Emésztő virtusSzívünk s a muzsika kincses két bolond. Rezegnek, mint a sziromlevél, s mégis vihargyőzők, mint a csillag. E különös két titoknak áldozott Sata Balázs, a legény. Ivott sűrűn, pedig nem vala korhely, inkább a dísztelen életnek akart színt varázslani. (A szent is folyton imádkozik, pedig nem fetreng a bűnben.) Véle ivott a cigány is, mert úgy rendelte. Sándorkának becézte, s ha vétett ellene, megcsókolta. Egy üveg előtte, egy a cigány előtt. – Úgy igyál, mintha az árnyékom volnál! – mondta a legény. Egymásra néztek, poharat emeltek, s úgy egybevágott minden mozdulatuk, mintha vezényszóra csinálták volna. – Vihar! – rezegte forrón Sata Balázs. A cigány, mint egyetlen nagy barna szemén, elsírta magát a hegedűn:
– Isten cigánya, szeretsz-é? – kérdezte Balázs a végin. – Feleljen a hegedűm – vallotta a cigány. – Mit húzzak, ifi gazdám? – „Én istenem!” – borult tenyerébe a legény. Sándorka odahajlott, s nem is húzta, hanem imádkozta:
Balázs felkapta a fejét: – Ess térdre, ha szeretsz! A cigány térdre ereszkedett, s fényes szemekkel játszotta tovább a verset:
Mint a visszhang, még felremegett a Sata Balázs hangja: „Végy el ingöm!” Aztán a lámpa hirtelen elhunyt, a legény az asztalra borult, és így sírt a setétben, hogy ne lássa senki. – Sír… – mondta halkan a cigány, s akkor a Balázs térdére fektette a fejét, s mintha árnyéka lett volna neki csakugyan, könnyei megindultak a csendben. A bakter kiáltott, és az eget nézte. A fák virágzottak. És csend vala szörnyen.
A szív mégsem hajlott, sem ki nem fáradott. Apja hiába mondogatta: – A koldus feleség járom: tégedet nem ökörnek neveltelek. Mind a nagy rokonság hiába hordta a hírt: – Ez is elmenne hozzád, s egyedülvaló leány; az is el, s földje jócskán van minden határban. Csak akkor futotta el a méreg, mikor az egyik vénasszony kibátorkodta: – Hová lett az eszed, fiam, Balázs?! Hiszen megkezdett fejérnép az immár: van, ki látta, hogy Gábos Anti a testivel fedezte a hold elől! – Ne többet!! – kiáltott a legény. Egy félóra múlva Juss Pannáéknál kicsire húzták a lámpát. A két szép test és lélek, mint két virág illatostól, összebújt. – Eljősz-e hezzám? – suttogta Sata Balázs. – Elmegyek hezzád – vallotta forró örömmel Juss Panna. – Azt beszélik, Gábos Anti megejtett. A leány elpirultan megütődött: – Hol az eszed: lenne királyfiú, azt mégsem! Hogyisne! No, nezz oda! – De akarta vóna, ugyé? – vallatta lázasan tovább. – Ha azért volt, több ízben is bolond volt. Sata Balázs megnyugodott, s megnyugtatta a leányt is: – Hadd el, fordul még úgy, hogy bő vériből kieresztünk. – Féltlek, s nem eresztlek össze! – aggódott Juss Panna, s azután megölelte Balázst, és a vállát feje alá tette: – Jere, csillapodj vállamon, édes levendő uram. A legényen eláramlott a gyönyörök ígérete, s mint a gyermek, úgy kérdezte: – Szeretsz-é erősen? Akár egy mákszem leánka, úgy felelt Juss Panna a szóra: – Mint a galamb a búzát. – Jere, egyelek meg! – szólt a legény, s a hangja rezgős volt, mint egy legátusé. A lámpa kialudt. A bakter kenyeret evett az utcán. Fákról holdvilág hullt. S a megpárosultak szíve repdesett, mint a madár, kit etetnek.
Néhány nap múlva két ünnepélyes ember virágos pálcával bebolygotta a falut, s kipróbált rigmusokkal lakodalmat hívott. Össze is gyűltek számosan, sokat ádámoztak-éváztak; s amikor éjfélig futott az idő, egy hunyori székely, sejtelmesen pillogtatva, felvetette az illetlen kérdést: – Hol az újdonsült pár?! Hová lettek? Biza, odalettek, s egy szekérderéknyi illatos virág közi béfeküdtek. – Eszük vót! Aztán illogattak tovább, s jól beosztották, hogy jusson is, maradjon is. Fényes reggel egy szolgalegény jött, kinek a gazdája csak most kezdett igaziból vigadni. Illedelmesen jelentette: – Feljött a nap, gazduram. – Jól tette, fiam. – A fű a mezőn. – Hát hol legyen?! – Akarom mondani: nem kaszálunk? – Nem fut el. Látván a szolgalegény, hogy semmire sem megy, együgyűen beszédet cserélt: – Hát az évegekben mi van? – Essővíz. – Az éjszaka nem essött. Az egyik megelégelte a fortélyos párbeszédet: – Ülj le, s igyál, mert hezzád kenek egy litrest! – Csak azt ne! – Akkor húzzad máris. – Segedelmet! – Ez a beszéd.
Húshagyó kedden a falu házában peckesen trónra ültek a cigányok. Sándorka egy rúd gyantát az ölibe őrölt. Jóska bá hegyesen fújt a klánétába, mint egy hetvenkedő ördög. Sata Balázs úgy hozta a feleségét, mint a madár a fiát. – Táncolj, aranyom, hogy a leányörömeid el ne aludjanak – mondta neki helyben, s maga a léc mögé húzódott a házasemberek közé. Bezzeg kapós lett nagyon az asszony. De szép tánca közben hordozta is úgy a fejét, mint egy büszke menyét. Egyszer Gábos Anti is kézhez kapta, s kipirult arccal, a fülihez bújva, örökösen suttogott valamit, hogy az ülő vénasszonyok már megütődtek rajta: – Ami sok: mégis sok… Közülök egy titkon átvergődött a táncolók között, s vészes ábrázattal Sata Balázsnak csak ennyit mondott: – Ha nem ügyelsz, a feleségedből kifogysz. Sata Balázs elkomorodott, s poharát a házasemberekre emelte: – Kérjünk nótát nekünk is!! – Eltaláltad: a házasoknak! – pártolták a többiek. A táncterem forrón és terhesen zsivajgott. Sata Balázs a zsivajgásban utat tört magának, majd a muzsikások polca előtt megállott, mintha helyben gyökeret eresztett volna. – Húzd bé! – rendelkezett nyersen felazon. – Mü fogadtunk, s húzzad tovább! – torlódott arra három is egyszerre. – Tízszer annyit fizetek, húzd a házasoknak! – hadonászott Sata Balázs. A cigányok reszketni kezdtek, s elakadoztak a nótában. Mindenki megállt helyben, mint a csutak. Szegény két cigány mégis tovább vinnyogott a két parancs alatt. Gábos Anti csúfondárosan elkacagta magát, s e pillanatban, mint egy tigris, megszökte magát Sata Balázs, és egy markolással a cigányok orra elől leszakasztotta a deszkát, s fejük felett lobbanó erővel a falhoz vágta. A cigányok ijedtükben hasra bújtak. Egy pillanatra csenddé fagyott minden vígság. Sata Balázs csúful elvigyorodott, s a gyülekezet szemébe vágta gúnyosan: – Hát csak én vagyok, aki nem fél?! – Hátha én sem! – jelentkezett Gábos Anti rekedten, s nyomban szembeszökött a másikkal. De abban a pillantásban Sata Balázs a bicskáját egy villanással meghordozta. Ablakon s ajtón, vegyesen, de mind sápadtan, emberek takarodtak kifelé. Gábos Antit melle körül a vér elöntötte, s a falnak esett. Juss Panna felsikoltott, s legények fogták fel szép, alélt testét. S már nagy szuszogva futott két csendőr is. – Én vagyok a bicskás – jelentkezett Sata Balázs egykedvűen, mintha elvégzett volna immár mindent. A zsandárok megkötözték, közrefogták s vitték. Juss Panna felzokogott, s újra elalélt. És Gábos Antit azon melegiben lepedőbe tették, imádsággal körülzsongták, megszuszogtatták s hazavitték. Szegény anyja olyan igazán siratta, hogy fertály órán túl már nem győzte szusszal. Hanem csak hajlongott, jártatta keresztül-kasul a két karját, és pillogtatott sebesen. Időnkint fel-felkiáltott, mintha ébreszteni akarná az embereket: – Ne haggyátok, ölik a világot! – Ölik biza – ismételték az épeszűek is. – Csorba esett – adott életjelt Csábos Anti. – Eszin van…! – fedezte fel valaki. – Egy-két hét, s lábra kap – bízott a más. Gábos Anti csakugyan annyi vért gyűjtött immár, hogy hivatalosan is élőszámba vették. Szeszélyes ismétlésekkel még nagyokat nyilallott a szíve, de hovatovább alábbhagyott ez is. Az anyja örömében buzdulva verőmalacot ígért Szent Antalnak. Vízkeresztkor pedig ötkoronást vetett a szenteltvízbe, s szere-száma nélkül csókolta a kicsi Jézust. Ha leánylátogatók jöttek, Gábos Anti már örökké mosolygott, szemét testhosszában jóízűen legeltette rajtok, s amint kivehető volt, az esze immár többet is megjárt volna. Aztán ruhát is öltött már magára, s hogy a teljes épülésnek mégis módot adjon, így heverészett. Ha pedig az udvaron megjárta magát a friss levegőn, a kalapját félrecsapta, szerfelett tűnődött valamin, el-elmosolyodott, hol pusmogott magában, hol szemöldeit összevonta. És mindenképpen új jeleket szúrt az életébe, amik mind azt a szándékát támogatták, hogy: a csorbát ki kell köszörülni. Még nem számította ki, hogy mi módon, de mondogatta sűrűn: – Ezt majd megkeserülöd. Éppen a tornácban időzött, amikor Juss Panna illő gyásszal bejött a kapun. Élénk szívdobogással és zavarodottan elejébe sietett, de hát az asszony nem szól, csak nézi szép szemével szomorán. – Nem haltam meg, látod-é? – kezdte együgyűen a legény. A félénk asszony meggyűlt életvággyal ránézett, fehér arcát pír verte ki, szép kéthalmú melle megremegett. – Köszönöm, hogy eljöttél – fogta meg a kezét a legény. – Miattam szenvedtél, örökké eszemben voltál. – Hadd el, jó volt, mert érted volt. – Immár béforradott? – Béforradott. – Szépen, ugyé? Gábos Anti remegve vonta az asszony kezét: – Jere, megmutatom. – Jaj, valaki?! – Ne félj egyet se, mind a mezőn vadnak. Bementek, s a szoba közepin megálltak. – Jaj, félek, lelkem… – remegett a fehér asszony. – Bízd csak reám – szólt a legény, s ingét gombolni kezdte, de ujjai elakadoztak. – Segíjj rajtam, mert nem fog a kezem! A fehér asszony feltárta az inget. – Csak a helye látszik! – nézte a gyógyult sebet, s piros szája, mint meleg szellőben a rózsalevél, megremegett. – Csak a helye – ismételte a legény, s a beözönlő napfény erős mellén elömlött. Egymás szemébe merültek mélyen. – Érted nyertem, érted viselem, nem adnám a világért… – Értem… értem… be szép…! – gügyögte az asszony, odahajlott, nézte, s aztán a fejét ráejtette, s a szája odahullott, mint a harmat.
Sata Balázs ezalatt a tömlöcben sínylette napjait. Nyaka megvékonyodott, vére megcsendesedett, sokat nézte a sötét négy falat, s éjjeleken a fekhelyével küzdött. Miközben a szabadságért való sóvárgása csontig epesztette, üdvösségére fogadta, hogy soha többé bicskát nem vesz a kezébe, egyedül szalonnaevésre. Felesége hol sűrűbben, hol gyérebben meglátogatta, de nem volt már a régi epedő és őt kívánó, hanem csak panaszkodott, hogy ilyen nehéz s olyan nehéz az élet; hogy az emberek egy része nem tud a régi megbecsülésről, hanem így kérdezgetik: – Hát hogy van az urad a tömlöcben? – Ne búsulj! – vigasztalta Sata Balázs. – Tudja más is, hogy nem loptam, s nem becstelenkedtem, hanem csak a virtus, az Isten süsse meg a virtussát! – Gazda nélkül színt hagyott minden, s romlik a ház. Biza, nem tudom, mit hoz a jövő – így szomorkodott a hervatag asszony. – Csak kiszabadulhassak, aztán rendbe teszek mindent. – Hol van az még?! Aztán mégis múlogattak a szomorú napok, s egyszer üdébb színben jött az asszony, s különös ajánlatot tett: – A házzal kéne valamit csinálni. – Tán nem eladni?! – elevenedett meg a rab ember. – Írasd reám, jobb lesz úgy. – Hát azt mért, te? – Csak. – De mégis? – Benne vagyok, s mégis félek: rokonaid kiűzhetnek, s hova leszek el? – Azt a felit nem hinném. – Immár te sem szeretsz – szomorodott el a kétarcú asszony. – Hát jól van, aranyom: rendelkezem írásban. Aztán csakugyan írást tett a jegyzőnek, miben meghagyta a ház átírását. Rá két hétre suttogva mondogatták a faluban: – Hallá-é, Gábos Anti megvevé a Sata Balázs-féle házat? – Ugyanbiza! – Bé is kebelezték saját nevire. – S hát az asszon? – Antival összementek. – Ugyé no! Hol az egyik alól, hol a másik fejül… – Szegén Balázst javaiból kifosztotta a virtus. – Ki a virtus, s a fejérnép. – Gonosz portéka mind a kettő. Így csalatott meg a rab, mert valahogy csak testté kellett lennie a rút szónak: – Ezt majd megkeserülöd. Megváltozott tehát a világ, míg a szegény ember rabsága fogyogatott. Egyszer aztán el is fogyott.
Már sötétedett, mire Sata Balázs a faluba ért. A keresztnél egy vénember szembejött véle, s megállította. – Változás esett, ecsém. – Mely irányban? – Nem sejdíted? – Mondja bátron! – Hát a házad eladódott feleségestől. A sápadt, rongyos szabadult rab megtántorodott. – Gábos Anti, ugyé? – Eppen! Sata Balázs keserűt nyelt, szerette volna felgyújtani az egész falut, de aztán legyintett. – Azért is muzsikaszóval megyek haza. A régi cigányhoz benyitott. – Üsmérsz-e, Sándorka? – Mintha üsmerném, istálom. – Tudod-é még: „Vihar előtt szél indul, anyám furt ingöm búsul”? – Hát hogyne tudnám, istálom! Ó, be elszáradt, édes ifi gazdám! – Vedd a hegedűt! Elindultak ketten, mint a sorsnak két árvája. Az ablak alatt húzni kezdte Sándorka a „viharnótát”. Bent égett a lámpa. Sata Balázs bekiáltott: – Ki van itthon, hé? Gábos Anti kidugta a fejét: – Én vónék itthon, hé. – Hát Juss Panna itthon van-é? – Nekem itthon, neked meghót – gőgösködött a legény. – Jere ki, lám! – remegte Sata Balázs. – Én jóhelyt vagyok. – Akkor én megyek be. – Ide ma nem! Sata Balázs egy mozdulattal marokra fogta a bicskát, és megindult az ajtó felé: – Békesség! Békesség! – jajgatott a cigány. Juss Panna felzokogott a házban. – Ó, szeressük egymást, mind akik vagyunk!! Sata Balázst a szó és a zokogás megrázta, a küszöbnél megtorpant, a bicskáját elvetette. – Soha vért nem eresztek – mondta. Egyenesen az istállóba ment, rabsága előtt itt hagyott két lovát kivezette. – Ez a tiéd, ülj fel hegedűstől, s kövess! – adta a cigánynak az egyiket. Lóhátra tette előbb a cigányt, aztán felugrott maga is. Az ablak alá ugratott, s megint bekiáltott: – Gábos Anti! A legény kihajolt. Utolsó szavában is lóhátról szólt a szegény szabadult rab: – A házamat neköd adom, s egyebemet is mind. Ezen két lovon küjjel. De feleségemnek gondját viseld, s éljetek jóvoltomból. A legénynek elakadt minden szava. Sata Balázs a kapu felé fordította lovát, s félig sírva, félig szilajon adta az utolsó szót: – Merthogy szeressük egymást, mind akik vagyunk, hallgassa meg a szép öregisten! Aztán elvágtatott cigányostól a sötétben, nem tudja senki, merre s hova, de nem akadt ember, ki látta volna többet őt, sem a cigányt. Csak a virtus maradt meg drága lába nyomán. |