Emésztő virtus

Szívünk s a muzsika kincses két bolond. Rezegnek, mint a sziromlevél, s mégis vihargyőzők, mint a csillag.

E különös két titoknak áldozott Sata Balázs, a legény.

Ivott sűrűn, pedig nem vala korhely, inkább a dísztelen életnek akart színt varázslani.

(A szent is folyton imádkozik, pedig nem fetreng a bűnben.)

Véle ivott a cigány is, mert úgy rendelte. Sándorkának becézte, s ha vétett ellene, megcsókolta.

Egy üveg előtte, egy a cigány előtt.

– Úgy igyál, mintha az árnyékom volnál! – mondta a legény.

Egymásra néztek, poharat emeltek, s úgy egybevágott minden mozdulatuk, mintha vezényszóra csinálták volna.

– Vihar! – rezegte forrón Sata Balázs.

A cigány, mint egyetlen nagy barna szemén, elsírta magát a hegedűn:

 

Vihar előtt szél indul,
Anyám furt ingöm búsul.

 

– Isten cigánya, szeretsz-é? – kérdezte Balázs a végin.

– Feleljen a hegedűm – vallotta a cigány. – Mit húzzak, ifi gazdám?

– „Én istenem!” – borult tenyerébe a legény.

Sándorka odahajlott, s nem is húzta, hanem imádkozta:

 

Én istenem, add megérnöm,
Kit szeretök, avval élnöm.

 

Balázs felkapta a fejét:

– Ess térdre, ha szeretsz!

A cigány térdre ereszkedett, s fényes szemekkel játszotta tovább a verset:

 

Hogyha meg nem adod érnöm,
Én istenem, végy el ingöm!

 

Mint a visszhang, még felremegett a Sata Balázs hangja: „Végy el ingöm!”

Aztán a lámpa hirtelen elhunyt, a legény az asztalra borult, és így sírt a setétben, hogy ne lássa senki.

– Sír… – mondta halkan a cigány, s akkor a Balázs térdére fektette a fejét, s mintha árnyéka lett volna neki csakugyan, könnyei megindultak a csendben.

A bakter kiáltott, és az eget nézte.

A fák virágzottak.

És csend vala szörnyen.

 

 

A szív mégsem hajlott, sem ki nem fáradott.

Apja hiába mondogatta:

– A koldus feleség járom: tégedet nem ökörnek neveltelek.

Mind a nagy rokonság hiába hordta a hírt:

– Ez is elmenne hozzád, s egyedülvaló leány; az is el, s földje jócskán van minden határban.

Csak akkor futotta el a méreg, mikor az egyik vénasszony kibátorkodta:

– Hová lett az eszed, fiam, Balázs?! Hiszen megkezdett fejérnép az immár: van, ki látta, hogy Gábos Anti a testivel fedezte a hold elől!

– Ne többet!! – kiáltott a legény.

Egy félóra múlva Juss Pannáéknál kicsire húzták a lámpát.

A két szép test és lélek, mint két virág illatostól, összebújt.

– Eljősz-e hezzám? – suttogta Sata Balázs.

– Elmegyek hezzád – vallotta forró örömmel Juss Panna.

– Azt beszélik, Gábos Anti megejtett.

A leány elpirultan megütődött:

– Hol az eszed: lenne királyfiú, azt mégsem! Hogyisne! No, nezz oda!

– De akarta vóna, ugyé? – vallatta lázasan tovább.

– Ha azért volt, több ízben is bolond volt.

Sata Balázs megnyugodott, s megnyugtatta a leányt is:

– Hadd el, fordul még úgy, hogy bő vériből kieresztünk.

– Féltlek, s nem eresztlek össze! – aggódott Juss Panna, s azután megölelte Balázst, és a vállát feje alá tette:

– Jere, csillapodj vállamon, édes levendő uram.

A legényen eláramlott a gyönyörök ígérete, s mint a gyermek, úgy kérdezte:

– Szeretsz-é erősen?

Akár egy mákszem leánka, úgy felelt Juss Panna a szóra:

– Mint a galamb a búzát.

– Jere, egyelek meg! – szólt a legény, s a hangja rezgős volt, mint egy legátusé.

A lámpa kialudt.

A bakter kenyeret evett az utcán.

Fákról holdvilág hullt.

S a megpárosultak szíve repdesett, mint a madár, kit etetnek.

 

 

Néhány nap múlva két ünnepélyes ember virágos pálcával bebolygotta a falut, s kipróbált rigmusokkal lakodalmat hívott.

Össze is gyűltek számosan, sokat ádámoztak-éváztak; s amikor éjfélig futott az idő, egy hunyori székely, sejtelmesen pillogtatva, felvetette az illetlen kérdést:

– Hol az újdonsült pár?! Hová lettek?

Biza, odalettek, s egy szekérderéknyi illatos virág közi béfeküdtek.

– Eszük vót!

Aztán illogattak tovább, s jól beosztották, hogy jusson is, maradjon is.

Fényes reggel egy szolgalegény jött, kinek a gazdája csak most kezdett igaziból vigadni.

Illedelmesen jelentette:

– Feljött a nap, gazduram.

– Jól tette, fiam.

– A fű a mezőn.

– Hát hol legyen?!

– Akarom mondani: nem kaszálunk?

– Nem fut el.

Látván a szolgalegény, hogy semmire sem megy, együgyűen beszédet cserélt:

– Hát az évegekben mi van?

– Essővíz.

– Az éjszaka nem essött.

Az egyik megelégelte a fortélyos párbeszédet:

– Ülj le, s igyál, mert hezzád kenek egy litrest!

– Csak azt ne!

– Akkor húzzad máris.

– Segedelmet!

– Ez a beszéd.

 

 

Húshagyó kedden a falu házában peckesen trónra ültek a cigányok. Sándorka egy rúd gyantát az ölibe őrölt. Jóska bá hegyesen fújt a klánétába, mint egy hetvenkedő ördög.

Sata Balázs úgy hozta a feleségét, mint a madár a fiát.

– Táncolj, aranyom, hogy a leányörömeid el ne aludjanak – mondta neki helyben, s maga a léc mögé húzódott a házasemberek közé.

Bezzeg kapós lett nagyon az asszony. De szép tánca közben hordozta is úgy a fejét, mint egy büszke menyét.

Egyszer Gábos Anti is kézhez kapta, s kipirult arccal, a fülihez bújva, örökösen suttogott valamit, hogy az ülő vénasszonyok már megütődtek rajta:

– Ami sok: mégis sok…

Közülök egy titkon átvergődött a táncolók között, s vészes ábrázattal Sata Balázsnak csak ennyit mondott:

– Ha nem ügyelsz, a feleségedből kifogysz.

Sata Balázs elkomorodott, s poharát a házasemberekre emelte:

– Kérjünk nótát nekünk is!!

– Eltaláltad: a házasoknak! – pártolták a többiek.

A táncterem forrón és terhesen zsivajgott. Sata Balázs a zsivajgásban utat tört magának, majd a muzsikások polca előtt megállott, mintha helyben gyökeret eresztett volna.

– Húzd bé! – rendelkezett nyersen felazon.

– Mü fogadtunk, s húzzad tovább! – torlódott arra három is egyszerre.

– Tízszer annyit fizetek, húzd a házasoknak! – hadonászott Sata Balázs.

A cigányok reszketni kezdtek, s elakadoztak a nótában.

Mindenki megállt helyben, mint a csutak.

Szegény két cigány mégis tovább vinnyogott a két parancs alatt.

Gábos Anti csúfondárosan elkacagta magát, s e pillanatban, mint egy tigris, megszökte magát Sata Balázs, és egy markolással a cigányok orra elől leszakasztotta a deszkát, s fejük felett lobbanó erővel a falhoz vágta.

A cigányok ijedtükben hasra bújtak.

Egy pillanatra csenddé fagyott minden vígság.

Sata Balázs csúful elvigyorodott, s a gyülekezet szemébe vágta gúnyosan:

– Hát csak én vagyok, aki nem fél?!

– Hátha én sem! – jelentkezett Gábos Anti rekedten, s nyomban szembeszökött a másikkal. De abban a pillantásban Sata Balázs a bicskáját egy villanással meghordozta.

Ablakon s ajtón, vegyesen, de mind sápadtan, emberek takarodtak kifelé.

Gábos Antit melle körül a vér elöntötte, s a falnak esett.

Juss Panna felsikoltott, s legények fogták fel szép, alélt testét.

S már nagy szuszogva futott két csendőr is.

– Én vagyok a bicskás – jelentkezett Sata Balázs egykedvűen, mintha elvégzett volna immár mindent.

A zsandárok megkötözték, közrefogták s vitték.

Juss Panna felzokogott, s újra elalélt.

És Gábos Antit azon melegiben lepedőbe tették, imádsággal körülzsongták, megszuszogtatták s hazavitték. Szegény anyja olyan igazán siratta, hogy fertály órán túl már nem győzte szusszal. Hanem csak hajlongott, jártatta keresztül-kasul a két karját, és pillogtatott sebesen. Időnkint fel-felkiáltott, mintha ébreszteni akarná az embereket:

– Ne haggyátok, ölik a világot!

– Ölik biza – ismételték az épeszűek is.

– Csorba esett – adott életjelt Csábos Anti.

– Eszin van…! – fedezte fel valaki.

– Egy-két hét, s lábra kap – bízott a más.

Gábos Anti csakugyan annyi vért gyűjtött immár, hogy hivatalosan is élőszámba vették. Szeszélyes ismétlésekkel még nagyokat nyilallott a szíve, de hovatovább alábbhagyott ez is.

Az anyja örömében buzdulva verőmalacot ígért Szent Antalnak. Vízkeresztkor pedig ötkoronást vetett a szenteltvízbe, s szere-száma nélkül csókolta a kicsi Jézust.

Ha leánylátogatók jöttek, Gábos Anti már örökké mosolygott, szemét testhosszában jóízűen legeltette rajtok, s amint kivehető volt, az esze immár többet is megjárt volna.

Aztán ruhát is öltött már magára, s hogy a teljes épülésnek mégis módot adjon, így heverészett. Ha pedig az udvaron megjárta magát a friss levegőn, a kalapját félrecsapta, szerfelett tűnődött valamin, el-elmosolyodott, hol pusmogott magában, hol szemöldeit összevonta. És mindenképpen új jeleket szúrt az életébe, amik mind azt a szándékát támogatták, hogy: a csorbát ki kell köszörülni.

Még nem számította ki, hogy mi módon, de mondogatta sűrűn:

– Ezt majd megkeserülöd.

Éppen a tornácban időzött, amikor Juss Panna illő gyásszal bejött a kapun. Élénk szívdobogással és zavarodottan elejébe sietett, de hát az asszony nem szól, csak nézi szép szemével szomorán.

– Nem haltam meg, látod-é? – kezdte együgyűen a legény.

A félénk asszony meggyűlt életvággyal ránézett, fehér arcát pír verte ki, szép kéthalmú melle megremegett.

– Köszönöm, hogy eljöttél – fogta meg a kezét a legény.

– Miattam szenvedtél, örökké eszemben voltál.

– Hadd el, jó volt, mert érted volt.

– Immár béforradott?

– Béforradott.

– Szépen, ugyé?

Gábos Anti remegve vonta az asszony kezét:

– Jere, megmutatom.

– Jaj, valaki?!

– Ne félj egyet se, mind a mezőn vadnak.

Bementek, s a szoba közepin megálltak.

– Jaj, félek, lelkem… – remegett a fehér asszony.

– Bízd csak reám – szólt a legény, s ingét gombolni kezdte, de ujjai elakadoztak.

– Segíjj rajtam, mert nem fog a kezem!

A fehér asszony feltárta az inget.

– Csak a helye látszik! – nézte a gyógyult sebet, s piros szája, mint meleg szellőben a rózsalevél, megremegett.

– Csak a helye – ismételte a legény, s a beözönlő napfény erős mellén elömlött.

Egymás szemébe merültek mélyen.

– Érted nyertem, érted viselem, nem adnám a világért…

– Értem… értem… be szép…! – gügyögte az asszony, odahajlott, nézte, s aztán a fejét ráejtette, s a szája odahullott, mint a harmat.

 

 

Sata Balázs ezalatt a tömlöcben sínylette napjait. Nyaka megvékonyodott, vére megcsendesedett, sokat nézte a sötét négy falat, s éjjeleken a fekhelyével küzdött.

Miközben a szabadságért való sóvárgása csontig epesztette, üdvösségére fogadta, hogy soha többé bicskát nem vesz a kezébe, egyedül szalonnaevésre.

Felesége hol sűrűbben, hol gyérebben meglátogatta, de nem volt már a régi epedő és őt kívánó, hanem csak panaszkodott, hogy ilyen nehéz s olyan nehéz az élet; hogy az emberek egy része nem tud a régi megbecsülésről, hanem így kérdezgetik: – Hát hogy van az urad a tömlöcben?

– Ne búsulj! – vigasztalta Sata Balázs. – Tudja más is, hogy nem loptam, s nem becstelenkedtem, hanem csak a virtus, az Isten süsse meg a virtussát!

– Gazda nélkül színt hagyott minden, s romlik a ház. Biza, nem tudom, mit hoz a jövő – így szomorkodott a hervatag asszony.

– Csak kiszabadulhassak, aztán rendbe teszek mindent.

– Hol van az még?!

Aztán mégis múlogattak a szomorú napok, s egyszer üdébb színben jött az asszony, s különös ajánlatot tett:

– A házzal kéne valamit csinálni.

– Tán nem eladni?! – elevenedett meg a rab ember.

– Írasd reám, jobb lesz úgy.

– Hát azt mért, te?

– Csak.

– De mégis?

– Benne vagyok, s mégis félek: rokonaid kiűzhetnek, s hova leszek el?

– Azt a felit nem hinném.

– Immár te sem szeretsz – szomorodott el a kétarcú asszony.

– Hát jól van, aranyom: rendelkezem írásban.

Aztán csakugyan írást tett a jegyzőnek, miben meghagyta a ház átírását.

Rá két hétre suttogva mondogatták a faluban:

– Hallá-é, Gábos Anti megvevé a Sata Balázs-féle házat?

– Ugyanbiza!

– Bé is kebelezték saját nevire.

– S hát az asszon?

– Antival összementek.

– Ugyé no! Hol az egyik alól, hol a másik fejül…

– Szegén Balázst javaiból kifosztotta a virtus.

– Ki a virtus, s a fejérnép.

– Gonosz portéka mind a kettő.

Így csalatott meg a rab, mert valahogy csak testté kellett lennie a rút szónak:

– Ezt majd megkeserülöd.

Megváltozott tehát a világ, míg a szegény ember rabsága fogyogatott.

Egyszer aztán el is fogyott.

 

 

Már sötétedett, mire Sata Balázs a faluba ért.

A keresztnél egy vénember szembejött véle, s megállította.

– Változás esett, ecsém.

– Mely irányban?

– Nem sejdíted?

– Mondja bátron!

– Hát a házad eladódott feleségestől.

A sápadt, rongyos szabadult rab megtántorodott.

– Gábos Anti, ugyé?

– Eppen!

Sata Balázs keserűt nyelt, szerette volna felgyújtani az egész falut, de aztán legyintett.

– Azért is muzsikaszóval megyek haza.

A régi cigányhoz benyitott.

– Üsmérsz-e, Sándorka?

– Mintha üsmerném, istálom.

– Tudod-é még: „Vihar előtt szél indul, anyám furt ingöm búsul”?

– Hát hogyne tudnám, istálom! Ó, be elszáradt, édes ifi gazdám!

– Vedd a hegedűt!

Elindultak ketten, mint a sorsnak két árvája.

Az ablak alatt húzni kezdte Sándorka a „viharnótát”.

Bent égett a lámpa.

Sata Balázs bekiáltott:

– Ki van itthon, hé?

Gábos Anti kidugta a fejét:

– Én vónék itthon, hé.

– Hát Juss Panna itthon van-é?

– Nekem itthon, neked meghót – gőgösködött a legény.

– Jere ki, lám! – remegte Sata Balázs.

– Én jóhelyt vagyok.

– Akkor én megyek be.

– Ide ma nem!

Sata Balázs egy mozdulattal marokra fogta a bicskát, és megindult az ajtó felé:

– Békesség! Békesség! – jajgatott a cigány.

Juss Panna felzokogott a házban.

– Ó, szeressük egymást, mind akik vagyunk!!

Sata Balázst a szó és a zokogás megrázta, a küszöbnél megtorpant, a bicskáját elvetette.

– Soha vért nem eresztek – mondta.

Egyenesen az istállóba ment, rabsága előtt itt hagyott két lovát kivezette.

– Ez a tiéd, ülj fel hegedűstől, s kövess! – adta a cigánynak az egyiket.

Lóhátra tette előbb a cigányt, aztán felugrott maga is. Az ablak alá ugratott, s megint bekiáltott:

– Gábos Anti!

A legény kihajolt.

Utolsó szavában is lóhátról szólt a szegény szabadult rab:

– A házamat neköd adom, s egyebemet is mind. Ezen két lovon küjjel. De feleségemnek gondját viseld, s éljetek jóvoltomból.

A legénynek elakadt minden szava.

Sata Balázs a kapu felé fordította lovát, s félig sírva, félig szilajon adta az utolsó szót:

– Merthogy szeressük egymást, mind akik vagyunk, hallgassa meg a szép öregisten!

Aztán elvágtatott cigányostól a sötétben, nem tudja senki, merre s hova, de nem akadt ember, ki látta volna többet őt, sem a cigányt.

Csak a virtus maradt meg drága lába nyomán.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]