt, és a koporsóhoz ölelt mindenkit. Sem indulat, sem vágy nem élt most e házban, csak ember, kiket azért alkotott az Úr, hogy visszatérjenek hozzá. S már mérték az utat, ahol visszatérendők egymás után.
Gyurka és Simó a koporsó két oldalán állottak: meghajolva, hideg szájjal. Csak akkor rándult az orcájukon egy vonás, amikor két férfiú serényen felemelte a Pakot Sára örök hajlékának fedelét. Az egyik két koppintással minden szeget hamar fejig ütött, ami nem fájt sem a fának, sem a halottnak. De a szívek vért sarjadtak utána, s a szemekben izzadott a lélek.
És a koporsóba beleszegeztek annyi levegőt a Hargita alól, amivel ítéletnapjáig megérheti Pakot Sára.
A kántor énekbe kezdett, úgy, mintha önmagát temetné:
– Elvégeztem immár pályafutásomat…
S már négy ökör után tették Pakot Sárát. Melléje egy másfél öles fakeresztet, de olyan gondosan a koporsó mellé, mintha édesgyermeke lenne. És megindultak nagyon lassan s méltósággal: így temetik egyik a mást szaporán, s végül sem marad egyéb, csak a romboló virtus, ami vérrel itatja a népet bölcsőtől a sírig.
Az útkanyarodónál elnyelte őket a tér. Csak az ének hallatszott, beleveszőn a csendbe, mint a fekete madár magasból eső suhogása. A harang utolsókat kondult, s amikor elhallgatott, láthatatlan szellem egy új világ himnuszát zengedezte lent a rögök alatt:
– In Paradisum deducant te angeli…
Napbúvás után csoportokban szállingóztak visszafelé az emberek. A férfiak egytől egyig megállapodtak a Simó kapujában, s már szóba jöttek e világi dolgok is: beálló vásárok, majorválasztás, kóst állománya s egyebek. Simó az utolsó csoportban jött, nemigen szólott, de fülét ébren tartotta. Kapujához érkezvén, meleg szóval mondogatta:
– Térjünk bé, no! Ez a szomorúság megérdemli.
– Búban is veri magát az ember – mondta egy jóivó, s erre már tértek a többiek is: ki hamarébb, ki fontoskodva. Gyurka ellenben, nyilván csak tempó végett, hazafelé fordította a fejét. Ezen Simó megütközött, s nagyon közel bújt hozzá.
– Tán nem mene el a szép eszed, vaj mi? Egyebet se beszélnének hómenésig.
– Mondasz valamit – fitymálódott Gyurka, de már mentek. Ellenben hallgattak konokul, csak az ereszajtónál szalasztotta ki Simó a száján:
– Hát az osztozást mikor ejtjük meg?
Gyurka csak úgy vette, mintha azt kérdezték volna tőle: hát meleg mikor leszen? S kicsi, de erős csend után könnyű gőggel mondta:
– Azt biza egyhamar nem, mert az meg vagyon ejtve.
S már lépett bé a küszöbön; s nem is bizonyos, hogy hallotta-é, amit Simó mondott:
– Ammár nagy baj…
Ez pedig olyan szólás volt, amiből nyilvánvaló lett, hogy a bátyja tanúkkal mesterkedett valamit. A gondolat vért mozdított benne, de külsőleg az ütés nem látszott rajta. Inkább egész szívvel házigazda volt, aki egyéb híján a kalapjából is reggelig itatná a vendégeit, s még úgy is, ha csak a kicsi vetőszekere maradna.
Mindjárt fodormentás pálinkát illogattak, s hozzá kalácsot törtek, s halál körül járó szomorú szavakat ejtegettek:
– Szentfelsége rendelése vót.
– Münköt es elszekereztetnek.
A határpásztor a maga nyomorúságával megtódta:
– S nem is négy ökörrel.
– Tán gyalog mész? – incselkedett egy fiatal házas, s jólesett mindenkinek a móka.
Menyecskék, kiken hamar megérik s kikről hamar lehull a szomorúság, kolbászt s egyéb jókat hordtak az asztalra, de annyit, hogy már csakugyan bosszantották a közönséges napokat. Binda Lázár, aki egyformán tudott időt jövendölni, marhát vérezni, lidércet nyuvasztani s egyéb bűvös dolgokat, tudós-komolyan ült az asztal fejénél. Csak a nagyisten a megmondhatója, mióta viszi mindenféle gyülekezetben az ének elejét. De teszi is, hogy érti, mint a vén ló a fűevést: ott is, ahol nincs. Most is kedve szerint halászta elő a szomorú nótát: „Nincs a halál előtt senkinek vígalom.”
És zengedezték utána csendes megadással, mintha a másvilágot egészen a posztóruhájukig akarnák közel engedni:
S nemsokára megint új, sötét szavakat rakott eléjük Binda Lázár:
| Ki jutalmat adsz a jónak… |
|
S az önmagát megadó lélek csak szállott az írásban is, a halál titkában is a mélység felé.
A lámpa fénye meg-megrebbenve küzdött a sűrű dohányfüsttel, ami homállyá gyűlt az emberek feje felett. S e homályba, hol erős ételszag bujkált nyugodalmat keresve, időnként beleütődött egy-egy nagy csontú, sötét koponya, mintha pogány fejek végső erőfeszítéssel még egyet botlanának a titkok után. És elveszett minden hangnak az ereje, csak egy zengett tompán s értelmet igázván, átszállva a fejeken:
E végső szóra, mint egy eleven sárkány, Simó felütötte a fejét, de már azt nézte: nem vevék-e mozdulatját észre? Mert egy kicsi észt felhasználni, attól mégis jobb lesz. És a hangját ismét odaadta a gyülekezetnek, de maga belső színeiben tovább változott: hej, a szomorú keservit, az osztozás megejtve vóna?! Inkább ki sem fogja jóformán a négy ökrét, de kicsi faházban másik embert készít utána.
S mindig csak jobban forrott, s az eszét úgy jártatta, mint egy tüzes üszköt. Az űr sötétedett, ahová belenézett, mert mi hát az élet hatalom nélkül?! S falun van-e hatalom birtok nélkül? No de csak nem háborodott meg, hogy ilyen rútul megcsúfolva odahagyja a sok drága földet, s béüljön a macska mellé a góc alá! Hiszen a fejében akkor az észt s a vériben a virtust minek tartaná? Hát akkor elővevődik az ész is, a virtus is, hogy ne vesztegessék hiába az időt.
De a testvért?!
Azt már nem, mert az Pandi Zsigának a másik ága, s hadd virágozzék, ahogy tud. De valaki más utoljára nézi ma a szép csillagos eget.
S már egy villanással, ahogy tűzbe esik a pásztor bicskája, eszében volt: kit s hogyan s mikor. Még várt valamicskét, azután felállott, egy ajtónál állingáló legénykének jó darab kalácsot adott, s elszalasztotta Matyi Elekért.
Csak egy fertály óra, s Matyi Elek már jött. Igaz, hogy közben mind tekergette a fejét: mi lelhette ezt a Simót, hiszen legénykorukban ők már egyszer csináltak volt számadást? Vagy a halál után jámborodott volna meg? Merő csoda lenne. S már a küszöbön volt:
– Jestét!
– Jestét – fogadta Simó, s kartőn fogva félrevitte egy kicsit:
– Számításom, hogy a kicsi Jézust várjuk békességvel.
– Tőlem akármilyen sebesen.
– Vegyüljünk hát közíjük! – mondta Simó, s már letelepedtek egymás mellé az asztalhoz. Belül keserű méreggé csordult a Simó vére, de hát ki a hibás, ha a természet nem tud felejteni, s hogy éppen van is, amit ne tudjon, mert hét esztendeje-forma, a magas hídról a vízbe szállott vala, s nem is a maga akaratjából, hanem a Matyi Elek s az ő cimborái kedve szerint.
S most a szíve, csodaképpen, mégis dobbant: talán máskorra hagyom Eleket mégis, hacsak a tanúságban része nincsen.
És mindjárt odahajolt Elekhez:
– Csütörtök este felmenék vala, de világjuk nemigen vót.
– Eppen Gyurka sógornitt valék.
– Tán vizet vetettek a hideg ellen?
– Csak halált s birtokot lestünk.
– Úgy-é? – színtelenedett el a Simó szava. Hát akkor az egyik tanú mégis ez volt, ki után egykoron lepedőbe került, s annyi vére elfolyt, ami egy farkasnak kétheti eledele.
S már csak, mint a gonosz vad, ment a megtalált vérnyomon.
Ittak tovább ügyesen, hogy miből lehet, pótolják a halál utánit is.
Éjféli misére másodikat harangoztak. A torozók jámbor szavakat mondogattak, s asztalt bontottak. Némelyike gyenge inakon állott, de ha az ilyen is el nem menne a templomba, az Üdvözítő nyilván nem tudna megszületni falun.
Simó visszamaradt, és sietve bement a belső szobába, hol még élt a halál szaga: egy fiókból valami régi pisztolyt kivett, két patkószeget beléeresztett, s nyálas papirossal hamar lefojtotta, és a csizmája szárába bécsúsztatta. És ment, s már nem is volt szomorú, csak kemény járású, égető szemű és konok egész testében.
A templomban a Matyi Elek háta megé ült, s némelykor belenézett a levegőbe, amely illatos és üde volt, mint egy hatalmas gyermeknek a lelke.
A mise megkezdődött. S most, az éj közepén, olyan szép és sejtelmes volt minden, hogy gondolkozni sem tudott senki, csak lenni és kinyílani a túlvilág illatában, mint virág a napfényen.
Az anyák nyugodtak a betlehemi öröm mélyére esve.
A lányok mosolyogtak a karácsony szent kedvében, s öleltették magukat a hittel.
A férfiak ereje elaludt, s gondjuk összetörött.
A legények vére szelíd lett, mint az öröklámpa fénye.
De Simó úgy ült, mint egy diófából faragott hideg pogány, ki a halál egy szikráját mindig melengeti magában.
Hanem a kórusban az örvendetes ének mégis megszületett, s mindenkinek a szájára szállott, mint új életet hirdető kicsiny selyemmadár: Betlehemi pusztán örvendetes hír van…
És vala ezen örömhír a falué, amelyik hinni tud, mint sűrű erdőben a pásztor; amelyik jó, mint az áldást adó fekete föld, de amelyik eredendő bűnnel vad, mint szélben a parázs. És érezte teste alatt a betlehemi szalmát s orcáján az ökör leheletét a falu, amelyik bőséggel issza mindig a titkot, hiszen maga is egy megrepedt szív a természeti erők közepében.
Csak éppen Simó nem hajította el a fegyvert, amit csizmája szárában elhozott a jászolhoz. Mert ő az az ember, akit egy életben százszor kellene megváltani: a jóban gyenge, de a bűnben nagy.
S már bomlott a templom, mintha nagy darab rögök indultak volna meg, és zsongott az édes ének, mint a szellő, amelyik egyformán simogat burjánt és virágot: Nyugtasd ki most szent lábadat édes gondatlansággal…
Bent még nyújtották az ének végét, de künn már letették: s éppen ekkor valaki keményen elkiáltotta magát az ajtó előtt:
– Félre innét! – és nyomban lövés rázta meg a csendet, s Matyi Elek a fejéhez kapott, és rábukott a sapkájára.
– Hamar a papot! – sürgetik ész nélkül az emberek, de sötét van cudarul, s nem látni semmit, csak érezni hideget s félelmet, s hallani kínos nyöszörgést:
– Kettéhasadt a fejem… A fejem!
Valaki tapogatja a nyöszörgőt, s meleg fut a kezére.
– Megy a vére! Szent Isten!, a vére!
A pap futva jön és tapog körül, de nem lát semmit, csak fekete imbolygásokat.
– Lámpát, lámpát! – s a harangozó valahonnan odaszökik a toronybejáró lámpással: ez Matyi Elek, a feje vérbe borulva, körülötte nagy helyen piros a hó.
– Ki lövé meg? Ó, a tolvaj! – mintha csak most térne észre a pap.
Simó odaáll sápadtan, hidegen, de nem is rezeg a hangja:
– Csak a kicsi Jézus tiszteletire vót.
A tömegből összevissza mondások szakadnak:
– Kiáltotta is, hogy félre.
– Én bosszúállást vélök.
– Hiszen ma békültek ki, szent karácson napjára.
Simó konokul állott, hogy ember nem tudott eligazodni rajta. Nem szólott sem jót, sem rosszat, de orcájában időnként megmozdult a csont, s a gondolata nyilván ilyen volt: tanúskodjál, lám, a másvilágon, mert hiányodban az osztozás meg leszen ejtve…
A papnak csak most jutott eszébe, hogy egy haldokló mellett mi is az ő teendője, s már szólott is:
– Vonuljanak tova egy kicsit, hadd lássam el szentségekkel.
– Biza, eppen a töviben is vagyunk! – szólta el magát vén Sánta Pali, kinek bajban is mindig mókára fut a szája.
Eleknek még értelem látszott a szemében, s mintha nem is kínlódna már olyan szörnyen. De úgy nézett a papra, mintha többet nem hinne jó ember létezésiben. Egymáshoz közel hajoltak a gyenge fényben, s a pap sietve súgta, hogy meg ne előzze őt a halál.
– Bánd meg bűneidet, s feloldozlak Isten nevében. Bánod-é?
A tusakodónak jólesett, s egészen belefogódzott az utolsó földi szóba:
– Bánom.
– Ellenségeidnek, ha vannak, adj bocsánatot.
Erre már fordítaná, ha tudná, a fejét, ami azt jelentheti, hogy itt nem hamarkodja el a dolgot.
– Aki agyonlöve, annak is?
– Minden ellened vétkezőknek.
Felelet helyett csak nyöszörgött Elek az indulat és a fájdalom terhe alatt. Más hangot nem adott, csak a foga vicsorgott. A pap megborzadt, mintha a saját lelke forogna kárhozat veszedelmében: itt már semmire sem megy. A lámpát egészen közel vitte a férfi arcához, ami torz és indulatos volt a halál tusájában, mint akinek még az elfolyt vére is visszahagyja az átkot s a bosszúállást. De messziről a pap arca is olyan keménynek és keserűnek látszott, hogy esküdni lehetett volna: no, még ez sem bocsátaná meg, pap létére sem, ha valaki agyonlőné.
S ebben a csendben, ahol két lélek kínlódott, Elek végtére furcsát mondott:
– Inkább adna… egy… tükröt.
Száját tátva ámult ezen a pap, de neki nem volt, hogy adott volna. Az embereket odaszólította, s az egyik leány zsebkendőjéből kibogozott egy törött darabot. Elek intette, hogy tartsák arcához a lámpást, s ahogy megtették, egészen nyitott szemmel nézte magát:
– A vak-szememnél van a baj… – mondta már szelíden, s még csendesebben hozzátette: – Csak látni akartam, hogy miképpen halok meg – és leeresztette maga mellé a tükröt, és behunyta a szemét.
– Meghót… Meghót…! – mondogatták mellette.
Két legényke, csak akkorák, mint az ember lábaszára, még bámészkodott a halott körül, de aztán továbbmenve megölelték egymást, s mint két meleg ruhába takargatott életbimbó, énekbe kezdettek, ahol elhagyták azelőtt:
| Az angyalnak szava azidőben így szóla, |
|
Mindenfelé kántáló legények jártak víg örömmel. Az egyik kapunál, hol módos leányhoz van a bejárás, hevesen tanakodtak, de aztán sorba állottak szép bokrétásan, s menvén az ajtó felé, zengedezték:
| Pásztortárs, mily öröm ez, |
| Pásztortárs, mily öröm ez…! |
|
Bent kacagott a leány, és gondolkodás nélkül szájára futott a legények éneke:
– „Pásztortárs, minő hang ez…!”
S mint egy örök zsoltár, amely marad nemzedékről nemzedékre, úgy zsongott és élt az ének. És jelezte ég s föld és minden lelkesállat, hogy Simó s a többi gyarló emberek felett diadalt vívott immár a megszületett kicsi Gyermek, aki levetvén köntösét s minden jókat s elhagyván édesanyját, úgy szerezte hatalmát.
S már csak azt érezte a falu, hogy jó és áldott az élet. Mert szent az öröm, a kedv, a vígság és minden, ami élet.
És a halál?
Az ijesztő, mert titok, ami túl van minden örömökön, és él az örökkön túl, mint az egyetlen tökéletes beteljesülés. Az félelmetes, mert hideg, mint a fekete virágból font koszorú, amelyik áll az élet fején.
S ezért erővel is felejtjük a halált, s illatos és véres játékokkal ülünk egy ünnepet, ami Élet, s aminek az ablakában csak lobogó gyertyák vagyunk a szélben.