LóvérNépe vérébe mártotta Hadúr a szakállát, így nézte torz arcával, hogy sűrű csillaghullás módjára pusztul a nevezetes hun nemzet. Tengertől tengerig vonódott a halottas ágy, s rajta nagy álmok, erő és népvégzet kiterítve feküdtek. Csaba a haját szaggatta, és önkardjával akarta legyőzni magát, és tetézni a híres pusztulást. – Menjünk Keletre, és éljünk! – könyörögtek sebesült testvérei. És elindultak a Csiglamezőről, s elhullatott vércseppjeikkel a világdicsőség múlására pontot tettek. – Véretekre úgy ügyelek, mint a magaméra – mondta háromszáz bujdosónak a vezér. Testvérei úgy néztek rá, mintha nála lenne az idvezülés. – Hegyek közé viszlek, és meggyógyítlak ügyesen. Megcsókolom véres sebeteket, vízzel meglocsolom, fűvel bekötözöm. – Ha fázol, tüzet rakunk; ha éhezel, vadat hajtunk, és neked adjuk a csillagokat – esküdtek a többiek fájó sebekkel. Egyszer elértek és megtértek a Budvár tövébe. Szótalanul végigvánszorogtak a hatalmas szakadékon, mit a meghasonló testvérek bűne miatt haragjában hasított az Igazisten. Csaba gyertyánfákba fogódzva vezette őket a hegy oldalán. Egyszer megállt, véres kardjával a sziklába vágott. – Ide ültetett sírt apám, s rendelte Budát feloszlani. Köréje gyűltek a sebesültek, meredten nézték a sziklát, szenvedő arcuk megszépült, mint minden halálnál és temetésnél. – Hajat szakasszatok, hogy elégessem itt emlékezetük! – parancsolta a vezér. Szakasztottak, és mosolyogva tűrték a fájdalmat. Csaba tűzbe vetette a hajat, és a lángnak odahajolva vallott: – Istenünk szíve vére ég benned idők óta, vedd áldozatunkat, s egykoron égd el vérünket is! Az este leszállt. A Küküllőbe belehullt három csillag. És setét lett, mint a fertőzött vér evése után elterülő holló. A bujdosó hunok leszálltak a völgybe, a lovakat megitatták, aztán fához kötötték, és hárman őrt álltak a víznél, hogy a lehullott csillagokat senki ki ne halássza. Tűzhelyet jelöltek maguknak, s azután az erdőbe hatoltak, hogy fát hordjanak össze. Egyszer, mint valami különös csoda, egy fa tövéről fény áradott. – Ki vagy, ember? – vetette oda Csaba a szót. – Achaz a nevem, apám a hív Edekon volt – felelt alázatosan a fa tövén térdelő különös ember. Szakálla köldökig ért, és magasra tartotta a fáklyát. – Üdvöz légy, testvér! – köszöntötték. – Csodás módon előre hoztad a fényt. Igazistenünk örök jelét… – lépett hozzá Csaba, és megölelte. A remete felállt, nyugalommal félrevonta a szakállát, és elővett egy fakeresztet, ami gyökéren függött a nyakán. Felgerjedtek és egymásra néztek a hunok. – Új Isten született, imádjátok, mert ő békét ad és megtart… – beszélt a szakállas. – Vetemedett! – zúgtak a bujdosók. – Szeressetek és térjetek meg! – ajánlotta a remete. – Csendesedj, mert vízbe öljük tüzedet! – A keresztények Istene él és uralkodik. Erős vagyok általa, és nem félek… Csaba hozzálépett, s kezét vállára tette. – Pogány hit ég a lángban, térj vissza, tévedt testvér, mert az öregisten agyonhajít egy csillaggal. – Az igaz én vagyok! – ellenkezett nyugodtan a remete. Körülállták a többiek is. Szakállát megfogta Ketel, az erős legény. – Egyedül bujkálsz, mint a bagoly, mit cselekszel hát ilyen lopva? – Keresztelem a fákat, és szeretetet hirdetek a madaraknak s virágoknak. – Megtiltjuk, hogy az új istennek szolgálj! – lázadtak a sebesült legények. Hirtelen egy csutakra hágott a remete, és prédikálni kezdett, s eltemette a hunok istenét. A legények sajogva, mint a bántott seb, közbekiabáltak, de ügyet se vetett rájuk a remete, hanem hullt a szava, mint a csendes eső, s végezetül fáklyával keresztet vágott a levegőbe. – Tépjük ki szakállát, s égessük el talpa alatt! – lázadtak e jelre ellene mind. E pillanatban fájdalmasan felnyerített egy ló. Ketel kiragadta a fáklyát a szakállas kezéből, s Csabát magával vonva visszakiáltotta: – Hozzátok az újszavút is! Őrlócz, táltosnak fia, szakállánál fogva hurcolta utánuk a remetét. A feléjük futó fénytől felordítottak a farkasok, megfutamodtak, s vadul villogó szemekkel vissza-visszanéztek. Csaba feljajdult, és lovára borult. A ló szeme, mint lehullott két csillag, úgy meredt az éjszakába, nyakából omlott a vér, és nagyokat lehelt fájdalmában. – Temessetek melléje! – kesergett Csaba. Ketel a fáklyát, a többiek karjaikat az ég felé nyújtották, és keserűen kiáltották a setétbe: – Lóra nem ügyelő pogány Isten! – Hát elfeledtél örökre?! – Ó, csillagok!, hulljatok ránk szaporán! Ketel hirtelen haraggal a remete szakállába kapott, orra előtt meglobogtatta a fáklyát, és rákiáltotta a vádat: – Lóvér miatt bűnös a szakállad, mert ideimádkoztad a farkasokat! – Feleljen Isten a vádra! – bátorkodott a remete. – Az Igazistennek haragja vagy! – A lónak vére rajtad! Vére rajtad! – ítélkeztek zúgva felette. Őrlócz, táltosnak fia, lóvért eresztett eperfahéj kürtjébe, és azt magasra felemelte. – Legyen keresztelés! – Idvez légy, Igazisten, vér Istene! A ló utolsót hördült, megvonaglott, és elcsendesedve elterült a földön. – Kereszteljétek meg, és itassátok meg! – mondta végtelen szomorúan Csaba, és a remetére mutatott, kardját halott lován végigfektette, s búnak esett. – Lóvért neki! – Száradjon szakállán! Achaz béketűrően állott mindent. Őrlócz hozzálépett, a keresztet a vérbe mártotta, és ráparancsolt a remetére: – Táts szájat, és igyál vért! Őrlócz a remete szájába vért öntött, aztán a szakállát is bepermetezte véle. Ekkor hozzájárultak a bujdosók, és sorra megcsókolták a kereszteltet, s mindegyik elismételte, szemébe nézve mélyen: – Lóvért ittál, s isteni törvény szerint megtérsz. Aztán lepihentek, és elcsendesedtek, el is szenderedtek. Csaba is belekábult a fájdalmába, s álmában megvonaglott az arca, mint a nagy hun birodalom makacs emléke. Csak a remete virjasztott felettük tusakodva és gyötrődve. És hajnalban ő is tűzbe vetette a véres keresztet, végigdőlt a füvön, és megcsókolta mohón a földet. |