Lóvér

Népe vérébe mártotta Hadúr a szakállát, így nézte torz arcával, hogy sűrű csillaghullás módjára pusztul a nevezetes hun nemzet.

Tengertől tengerig vonódott a halottas ágy, s rajta nagy álmok, erő és népvégzet kiterítve feküdtek.

Csaba a haját szaggatta, és önkardjával akarta legyőzni magát, és tetézni a híres pusztulást.

– Menjünk Keletre, és éljünk! – könyörögtek sebesült testvérei.

És elindultak a Csiglamezőről, s elhullatott vércseppjeikkel a világdicsőség múlására pontot tettek.

– Véretekre úgy ügyelek, mint a magaméra – mondta háromszáz bujdosónak a vezér.

Testvérei úgy néztek rá, mintha nála lenne az idvezülés.

– Hegyek közé viszlek, és meggyógyítlak ügyesen. Megcsókolom véres sebeteket, vízzel meglocsolom, fűvel bekötözöm.

– Ha fázol, tüzet rakunk; ha éhezel, vadat hajtunk, és neked adjuk a csillagokat – esküdtek a többiek fájó sebekkel.

Egyszer elértek és megtértek a Budvár tövébe. Szótalanul végigvánszorogtak a hatalmas szakadékon, mit a meghasonló testvérek bűne miatt haragjában hasított az Igazisten.

Csaba gyertyánfákba fogódzva vezette őket a hegy oldalán. Egyszer megállt, véres kardjával a sziklába vágott.

– Ide ültetett sírt apám, s rendelte Budát feloszlani.

Köréje gyűltek a sebesültek, meredten nézték a sziklát, szenvedő arcuk megszépült, mint minden halálnál és temetésnél.

– Hajat szakasszatok, hogy elégessem itt emlékezetük! – parancsolta a vezér. Szakasztottak, és mosolyogva tűrték a fájdalmat.

Csaba tűzbe vetette a hajat, és a lángnak odahajolva vallott:

– Istenünk szíve vére ég benned idők óta, vedd áldozatunkat, s egykoron égd el vérünket is!

Az este leszállt.

A Küküllőbe belehullt három csillag.

És setét lett, mint a fertőzött vér evése után elterülő holló.

A bujdosó hunok leszálltak a völgybe, a lovakat megitatták, aztán fához kötötték, és hárman őrt álltak a víznél, hogy a lehullott csillagokat senki ki ne halássza.

Tűzhelyet jelöltek maguknak, s azután az erdőbe hatoltak, hogy fát hordjanak össze.

Egyszer, mint valami különös csoda, egy fa tövéről fény áradott.

– Ki vagy, ember? – vetette oda Csaba a szót.

– Achaz a nevem, apám a hív Edekon volt – felelt alázatosan a fa tövén térdelő különös ember. Szakálla köldökig ért, és magasra tartotta a fáklyát.

– Üdvöz légy, testvér! – köszöntötték.

– Csodás módon előre hoztad a fényt. Igazistenünk örök jelét… – lépett hozzá Csaba, és megölelte.

A remete felállt, nyugalommal félrevonta a szakállát, és elővett egy fakeresztet, ami gyökéren függött a nyakán.

Felgerjedtek és egymásra néztek a hunok.

– Új Isten született, imádjátok, mert ő békét ad és megtart… – beszélt a szakállas.

– Vetemedett! – zúgtak a bujdosók.

– Szeressetek és térjetek meg! – ajánlotta a remete.

– Csendesedj, mert vízbe öljük tüzedet!

– A keresztények Istene él és uralkodik. Erős vagyok általa, és nem félek…

Csaba hozzálépett, s kezét vállára tette.

– Pogány hit ég a lángban, térj vissza, tévedt testvér, mert az öregisten agyonhajít egy csillaggal.

– Az igaz én vagyok! – ellenkezett nyugodtan a remete.

Körülállták a többiek is.

Szakállát megfogta Ketel, az erős legény.

– Egyedül bujkálsz, mint a bagoly, mit cselekszel hát ilyen lopva?

– Keresztelem a fákat, és szeretetet hirdetek a madaraknak s virágoknak.

– Megtiltjuk, hogy az új istennek szolgálj! – lázadtak a sebesült legények.

Hirtelen egy csutakra hágott a remete, és prédikálni kezdett, s eltemette a hunok istenét.

A legények sajogva, mint a bántott seb, közbekiabáltak, de ügyet se vetett rájuk a remete, hanem hullt a szava, mint a csendes eső, s végezetül fáklyával keresztet vágott a levegőbe.

– Tépjük ki szakállát, s égessük el talpa alatt! – lázadtak e jelre ellene mind.

E pillanatban fájdalmasan felnyerített egy ló.

Ketel kiragadta a fáklyát a szakállas kezéből, s Csabát magával vonva visszakiáltotta:

– Hozzátok az újszavút is!

Őrlócz, táltosnak fia, szakállánál fogva hurcolta utánuk a remetét.

A feléjük futó fénytől felordítottak a farkasok, megfutamodtak, s vadul villogó szemekkel vissza-visszanéztek.

Csaba feljajdult, és lovára borult.

A ló szeme, mint lehullott két csillag, úgy meredt az éjszakába, nyakából omlott a vér, és nagyokat lehelt fájdalmában.

– Temessetek melléje! – kesergett Csaba.

Ketel a fáklyát, a többiek karjaikat az ég felé nyújtották, és keserűen kiáltották a setétbe:

– Lóra nem ügyelő pogány Isten!

– Hát elfeledtél örökre?!

– Ó, csillagok!, hulljatok ránk szaporán!

Ketel hirtelen haraggal a remete szakállába kapott, orra előtt meglobogtatta a fáklyát, és rákiáltotta a vádat:

– Lóvér miatt bűnös a szakállad, mert ideimádkoztad a farkasokat!

– Feleljen Isten a vádra! – bátorkodott a remete.

– Az Igazistennek haragja vagy!

– A lónak vére rajtad! Vére rajtad! – ítélkeztek zúgva felette.

Őrlócz, táltosnak fia, lóvért eresztett eperfahéj kürtjébe, és azt magasra felemelte.

– Legyen keresztelés!

– Idvez légy, Igazisten, vér Istene!

A ló utolsót hördült, megvonaglott, és elcsendesedve elterült a földön.

– Kereszteljétek meg, és itassátok meg! – mondta végtelen szomorúan Csaba, és a remetére mutatott, kardját halott lován végigfektette, s búnak esett.

– Lóvért neki!

– Száradjon szakállán!

Achaz béketűrően állott mindent.

Őrlócz hozzálépett, a keresztet a vérbe mártotta, és ráparancsolt a remetére:

– Táts szájat, és igyál vért!

Őrlócz a remete szájába vért öntött, aztán a szakállát is bepermetezte véle.

Ekkor hozzájárultak a bujdosók, és sorra megcsókolták a kereszteltet, s mindegyik elismételte, szemébe nézve mélyen:

– Lóvért ittál, s isteni törvény szerint megtérsz.

Aztán lepihentek, és elcsendesedtek, el is szenderedtek.

Csaba is belekábult a fájdalmába, s álmában megvonaglott az arca, mint a nagy hun birodalom makacs emléke.

Csak a remete virjasztott felettük tusakodva és gyötrődve.

És hajnalban ő is tűzbe vetette a véres keresztet, végigdőlt a füvön, és megcsókolta mohón a földet.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]