Föld embereNemes és nemzetes székely volt Faludi Márton. A Nyikó menti hét falu azt tartotta róla, hogy a zúgó fenyvesek százados fenyőfái, ha úgy akarja, szóba ereszkednek véle; s ha különös, csontos arcát kedvevesztetten az ég felé emeli, eléjön a zivatar. Hanem három esztendő óta az ő uralkodó ideje is hanyatlani kezdett immár. A szárazbetegség beléje ütött, köhögős lett, a dereka is meghajlott jól, de a fejét az emberek előtt még fenn hordozta. Már nemigen járta az erdőt sem, hiába sírtak a fenyvesek, s hiába zúgtak a havasi tiszta vizek utána. Aztán ágyba nyomta a sorvasztó betegség: fogyasztotta, ette, földjeit s kaszálóit messze vitte tőle. Lábbal kelet felé, szempillantásával az ég felé feküdt, s ijedezett önmagától, mikor látta és érezte, hogy maradék ereje s gyér szakálla csontjába ver gyökeret. – Halál lesz a vége – mondogatta sűrűn. Az atyafiak is gyakran jövögettek, keveset beszéltek, a fejüket bólogatták, s egyik-másik súlyos keresztet hányt. – Küldj írást a fiamnak, hadd lássam meg még a világon – hagyta meg az egyik este a feleségének. Az írás elment, s Faludi Jákó, a fehérbarát megérkezett az apai házhoz. – Hogy lejárt, istenem! – ismételgette haloványan a barát, s úgy állott az ágy mellett, mint egy elhajlott gyertyaszál, amelyik két helyen ég egyszerre. Orcája fájdalomtól szép volt, s a lelke szomorúan kinyílt, mintha magába akarná rejteni az apja szellemét. – Ülj mellém, fiam! – intett Faludi Márton. Jákó leült az ágy fájára, odahajlott, és úgy nézte a világból kiszáradó apát. – Az öcsédet a háború ette meg, engemet ez a cudar betegség eszen meg – kezdte a vénember szakadozva. – Isten akarata rajtunk. – Te maradsz egyedül, Jákó; s utánad ki marad? Maga elé nézett a fiú, merőn a semmibe, és megborzongott a tudattól, hogy: senki; én vagyok az utolsó Faludi, én: a szerzetes férfiú, a gyümölcstelen fa. A száraz ember beszélni kezdett újra: – Egy-két nap, vagy egy-két óra, s elköltözöm, s elmehetek szégyenkezés nélkül, mert úgy hagyom hátra a földeket, ahogy apám hagyta reám… Ó, ha tudnám, hogy te is így hagyhatod valakinek, ki a te véredet s nevedet viseli… Meghalok, édes fiam, s nyugtom nem leszen soha… Jákónak elborult a szeme, esküje s az élet törvénye tépték a szívét. – Én Istennek ajánltam magam – mondta fájdalmasan. A vénember könnyes szemekkel, megindultan folytatta: – Én is jámbor életet éltem, fiam, jóságomat tudja sok ember, általatok s földjeim által is az Istent szolgáltam, mert Ő vagyon a gyermek szívében s a föld méhében… Szentmise a búzavetés is, és imádság minden született csecsemő, hajolj szavamra, s térj vissza közénk, hogy ki ne vesszünk…! A szavak súlyos értelme alatt megdöbbent a szerzetes. Ekkora gyötrelem alól nem látszott sem gyengeség, sem bűn, csak a Gondviselés. – Nagy dolog, apám… – ejtette hosszan a szót. Elhallgattak. A két férfiú lelke viharzott: egyik az ősz sorvasztó viharával, másik a tavasznak viharával, mely múltat seper, és új életet jelez a világnak. Végre jóságosan megtört az apa. – Eredj, fiam s járd meg magadot, nézd meg szép, életadó földjeinket. Örvendj, fiatal vagy, erős vagy. Szemléld meg a búzát, ami érik, füvek között a virágot, amit nem látok immár többet… Eredj, eleresztlek. Háborgó lelkét elvitte Jákó a határ felé. Az útszéli jegenyefák méltóságosan hajladoztak, mintha a föld mozgatná hatalmas ujjait. Időnként eleven szellő gyűjtötte az út porát: ottjárt emberek emlékével együtt a magasba kapta, s a fák tetején megtáncoltatta. Amint a búzák közé ért, megállt, és gyönyörködve nézte a hullámzó tengert. Mintha a Gondviselő meghatódva simogatná a föld aranyhaját. Aztán tovább vigyázkodott. Lába előtt madárka rebbent fel a fészkéről. Áhítatosan kétfelé hajtotta a búzát, lehajlott, és nézte a hat barna pettyes tojást, egyet a kezébe vett, arcához emelte, hogy meleg-é, erősen, s aztán visszatette gondosan, nehogy a madárka megismerje. Innen is, onnan is a gyermekkori emlékeit szedegette sorban. A vízparton leült a fűbe. – Az aratóknak örökkétig itt bugyogtattam meg a korsót… – Itt etettem kenyérbéllel a halakat… – Itt kerestem csiholáshoz a békasót… Aztán az apja szénafűjére tért, el-elnézett minden bokrot, oltoványt, domborodást, és lassanként egy dús s ártatlan múlt virágzott elébe. Mikor a nevezetes Farkas-kőhöz ért, egyszerre egész testén átzajgott valami felejthetetlen történet emléke, és eszébe jutottak a székely mondák, a gyönyörű népfenntartó mesék és öregek áldott szava. A kőre hajlott, leheletével értette a mohát, s gyöngéden végigsimogatta az erezetek útját. – Megragadó titok, ezer esztendők romjain libegő mese… – súgta a repedések felett olyan áhítatosan, mintha gyóntatná a követ, vagy lelket akarna lehelni belé. Csak tizenkét esztendős vala, amikor kézen fogva vezette ide a nagyapja, és értelmét elbeszélte szépen az ékírás-hasadozásnak. Mint a kincs, újra kigyúlt a nép száján virágzó történelem: – Mikor Átilla után a szóganépek feltámadtak, s mikor a hunn testvérek romlásig küzdöttek egymással, s üldözött bujkáló volt minden fajtánkbéli, Csaba erre bujdosott, s akik véle vótak, vért csorgattak fűre, virágra… Egy éjjel itt, a Nyikó fejében, nyugovóra tértek. Éjféltájban rusnya, nagyállat-nagy farkasok jöttek, s torkán vették ki a lelkét a Csaba lovának… Világodatkor ezen a kövön ült Csaba vezér, és siratván lovát, könnye rejáhullott, mitől meghasadt a kő szíve… Édes hang harmatozott a levelek közül: vagy madárka szólt, vagy vékony aranyfonalon kicsi angyalok szíve dobbanása hangzott valahonnét. Faludi Jákó ült a kőnél, lelkéért a föld és a hűvös kolostor harcolt, de körülötte táncolni kezdett az öröm. Örömtől zöldül a levél, színesedik a virág, és érik a búza. Örömből születik az illat; boldog, kinek örömtől szakad meg a szíve; öröm és áldás, ami csak földből nő mindörökkön örökké! Hanyatán feküdt, és lehunyta szemét. És hullani kezdett rá az élet igézete, s be jó volt ilyen nagyon kiesni a világból…! Sokáig így pihegett a füvek tövén, visszahullva a jóság és a békés erő tengerébe. Amint jókora idő múltán kábultan nyitotta a szemét, éppen egy szitakötőpárt látott, amelyik nászrepülésben a gáti sirülő felé örvendezett. Mint egy gyermek, önfeledt örömmel nézte és követte a víz felé. Az egerfák között elvesztette a két eleven drágakövet. S ahogy mohó szemekkel kereste, egyszer csobogást hallott, mintha feredő tündér vízzel muzsikálna. Továbbment, megállt, hallgatódzott: csobog, a tiszta víz csobog. Óvatos előrehajlással derékon ragadta az egyik egerfát, s jobb oldalánál előredugta a fejét. A vér az arcába szökött, fejét a fára fektette, és úgy nézte a feredő leányt. Fel akart kiáltani, vagy elrohanni zavarodottan, vagy a vízbe vetni magát ruhástul, s ott felfogott kézzel mondani, mint az áldást: be szép vagy, be szép a világ, s be szép az élet! – de hang nem jött a szájára, ereje elhagyta, csak nézni tudott, szomorúan, ártatlanul, édes kínban és égve. Imets Magdó nem vette észre, csak feredett tovább, szép fején egy piros kendő égett menyecskésen hátrakötve, egyebütt ruhátlanul fehérlett, mint habból alkotott drága csoda, apró tenyerével vizet mert, s mellét, mint két áldott gyümölcsöt, így öntözgette, s játszott önmagával végtelen gondtalanul. – Néztelek, láttalak! – szakadt ki a Jákó hangja végre, s két szemét remegve eltakarta. Imets Magdó felsikoltott, s nyakig a vízbe bújt. – Ismersz? – kérdezte megindultan a szerzetes. Az egerfákról fekete bimbók hulltak a víz tükrére. Imets Magdó bátortalanul nézte a férfit, nagy kék szeme rebegett, aztán hirtelen két karját felemelte és felujjongott: – Jákó! Ó, be nagy lettél és szomorú! – Tíz esztendeje, ugyé? – Tíz, akkor végezted a nyolcadikat, s elmentél, milyen nagyon elmentél! – Te csak egy mákszem leánka voltál. – S te egy mákszem legénke. Mosolyogtak, s bugyogott belőlük az öröm, s mondogatták: – Megnőttünk! Megnőttünk! Aztán beszélni kezdett Imets Magdó kiömlő örömmel: – Tudod-é, hogy én mi lettem? – Nem tudom, de mondd meg szépen, beszélj sokat, sokat! – Hát úgy nézz reám, hogy tanárnő lettem! Abbizony, s annyi gyermeket tanítok, mint mezőn a virág. Történelmet tanítok, téged is megtanítlak, ha jól viseled magadat. – Milyen kedves vagy. – Tudod, mit szeretek legjobban? – A rezgőfüvet. – Azt is szeretem még mindig, de Könyves Kálmánt jobban szeretem. És ott a vízben elkezdett mindjárt „tudósan” beszélni, tágra nyílt rajongó szemekkel, okos feje uralkodott, s válla fehérlett a víz felett. – Milyen szépre nőttél! – mondta Jákó. – Pedig csak most valánk együtt bujkáló gyermekek! Ugyé, most vala?! Emlékszel mindenre? – Igen, sok jóra emlékszem és sok gondtalanságra. – Jut eszedbe, mikor vadszőlővel magadhoz kötöttél, s úgy hengeredtünk a fűben?! – mondta csillogó szemekkel a leány. Faludi Jákó mosolygott, öröm és fájdalom keveréke hullámzott az arcán, és a vizet nézte, ahol körülöleli az a leány üde testét, és csobog rajta tiszta szépen. – Jaj, be szép volt! Istenem!, be szép volt!! – ujjongott Imets Magdó, tenyerével igaz örömében vizet merített, s ahogy a napfényben szétszórta azt, melle bimbója, mint pirosan fénylő parázs, a víz színére futott. Jákó lehullt a fa tövére, forró arcát kezébe szorította, és remegett. Magdó e percben ráeszmélt, hogy nem gyermek immár, a pír elfutotta, és szinte sírni kezdett: – Jaj, megláttál, ugyé?! Most azt gondolod, rossz vagyok… ó, istenem!, istenem…! Csak úgy mondta lassan, eltemetett arccal a szerzeteslegény: – Nem vagy rossz. Te vagy a legjobb, és olyan szép vagy…! Te vagy az első, akit így megláttam. Nyugat felől mélyen, haragosan megdördült az ég. Imets Magdó gyors, apró szavakkal mondta: – Jákó, a ruhámot, megver az eső, meghűlök, meghalok, hozd ide a ruhámot, ott a fű között, eredj szépen, Jákó, édes Jákó…! Sietve felállt a barát, ingatagon, aprózottan belegázolt a nagy fűbe, egyszer ráakadt a ruhára, föléje hajlott: piros köntös, aztán fehér valami, mint a patyolat, csipke, mint a hab… A fűbe térdelt, a ruhák fölé, szeme elborult, úgy remegett, mint a szirom; hirtelen, az egész világot elfelejtve fejét a ruhára ejtette, közéje fúrta, és zokogni kezdett… – Milyen nagyon gyarló vagyok… Milyen nagyon ember vagyok…!
Imets Magdó öltözködés közben mosolygott önmagának, és érezte, hogy a virág illata, a nap sugara és a madár lelkével együtt magára veszi a férfierő érintését. Csak azt nem tudta, hogy testére veszi a vergődő férfi könnyeit is. De jó volt ez így, hogy tudjon tovább is mosolyogni és üdén élni, mint rengeteg mezőn az illat. Jákó a nagy vackorfa alatt várta a leányt. Ott ült és vergődött, mint felhőszakadáskor a víz. S miközben fűszálon, virágon táncolt az élet, megkezdődött a lét kétféle értelmének a harca egy emberért, aki erős, aki jó, aki áldás és ígéret testben és lélekben egyaránt. A föld himnusza zengett: – Térj hozzám, én nem csallak meg, tőlem el sem kell válnod sohasem. A felhők egymás hátán gyúródtak kelet felé, a nap odaveszett, elsötétedett, a fák lengeni kezdettek. Jákó fel sem eszmélt a dörgésekre, csak egy bogarat nézett, amelyik törtetve gyalogolt felazon a kő oldalán. Repedések előtt meg-megállt, mintha bátorságot venne magának. – Küzdik és él: olyan, mint az ember – mondta a szerzetes, s a bogarat finom mozdulattal a kő tetejére tette. Sietve és félénk arccal jött a leány. – Jákó, haza izibe, mert erős idő jő! – Csak az Isten szól olyankor, ne fussunk előle. – Én félek… – Jere, ülj ide, és beszélj! Magdó leült a fűbe, és riadtan nézte a Jákó arcát. – Milyen szomorú vagy, s be fényes a szemed! Jákó nézte a leányt epedő fájdalommal. – Milyen szép vagy! – Bánod, hogy láttál, Jákó?! – Apám halálán van. – Szegény! – sóhajtott Magdó. – Azt akarja, hogy legyek föld embere, mint ő, s legyenek gyermekeim. Mélyen elhallgattak, és elmerültek mind a ketten. Végre Jákó kezét a kőre tette. – Tudod, hogy ez a kő beszélni tud?! – Milyen furcsa vagy. – Tudod, mit beszél? Faludi Jákó a kőre borult, és suttogni kezdte: – Szántóvetők szemének tüze bennem a lélek, kaszás férfiak szavából szomorú kincseimet összegyűjtöm, az elhullott verejtéket remeteségemben arannyá változtatom, tűznek kacagok, villámnak megnyílok, harmathulláskor szívemet tovább repesztem, de hiszem a fényt, az erőt, vallom az idő s a föld hatalmát, s így fekszem, és így ébredek… A leány remegve hozzábújt. – Félek! Sötét felhők torlódtak a fejük felett. Haraggal és szívtelenül. Zúgolódtak, mintha lázadozna a mennyei sereg, és leszállva futottak, mintha tüzet keresnének. A szél zúgatta a csendet, kíméletlenül mozdított vizet és fát. És mint valami ítélet villogó betűi, villámvonalak íródtak az égre. Jákó a vihar alatt kiállott a mezőbe, a remegő leányt magához ölelte, és valami különös, zord boldogsággal kacagott. Így állották végig ketten a vihart. Aztán Jákó a leány szemébe nézett, szomorú volt, erős és diadalmas. – Elvonult, s minket megmarasztott az Isten… Megfogta forrón a Magdó két kezét. E pillanatban egy madár megrebbentette a szárnyát a nagy fán, mintha feredne a felüdült légben. – Nézzed, be szép! – mondta ujjongva a leány. Ahogy nézték, valahonnét, de szem nem látta, honnét, mint egy tünemény, másik madár hullott rá: csőrüket összedugták, szakadozott hangokat adva szárnyaikat összefonták, és eggyé lett a két madár, mint az ikerben termett gyümölcs. – Milyen szépek! – sóhajtott Jákó. Magdót a forró pír elöntötte, szemét lesütötte. Jákó két tenyere közé fogta a leány fejét, szépen felemelte. – Szereted őket? – kérdezte fénylő szemekkel. – Szeretem őket – súgta Imets Magdó, és a szerzetes mellére bújt remegve. – Elveszlek… – mondta Jákó. A leány égő arcát felemelte, könnyes szemekkel, rajongva és valami végtelen beteljesüléssel pihegett.
Lámpagyújtásra megtelt atyafiakkal a Faludi Márton háza. Az ágy mellett ott állott szép erejében a barát, s Imets Magdónak a kezét fogta. – Itthon maradok, apám. – Hajoljatok ide! – inti megindultan a beteg. Odahajoltak mind a ketten. Faludi Márton száraz két karjával átölelte őket, és úgy törte a szót: – Az első fiút kereszteljétek a nevemre. Az élet és halál karjaiban sírni kezdtek hárman. Egy vénasszony keresztet vetett. A hold feljött a tiszta, nyári égre, s fényén, mint az arany, tündöklött a sok érett búza. |