Vigadjatok ügyesen…

Olyankor van már az idő, mikor a kutyát eleresztik a láncról.

Udvarhelyi kicsi szobában két diák szívének tüzével világít, s a leányocska, ki velük van, szemlátomást szépül az örömtől.

– Láttad-e, Ferkő, hogy az Úristen ma napnyugtakor ilyen veres vénborral öntözte végig a Szarkakő kopac fejét? – kérdi Demény Sala, a hetet végzett diák, s körülhordozza az üveget; már hatodízben száján felül tölti mindhárom poharat.

– Kár, hogy nem állottunk tátott szájjal a legtetejében – mondja vissza Sami Ferkő, s a leánykára köszönti a poharat, emígy:

– Hints Pannának a szépségét, tartsd meg Isten egészségét.

Hints Panna csak a tizenhatodik esztendőt járja, de ha a legénynek száz szeme volna, az is mind rajta maradna már. Akkorára kinyílott, hogy a vágy, ha nemigen ügyel, már kiröppen belőle.

Sala ismét megragadja az üveg nyakát, s megcsókoltatja véle mind a három poharat. Feláll, megillegeti magát, s erősen rátapasztja szemét a borra:

– Piros még a tulipán is, borivó volt nagyapám is.

– Csuhaj, világ!

A leányocska szép és tiszta, mint a jókedvű és bátor angyal. A fiú pedig vad mind a kettő, mintha sasmadarak vadhússal nevelték volna, s a nézésük olyan, mitől a haragos madár is elszédül.

Mire a falióra fejükre hullat tízet, meg-megölelik a leánykát, de hozzá nem érnek egyébként, mert érzik, hogy több gyönyörűség nem való – csak négyszemközt.

Elek is, a szekereslegény, kitekeri egy üvegnek a nyakát, s benyitja az ajtót:

– Messzecske van Barót. Ejszen eresztenénk le azt a vajegy kortyot, s suvadnánk el a kísértetetek előtt Homoród felé.

– Nyughass, mert jó vastag a holdnak szarva – feleli Sala, és erősen a leánykára néz, úgy, mint a farkas, amelyik azzal kínozza magát, hogy nem eszi meg a bárányt.

– Mégis járjunk abba – mondja Panna, s amint feláll, a vékony, piros ruha alatt véges-végig megvonaglik a nyíló virág. Félelmét nem csodálom, hiszen olyan két vad férfiacskával indul éjjeli útra, kik kétfelé tépik minden leheletét, kik szomjúhozzák, és vérük közé lázítónak elrejtik minden vágyát. De olyan félelem ez mégis, mely minden leánynál a gyönyörűség tetejében él mindörökké.

– Eresszük le hát a végit, Ferkő, de hó, fohászkodjunk mindenekelőtt.

– Hints Pannának a szépségét, tartsd meg Isten egészségét.

Nézzünk oda: behunyt szemmel s egy hajtásra issza ki a bort a leányocska, s mindjárt magasra tartja az üres poharat:

– Ebben csókoltam meg legelőször a bort. Magasztalom szívemből az Istent! – s azzal földre ereszti, és a szilánkjait megrecsegteti talpa alatt.

Demény Sala mély gyönyörűségbe esik, és felkiált:

– Üdvözülni fogsz, Igazisten gyermeke!

A két fiú karjára veszi, és úgy viszi a tornácon véges-végig Hints Pannát. A szekérbe ülve pedig közrefogják, mint két vigadó őrangyal a mélység felett járó gyermeket.

Ha ángyomasszonyt, ki jóltartotta őket veres vénborral, megkérdezed, hogy miért a vigasság, ráfeleli:

– A kisasszonka nyilván az életnek örvend, mert ma búcsúzott el az iskolától. Az úrfik pedig sorozáson valának, s ha nem egyéb, vesztükre viszi őket a jókedv, hiszen az Égbenlakó is jól láthatja, hogy a tizennyolc esztendős legényecske nem való még háborúba, mert jaj, meg nem állom sírás nélkül, a fiatal fát egy-kettőre kitöri a zivatar.

– Ángyomasszony erősen tud szeretni, s azért megérzi ő a való igazságot.

A kőkeresztnél oly gangosan nyargal el a két kabala, mintha teli volna a saroglya színarannyal. De alig haladnak, Sala üveget húz elé a zsebéből: ismét öregborral köszöntik a holdvilágos világot, s a leányocska is odaszól az életnek:

– Két legénynek a szívében, benne ülök az ölében. Hej!

A város végén utánuk szól a vámos:

– Vigadjatok ügyesen, hadd örvendjen a bús Isten.

Én is azt mondom: vigadjatok, a ponciusát. Vigadjatok, amíg vigadhattok, mert előbb-utóbb úgyis keserűségbe hajít az élet. Bezzeg a pásztor, ki a tűzön sírdogáló fával beszélget, s a nyers csutakot nevezi párnának, nem vigadozik. Mert az ő fejét esővízzel az Isten mosogatja, s a rózsája sincs mellette, hogy ölelné a derekát, de aludni sem tud, hanem, mintha halottaiból támadna fel, feltápászkodik, és a vén bükkfához megyen. Amíg kinyitja a bicskáját, mégis hálát ad az Istennek:

– Áldassék szent neved, hogy ilyen erősen megvastagítád a holdnak szarvát. Legalább betűt vésni látok.

Térdére ereszkedik, s belé is vési:

Esztendeje vagyon annak, kiválasztottál magadnak – és utána ír ezerkilencszáztizenhatot s júniusban tizenhetet.

Sami Ferkő a hold orcájába kacag az árvátfali határszélen.

– Eszembe juta vén borivó Pücsök Tamás, ki jó részegen azt mondja a minapjában a teliholdnak: veled sem cserélnék, mert te egy hónapban csak egyszer vagy teli, de én mindennap, azt a cudar gyertyáját.

Hints Pannának jólesik a mondás, s a vén borivó egészségére köszöntik a végit. Míg Sami Ferkő az üveg fenekét búsulja, elérnek a kiszáradt Gáron-patakhoz, minek jobb kéz felől a méhében egy likaskő tátott szájjal ásít a holdra. Fejét arra fordítja Sala:

– Látjátok-e az Úr ellen lázadó tündért, kit öröktől fogva szomjúsággal gyötör az irgalmatlan isten? Attól tartok, hogy elnyeli kínjában a holdat.

– Megivók a vénbort, pedig tőték vala neki is egy szájjal – feleli könyörületesen Ferkő.

A lovak haját eleven szél kezdi rázni a kénosi tetőn, hová minden éjjel szabadságot keresni a túlvilágról visszajár hetvenhét székely, kik a negyvennyolcas időkben levének vértanúk – de szégyenszemre első kakasszóig mindegyik újra beléhal ott saját könnyeibe. Ezért kesereg és tombol ezen a „kínlódás fergetege”, mely haragos idejében földhöz ver minden lelkesállatot.

A Saláék szekerét irgalmasan átaleresztette, de amíg elérik s elhagyják a homoródi két szentet, furt kavarja utánuk a port, s vesbe-vesbe szembevágja a holdvilággal, mintha ezt a kicsi alázatos fényt is vissza akarná kergetni a mennyekbe.

A töltött útról jól látszik, hogy a két Homoród vize sápadtan és csendes szóval folydogál, mint az örökké élni kényszerített pogány, ki megadta magát már az időnek.

Demény Sala a két tenyerébe fekteti orcáját, csak a Rika alján kapja fel a fejét, s úgy veti a szemét délnek, mintha furcsa nagy keserűséggel köszöntené a rengeteget:

– Állj meg, Elek, hadd vallassuk ki az időt – s máris talpra ugrik a szekérről.

– Szálljatok le ízibe, s verjük sziklába a fejünket, mert itt vagyon a Réka sírja.

– Üdvöz légy, Anyám, ki a fájdalommal egyszerre szültél minket – kiáltja Hints Panna, s mindjárt odamegy a sziklához, és megcsókolja forró, tiszta szájjal, mivel legénynek ajkát nem csókolta még.

– A szikla lábainál rakjuk le minden bűneinket – töredelmeskedik a kevés szavú Sami Ferkő.

A szekereslegény megérzi, hogy hosszúra nyúlik a megállás, leveti a hámistrangot, zabostarisnyát köt a lovak orra alá, s egy vén cserefa tövét kiválasztja tűzhely gyanánt.

Sala veszi a hegedűjét, s előremászik a sziklán. Ferkő kezénél fogva utánaviszi a leánykát. Valamicske idő múlva a szikla tetején nyílegyenesre feszíti magát a hegedűs, és a Kormos-patak felé belékiáltja a nyugovó rengetegerdőbe:

– Idők méhébe látok. Könny és vér között vergődik az öröm. – Már a szikla szélén áll, s a mélység felett egy jajgató nótát, az Idők elejéig visszamenő kesergőt kezd a hegedűjén, emígyen:

 

Úgy nőttünk fel, mint mezőben a rózsa, Szélfúvásra, fázódásra Hej, tudod, jól rászoktunk már azóta.

 

A Rikában félelmetesen felsóhajt a híres haramiák ottháló lelke, s a sóhajtás mint hosszú, fenséges jajszó végigzúg a nagyerdőn: Úgy nőttünk fel, mint mezőben a rózsa…

A leánykának s Ferkőnek olyan könny jön a szemébe, ami ottmarad már az utolsó óráig. Egymásra néznek, és összeborulnak, mert szédíti a fájdalom, és – Sala mégis új, vad kesergést rak a régi tetejébe:

 

Az örömtől elszakadánk, Bánatfából a furulyánk… Ellák anyja, mi Anyánk!

 

Erre a mélység felett megdobogtatja a sziklát, s mindjárt rákezd egy vígat, mintha beleőrült volna a fájdalomba. Ferkőnek megmozdul a lába, derékon ragadja a leánykát, és járni kezdik ketten a táncot, ami olyan vad és olyan bús, hogy a halottak is sírni kezdenek.

– Húzd a keservest – bőgi Ferkő, s már a következő pillanatban egy fájdalmasan éles leánysikoltás süvít át a fák között. Sala egy lendülettel menten kettőjükhöz ugrik:

– Szeplőtelen vér tapad a szádra, Ferkő – s miként megvillan a mennykő, egy szempillantás alatt darabokra töri fején öklöstől a hegedűt. Ferkő a sziklára hull, és kínjában végignyalja véres száját, mint a tigris harapás után, ha halállal küzdik.

– Vedd ki fejemet a tűzből – könyörög szakadozva, és nagy haja között vér buggyan a fejéből. Aztán elalél szépen, a fájdalom különválik benne az embertől – csak a szíve dobog.

Hints Pannának vállán az ing leszakítva, s harapott sebéből a vér piros utat csinál magának a remegő fehér bőrön. Sala édes szóval tudakolja fájdalmát, azután kézen fogja, lepeckelődnek a sziklán, és odamennek a tűzhöz.

– Ébredj, Elek, mert rád hull egy csillag – költögeti, és azonközben leteríti kabátját a tűz mellé, s ráülteti a sápadt leányocskát. Újra odaszól a legénynek:

– Jere a sziklára, hadd hozzuk le a lázadó angyalt – s már indulnak is, de megállítja Hints Panna:

– Ezzel kössétek be a fejét – és odaadja ingének azt a darabját, amit Ferkő a válláról szakasztott le.

Mikor éppen a szekérre teszik Sami Ferkőt, a leányocska a lángok közé hajítja erősen véres zsebkendőjét:

– Irgalmas Isten, saját véremet áldozom neked, hogy meggyógyítsad és éltesd örömben Sami Ferkőt.

Aztán felülnek a szekérre. Demény Sala jobb kezével a lázadó angyalt, ballal a szeplőtelen angyalt magához öleli szótalan. A hajnali szellő meglebbenti a lovak haját, és a szekér egykettőre eltűnik a Rika erdejében, mintha a Kustály várából leszálló óriás tündérleány kötényébe seperve játékszerül hazavitte volna őket.

A virjadással egyszerre pedig a sziklára suhogva rászáll két sasmadár. Egyik a Hints Panna kihullott vérét, másik a Sami Ferkő kihullott vérét kezdi sok örömmel csókolgatni.