Tenger sok ideje annak…

Erősmondású vénember volt nagyapám. Szavai alig bírták az értelmet. S úgy beszélt mindig, mintha írást olvasott volna, amit kettőnk számára sugalmazott a föld. Hirdette veleszületett hittel, hogy a háromezer bujdosótól maradottak vagyunk, kik erre járván, vért és bánatot hintettek a földre, és akik beszéltek a földdel, értették a madár szavát.

István király előtti napon, harmatszáradáskor kieregéltünk Gordonba, a falunk szent hegyére. Nyolc esztendeje múlt, mikor a nagy háború kezdődött. Jókora kaszálónkat tömött rendekben díszítette a föld gyümölcse. Köszöntünk a szénafűnek, és betakartuk a föld millió mákszem sebét fonnyadozó fűszálakkal, mikor pedig már mind karjaiba vette őket a napsugár, nyugodni mentünk a burus bükkfa alá, mi a kaszáló közepéről vigyázott a földre. Alatta a szívemet kezemben tartva hallgattam én, az élet értelmét kereső legényecske, vén apám szavait.

Szólni kezdett bajusztöröléssel.

– Soha el nem felejtődik. Akik ezelőtt itt laktak, örökké fegyvert hordozó férfiak voltak, és jöttek messze kelet felől. Félelmet hozók, nyughatatlan vérűek, kiket Balambér vezérelt. Lovon ülve köszöntötték a kelő napot is, a nyugovót is. Tüzet imádtak, és romlásig verekedtek, – ha volt, idegen szavúakkal, megtért hitűekkel, ha nem, fajtájukbéliekkel. Pirosra akarták festeni a földet: vagy tűzzel, vagy vérrel. Ej, tenger sok ideje annak, mégis máig megélt az átok, mit vérünkbe csepegtettek, s a szeretet, amivel behintették a földet, követ, fát és virágot.

Ingujjával megtörölte szemét a vénember, térdére állva Udvarhely felé mutatott, és szólott tovább:

– Ott, a lankában, ahol most Szentlélek áll, laktak a keresztet hordozók, gót fajtájúak, kik ittmaradásukért szolgaságba hajlottak. A mostani helyén, nagy titokban, fából hajlékot is építettek az új Istennek. És fel vala díszítve a templom embernagy kereszttel, rajta pedig a megváltó Krisztus: szeméből könny, szívéből vér csepegett. A felépítők lelke pedig ékesítve volt félelemmel.

Akkor nyugatra mutatott:

– Ott pedig a töltött út mejékin szépséges cserefaerdő húzódott egészen a kecseli határig. És a közepe tájt, hol most a Jakab Elek kalongyái sorakoznak, ékesen faragott királyi ház állott, és cikázó villámhoz hasonlatos betűkkel róva volt annak kapujára: Tisztelet adassék itt lakozónak, ki Gorda, Hadúrnak fia, hunnok királya. Számtalan napokig – mondotta tovább – akármerre kótorgott a vándor, csak lovat ülő pogány volt az úr, ki mind a nap tüzében látta trónolni a főistent. És vallotta róla még a járni tanuló gyermek is, hogy ő küldi a világosságot, ő ad értelmet a lónak, ő az, ki haragjában villámlással díszíti a zivatart, és zúgatja bánatában az árvizeket. Lelke volt akkor a fának is, mi vele maradt, ha levágták is, csak a tűzzel szállott vissza gondját viselő Istenéhez. És tudta minden lovaspogány, hogy csak egy fia van az Erőnek: Gorda, a hunnok királya, ki, ahogy az imént mondám, ahajt lakott a Cseretetőn.

De bujkált immár mindenütt a hír, hogy egy szerető Ember vérével váltotta meg a hitén élőket. Egy hunn pedig éppen négyszemközt híresztelte a királynak, hogy látott egy házat, mi szépítve volt kereszttel, a kereszt pedig egy ráfeszített Emberrel. Attól kezdve Gorda sokat gondolkozott a kereszten, és egyszer egy írással megrótt virágos pálcát adott a hírhordozónak, hogy hívja vendégül vele az újhívőket. Ezeknek a hívásra erősen dobogni kezde a szívük, nem tudván, mit akar velük a föld ura. Sűrű imádkozással űzni kezdették a félelmet, és elkészültek inkább a halálra, mint a lakomára. Tizenkét hunn tizenkét fekete lován vitt tizenkét újhívőt: mindegyik maga mellett egyet a nyeregben. A tizenharmadikat fehér lovon, mert az tudós nagypap volt, és vezére a keresztet szeretőknek. A lovak hajában és a hunnok fejbelijén cserefalevelet lengetett a szél. Gorda lakomásasztalhoz ültette őket, és hosszú órákon át csak az új hitről beszéltette a nagypapot.

Hamarjában híre futott a pogány lelkűek között, hogy Hadúrt nem tisztelők léptek Hadúr fiához a királyi házba. Villogó, haragos szemekkel összesúgtak, nehogy idők változzanak. És sűrű sötétségben gyülekezetre hívja őket a legerősebb szívű pogány: Muager, Gordának édesöccse. Bosszúállást, haragot lobogtattak, és elindultak, hogy örömet szerezzenek Hadúrnak. Vérüket forralták a csillagok fényénél, és régi hitüket esküvel erősítve, szótlanul és irgalmatlan szívvel vonultak a csereerdő felé. Mire eljött a kísértetek órája, már körülállták az erdőt, és Muager pogány szavára tűz lobbant fel körös-körül a széleken. Hogy dicsérjék a Hadak urát, és elvesszen minden élő, ki nem néz Reá többet. Őreá, ki irányt adott a nyilaknak és hazát a hunnoknak. Annál szebb és erősebb életű tűz nem égett még emlékezet óta. A sok helyen született lángok hamar nagyra nőttek, és karjaikat egymásba fonták – s akkor a tűzgyűrű eget világító fényességgel és akkora hatalmával közeledett a királyi ház felé. Belül, kiket átölelt, a Jézus emberei, kívül, kiknek szavára született és lépett, a Hadúr gyermekei. Azok, ha jönne, a halált is békességgel fogadnák – ezek azt is legyőzni akarják. Akkor hajnalhasadáskor, annak a tűznek világánál megmutatta a két Isten a fegyverét egymásnak: egyik az erőt, másik a szeretetet. És az erdő meghajlott a szeretet előtt, mert a fenséges lobogású tűz, mikor olyan közel ért a királyi házhoz, hogy hallhatta már az imádkozók szavát, megállott, és nem égte meg a házat. Azért, mert kit imádkozással szerettek a benne levők, az is szerette őket véghetetlen szeretettel, és megváltotta másodszor is.

Hajnal felé leszakadt a tűz, csak az üszkök izzottak még, mint halni készülő piros szívek. A tüzet tevők pedig ott állottak még a széleken, és csodálkozó szóval biztatták Muagert, hogy kérdezze meg Hadúrtól: miért áll a ház?

„A ház állhat – villogtatta szemét Muager –, de kinek építettük, annak hatalmát megölöm. Napot imádó lelkünk kedvére, Hadúr örömére. Úgy segítsen minden Isten.”

S ahogy esküdött, emberek alakjai látszottak meg a derengésben: a ház felöl vánszorogtak keresztül az erdőnek földre hullott fekete csontjain. A bosszúállást magára véve, nyugtot parancsolt Muager pogány hunnjainak, és egyedül elébe ment a szeretethirdetőknek, kiket a halott erdő temetésére vezérelt a nagypap. Velük volt a király is, ki látván, hogy a vére szerintiek szomorú feketébe öltöztették a földet, erős szívfájdalmat érzett, és könnyet ejtett a hamuba. Eléje lépett, és erős szavakat mondott neki lázadó pogány öccse:

„Néped hitét árulgatod. Azért máma nekem jő fel, neked lemegy a nap, édes bátyám. Itt élőknek ura nem lehetsz már, mert jámborsággal puhíttatod a szíved, és hűtlenséget ejtesz belé a vezérlő Isten iránt. Helyette szólok, mert én vagyok már az Ő fia, ki lenyugtatom a te napodat. Beszéld meg a halált új isteneddel, kihez átpártoltál, és kérj merészséget tőle, hogy megküzdhessél velem este előtt. Ott, túl a Nyikón, most álmodja a hajnalit a hegyek királya, az neked jó barátod. Napbúcsúzásakor találkozásra hívlak oda, hol megküzdünk és elbúcsúzunk Hadúr örömére. Inkább véred hulljon a földre, mint szégyen az én népemre. Kivágom az új Isten képét szívedből, mit ezek a félve járók helyeztettek oda. Azért is, dicsértessék és áldassék a reánk ügyelő Isten, kinek véred hullása örömet hirdessen a mai napon.”

Gorda szeretetet adott az erős szavakért, és félelem nélkül mondá lázadó öccsének:

„Megküzdöm, csak ne legénykedj. Legyőzlek könnyűszerrel a fegyverrel, mit a hozzám jöttek hozának. És állni fog szívekbe vésve a győzelem, míg világ világ lesz.”

És tömött aranytűzköntösbe öltözve feljött a nap, Muager napja.

Hódoltak neki vad szeretettel a hozzá hívségesek, s azután háztájukhoz igyekeztek: megcsókolni a kelő asszonyt, és kikérdezni a gyermek álmát. A Krisztus emberei pedig hamuba térdelve az egekre sóhajtottak, hogy arasson győzelmet Gorda a halálon.

E virjadástól kezdve a hunnoknak is mutogatni kezdette a Megváltó átdöfött szívét, s aprádonkint köréje gyűlt és megcsodálta azt a sok-sok jámbor ember. De a hadakozók istenének is új gondolata támadt: megkereszteltek vérében füröszteni haragját s a világot.

Azon a napon a Nyikóhoz vezette Gorda vendégeit, és ünnepséget tartott: keresztelőt, a magáét. Ott, a Kuna Sami malmánál öntötte rá a vizet s az igéket a nagypap:

„Rettentő nép királya, lemosom rólad az eredendő bűnt, és megöntözöm benned a szeretetet.”

Mikor ölnyire állott földtől a nap, már fehér lován üle Gorda, s olyan vígan nyargalt ki ide a hegyre, mintha örömök hozóját várná. Első keresztény hunn volt, ki új hittel régi lovon indult, s a ló is első, kinek nem hitte lelkét a gazdája.

Hamar jött Muager is. Fegyverrel köszönt egymásnak a két Isten embere, s csókkal a lovak. Ahajt állottak, innét a harmadik barázdánál, hol gondolatába belevénülve ül az a fenyőborsbokor. Gorda az égre nézett, Muager a naphoz beszélt. Segedelmet kértek.

A megkeresztelt így:

„Isten, örvendek, hogy Hozzád értem. Csak a lelkemre ügyelj. Ha vérem csordul, kihullatom vele a szeretetet is, hogy minden esztendőben kinőjjön a fűvel, és idekösse fajtámat, ha keresztet hordoz. Legyen, ahogy akarod.”

A pogány hitű így:

„Hadúr, új istent hoztak közénk, aki Veled nem is testvér. Én kivágom annak a képét megkeresztelt bátyám szívéből. Vesszen el minden lelkesállat, csak a Hozzád beszélő maradjon. Fiad vagyok. Karomban erő, fegyveremen hatalom: engem segítsen. Téged dicsérjen.”

A lovak szembefordultak, a testvérek megküzdöttek. Vér buggyant a ló hátára, onnan lecsordult a földre, a bánatos nevűre.

És tömött aranyvérköntösbe öltözve lenyugodott Gorda napja.

Hej, tenger sok ideje annak, s mégis máig megélt az átok, mit a lázadó Muager vérünkbe vegyített.

Ezeket mondá nagyapám, aki igazmondású vénember volt. Örüljön lelkének az Isten.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]