Ecet és vadvirágAz ember s az idő mindig összetalálnak, mint a keserűlapi saját árnyékával. Ősz volt, de olyan, amelyik zsidó módra hátul kezdődik. Hideg és szótalan, koporsócsinálásra alkalmas idő. A gyér felhők égre futás közben csak megreszkettek, s már meg is haltak. A földek meghasadoztak: egyet-más gondos állat oda mentett néhány életmagvat, ami mégis kellett kovásznak a jövő tavaszra. A madarak szállásverésre alkalmas fákat kerestek. Sziklán a gyík lapos kavics alá hengerítette tojását, pedig magtalan volt, hanem a kötelességen túl még ezt nem is tudhatta. A jóknak torkán akadt a panasz, és száraz volt az idő szája, mint a deres erdei tűzhely, hol a fa s az állati csont együtt égett el síró fuvallattá. Azt mondták: kiütött a béke! A katonák emléknek vették a regulát, s golyót eresztettek a földbe, ami mégis tűrte őket a hátán, mint a gebe a cigányt. – Szervusz, jóvilág! – mondta egy mundéros csizmadialegény, s a világért el nem hitte volna, hogy otthon hagyott kedvesét időközben megszállotta a Szentlélek. Segesváron felül pántlikás vonat állott a mezőben. Egy kormos katona faragott fával etette, s rangos katonák csillagjait hányta a kazánba. És mindenkinek lobbant a vére, mint a tűz, amelyiket vigyorogva gyújt a megérett idő. Valaki bévonta a napot az égről. Tamás Vencel ezen megütődött, mert most már a saját kiterített lelkét sem látta. Pedig meglehetős látása volt, mitől sok vitézkedő leánynak tüzet fogott a keble. De ezt a bomlott világot hiába nézte a vonat keleti ablakából: a lényeg nem hajlott elébe, ahogy a leányfej szokott titkos csókra. Mert az asszonyembernek értelem van a vérében, de ennek az időnek sem esze, sem valami szándéka, csak ijesztő, mint a Küküllő fejében a vihar fészke. Három cigány hozzá ment: – Le a sarzsival, hadnagy úr! Tamás Vencel hátravetette a fejét: három sötétséget s három puskát látott. A két csillagját odavetette nekik. – A médáliát is! – folytatta a három cigány. S itt már baj látszott, mert Tamás Vencelnek erősen a szíve felett feküdt az aranyérem. – Ez már a saját vérem, hé! De az ablakon rögtön kihányhatlak mind a hármat. Csend lett, miben a tüzes vas szaporán vetné a szikrát. A cigányok tudtak jobb időtöltést is, mint kiszállani az ablakon, s azért továbbmentek. Vencel a mezőbe nézett, s arcán időnként mozdultak a csontok. Csillagok helyett a két ragyogó szeme maradt, ami mégiscsak jó lesz koldusvezetőnek. Később megrándult az ajka, de a szavak, mint éjjel hullott titkos temetési igék, fogai között maradtak. A vonat hágóra érve megkutyálta magát. Vencel nem szállott le, hogy taszítsa. – Huszonkét esztendő. Nyolcesztendei jeles diákság. A Piavét megúsztam, s vitézkedtem a halál földjén, mint egy táltos csikó, amelyik álmot ment a hátán. Döglőfélben a legénykacagás s a jóravaló virtus. Élet: likas koporsó, fekete csont. Udvarhely. Még ez a bolond vonat sem ment tovább, mert a hunok lovon jártak. Azóta, igaz, eltelt vajegy esztendő, de csak annyi történt, hogy a vasútépítőket szembefújta a Hargita szele. S így maradt ez a hely rongyos szegeletnek a Kelet homlokán, ahol csak az él meg, akinek tartalék esze s duplán mért szíve van. Vencel másképp mondta, keserű hűséggel: – Sötét föld, drága föld, hol örökké hason fekszik a titok. Tűznek, víznek édesanyja! Jaj, be jó az öledbe bújni! Az ég permetezni kezdett, mintha valaki gyakorszitán ezüstport hintett volna a világ végrendeletére. S Tamás Vencel csak egy betű volt a végrendeletben. Talán az ű betű a keserű szóból. De az anyja mégis sírva ölelte a keblére, mint ahogy a szegény pásztorgyermek mohón szájába kapja a jó búzakenyeret. – Nem talála-é valami baj, édös magzatom? – Állok: mint a vas a földben. Feldöntsem-é a világot? – és kifeszítette a mellét, hogy az aranyérem megugrotta magát rajta. – Ne bajlódj véle, lelkem fiam, feldől az magától is. A faluban is úgy erjedett a világ, hogy két íródeák sem győzte volna könyvbe szedni. Fogságba esett katonák sűrűn szotyogtak hazafelé: a lábuk vékony volt, mint a mogyorófa pipaszár, s orcájukon púpos a csont, mint a kicsi teve háta. De rendelkeztek, ha kellett, az Úr helyett is, s mondának örvendetes igét: – Tudunk annyit, hogy embernek sok is. A cigányok szundítás közben is őrölték a gyantát. Annyi idejük sem volt, hogy megcsókolják a feleségüket. De a falu házában hullott is a vén tapasz, mert járták, mint paphalálkor az ördög, s ittak, mint Szent György napján a reves fa. Aki józan volt, attól tartott, hogy a Picus Elekné cserépfazeka sorsára jut a falu: annak pedig újesztendőre mindig leválik szépen a feneke, s a sok drága étel belészottyan a tűzbe. Lelkem-istenem, be jól tetted, hogy tréfára fogtad a dolgot, mert ennek köszönhetjük, hogy még élünk. Álomfejtő vén Pityó Kalári azt beszélte egy reggel, hogy a szentelt viaszgyertya megfeketedett a pap ládájában. De ezt egy öreg szipákoló székely helyette kurtán megokolta: – Csak a gazdája után igazodott. Alakítottak hamar bizottságot, de a java mind a góc alatt maradt. Vitéz őrséget is, minek az élére Tamás Vencelt felszólították. Hanem ő nem ugrott neki, mint a bakkecske a leveles ágnak. – Saját magammal is több baj van, mint egy regimenttel. Hát jól van, azért nem pityeredett el a falu, mert választottak mást: olyant, aki versenyt ivott az udvarhelyi vén baráttal is, annak pedig tudvalevőleg mindig záporban állott a torka. – Jóltartva megélünk – mondogatták könnyedén. Az ember nem tudta: hol, mit szóljon, hogy valahogy vérit ne vegyék. Olyan nyugalom volt, mint zivatarkor az odvas fában. A fő igazság az, hogy nadrágos embernek kemény idő járt. A jegyző az odorban aludt, amit a bagoly értelmetlenül nézett a szarufáról. A pap két vidör borát szükségből kiitta, s a hordóba bújt, mint egy hollómadár. De annak sem szabtak vígabb penitenciát, akivel mezítláb verették le a hóharmatot, mert saját maga valahogy járt, de a bolha megfagyott a lába szárán. És ki-ki béhúzta a fejét, mint esőben a pipe, amikor hallotta a nagy szót: – Vigyázz, mert béke van! Jére Miska, aki kétlábú kalendárium volt, földhöz verte ántik sapkáját, de bizon csak nem szólott nagyot, ami rossz időt jelent. – Tövisbe lépett a világ – jelentette ki. – Ki húzza ki, te? – Senki, ebatta, mert a tudós doktoroknak is ördögszőrből van a szakálluk. A falu tornya már minden reggelre megőszült, s a kakas is tolla közül húzta ki orrát szólásra. Mert a télnek csak annyi esze van, hogy örökké jön s megy, nemhogy fűttőzne valamelyik űrbéli örök tűznél. S így kétféle hideg rázza az embert, mint a csóré cigánypurdé rázza a fejét a jégesőben. S ráadásul a nyomorúság is setéten szállott a házakra, mint a téli varjú a csontra. És egymásután elszáradott a sok dínomdánom, miből ébredés lett és keserű szó: – Hé, te, hó: vak ló húzza a világot! Tamás Vencel is magára vonta a fekete takarót, mint a macska a kecskebőrt, ami benne a szuszt a szája pereméig nyomja. Így aztán mind halványabbra szárította az élet cudar szele. Borzongott, hogy dús értelme kínba s sötétségbe hulldogál, s hogy csontjain vonaglik és izzik minden energia, mint az ezeréves kincs kigyulladt tüze a megáradt vízparton. Naponkint agyonverte magát gondolatokkal, s akár a tömlecbe berekesztett fény, kijárást keresett magának a világba. Minden este sápadtabban nyitotta fel katonaládáját, ahol egymásra borulva sárgultak deákkönyvei, mikben egy másik élet himnusza sírt: – Tudomány, szép, drága tudomány, aki meg nem csaltál…! Jaj, töviskoszorú belül a fejben! Szomjúság, lélek örök gyehennája! Jaj, szárad a vér, s tetőtől talpig ostoroz a vágy… Ilyen estéken fekete kéz tevődött a fejére, s valaki sebet nyitott a szívén, honnan vérbe öltözve szavak hullottak, mint beteg testből a küzdő féreg: – Szerelmes világ, bűvös betűtömjén, feszítsetek keresztre! Vagy ne kínozzatok öleléssel e siralomházban, hol sorvadás az ezüst űr. Szív és értelem: két kínzó angyal piros ruhában, nyílik-e virág még a fámon, vagy önmagamat kísérem a kiszáradásban? Könyvek: rejtelmes szemfedőim, élve betakarjátok a csodát. Drága, fekete diákpenna: rád száradt a vér, pedig írhatnék veled emberi örömhírt. Élet, hívj el, támadj fel, élet! És tartott ez a kínzás minden téli este addig, míg álmában elsőt mosolygott az anyja. S akkor örökké felhúzta a vén láncos órát, megmaradt erejét a lámpacsőbe fújta, és belefeküdt a mély falusi csendbe. Reggel mindig megsimogatta az anyja, s öreg Tamás Péter dologkezdés előtt rávetette fél szemét, de egyébként elvétve szólott, s mindig olyan ábrázattal járt, mintha temetésen volna. Mikor kora esténkint a karcsú lábú kályha mellett apa s a fia összenéztek, abban benne volt a számonkérés és a kétségbeesett sírás az élet után. Az öreg székely csak cifraság nélkül használta eszét. – Az üdő fogy, de a baj nem. – Jövőre felmennék az egyetemre. Vén Tamás Péter harisnyában is értelmesebb volt sok nadrágosnál, s szerette a tudományt a háznál. De ő is a fekete takaró alatt volt. – Ha mód vóna. Vencel keserűt mondott, s apának pogányul keményet: – Akkor alaphiba volt a születésem. Az ilyen szavakra munkájában kiesett a szú a gerendából, s a fűttőben kínnal süllögött a bükkfahasáb. S mert álomból és szép gondolatokból még a leánka-madár sem él meg, megfogta apja szerint a dolgot. Ropogós télen otromba bakszánnal erdőbe mentek, öles harcsafűrésszel irgalmatlan fákat döntöttek; vágták, hasították, húzatták. Akkora posztókesztyűje volt, mint egy hajlék, de mégis mindig az ujja hegyibe ütött a hideg, mitől éjjel is sajgott. Napról napra összébb száradott, de azért kitartott, s küzdött keservesen, mint a mókus, ha tévedésből követ rág, mitől a holddal együtt fogy a foga. Már olyan volt, mint aki tavaszra elveti a bőrt, s mégsem tudott elszakadni szellemi világától. Minden este a könyveit nézte még most is. Sokat olvasott, s dúsan fogott az esze, mint tavaszi erőben fogan a föld. Vajúdott a kínban, s mégis új fájdalmakat és vágyakat ültetett magába. Keserű álomvilágot épített, s a latinból könyvre valót tudott észből, mert egy halott világgal összekötve élni, az a gyötrődésben is öröm volt neki. Az anyja dugva sokszor sírt érte, mert a világon egyedül ő érezte a fekete angyalt, akivel szédítő tusában állott a fia. Apránként csordultig telt kínszenvedéssel, és úgy járt-kelt, mint egy megostorozott szent gondolat. És elszakadva minden örömtől, sokszor mondogatta: – Furt emészti magát. Már olyan, mint a halál, pedig be szép volt s be erős bizodalmam. A télből kifelé állott már az út, de Vencelnek nem hoztak a napok sem sírba fektető szomorú nótát, sem zöld olajágat. A faluban nem volt senki, kinek a szava színben vagy eredő helyére nézve hasonlított volna az övéhez. A pap, ha néhanapján próbát tett nála, a magyar királyságról mondotta el a veres kakas meséjét, s borral itatta, ami már dicsérendőbb szokása volt. – Igyunk, öcsém, nehogy kiszáradjun a hitünk! – Minden jó fa kivágatik – mondta Vencel. – Hosszú életet jósolsz, öcsém. Még teremtett az Isten egy gyenge vigasztalást: az asszonyembert. Csakhogy ott vígnak kéne lenni, mint a madár, és együgyűen életrevalónak, mint a csintalan kicsi kosbárány. Csalafintaságra pedig éppen nem fogta Vencelt a figura. Vagyis már a bűn sem szerette, ami legényembernél csúfságszámba megy. Az ördög ugyan nem aludt, mert egyik-másik menyecske úgy kerülgette, mint az éhes madár a fagyöngyöt. Egyébiránt Tamás Vencel a szerelmet is békötött szemű játéknak tartotta, amilyent „bakmacskázás” alatt játszanak a gyermekek. Ehelyett a Bibliával kesergette magát, s úgy magába szedte, hogy a pap falhoz állítva sokszor hányta rá a keresztet. Vencel sápadtan mosolygott, s keserű igéket mondott: – Ecetbe mártott könyv. – Téged, öcsém, csakugyan ecetes sárból gyúrt az Úr – szólott belé a pap. – Méghozzá csípős szélben – egészítette ki Vencel. És ez változás nélkül így tartott, aminél a nagypénteki koporsót is jobb lett volna háton tartani. Házak tetején már elerőtlenedett a hó és csúszás után nagyokat suppant a földön. A patak zavaros lett, mintha millió tapasztócigány belémosta volna a kezét. De a Tamás Vencel szívében még mélyebbre rágta magát a féreg, fájdalom volt látni, hogy az elméje, mint viharban megrongált napóra, időnként rosszul mutatta a lélek idejét. – Az én életem pogány szentírás. Az én életem emberi ész és szív tüzes esőben. Az én életem tejben fürösztött nyomorúság. Az én életem eltévedt szikra. Az anyja urusos asszonyokhoz járt. – Boszorkányátok emészti – mondta némelyik. – Vagy gurucsa fogja. – Inkábbat a nagy ész kínozza, mint a hableány a hidegaszói majort. – Kenje meg kígyóhagymával a file tövit – tanácsolták neki. Az orvosságot senki sem találta el, csak Vencel tudta egyedül: a fejét levágni s a szívét kivenni. Csak ennyi az egész. Húsvétkor csak azt bánta Vencel, hogy nem ő moshatja a Krisztus lábát. Legalább lett volna tekintély túlfelől. De így tőle akármilyen bátran fújhatták: „Hogy az ember vigadozzon, álléluja” – mert az ő Megváltójának bizony elfelejtették a követ elhengeríteni a sírjáról. A nagypénteke keservesen szívós volt, s úgy látszott, hogy addig tart, mint a mesebeli királyfiú lakodalma, minek több ilyen párja ne essék hetedhét országon. A nap melegétől mindenütt édes teherbe esett a föld. Csak néhány fa gondolta meg a dolgot, s nézte kedvetlenül, hogy a többi egymás után veti a rügyet. A virágok szépen kibomlottak, s velük a messze futó illat, mintha rejtelmes tündérsereg hegyen-völgyön lakodalmat tartana. Új feltámadásban ismét világra jöttek a titkok, hogy semmit meg nem értve gyámoltalanul mosolyogjon az ember, aki csak jött véletlenül, s ha már verejtékében kihullatta magából a lelket, belebotlik a föld sebébe, ami az igazság hűvös temploma. Tavasz, miben újra megfiatalodott az Isten. Örökéletnek új szava, ami taszít a sír felé, hogy legalább egy fekete pont mindenki legyen a világban. Tamás Vencel ilyen szép nyílásban mégis azt mondta: – Az ember legnagyobb ballépése a születés: s azt sem ő teszi jóvá, hanem a halál. Az ilyen gondolat egyéb teremtett állatra nyilván nem vonatkozik. Mert csak az ember az a féreg, aki előre tudja a halált. A kutya mégis értelemmel ült ki a napra. A tyúkok berzenkedve fürödtek a friss porban. A csűrök tetején már arasznyira nőtt egy-egy lapos fűszál, minek a tövét időnként peckesen vizsgálgatta a madarak rossz hírű lánya, a szarka. A leánka-gyermekek porból kását főztek. Miután valamelyiknek a lakodalmát lejártatták, egyik-másik lapos kőnél nagy csiricsáréval sárpuskáztak, s hegyesen kiáltották a segítő verset:
A legénkék a vér tempója s egyéb elütő tulajdonságok szerint külön nyájakba verődtek: egy részük mezgés fűzfavesszőt vágott furulyának, mások bürökpuskával szípatták el a béka orra elől a vizet, a többiek megint bodzafa puskával mesterkedtek, s olyanokat lőttek, hogy füstöt vetett a markuk. Csak a Tamás Vencel feje lógott ki a nagy virágoskosárból. Búbánatja s hervadása miatt a dongó nem állott meg egy kicsi sírásra, a virág sem sötétedett meg egy árnyalattal, sem a levelekből nem lett fekete csipke. Mert a nagy elrendezésben minden önmagáért volt. Hanem a koldus is gyakran él templomi levegővel. Vencel is ilyenformán élt a tavasz nagy cicomás vetett ágyában. Éjjelenként fiatalon kaszált szénában aludt, minek az illata rokon az élet kívánásával. Új erők és kincsek gyötörték. S még jóakarattal sem volt semmi remény. A sovány föld munkájára vettetett irgalmatlanul, pedig ahogy a mártír esküszik az eszmére, úgy esküdött volna ő is, hogy a helyén nagy hiányjel fog állani a szellemi világban. S azért mégis, ismét és ismét, makacsul rázta a fejét, hogy ő nem marad a falunak időnap előtt elhervadó szolgája, hanem lesz a tudományért harcoló legény, s nem olyan torzs, mint a legtöbb, kiket a tulajdon forró ereje száraszt el. És ilyen tusák végén mintha két sátán vette volna a keze közé. Az egyik gúnyosan legyintett: – Elpusztulsz, mint a béka a savanyú tejben. A másik kevélyen biztatta, ahogy egy részeg bicskázót szokás: – Vágj neki a világnak! S lett volna ez utolsó cseppentett méreggel kiírva, úgy is ráborult volna, mint az éhes zsellér a penészes kenyérre. Szemei szúrósan villantak, izmai ruganyos acélként feszültek, és hittel mondta: – El, el! Belé a világba! Új fényt a többi fényhez, vért és erőt, ami másnak is vesse a szikrát! De a madárrepítésnek is alkalmas idő kell. Ezért nem lett volna jó hirtelen nekiugrani a világnak, mint vak koldus az ároknak. Hanem megállapodott abban, hogy felmegy a Bükkösbe, s mialatt vágja a kaszajfát, kieszeli, hogy s mint. De azt már akár szentírásba is teheti Lukács, hogy ő a maga meséjét kétrét görnyedve is megírja. Másnap elment a havas szája felé, ami minden másodnapon zúgva szüli meg az idő haragját, s ahol az illat erejében a lecsapott mennykő is kiadja a szuszt. Napbúvás lett, mire odaért. Néhány hatalmas bükkfa oldalán elmosódva látszott az apja neve, mintha valami sáros lábú, részeg bogár járta volna meg a barna faragást. Közel a szikla alatt forrás bugyogott: benne fürge kárászok futkostak, s mindegyik hátul húzta hosszú lábát, mint vékony fekete húrt, amin éjjel-nappal muzsikál a forrás. A sziklán moha szunnyadt, s felette néhány kakukkvirág lila kelyhe ásított. Az egyik fa tövéről ágat-bogot s miegymást eltakarított, s már estére olyan kalibát rittyentett oda, mint egy májusi Szűzanya-oltár. Puha rügyekkel a földjét kirakta, s világlátott katonaköpönyegével gondosan letakarta. A királyleány is duplájára szépült volna reggelig rajta. Lassankint és titokban setétbe bújt a csend, és olyan kényes lett az erdő, hogy sem állat, sem levél hír nélkül meg nem mozdulhatott. A holdnak, mint valami csodakenyérnek, felét már megették a mennyei lakosok. A másik fele, ami jobb híján szegény szűzleányoknak maradt, futás közben itt-ott belesett a fák tövére, s az árnyékok s lehullott fénymezők az ő járása szerint hajlottak, nőttek, fogytak, mintha menekülő tündér szárnyából ezüst tollak hullottak volna. Mint egy izzó, tusakodó szikra a fekete csend fenekén, Vencel úgy ült a kaliba előtt. Ült, és nem érzett magában sem vért, sem vágyat, csak beleesett a fölséges, nyugodt mindenség erejébe, ami már nem is volt erő, hanem értelemmel és érzéssel hozzá nem férhető örökkévalóság. És ebben a bűvös csendben, széles és mérhetetlen titokban része lett a kozmikus életnek, amint része a fa, a hajladozó és megszűnő fény, a gagyogó forrás, a sötétbe hullott csillag, a csend és mindaz, ami van öröktől fogva. Egy és azon ölben nyugodott, ahol a porrá szétesett szív, amelyik megszabadult minden kíntól, ahol a madár éneke, ami csak megzendülő árnyéka az illatnak, ahol a gondolat, ami lebeg a csillagok szeme előtt vagy fájdalmasan felzúg a viharban. Ő volt a tulajdon hatalma alól felszabadult ember, az öröktől való időnek egy csepp íze, a mindenségnek önmagát megalkotó értelemszikrája, az ösztönös élet és mindenekkel egy vég felé haladó Törvény betűje. Amit mondott, minden világrajöttek helyett mondta: – Ahogy hozattam, vitessem azon egy akarat szerint. Lobbanjak fel, mint a tűz; legyek falevél, ami elszárad az eső és fény utáni vágytól. Vagy változzam egy szikrává, ami az égből fut a villám szekerén. Amire jöttem, úgyis elvégzem azt, mert teremtettem a céllal és feladattal együtt, mint minden ember, s mint a rög, s mert vagyok örökkévaló és parányi szikrája a kormányzó titoknak, kit mondunk Erőnek, ki van a mennyben, forrásban, csendben, földben, harcban, szívemben… És olyan átmenettel, ahogy őszbe megy a nyár vagy éjszakába a fényes nappal, elaludt a kaliba előtt. S reggelre ráhullott az idő ezüst könnye: a harmat. A madarak előtte ébredtek, mert azok álmukban is lesik a hajnalt. Mikor a szeme kipattant, a kaliba tetejéről egy rigó szembekacagott vele. – Szervusz, fürge pajtás! – mondta Vencel, és olyan volt, mint egy hamar barátkozó, tiszta szívű gyermek. A rigó feleletül kettyentett, s nem lévén egyéb megbeszélnivalója, vígan tovarepült. Az erdő dallal hívta a reggelt, ami jött is már, mint egy végtelenséget betöltő fényrózsa, minek valahol izzó lávában van a gyökere, s ami mégis buja illatokat hoz eledelül a világnak. És a színes dalban újra gügyögni kezdett az élet, s megint mondta egyenletesen a nagy Világ rejtelmes meséjét: – Egyszer volt egy szegény Isten. Árván és szomorúan lebegett valahol a tüzek felett, mert nem vala neki sem apja, sem testvére, csak a nagy titokzatos értelme, minek hatása nem volt. S végtelen idők múltán megteremté ezzel a világot, benne embert és minden élőket. És lőn gazdagabb minden királyoknál… Tamás Vencel pedig e mesében új küzdelemre vetkezett: olyan fának állott, minek gyermekkorát talán a nagyapja is alig érte. Mikor harmadszor törülte meg a homlokát, a nagy fa mégis keletre dűlt, s mintha száz esztendő álma roppanna össze pillanat alatt, irtózatos erejétől mozdult a föld. Aztán hasította volna, de cudarul szíjas volt a fa, s még később sem igen lett engedelmesebb, pedig feszítették olyan hasítószegek, mint egy-egy erdei szörnyeteg fanyelve. Mondják, hogy a baj nem jár egyedül. Evégből délfelé belétörött a bot nyele. – Ejnye, az irgalmát! – mondta a rigmust Vencel a bajra, s csak kerülgette a fát, mint a hangya a pásztor bogos pálcáját. Tiszta hiába vakargatta a fejét, mert más megoldás nem látszott, mint egy vastagabb fúrú végett az esztenára menni, ami csak az erdőszélen guggolt a mezőben. Olyan negyven körüli asszony volt a majorné, de jó erőben, hogy holmi heptikás úrfélét a bokájához vert volna. Szapora dolgú, legényeket megsajnáló és mértéktelenül szíves. – Egy csupor édes zsendicét, úrfi! Vencel nyomban elfogadta, mert az ilyen asszonnyal félős ellenkezni. S maga az öröm is megkívánta, mert ahogy a kedves majorné mondta: – Ilyen vizitálás gyéren esik, mint a farsangi fiadzás. Tamás Vencel alig sem volt tátott szájú legény, mégsem vette nyomban észre, hogy az oltóskád mellett, egy fejőszéken cigánylány üldögél, ki ugyancsak zsendicét fogyaszt. Pedig a lány fiatal volt, ellenséges embernek is szép, buján termett virág, s még betegen fekvő férfiembernek is orvosság. Igaz, hogy jelentékeny cigánygőggel. Szeme járása s szája után véve, étlen s szomjan is a csókot kívánhatta, mint kicsi fekete vadmacska a húst. Egyhuzamban sokáig nézte Vencelt, és látszott, hogy mértékre teszi. De tehette, mert Vencelt korántsem fogta a figura. Inkább a botszerkesztésen járt az esze. A majorné jóízűen eresztette el. Utána csak azt mondta a cigánylánynak: – No Évike, evvel az eggyel összecsombolyodni: azt mán hínák valaminek! De Évike nem szólott, az ártatlan, csak kiállott az ajtóba: erre is nézett, arra is nézett. S mégiscsak azt látta, hogy Vencel egy csapáson betér az erdőbe, s hogy körülötte reszket a levegő. A juhokat nagy berrgetéssel fejésre hajtották: a majorné a lészaajtóban megkuporodott, s néhány értelmes húzással egymás után cseppentgette őket. Az esztenában csak Évike maradt, s véle az ördög piros olaja, a vér. A deszkák hasadékján sok hosszú fénypántlika hullott a lába elé: ezeken járt, mint cifra légy a fényes kardon. A fali szeplős tükörbe mohón belekacagott, a haját is egy rázással kibontotta, majd éhesen lenge ruháját is a mellén. Olajbarnán és dúsan kitelve derékig látta magát: – Így vagyok a legszebb! S így valóban szebb volt. Legényembernek merőben édes veszedelem, ami kezdődnék azzal, hogy a vér megugraná magát, s a látás táncot járna. Künn valami koppant, de csak finoman, mint amikor csók szelétől hajtű koppan a földre. Nyilván vaksi szarvasbogár botlott meg az esztenában, de Évike mégis betakarta magát, mint eleven szenet szokás a szél elől, és nyomban kiugrott az ajtóba. S valamit tett fel magában, többé vissza sem jött. Ez idő alatt Vencel az erejét s az eszét kétfelé választotta: az egyik a fára hullott, s csak a haja lebbent hajláskor utána, a másik pedig irgalmatlan vágyódás tüze mellett a jövendőben tévelygett. – Se Istenem, se Jézusom ne legyen, ha megretirálok! Kölcsönpénzen is beléugrom a világba, ad a pap. Követ hordok, vagy valami pénzes szamarat pótvizsgára tanítok. Akármit, csak az egyetemi esztendőkre pénzem legyen. Mert csupán az átok kedvéért nem szottyantok olyan kedvet, hogy tulajdon erőmbe itthon beléfulladjak. A háta megett csendesen megroppant az ág. Máskor figurázó róka roppantja így, ha kecsesen hangyabolyt ugrik. Jelenleg Évike volt. – Egyem meg az úrfit, be útban vágja a fát! – kacagott derűsen, ahogy kacag a vágy a vérben. Vencel némileg bosszankodott, hogy a csintalan fekete vendég ilyen röppenéssel kezdi. S csak hidegen gúnyolódott: – Éppen itt mene el egy körmenet is. Évike még közelebb jött, majd egészen közel, s egy bokréta hegyi nárciszt a Vencel orra alá tartott. – Nem káprádzik tőle? – Nem, s kivált nappal. Hanem Évike mégsem állott tovább, inkább fortélyos volt és makacs. S csakugyan addig ilyen szó is, addig olyan szó is, amíg szépen letelepedtek egymás mellé, s füstre kaptak mind a ketten. – Hogy híjják? – kérdezte Vencel, de csupán azért: hadd lám, mire mennek. – Pintyi Évinek, de anyám után – incselkedett a vadvirág, mire Tamás Vencel élénken a szemébe nézett, mert a környéken sokat beszélték, hogy Pintyi Évi akit akar, csak megnézi s aztán játszva veszi le a lábáról. Tudomás szerint onnan nyerte bűvös erejét, hogy két cigánylegény közötti virtusból jött a világra. De csakugyan volt is olyan különös szeme, mint valami ritkaság: az ember tisztán látta magát benne, s méghozzá úgy, mintha tűzre volna vetve. De ahogy mindennemű szemösszeakasztást biztosan győzve kiállott, úgy a mostanit is. Azután már csevegett: – Ez a favágás hitvány mesterség. De én tudok magának szebbet is, jobbat is – s már a Vencel füléhez hajolt, hogy a szája érte is alig, s forró lehelettel valamit súgott. Vencelnek láza lett tőle. Néhány pillanatig ingadozott a megvetés és a kívánság között, azután a fogát összeszorította, és érezte, hogy mint szokatlan nagy esőcseppek, kövér betűk hullnak beléje, miket egy keserű ördög életdús értelemmé rak össze benne. – Bezzeg érted a módját! – mondta. Évike ismét kacagott: hosszan, édesen, mintha dús vágyvirágok nyílásának örvendene. És vért háborgató szemjáték után megharapta a száját, s hirtelen végigfeküdt a földön. A nárciszokat Vencelre dobta, és színesen, nagyon halkan dalolni kezdett:
Csintalankodva játszott a lábaival, s a gondolata párját még halkabban dalolta, egészen buja lehelettel, mintha meleg illatban fulladozna:
Vencel nézte, a lábától a fejéig mindenütt nézte ezt az asszonyi gyümölcsöt. És érezte, hogy az édeni Ősanya virággyökérből font ostorral veri őt, ami fáj, mert a vér forró rabságába taszít; de ami jó, mert tele van a gyökér ki nem bomlott illatokkal. Szomjúhozott, kifeszült minden idegszála, s mégis konokul, sápadtan állott meg a csodapatak előtt, miben az élet íze tűzzel keverve előtte folyt. Körös-körül dalolt a madár, csend takarta bé őket, és a napfény bő erőt és sok vért adott annak, aki vigadni s élni akart. Tamás Vencel mégsem volt több, csak egy fájdalmas, izzó pont a soha meg nem szűnő érzelmek viharában: a vér harca a vér ellen. S akkor Évike hirtelen felugrott: futott, futott és a leveles ágak között bebújt a kaliba ajtaján. Bent sokáig suhogtatta a leveleket, aztán a köpenyeget félrehajtotta, arcát a hűvös lombokra ráfektette, és csend lett. Később sóhajtás, egy-egy szisszenés és megint ének, de csak olyan erős, mint egy felindult ember lehelete. Vencel a fák között belesett a levegőbe: egy ecettel öntözött bimbó sorsát érezte, amelyik leszakadni készül a világ fájáról, mert láthatatlan férgek álmukban is rágják. A vére fanyar, a mellében égető tűz, a torkában alulról öntött méreg és sűrű, sok fájdalom mindenütt, ami rajta keresztül beléömlik a kék levegőbe. A sírás megváltotta volna, de csak torkáig jöttek a könnyek, s onnan megint visszamentek. És ebben a vergődésben, mint örökké viruló igazság, kinyílott előtte az élet, az ember hatalmán kívül álló tarka tenyészet, s meglátta annak el nem rothadó magvát, ami forrása minden levésnek, ami egészséges és szüntelen értelem, mert az ősvilágból eredő, s ami hatalmában is türelmes, mert rajta nyugszik millió évek temérdek esztelen cicomája. Ez a cigánylány tökéletes jelkép. Megteremtett és azonképpen megmaradt ősigazság: ösztön, vágy, kacagás, új életek szép töve, törvény szavára pompájában kinyíló embervirág. Percekig magába esett. Forrt, vajúdott. Az agya izzott, ereje nőtt. És egyszer felállott, s kifeszítette magát. – Teremts újra, Isten! Legyek csak férfiú, akit szolgál asszony és állat, aki benépesítem erőmmel a falut és a várost! A kalibában megint suhogtak a lombok, mintha fagyott selymet puhítana valaki. Évike kidugta a fejét: – Kukuk! Ez az én házam! – mondta, és játszani kezdett a hajával, amit bent reszkető ujjakkal újra kibontott. Tamás Vencel feljajdult, mintha tűzbe lépett volna, mert ilyen fejet még csak egyszer látott életében: egy éhes, vad olasz leányé volt, kivel Santa Luciában együtt itta meg a Piavéhoz kiosztott fél kupa rumját. Az a halálra készülő élet orgiája volt. – De ez mi lesz? Drága Isten, ki állasz a férfiak pártján, ez vajon mi lesz? Fájdalom, emlék, valóság és titok egyszerre kínozták. – Most, ha volna bor, sok bor, erős bor: eltemetném a világot, s ezzel a vadvirággal ültetnék a sírjára violát. Odament a lányhoz, és lehajolt hozzá, egészen az arcához. – Inna-é velem bort, sokat, sokat? – Hej, három éccakán keresztül is, ha maga itatná – mondta Évike, s közben megrándult többször is a szája. Felettük sas keringett, és kevés szünetekkel kínos, hegyes hangon vinnyogott. Évike csillogó szemekkel a lombokat puhította, s a köpenyeget igazgatta. – Jöjjön bé, mert megeszi a sas! – mondta édes együgyűen. – Adok szállást magának. – Csicsergő, bódító boszorkány! – mosolygott Tamás Vencel, de nem akarta megcsókolni sem a lányt, csak égette és kínozta magát. A sas már a fák tetejénél húzta a nagy karikát. Egy nyúl sietve a ledőlt fa alá futott, s hallani lehetett, hogy ijedten lelkendezik. – Szép cigánymesét mondok, ha béjön – vette csalogatásra Évike, és simogatta Vencelt: a keze puha és meleg volt, s belőle láthatatlan sugárban illatos vér futott a legénybe. – Szép cigánymese… – ismételte Vencel, s már bújt a lombok között. A fejük összeért, de nem szólottak, csak a leheletük mélyebbről jött. – Nagyon kívánom a mesét, kezdje szépen, lassan. Évike megfogta a Vencel kezét, és a mellére tette, ami ruganyosan, nyugtalanul pihegett. – A mesét, a cigánymesét! – Így kezdődik – mondta kicsi gőggel a leány, s egészen odahajolt a legény arca fölé: a szeme mint két fekete csillag, amely szítja a férfiú erejét; a fogai mint kivirító patyolat szirmai a csókra vágyó szájnak. – Hát ilyen a cigánymese? – sóhajtott Vencel, és szerette volna, ha valaki jeget tesz a homlokára. Nézte, hogy a puha félsötétben egészen föléje hajlik és mosolyog a lány: a haja éjjeli szín, és dús melegen omlik a levegőbe, s a vége az arcához is ér. A dereka vékony, talán izzik és remeg; a ruhája: lenge piros köntös reáfeszül, s a bőre, amíg befut a köntös alá, barna, mint a jó búzakenyér; és azontúl? Ej, ott sem lehet más! – Mondd a mesét, te feketerigó! – és behunyta a szemét. Új illatok úsztak forrón a légben, s már égették a ruha alatt is a bőrt. Pintyi Éva megérezte a maga diadalát, s már távolság nélkül mondta a szót, csakúgy, amint mondaná cigánylegényeknek. – Te, te vagy a király, akit beléveszek a mesébe. – Mondjad! Szépen, színesen, hogy ez legyen az ősleány meséje. Évike suttogni kezdte: – Eccer vót egy király, erősen szegén király, aki kalibát épített messze a falutól, s aki vágta a fát, s így várta, hogy elkövetkezzék az ő országa… – Mondjad tovább, lassan, szépen. – Ha szeretsz, mondom. – Szeretlek, mondjad! – S csak búslakodott a favágásban, mert senki sem ment arra, hogy megmondta vóna neki: hol s merre van az ő országa… A haját megpuhította, s jobb válláról lehúzta a köntöst. Vencel megfogta a kezét, erősen és melegen. – Be szépen mondod, ez az én mesém lesz… Csak mondjad, mondjad! – Ha még jobban szeretsz, mondom. – Nagyon szeretlek, mondd! Évike folytatta. Kicsit éneklő hangon, de édesen s némi gőggel, mintha ő volna a világ közepe. – Eccer osztán mégis jött egy leán, szép ifiú leán, aki virágot hozott a szegén királynak. S akkor csak a halovány orcájára nézett s a szomorú szemébe, s már tudta is, hogy mi epeszti, mi hervasztja a királyt. Ismét megállott: pihegett, gyengén, bő lehelettel, s a köntösét a másik válláról is lerázta. – Most a legszebb. Már egészen az én mesém, mondjad, mondjad! – Csak úgy, ha vadul szeretsz. – Úgy szeretlek, csak mondd! Jaj, mondjad, szeretlek. Szellő sem mozdult, sem bogár a levél alatt. Csak az erdő lelke egyedül. A leány az arcához hajolt, és külön lehelt rá minden szót. De ösztönös fordulattal magát vette a mesébe. – Virágok között háltam az éjjel. – Rajtad az illat, érzem. – Lángot ettem, amikor hasadt a hajnal. – Benned a tűz, érzem. – Harmatot öntöttem egy forrásba a reggel, és levetettem a ruhámat egészen. – Csináld meg holnap is, hadd lesselek meg egy fa mögül. – És megfürödtem a forrásban, és forró lett tőlem a víz. – Forró lett tőled a víz… – S így jöttem el hozzád ruha nélkül, hogy legyek a legszebb… – Jaj, megtikkadok, mondd a mesét! – Mit akarsz tudni? Megmondom neked a meséből. – Csak azt mondd: hol és merre van az én országom? – Itt vagyon írva rajtam: nézzed, olvassad! Megrázta a fejét, és egyenesre térdelt. És mondta ismét: s hatalom, gőg, vadság és mámor volt a szavában: – Itt vagyon írva rajtam: nézzed, olvassad! A kicsi kaliba kiszakadt a világból. A vér áradott, mint ahogy terjed a tűz. – Reám írta valaki a te mesédet. Nyisd ki a szemedet: nézzél, nézzél! Vencel felkapta a fejét, s szinte ordítás futott a torkába, mert mintha meleg vért öntöttek volna reá: a cigánylány derékig ruha nélkül, szomjasan lihegett előtte, s ahogy mélyen lélegzett, hullámzott a melle s rajta a két gömbölyű, élő bimbó, mint nagy, csodás búzaszemek, ha a vihar szele jött. – Szeressél, szeressél! Vencelnek eltorzult az arca a tusában. Teste megvonaglott, vére rohanó ár: erdő, világ és minden homályba hullott. Borzasztó erővel robbant a vágy, s mint a tüzes üszög a viharban, a lány felé lendült, s összegyűlt ereje lángra csapott: – Szeretlek! Jajj! – és hördülve visszaesett. Az illat megdermedt, a meleg meghűlt. Évike eltakarta a mellét. – Jaj, úrfi, édes úrfi! – A fejem, vizet, hideget, meggyúl, most meggyúl a fejem! A leány rémülten magára kapta a ruháját, hamar kibújt, a forráshoz futott, zsebkendőt mártott bele, s a tenyerében is vizet hozott. Közben sajnálkozással és kicsit-kicsit szemrehányással mondogatta: – Milyen is az úrféle, még ilyenkor is baj éri… A víz sem szüntette a fájdalmat. Csak égett, s még jobban égett a Vencel agya. Kijöttek a kaliba elé, a levegő miatt. – Jaj, én félek! – szepegett Pintyi Évi, mert üveges volt már a Vencel szeme, arca torz, de mindenütt forró, s az öklével ütötte a fejét: – Nem látok, csak vizet, piros színűt: vér, hideg vér. És látok jeget, ijesztő jégcsapokat, amik az ég felé nőttek… – Azok mind fák, úrfi, édes úrfi, ne legyen beteg. Sehol senki sem járt. A nap csak ölnyire volt a földtől, s egy-egy levél feléje fordult. – Mi lesz, istenem!, istenem!, mi lesz most?! – remegett Évike, és ült viaszszínben a legény mellett, aki már nem is szólott; csak az arcán változtak a vonások, s szemében dagadtak meg a piros szálak. Egy kicsi madár melléjük szállott a fára, és énekelni kezdett. Vencel az egyik ujját felemelte, mint egy csendre intő apró gyermek. – Pszt…! Jön valaki, jön, jön… – és mosolyogni kezdett. A leány térdre állott: nem jön senki, csend van, mély erdei csend. Csak a madár énekel. Vencel ismét felemelte az ujját: – Pszt…! Már itt van: férfiú, csontos, a kezében diófából kupa. Évike reszketni kezdett: – Az Atyának és Fiúnak… Mi lesz, jó istenem, ó, istenem! Tamás Vencel s a kupás férfiú már szóba állottak egymással. – Mit hoztál a kupában?! – kérdezte suttogva a kínszenvedő legény. – Orvosságot, s ha megiszod, nem leszel beteg soha. – Mi a neve? – Ecet. – Tartsad, hadd igyam. – Tartom: igyál. – Bogár van a kupában! – Dehogy, csak magadat látod benne! – Itass hát!! – Igyad, mind igyad! Jó, ugyé? – Jóóó. – S te ugyanbiza ki vagy? – kérdezte ivás után Vencel. – Én a világhíres doktor vagyok, a nevem: Halál – s már ment is tovább, ágak között, patakon át, hegyeken. Mert még sokan voltak, kiket gyógyítani kellett. De Tamás Vencelt nagyon megszerethette, mert sok ügye-baja között is befejezte a cigánymesét, mondván mentiben: – És vala egy vadvirág az ő jutalma, és nem vágá tovább a fát, hanem béjutott az ő országába. S pedig élt csak annyit, mint a szarvas. Pintyi Évi felugrott, mert nem nézett rá többet a legény. És dideregve bujkált fa tövéről fa tövére a falu felé. Egy pásztor a forráshoz ment, s látván a virágot, megkívánta, de nem volt szíve felébreszteni Tamás Vencelt, hiszen ahogy távolról látta, mosolyogva aludt, s találgatta is az álmát: – A jövendőről álmodik nyilván, nem háborgatom. Másnap a komisszió kiszállott az erdőbe: Vencel harmatos volt, szép és nem háborgó. Estére már szepegve mondogatták az asszonyok a faluban: – Tamás Vencelnek vér futott az agyára, fenn a Bükkösben. – Jézus Márja! – és mindegyik halovány színű volt, s a kicsiruháját a szeméhez tartotta. A pap térdre ereszkedett a nagy feszület előtt, de torkán akadt az imádság. És a zsámolyról letörölte a könnyet. Vén Tamás Péter meggörnyedt, s temetésig öt esztendővel öregedett. A felesége pedig halálig kereste a fiát. De mivel nem találta, hát ő is öttel megöregítette a csonttá száradt Tamás Pétert, megtérvén fia mellé az örök földbe. Pintyi Évi néhányszor felijedt álmából, s aztán újra nézte magát a tükörben. De annyi örökre megmaradt, hogy kedvenc virága lett a hegyi nárcisz. |