Szász Tamás, a pogányÚgy ült az ital mellett, mintha a világ elsöprése reá lett volna bízva. Egy kecskedarázs az üveg szádjára szállott, de leheletével úgy az asztal alá fújta, hogy kicsikkant a darázs karcsú dereka. – Nyúvadozik az idő – mondta, és összesúrolta két tenyerét. S nem tűrte meg maga mellett a világnak semmiféle szuszogó darabját. Még Gáspár komáját sem eresztette ezen este kecskelábú asztalához. A kalapját a feje búbjára taszította, csapzott haja bélógott a homlokába, s így itta a masinapálinkát. Igaz, hogy borral kezdte, de ennek inkább nem volt foganatja, mintha szenteltvizet ivott volna. Hanem a pálinka alatt búja-baja már szikrázott jócskán. Úgy érezte, hogy nincsen immár hatalom őrajta, s hogy a pap kedves igéi is lehullottak róla. S így leve igaz, hogy sültpogány lett a templomba járó nagy székelyből. A lámpa füstös dróton s pislákolva lógott az asztala felett. A szomszédságban három legény egy üveg ital mellett barátkozott, s egy negyedikre fenekedett. – Te Péter, éppen csak a szüvegyükerit…! Dénkó, az italmérő, a ketrec mögül oldalba fogta Szász Tamást a szemével, s alig győzte találgatni, hogy vajon mi lelhette őt. Künn egy kótorgó kecske szállás után mekegett; s Zergő Peti a szeretőjétől jöttiben egy kullogó kutya után szaporán nyírte a köveket. Kicsi szünet után az éjjeliőr eregelt keresztül a fedeles hídon, s vén bozontos fejét a korcsma felé fordítva, mint egy létániát, buzgósággal így énekelte: „Éjfél után egy az óra, térjen ki-ki nyugovóra.” – Nyugovóra?! – futott a Szász Tamás lázongásán keresztül a szó. Madárnak való most a nyugalom, meghót embereknek s bujdosó vadnak! S no még Csordás László jegyző úrnak, ki szélnek irányába fordult immár! Pedig ő eresztett a háborúba, s tarisnyált fel ékes szóval! S most a háború után se ház a fejem felett, se Isten a homályban! Csak az ég van feketére festve…! Itt a gerendák közé nézett, s úgy folytatta a panaszát: – Csak éppen mü vagyunk kúdusok, kötöznivaló bolond székelyek! Kik a nyelvünköt kivetjük, s a fejünköt tartjuk a fekete hurokban! Pedig cudar lett ez a világ, s még a tetejibe semmim sincsen rajta… Ide hát azt az italt, hadd égesse ki belőlem a velem született hitet, a reám bízott becsületet! S hadd lobogtassa a keserűséget, ami megnyúvaszt, megöl engem… Ó, hogy süllyedjen el ez a szégyentelen világ, minek kalapjában bokréta lett a szüvem… hej, elfelejtett immár a reánk ügyelő Isten is! – Dénkó, töltsd meg! Dénkó tántorogva, ijedezve hozta az új üveget. – Ebből baj lesz, bizon úristen baj lesz, no. A három legény adósságul íratta a bort, s indultak, de ők sem nyugovóra, mert az egyik nagy haraggal nyöszörögte, dobogtatván veszettül a grádicsot: – Látod-é, még ez a mocsok Marci is puhítgatja a Pakot Ágnes szüvit; s még bátorsága is van hozzá, pedig annak hasznát szuszogva nem élvezi, mert kettévágom, ketté én. Szász Tamás nagyot húzott az üvegből, s félig az asztalra borulva eresztette a hangját: – Dénkó, kuporoggy az éveg mellé, de sebesen! Hadd lám, megkeresztelt hitű vagy-é te is, te tolvaj. Igyál az üdvességedre, s adj igaz szót reá, amit kérdezek. – Szolgálatjára vagyok örökkétig kigyelmednek, Szász Tamás. – Dénkó te, azt suttogják, hogy immár nekünk végünk vagyon, s hogy Erdélyországnak záporban hull a könnye. Hát valamit nem vettél észre? – Abbiza rebesgetik az idő fordulását. – Akkor mi éppen csak az Isten szép hírivel maradunk?! – A mán nem sok… S nem es hízunk el rajta… – Hát azt hallottad-é, akár hírből is, hogy én túljántúl szeretem ezt a fődet? Pedig hitvány, s kínlódva termik, de a tűz e kerek világon itt ég a legszebben, s a hegyek kebeliben meghót asszonyemberek jósága sír! S tűz van bennem is, amit kioltani nem lehet, hallod-é?! Mert nem lészen irgalmasság annak, aki oltására jőne az én tüzemnek! Mert ha az én Istenem el nem kárhoztatná, magam venném át a hivatalát, tudod-é? Dénkó erőtlenül nézte a fájdalomontó, kesergő embert, és erőtlenül felelte: – Megharagudt az Isten; s egyébként is: a szegény ember neki is csak szegény ember. Szász Tamás erre úgy felvetette a fejét, hogy a kalapja lekalimpált róla. A szemét forgatni kezdte, mintha csakugyan a tüzet akarnák elrabolni tőle, s vigyorgásra torzult a szája. – Ne szenteskedj, érted-é! Te ájtatos állat, aki az oltár felül lerágod a virágot! Hát vóna akkor Isten?! Olyan Isten, aki reánk eresztette a nap fényességit; olyan, aki temérdek csillagokkal rakta ki az égi utat: vezérlő, igazságot csináló Isten, ki idehozott minket, s karunkot s lábunkot a hegyekbe beléeresztette?! A többit már szinte üvöltötte Szász Tamás: – Hiszen akkor minek hát a becsület, a templomban való leborulás, a tömjénnek s évangéliomnak elnyelése?! Vagy minek a keresztvető ujjomtól a lik a homlokomon, ha vissza nem fordítja orcáját az Isten?! Foga vicsorgott, ujjai az üveg nyakára tapadtak, s ahogy szája felé vitte, szeme a hunyorgó lámpába akadt: reámeredt, s e pillanatban acsargó hangon egy szót kiáltott feléje: – Világosság! S lobbot vetett nyomban a lámpa, s már üvegdarabok, pálinka- és petróleumcseppek keresték útjukat a sötétben. Aztán kalap nélkül kibotorkált Szász Tamás az utcára, a megyebíró háza előtt a nagy keresztnek nekivetette a hátát, és szóba állott a bujdokáló teliholddal: – Ott van-é az Isten a hátad megett?! Némán, merev lépésekkel haladt fel a nagyutcán. Csizmái koppantak a nyugovó falu utcakövein, s a hang ijedve futott messze tőle. Lépésről lépésre gyúlt benne az átok, s már túl állott a pogányságon is: ott, amikor könyörtelen, irgalomfelejtő, vért kívánó az ember. – Ilyen világban kutya sem leszek, mert nem tűri a természetöm… A kapuját berúgta, hogy ottmaradt egyik csizmája sarka. – Jó falás leszel egy kutyának. Felesége lehúzott világú lámpa mellett várta, rebbenő lélekkel s öt takargatott magzatjával. S így köszöntötte őket a gazda: – Megöllek mindegyiket, mert szeretlek szüvemből. Ne süssön se reám, se reátok az áldott nap, mert szolgaság jőve reánk! Vesszen, akit csúffá tett a nagyisten, s ne éljen, mint a hó tetején a bolha… Megöllek, kettéváglak mindegyiket, mint a csürkefiat! És félig megőrülve kitámolygott a favágóra, s megragadott egy nagy erdölő-fejszét, s felemelve vitte, hogy életét vegye gondját viselő feleségének és öt édes gyermekének. – Kinek most, kinek máccor a világvége… Az ajtó zárva volt: ijesztő erővel a fejsze belévágott. S már omlott recsegve széjjel. A bennlévőknek megfagyott a könny a szemében. Gergő, a nagyobbik fiú az ablakhoz futott, és jajgatva könyörögte: – Bújjunk ki, bújjunk ki! S mint elszalasztott éjféli szellemek, anya és lelkendező gyermekei úgy menekültek az utcára. Egyetlen szál ingben, sírva ellopott kedves és keserves életükkel. A széjjelaprított ajtón keresztül betámolygott Szász Tamás: fejszéjét a földhöz vágta, s a négy fal között kísértetűzően tántorgott hörgő hangja: – Hol vattok, atyaúristen, jertek ide, öljelek meg, hol vattok? Tehetetlen dühében remegett a vért kívánó ember, és cselekedett azonképpen, ahogy vitte vad természete: hajába markoló kezekkel táncot járt az összeaprított ajtó darabjain, aztán összeszedte azokat, és az udvar közepére rakásba rakta. Reá a négy szép faragású karosszéket, amit hajdan nagyapja rovogatott legénykorában, s még néhány régi emlékű bútordarabot és egy cserefa rámás Istenszeme-képet. Akkor egy szalmatekerccsel meggyújtotta, s amikor az első láng felcsapott és ropogni kezdett a tűz, térde megrogyott, s karjait széttárta: – Világítsatok a mennybe, hadd lásson az Isten… De ahogy éppen feléje fordította szemét az Isten, felegyenesedett, s már ment be a házba: kétcsövű vadászfegyverét leakasztotta, belényomott két golyóstöltényt, s a levelesládából magához vette a Szászok kutyabőrös nemeslevelét. – Nézzed, világ, ha mered! S vállra vett puskával, katonásan közeledett a tűzhöz; a kutyabőrt a lángra borította, s mintha lázadó angyaloknak tisztelegne, feszesen állott ropogó tüze mellett. És mintha tüzes üszög lett volna a szíve, szeme mámorosan simogatta a bíborlángot, ami lágy hajlongással körülnyalta a kutyabőr levelet, s egyenesen a csillagos ég felé szállott. A házfedél sarkán, a léleksimogató holdvilágban rejtelmesen csillogott a bádogkereszt. Szász Tamás meg sem mozdult, csak puskáját a vállához emelte, és egybe lelőtte a háza szent jelét, ami fenyegető csillanással lehullott a földre. – Ha van igazság, úgyes elkárhozom – hörögte rekedten. És semmivel sem törődve, tovább ceremóniázott a vad pogány: nyakába akasztotta a fegyvert, s hosszú lépésekkel bement a pajtába. Lobogó bal sörényét megragadta Hóka lovának, és kivezette kacagva. S künn ráült nyereg nélkül, szokása szerint. – Ló, tűz s éjszaka most együtt a világ, s én vagyok az úr! És nagy gőgösen a tűzhöz ugratott. A paripa nyakszegéssel, gangosan járta körül kétszer a tüzet, de amikor hasa alá kellett volna vennie a lángot, akkor toporzékolni kezdett, és a gazdája kedvére megvadult. – Ha csak az kell, meg is esszük ketten ezt a tüzet! – rázta barna fejét a székely, s szájához emelte a hosszú sörényt, és megcsókolta. A ló két lábra állott, és egy horkantással átugrotta a tüzet, – de Szász Tamás nem volt immár rajta: a földön hasra bújva hörgött, s a koponyájából erősen bugyogott szép piros vére… S feje felett vége leve a világnak. A hajnal hasadással, a Hóka nyerítéssel, Szász Tamás pedig békességgel fogadta az udvarra összefutó embereket. Egy asszony szenteltvizet hintett a szikkadó tűzre s a cudar világgal végképpen kibékült Szász Tamásra. A csűr háta megett pedig a legerősebb fényű csillag sziporkázva lehullott az égről. |