Székely ember észbelileg

Csöbi Simó „hírös tolvaj” volt azon a területen, amit szemmel be lehetett jártatni a Hargita tetejéről. Ahol jónak látta, alig lett meg a borjú, s már csak a sűrű káromkodás maradt a gazdának.

Esze az olyan volt, hogy még a legsötétebb éjjel is világított a szemén keresztül. Ilyenformán fortéllyal győzte is volna a mesterségét, hanem a régi erejével lassacskán haragba került. Mostanában úgy megemelt, hogy leereszkedett a kedve is, de a lopott borjút mégsem tudta keresztültenni a kerten. Nem is futott már mókus módjára felazon a fán, s a magasacska kerítéseknél szaporán ügyelgette a hágdosót.

Egyszer azt álmodta, hogy az Úristen az egész világ szeme előtt fényes ítéletet tartott, s őt jól váltó eszéért szörnyű nagy érmekkel teliaggatta. Biza zokon vette, hogy nem férhet tőle az Isten, s alig egynapi tépelődés után azt izente:

– No, vége ugyan a csúfondárosságnak, mert a mai naptól megfordítom magamot – s úgy is esett: béállott a módos Dódi Emréhez szolgának. Ettől kezdve aztán nem is bajlódott véle az Isten.

Éppen melegében történt, hogy az egyik nyárvégi délután Dódi Emréhez bészimatol egy úrforma ember. Aki járt-költ falusi ember, az mind tudta, hogy ez a kotyogós csizmájú s szakálleresztő az udvarhelyi mészáros, ki házasember koráig zsidó volt, de attól kezdve az asszony óhajtása szerint egész merejében székelynek indult. Fényes bőrnadrágja nyilván hólyagból készült, s ahogy menés közben összefente lábai között, úgy muzsikált, hogy akármelyik cigánynak elvehette volna véle a kenyerét. Egyébként olyan ember volt, ki egy piculáért odaadta volna a szakállát.

Belép a kapun, megáll, s vigyázkodik.

– Kerüljön beljebb – szól a tornácról a gazda.

– Egy kövérecske ünőbornyú, ha vóna – kezdi a mészáros.

– Hogyne, kettő – kap rajta a gazda, s már mutatja is a pajtaajtót.

– Megnézném – véli a mészáros, s veszi is már az irányt az istálló felé. De alig dugta bé a fejét, máris visszakapja, rejtelmes arcot csinál, s supogtat szaporán a gazda felé.

– Csendert: de hamar – s hát úgy ver a szíve, mintha a felesége régulázná.

– Csak nincs baj? – csodálkozik a gazda.

A mészáros titokzatosra fogja a hangját:

– Vaj, igen, de mekkora! Az a „hírös tolvaj” éppen most ódja el a bornyú kötelit.

Dódi Emre nagyot, de jóízűt kacag, s viszi vissza a jövevényt az istállóba.

– Hiszen ez a szógám – szabadítja egymásra Csöbi Simót s a mészárost.

– Nane, csak nem maga „Búgyükér” úr – tempózik Csöbi Simó. (Valamikor Blumenfeldnek hítták a mészárost, s innen keresztelte „Búgyükér”-nek ez a „hírös tolvaj”.)

– Biza én. Há baj, ugye? – csipkelődik a nadrágos ember.

– Csak annyiba, hogy ehelyt megnyúvasztom – vágja ki Csöbi Simó, s hirtelen széjjelveti a lábát, s pökik egyet a markába. De curukkolni kezd „Búgyükér” úr, s nézi furt az ajtót.

– Csak bolondozik a szógám – kacagja el magát a gazda. A békesség pedig helyreáll nagyfokban.

A mészáros farban s különösen horpacuknál szakértelemmel végigtapogatja a két borjút.

– E megfelelne – mutat a kövérebbikre.

– Lehet, ha haragszik a zacskaja – céloz a pénzre Dódi Emre, s ő is megtapogatja a borjú farát, mintha táncra biztatná a vevővel.

Aztán huszonöt pengőben megegyeznek (még jó világ volt, súj egye meg a mostanit), s „Búgyükér” úr kezeire facsarja többrétegűleg a kötelet.

Csöbi Simó valami borjúmájat emleget, amit sajnált volt neki adni a mészáros még annak idején, amikor éhesen kótorgott a városban.

– No, ennek a szarvát visszaadom pipafejnek – veti oda figurázva a vénembernek, ki csak pislog, s kettőt-hármat vígat pillant, mint a bakvarjú, amelyik teli tarisnyába kukkant a szántóföld végén.

Aztán kikerül az útra, s olyan szaporán húzza maga után a borjút, hogy valami csárdás nótát muzsikál a nadrágja. Előrenéz egyenesen, és mosolyog, mert a házak tetején is a nyereséget látja. A borjú pedig visszabődül, mintha nem volna elég bizalma az új gazdához.

Csöbi Simó egy szempillantás alatt megélénkül, s odaszól huncutul:

– Visszakerítsem-é a bornyút?

– Ha’ lám – kap a tréfán Dódi Emre.

– Két jó csidmát, de hamar – intézkedik a vén székely.

Csöbi Simó a hóna alá kapja a pár csizmát, s egy kurtább úton, mint a sebes szél, elejébe kerül a mészárosnak. A falu végén, egy hirtelen kanyarulatnál, hamar kinézi a hely alkalmatosságát, s a két csizmát ügyesen elhelyezi az út közepén, de úgy, hogy az egyik legalább hajtásnyira essék a másiktól. Akkor visszahúzódik a bokrok mögé, ereszt egyet a harisnyaszíján, s kényelmesen várni kezdi „Búgyükér” úr érkezését.

Annyi idő elteltével, míg egy megijedt vénasszony egy Miatyánkot elhadarna, hát jődögél is a mészáros. Egyszer megáll, lábával megbillenti a csizmát. Aztán körülvigyázkodik, felemeli a földről, s megforgatja erről s túl.

– Be megtalála íngöm – gondolja, és ügyelgeti is körös-körül a párját. Nem találja, forgatja a felet, de tekergeti a nyakát. Egyszer aztán megharagszik:

– Húzzon fel a féllábú szent – s ellódítja be a sáncba jobb keze felől.

No, megyen tovább szép leptiben, s hát alig pajmolódik egy marokravalót, meglátja a másik felet is: felkapja, forgatja.

– Netene, tán csak setétben jártok essze – tréfálkozik szerencsés kedvében.

Az úton semmi jövés-menés. Csöbi Simó úgy figyeli a mészárosnak minden mozdulását, hogy nézésével félreüti a levelet. Közben-közben pedig a bajuszával játszik, mintha macskának a farka volna.

A mészáros kicsi ideig fontolgatja a dolgot, de aztán egy útszéli horgas fűzfához odaköti a borjút, s indul vissza a csizma párjáért.

No de alig tűnik el a hajlásnál, Csöbi Simó elészökik a bokor mögül, hamar eloldja a kötelet, s át a borjúval egy másik útra, mint a szél. Amíg kettőt s egy felet pillantana az ember, még a nyoma is elvész.

Örvend és jön „Búgyükér” a pár csizmával, de rögtön tátva marad a szája. Forogni kezd, jártatja a szemét le a földre, el a föld felett, fel az ég felé, de sehol, de sehol a borjú.

– Ejnye, hogy verje meg a dombon ülő Kirisztus – cifrázza, a szót, de nyugodalma éppen nincs, mint a baklató macskának. A csizmákat fojtogatni kezdi mérgében, s tehetetlenül pökdösik bé mind a kettőnél a likon. Aztán – valamit gondol – indul vissza az úton.

Otthon Dódi Emre igen kacag a dolgon, s pillogtat a kapu felé. Éppen fordul is bé rajta a mészáros nagy szomorán.

– Csak nincs valami baj? – csodálkozik a gazda.

– Ó, hogy vesse fel a tűz lángja – háborodik „Búgyükér”.

Közben elékerül Csöbi Simó is, de teszi magát ügyesen.

– Tán mennybe ment a bornyú? – mókázik a szomorú emberrel.

– Túltettek a hírödön, hogy vessen hurkot rejá a sófali hóhér – méltatlankodik a mészáros, és elmondja a furcsa esetet elejétől végig. Aztán vakarja a füle tövét, vakarja a vakszeménél, babrálja a szakállát, üti a levegőt, de semmi, de semmi reménység.

– Ha csórén maradok es, nekem bornyú kell – jelenti ki, s igen szánalmas ábrázattal néz a gazdára – nyilván azért, hogy adná olcsóbban a másikat. Végre húsz pengőben megalkusznak arra nézve is.

Mikor a kötelet újra kezére csavarja „Búgyükér”, felfogadja, hogy még egy akkora csillogó gyémántért, mint a kalapja, azért sem ereszti el hazáig. Most olyan búbánattal s lassan indul, hogy valami kurucnótafélét muzsikál a nadrágja.

– Elüssem-é ezt es a keziről? – fordul hirtelen Csöbi Simó ismét a gazdához.

– No, ha igen, abbahelybe egy juhot adok – biztatja Dódi Emre.

Egyéb sem kellett. Ismét megembereli magát a vén székely, s ugyancsak az előbbi helyen elejébe kerül a mészárosnak. Körülnéz vidáman, de nagy fontossággal, mint napfényes időben kémény tetejéről a macska. Aztán óvatosan béhúzódik a sűrű bozótba. Megtágítja nyakán az inget, megegyengeti a gircsáját, s megköszörüli-forma a torkát. Alig helyezkedik el módja szerint, a jobbik fülénél egy kövér falevélen fortisszimóban megszólal a levelibéka.

– Ejnye, tán fáj a hasad – szólja el magát, s azzal markába veszi a békát, s ügyesen béereszti a kebelébe.

De hopp, a kanyarulatnál ereszkedik le „Búgyükér” a borjúval. Amíg közel érne, Csöbi Simó nem is szusszan, de akkor keservesen elbődüli magát, de világra úgy, mint egy öt hónapos kicsi borjú.

Hej, kitátja a mészáros szemét-száját, de tele leszen rögtön örömmel az arcon.

– Ott a bornyúm – ujjong jókedvében. De lecsapja hamar a csizmát, de elfelejti minden fogadalmát, de alig akasztja valamicskét a fűzfához a kötelet, megszöki magát a bozót felé. Csöbi Simó még igazságosabbra fogja a bőgést, de vonul tovafelé a bokrok között, nehogy közel érje, „Búgyükér”. Suhogtatja a leveleket, mozgatja az ágakat, de csörtet, de ropogtat veszedelmesen. A mészárosnak kalapját lehúzzák, kezét megszurkodják, orcáját megcsapkodják az ágak, hanem azért csak törtet a bőgés irányába. De mikor a legsűrűjébe ér, hol mozdulni is alig lehet, hirtelen odalesz a borjúbőgés.

– No, a keserves angyalát, ehelyt megszorulék – káromkodja el magát.

Csöbi Simó ezenközben kiszökik a bozótból, s hát aprít erősen a fűzfa felé: hamar eloldja a kötelet, s lódul, mint a sebes szél, hazafelé a borjúval.

Nagy nehezen előkerül a „Búgyükér” is a sűrűből. Kicsit kedvetlen, hogy nem foghatá meg a borjút, de láthatólag siet a fűzfa felé, hogy estére Udvarhelyre érjen a másikkal. Hirtelen szédülni kezd, és dörzsöli egymásután a szemét.

– Jaj, hogy istene ne legyen, aki ezt es elvivé – kesereg úgy, hogy vicsorog belé a foga. Csak egy mákszem tartja, hogy mérgében hozzá nem fog kivágni a fűzfát. Embernek, bokornak, borjúnak mindenféle horgas szentjit összevissza emlegeti, s olyan dolgot rak le az út közepén, amilyent emberi keresztény nem látott.

Csöbi Simó s a gazda olyan vígan vannak, hogy megérné mind a két borjúnak az árát. Oda-oda kukkintanak a kapu felé, és találgatják, hogy vajon káromkodva vagy sírva jön-e vissza a mészáros. De csak nem jön sokáig.

– Ejszen meghasada bújában a szüve – aggódik Dódi Emre.

– Vaj felakasztá magát a fűzfára – vélekedik Csöbi Simó.

De mégsem, mert béfordul a kapun, de olyan szomorúan, hogy setétedni kezd az idő.

– Tán eladá nyereségre? – fogadja Csöbi Simó.

– El a… (s mond egy szörnyű rusnyát) hogy sillyedne el még a hely es – rázza az öklét, s nagy háborúságában csak úgy szaggatva mondja a szavakat. Hol meggyúl a vére, hol csillapodik. Hol káromkodik, hol elérzékenyül. Hol útbaigazításért könyörög, hol veri a két csizmát a földhöz. Végül is Csöbi Simóhoz folyamodik, s olyan kérőleg néz reá, mint a vízbe esett kutya a partra.

Csöbi Simó részvevőleg hozzáereszkedik, de egy kiválasztott pillanatában jót hunyorit a gazdának.

– Haza nem mehetek, mert az asszon kiveszi a szemem – tárja fel egészen siralmas állapotát a mészáros, de mégis indul a kapu felé. Ahogy tellegeti a lábait, látszik, hogy nagyon rajta ül a bánat, mert rogyadozik a horgasina…

Mikor éppen a kapunál volna, utánaszól Csöbi Simó:

– Hát mit adna, ha megkeríteném a bornyúkat?

Rögtön vidámabbra változik a mészáros arca, s nagy fontossággal visszább lépik. – Egyiket a másikért – jelenti ki, még mielőtt meggondolná jól a dolgot.

– Itt a markom, üsse belé.

– Tanú a gazda – állapítják meg mindketten.

Csöbi Simó nagy gangosan bélibben az istállóba. A mészáros tátott szájjal néz utána, de a szeme se rebben, úgy lesi az ajtót.

– Ej, keservit a mestörségöknek! – lobban meg a vére „Búgyükér”-nek, amint megpillantja a „hírös tolvajt”, ki félrecsapott kalappal, de erősen kacagva vezeti szembe a két kövér borjút. Hanem Csöbi Simó a markába nyomja az egyik borjú kötelét, s mutatóujjával mind az orránál matarász:

– Csak azért töttem, hogy tanója mög: székely embör vénkorban se marad alól, észbélileg.

A mészáros tekergeti a fejét, de annyira rágja belsőleg a dolog, hogy köszönni is elfelejt.

Csöbi Simó pedig visszaköti a másik borjút – magának. Azután a favágó csutakra lekuporodik, elékotorássza a pipáját, de úgy örvend, mint a vén kánya, mikor csirkét kerít a hasa alá.