Zarándok földmíves

Az ablak alatt almafa állott, s róla lehullt két levél, hogy helyet adjon az odaszálló kicsi madárnak.

A csordát hazaeresztették, a napvilág is elhunyhatott már, mint a szolgálatot végzett eleven szén.

Harangszókor vén Pandi Zsiga lelkiüdvéért eleget tett, s utána a béketűrők nyugodt mozdulatával kurta lábú székre ült, füliről a port lepallotta, s a pipájába bakszenet hengerített.

– Hallá-é?! – közelíti meg a felesége.

– Hallám – tiszteli vissza a vénember.

– Dakó Dénesnek hazajöve a nagy tanult fia. Azt mondják, nincs eszinél, mert nem kell neki az úrilét, hanem a földet akarja kínozni, pedig azt olyan nagy iskolák nélkül is lehetett vóna.

– Ember embernek nem lát lelkibe – állapította meg az öreg, aztán szomorúan még utánamondta:

– De szegény rosszkor jöve, mert most vették el ott is a nagy földet.

– Három diák is jött, s Bálint úrfi úgy kívánnya, hogy azok hajtsák a két ökröt, amikor ő az első borozdát meghúzza.

A vénember csak mozgatta a fejét, két markát cserélgette a pipa fején, s így időzött.

Valami nagy szomorúság terjengett, mint a pára. Az ősfájdalmat forralta méhében a föld, s olyan lett a hátán az ember, mint a nagyra nőtt árva gyermek a vész mezejében.

Ezalatt a Dakó házban a megtért fiú s három barátja vacsoránál ült a háznépével. Egyszer szólt az egyik:

– Szemlátomást fehéredik a haja, Dénes bátyám.

– A baj gyarapszik, s magunk színt váltunk, ecsém. Most is a legnagyobb földem kenyerit búcsúztatjuk.

Átértik a szót, s úgy elszomorodnak, hogy nem is érzik szájukban az ételízt. Fel sem fedezik, hogy a gazda szeméből könny hengeredik a falat kenyérre. Csak Bálint, a fia, döbben rá, s érzi szívére hullani az apai sírás cseppjét.

A megszületett holdvilágon már akkora árnyékot vet a csűr, hogy elég volna temetőül a falunak.

Vacsora után titkon zsebébe csúsztatta Bálint a hatlövetűt, s azt kérdezte a fiúktól:

– Láttátok-é, mikor a hold feredik a sarjúban, s a harmat játékot űz?!

– Nemigen láttuk – felelik, s azt gondolják: legén, de furcsán kezdi ez a Bálint.

– Akkor jertek! – inti maga után őket.

Ahogy átalmennek a csűrkertkapun, Bálint megállítja őket, s lassú, halk beszéddel, mintha szörnyű nagy kincs keresésére indítaná őket, szólani kezd:

– Ezen a kapun belől nekem mind engedelmességgel tartoztok!

– Őrségre viszen a székely – veti oda a viccet Zolti, de e pillanatban még egyik sem tudja, hogy derűsen vagy túl komolyan kezdődik-e a dolog. Csak Bálint érzi, hogy benne a hatalom és a fájdalom remegve megölelték egymást. Ajakát összeszorítja, sápadtabb lesz a kényes holdvilágnál, és úgy ég a szeme, mint két fekete bogár, belehullva mélységes értelmű tűzbe. Számot tenne, ha keserű és elszánt szellemek követe volna is, mert minden szavát ismeretlen örvényből szaggatja ki.

– Tudtotokra adom, hogy a legerősebb hatalom fájdalomból születik. Azt is, hogy titeket ilyen hatalommal viszlek most titkok közepébe, hadd halljátok meg: hol vagyon az igazság, s hadd lássátok meg az én keserves, igaz szívemet, amit megmutatok nektek úgy, ahogy egy életben csak egyszer tehetném azt még akkor is, ha én volnék az Isten fia.

Arcája elfehéredett, szeme jobban égni kezdett.

– Szeressetek és engedelmeskedjetek!

S ahogy végezte, sorra ment és megcsókolta mindegyiket.

A fiúk összenéztek, és úgy álltak szótalan, mint három gyermek az égiháborúban.

– Vessétek le a lábbelit s a kabátot is! – parancsolta hirtelen Bálint, s nem várva semmit, féltérdre ereszkedett, s kezdte húzni a cipőjét.

Erre a fiúk is, mintha megbűvölte volna őket, egyetlen szavára úgy tettek.

Aztán kabátjukat a karjukra fektették, cipőjüket, kettőt összekötve a vállukra vetették, és megindultak.

– Még ilyent soha nem értem – motyogta Anti, s elméje hullámzott: hol csodás játékot vélt a dologban, hol azon borzadozott meg, hogy hátha a Bálint élettel játszó pogány természete lobbana fel.

Zoltinak úrvacsorán járt az esze, s készítette magát:

– Innen élve nemigen szabadulunk…

A Jenő vére eleven, mintha tű hegyivel szurkódnák, s hirtelen felejti az egész világot, akár vérlobbanáskor, ha bicskát szorongat forró markában.

– Mit téssz velünk s magaddal, nyilatkozz?! – vetette fel a számonkérő kérdést.

Bálint meg sem állt, mentiben biztatta őket:

– Úgy jöjjetek utánam, mint a leány megyen az utolsó csók után!

Aztán hozzátette fojtott tűzzel és fájdalommal:

– Én vagyok a zarándok földmíves: kísérjétek az urat!

Ahogy mezítláb és ruhától félig megfosztottan lépegettek a puha sarjúban, olyanok voltak csakugyan, mintha kínábrázoló stációkat járnának végig, s a négy vármegye bűnét vinnék, hogy szenteltvízbe öljék a csíksomlyói búcsún.

Bálint letépett egy piros virágot, a homlokát azzal körülkente, s azután szíve fölé tűzte.

– Ég a szívem, értitek-é? De meggyújtom a tiéteket is, úgy segéljen a kicsi Krisztus!

A kert közepére értek, a nagy vackorfa alá.

– Terítsétek le az ujjast, s dőljetek reá! – parancsolta hirtelen Dakó Bálint.

A fiúk úgy cselekedtek, s megtapogatták a testüket, hogy vajon nem változának-é kóbor lelkekké. Ő pedig, mintha saját szellemének adna hódolatot, fél térdével a sarjúba ereszkedett, s lehajtott konok fejjel mondani kezdte, mint egy imádságot, hol háborgó erővel, hol teljes alázattal:

– Annyi időre odaérünk, amíg egy új asszony áldott gyermekét világra hozza. Olyan szándék vezéreljen, mintha az üdvösséget keresnétek, s úgy járjatok, hogy a lábatok alatt ne bántódjon semmi élet; hogy a fejetek felett tovább aludjék minden kicsi madár, s ne rezdüljön a hold világa. Paranccsal kérlek, hogy magatokon kívül a nyugodalmát mindenkinek meghagyjátok, ügyeljetek, hogy a fekete ruhájú bogár lábatok alatt is tovább ölelhesse álmában a fűszálat; hogy a dongóvirág lakója, ki éjjel is szájában tartja a mézet, fel ne ébredjen. Keserű csodának szíveteket kitárjátok, és nyugtassatok meg minden élőt, mert én is nyugtatom szívemben a kínt, a felséges kínt…

Most kezét a szívére tette, és meghajlott háromszor a föld előtt. A negyedik meghajtással leborította testével saját árnyékát, és két kézzel tépni kezdte a sarjút.

– Nyilván meglobbant a vére… – suttantja Zolti fehéren, de alig végezte a szót, Bálint feléjük fordult, s mintha bűnösökre hintene szenteltvizet, a harmatos sarjút szembehajigálta velük. Tette értelmét közben magyarázta:

– Tanuljatok szenvedni és tűrni a földtől, amely nem kiáltja égre a fájdalmát, pedig kitépik a haját esztendőnkint kétszer is, elveszik ékes ruháját, és meghasogatják a testét. Tanuljatok tőle, és nagyok lesztek; szeressétek őt, és kedvesek lesztek; és csodáljátok őt, mint engemet csodálnak a letekintő angyalok. Hej! mert nincs az égben több olyan igaz és keserves ember, mint én…!

A fiúk álmélkodva hallgatták a babonás beszédet, Bálint felállott, szemébe húzta erősen a kalapot, s ahogy szólani kezdett újra, végképpen hatalmába ölte mind a hármuk akaratát:

– Egyik kezetekbe a szíveteket, másik kezetekbe a fájdalmat fogjátok, és induljatok utánam! Úgy járjatok, mint Krisztus a tengeren: megdicsőülő szeretettel és szép csendességgel, mert a vereshangya útközben lehajtotta fáradt fejét az ágacskára, mit haza indított, és mert a virágon pihegve elaludt a pillancs…

S hirtelen felemelte a hangját:

– Álljatok fel!

A fiúk felálltak.

– Kövessetek a Dakó-féle nagy földre, minek megnyitom ma éjjel a száját, mélységbe tekintünk, s apám után megveszem tőle magam is a búcsút.

Elöl a zarándok földmíves, utána a város fiai elimbolyogtak a fák között.

Bálint, mintha értelmét elvesztené néha, elejtett egy-egy szót.

– Rakjátok zsebetekbe a szomorú holdvilágot! Szakasszatok bátorságot a fákról! Földnek sóhajtásával takaróddzatok!

A határszéli diófán, mikor áthaladtak alatta, szólt a bagoly, s mintha örökké csak ezt ismételte volna: Meghalsz, ember! Meghalsz, ember!

Künn a határon egyszer hirtelen elhanyatlott Bálint:

– Boruljatok le, mert látom a Dakó-földet!

Menten földhöz ütötték magukat, és amint érintette arcuk, forró lett a mezei harmat.

Bálint a tarló között erősen a földhöz szorította a fejét.

– Hallgatom, hogy ébren vannak-é a másvilágon.

Akkor hirtelen hanyatán fordult, és hármat lőtt a csillagok felé:

– Minden szentek, ébredjetek!

A lövésre felrebbent egy fészekülő madárka, utána Bálint is, s ahogy megfutamodott a föld irányába, visszakiáltotta:

– Jertek, kövessetek!

Amint a földre ért, visszafordult, és kitárta két karját:

– Szívemre szaladjatok!

Ráborultak hullámzó mellére, hiszen bármit mond, megtették volna gondolat nélkül, mert megbűvölt rabok lettek immár, kik engedelmesen adnák utolsó csepp vérüket is, hogy a végzetes sorsot megosszák.

A föld közepén egy csodálatos kő nyugodt, mely hit szerint minden székely nézésétől egy szívnagyságnyit gyarapodott. E kőre mutatott Bálint, és szólt:

– Azt akarom: úgy lássátok meg e csodát, hogy lábatok ne érje a földet.

Akkor egyiket az ölébe vette, és úgy vitte a kőhöz. Utána a másik kettőt is. Ezek után pedig a kőre tette két kezét, és folytatta különös beszédjét megrendítő erővel:

– Úgy készítsétek a lelketeket, mintha tudnátok, hogy a fényes égből leszáll a Krisztus, s kiválogatván minden igaz embert, elsiratja a bűnöst, és e világot kiveszi az érdemtelen talpa alól. Érezzetek felséges szépet: mondjátok testvérnek egymást; nézzetek végig ezen a földön, és lássátok meg, hogy tenger sok panasztalan székelynek a fájdalmát öleli magához. Ti ezt, ami van, amit láttok s ami lesz: hírül vigyétek minden lelkesállatnak, mert engemet immár úgy megbabonázott ez a fájdalom, hogy beléhullatom értelmemet, amint beléhull a csillag a fényes, hideg vízbe, hol nem világít már soha, csak a túl hideg világnak. Éreztek-é sorsot, csillaghullást, forró vért, hideg vizet? Látjátok-é, hogy mint óriási szörnyű-fekete kísértet, úgy tápászkodik ezen a földön a kínszenvedés, és látjátok-é, mily kínlódás között roskad vissza reá?! Én látom, tisztán látom. Ó, kössétek be a szememet, vagy szúrjátok ki, mert látom s meghalok, valami csoda szállott rám s meghalok…

– Indítsd meg a könnyeinket, Bálint, mert hasadozik a szívünk – könyörögtek a fiúk.

– Bajomat vérem közé dugtam eleddig, de most kiszakad, mint a vég, és felzokog, de szóra idézem a földet is, és megnyitja száját, ha szeret.

Az elézuhogó fájdalomban lángra gyúlt a vére, hirtelen a kőre hágott, és olyan hatalmas lett, mintha minden igazságot magával rántott volna a kő tetejére, hogy onnan még egyszer megintse és megijessze véle a világot.

Fejét megrázta, és hangjától megreszketett zúgva a csend.

– Magasztallak, föld, ismersz-é engemet?!

A fiúk megremegnek, amint hallják, hogy valami földöntúli csodával a mélységből visszafelel a föld:

– Ismerlek.

– Apámra: Dakó Dénesre, ki áhítattal szántogatott téged esztendőről esztendőre, emlékszel-é?!

– Emlékezem.

– Hát az ökrök előtt járó legénykét, ki titokban is búzát hintett a madaraknak, s ostora nyelével búvólikat csinált a hernyónak is, látod-é?!

– Látom, mert az te valál.

– Búbánat ért közösen, érzed-é?!

– Jaj, be szörnyen!

– Mikor szomjúhoztál, megitattunk, télen is meglátogattunk, mint két testvér, összeforrtunk, s mégis elszakasztának egymástól.

– Könyörtelenül.

– Kenyereden nőttem fel legénynek, s most elvesztettelek. Jaj, sírásba kezdett immár minden asszonyember, aki csak egy marokkal is aratott valaha rajtad, mert vége leve, ó, vége leve minden örömadásnak, de hát felelj, hagyjalak-é mégis másnak?

– Ne hagyj másnak!

– Nyilatkozzál: mit tegyek?!

– Itass meg a véreddel!

Megrándult a Bálint teste, s diadalt vett a világ minden félelme felett.

– Hallátok-é a föld utolsó szavát?

A három legény térdére rogyott, s remegve szaggatta a szót:

– Úristen, könyörülj, mert ismét halljuk: „Itass meg a véreddel!”

– Amit láttatok és hallottatok: átok alatt hírül vigyétek a népnek! Ezt prédikálja fekete ingben a pap, és vésővel véssétek minden keresztre, mert én vagyok, aki értetek és önmagamért, elébe jöttem a halálnak, én: ki egyedül az egész nép vagyok, az árva nép és megvetett…

A fiúk a kő lábához borultak, és általuk zokogni kezdett a város.

– Sírásotok és átkom mellett hagyom rátok: ezt a követ, amin állok, felaprítsátok, és koporsókba rakjátok, apámnak, anyámnak s a négy vármegyének vigyétek meg a hírt, hogy én nyitottam meg a földnek száját, és sírva emlékezzetek, mert én nyitom meg elsőnek igaz jó szívemet is…

Egyszerre félelmetes örömbe villant át benne minden keserűség, szíve felett leszakította az inget, ujjongva megrázta a kicsi fegyvert a holdvilágon, aztán szívére tette: lőtt – és lehullott a kő lábához.

Ott utolsó tusájában csókolta a földet, és itatta véle a vért.

Másnap pedig három finom kezű, tanult legény szótlanul és könnyet ejtegetve egy nagy szív alakú követ aprított az őszhatáron. Az első darabocskát a Dakó Bálint koporsójába tették, és vésővel vésték mélyen a keresztjébe:

„Áldunk téged, ki megnyitottad a földnek száját.”