Szerelmes csillag

 

Szász Tamás, a pogány

Úgy ült az ital mellett, mintha a világ elsöprése reá lett volna bízva. Egy kecskedarázs az üveg szádjára szállott, de leheletével úgy az asztal alá fújta, hogy kicsikkant a darázs karcsú dereka.

– Nyúvadozik az idő – mondta, és összesúrolta két tenyerét.

S nem tűrte meg maga mellett a világnak semmiféle szuszogó darabját. Még Gáspár komáját sem eresztette ezen este kecskelábú asztalához. A kalapját a feje búbjára taszította, csapzott haja bélógott a homlokába, s így itta a masinapálinkát. Igaz, hogy borral kezdte, de ennek inkább nem volt foganatja, mintha szenteltvizet ivott volna. Hanem a pálinka alatt búja-baja már szikrázott jócskán. Úgy érezte, hogy nincsen immár hatalom őrajta, s hogy a pap kedves igéi is lehullottak róla. S így leve igaz, hogy sültpogány lett a templomba járó nagy székelyből.

A lámpa füstös dróton s pislákolva lógott az asztala felett. A szomszédságban három legény egy üveg ital mellett barátkozott, s egy negyedikre fenekedett.

– Te Péter, éppen csak a szüvegyükerit…!

Dénkó, az italmérő, a ketrec mögül oldalba fogta Szász Tamást a szemével, s alig győzte találgatni, hogy vajon mi lelhette őt.

Künn egy kótorgó kecske szállás után mekegett; s Zergő Peti a szeretőjétől jöttiben egy kullogó kutya után szaporán nyírte a köveket.

Kicsi szünet után az éjjeliőr eregelt keresztül a fedeles hídon, s vén bozontos fejét a korcsma felé fordítva, mint egy létániát, buzgósággal így énekelte: „Éjfél után egy az óra, térjen ki-ki nyugovóra.”

– Nyugovóra?! – futott a Szász Tamás lázongásán keresztül a szó. Madárnak való most a nyugalom, meghót embereknek s bujdosó vadnak! S no még Csordás László jegyző úrnak, ki szélnek irányába fordult immár! Pedig ő eresztett a háborúba, s tarisnyált fel ékes szóval! S most a háború után se ház a fejem felett, se Isten a homályban! Csak az ég van feketére festve…!

Itt a gerendák közé nézett, s úgy folytatta a panaszát:

– Csak éppen mü vagyunk kúdusok, kötöznivaló bolond székelyek! Kik a nyelvünköt kivetjük, s a fejünköt tartjuk a fekete hurokban! Pedig cudar lett ez a világ, s még a tetejibe semmim sincsen rajta… Ide hát azt az italt, hadd égesse ki belőlem a velem született hitet, a reám bízott becsületet! S hadd lobogtassa a keserűséget, ami megnyúvaszt, megöl engem… Ó, hogy süllyedjen el ez a szégyentelen világ, minek kalapjában bokréta lett a szüvem… hej, elfelejtett immár a reánk ügyelő Isten is!

– Dénkó, töltsd meg!

Dénkó tántorogva, ijedezve hozta az új üveget.

– Ebből baj lesz, bizon úristen baj lesz, no.

A három legény adósságul íratta a bort, s indultak, de ők sem nyugovóra, mert az egyik nagy haraggal nyöszörögte, dobogtatván veszettül a grádicsot:

– Látod-é, még ez a mocsok Marci is puhítgatja a Pakot Ágnes szüvit; s még bátorsága is van hozzá, pedig annak hasznát szuszogva nem élvezi, mert kettévágom, ketté én.

Szász Tamás nagyot húzott az üvegből, s félig az asztalra borulva eresztette a hangját:

– Dénkó, kuporoggy az éveg mellé, de sebesen! Hadd lám, megkeresztelt hitű vagy-é te is, te tolvaj. Igyál az üdvességedre, s adj igaz szót reá, amit kérdezek.

– Szolgálatjára vagyok örökkétig kigyelmednek, Szász Tamás.

– Dénkó te, azt suttogják, hogy immár nekünk végünk vagyon, s hogy Erdélyországnak záporban hull a könnye. Hát valamit nem vettél észre?

– Abbiza rebesgetik az idő fordulását.

– Akkor mi éppen csak az Isten szép hírivel maradunk?!

– A mán nem sok… S nem es hízunk el rajta…

– Hát azt hallottad-é, akár hírből is, hogy én túljántúl szeretem ezt a fődet? Pedig hitvány, s kínlódva termik, de a tűz e kerek világon itt ég a legszebben, s a hegyek kebeliben meghót asszonyemberek jósága sír! S tűz van bennem is, amit kioltani nem lehet, hallod-é?! Mert nem lészen irgalmasság annak, aki oltására jőne az én tüzemnek! Mert ha az én Istenem el nem kárhoztatná, magam venném át a hivatalát, tudod-é?

Dénkó erőtlenül nézte a fájdalomontó, kesergő embert, és erőtlenül felelte:

– Megharagudt az Isten; s egyébként is: a szegény ember neki is csak szegény ember.

Szász Tamás erre úgy felvetette a fejét, hogy a kalapja lekalimpált róla. A szemét forgatni kezdte, mintha csakugyan a tüzet akarnák elrabolni tőle, s vigyorgásra torzult a szája.

– Ne szenteskedj, érted-é! Te ájtatos állat, aki az oltár felül lerágod a virágot! Hát vóna akkor Isten?! Olyan Isten, aki reánk eresztette a nap fényességit; olyan, aki temérdek csillagokkal rakta ki az égi utat: vezérlő, igazságot csináló Isten, ki idehozott minket, s karunkot s lábunkot a hegyekbe beléeresztette?!

A többit már szinte üvöltötte Szász Tamás:

– Hiszen akkor minek hát a becsület, a templomban való leborulás, a tömjénnek s évangéliomnak elnyelése?! Vagy minek a keresztvető ujjomtól a lik a homlokomon, ha vissza nem fordítja orcáját az Isten?!

Foga vicsorgott, ujjai az üveg nyakára tapadtak, s ahogy szája felé vitte, szeme a hunyorgó lámpába akadt: reámeredt, s e pillanatban acsargó hangon egy szót kiáltott feléje:

– Világosság!

S lobbot vetett nyomban a lámpa, s már üvegdarabok, pálinka- és petróleumcseppek keresték útjukat a sötétben.

Aztán kalap nélkül kibotorkált Szász Tamás az utcára, a megyebíró háza előtt a nagy keresztnek nekivetette a hátát, és szóba állott a bujdokáló teliholddal:

– Ott van-é az Isten a hátad megett?!

Némán, merev lépésekkel haladt fel a nagyutcán. Csizmái koppantak a nyugovó falu utcakövein, s a hang ijedve futott messze tőle. Lépésről lépésre gyúlt benne az átok, s már túl állott a pogányságon is: ott, amikor könyörtelen, irgalomfelejtő, vért kívánó az ember.

– Ilyen világban kutya sem leszek, mert nem tűri a természetöm…

A kapuját berúgta, hogy ottmaradt egyik csizmája sarka.

– Jó falás leszel egy kutyának.

Felesége lehúzott világú lámpa mellett várta, rebbenő lélekkel s öt takargatott magzatjával.

S így köszöntötte őket a gazda:

– Megöllek mindegyiket, mert szeretlek szüvemből. Ne süssön se reám, se reátok az áldott nap, mert szolgaság jőve reánk! Vesszen, akit csúffá tett a nagyisten, s ne éljen, mint a hó tetején a bolha… Megöllek, kettéváglak mindegyiket, mint a csürkefiat!

És félig megőrülve kitámolygott a favágóra, s megragadott egy nagy erdölő-fejszét, s felemelve vitte, hogy életét vegye gondját viselő feleségének és öt édes gyermekének.

– Kinek most, kinek máccor a világvége…

Az ajtó zárva volt: ijesztő erővel a fejsze belévágott. S már omlott recsegve széjjel. A bennlévőknek megfagyott a könny a szemében. Gergő, a nagyobbik fiú az ablakhoz futott, és jajgatva könyörögte:

– Bújjunk ki, bújjunk ki!

S mint elszalasztott éjféli szellemek, anya és lelkendező gyermekei úgy menekültek az utcára. Egyetlen szál ingben, sírva ellopott kedves és keserves életükkel.

A széjjelaprított ajtón keresztül betámolygott Szász Tamás: fejszéjét a földhöz vágta, s a négy fal között kísértetűzően tántorgott hörgő hangja:

– Hol vattok, atyaúristen, jertek ide, öljelek meg, hol vattok?

Tehetetlen dühében remegett a vért kívánó ember, és cselekedett azonképpen, ahogy vitte vad természete: hajába markoló kezekkel táncot járt az összeaprított ajtó darabjain, aztán összeszedte azokat, és az udvar közepére rakásba rakta. Reá a négy szép faragású karosszéket, amit hajdan nagyapja rovogatott legénykorában, s még néhány régi emlékű bútordarabot és egy cserefa rámás Istenszeme-képet. Akkor egy szalmatekerccsel meggyújtotta, s amikor az első láng felcsapott és ropogni kezdett a tűz, térde megrogyott, s karjait széttárta:

– Világítsatok a mennybe, hadd lásson az Isten…

De ahogy éppen feléje fordította szemét az Isten, felegyenesedett, s már ment be a házba: kétcsövű vadászfegyverét leakasztotta, belényomott két golyóstöltényt, s a levelesládából magához vette a Szászok kutyabőrös nemeslevelét.

– Nézzed, világ, ha mered!

S vállra vett puskával, katonásan közeledett a tűzhöz; a kutyabőrt a lángra borította, s mintha lázadó angyaloknak tisztelegne, feszesen állott ropogó tüze mellett. És mintha tüzes üszög lett volna a szíve, szeme mámorosan simogatta a bíborlángot, ami lágy hajlongással körülnyalta a kutyabőr levelet, s egyenesen a csillagos ég felé szállott.

A házfedél sarkán, a léleksimogató holdvilágban rejtelmesen csillogott a bádogkereszt. Szász Tamás meg sem mozdult, csak puskáját a vállához emelte, és egybe lelőtte a háza szent jelét, ami fenyegető csillanással lehullott a földre.

– Ha van igazság, úgyes elkárhozom – hörögte rekedten.

És semmivel sem törődve, tovább ceremóniázott a vad pogány: nyakába akasztotta a fegyvert, s hosszú lépésekkel bement a pajtába. Lobogó bal sörényét megragadta Hóka lovának, és kivezette kacagva. S künn ráült nyereg nélkül, szokása szerint.

– Ló, tűz s éjszaka most együtt a világ, s én vagyok az úr!

És nagy gőgösen a tűzhöz ugratott.

A paripa nyakszegéssel, gangosan járta körül kétszer a tüzet, de amikor hasa alá kellett volna vennie a lángot, akkor toporzékolni kezdett, és a gazdája kedvére megvadult.

– Ha csak az kell, meg is esszük ketten ezt a tüzet! – rázta barna fejét a székely, s szájához emelte a hosszú sörényt, és megcsókolta. A ló két lábra állott, és egy horkantással átugrotta a tüzet, – de Szász Tamás nem volt immár rajta: a földön hasra bújva hörgött, s a koponyájából erősen bugyogott szép piros vére…

S feje felett vége leve a világnak.

A hajnal hasadással, a Hóka nyerítéssel, Szász Tamás pedig békességgel fogadta az udvarra összefutó embereket.

Egy asszony szenteltvizet hintett a szikkadó tűzre s a cudar világgal végképpen kibékült Szász Tamásra.

A csűr háta megett pedig a legerősebb fényű csillag sziporkázva lehullott az égről.

Mikor az erdő ébred

Mindennap hűvösebbre vált már az egek sírása, és fonnyadozott a fák reménye. Hallgató hálával, örömüket ölelgetve szorgosan takarodtak a népek az őszhatárról. A visszatekintő nap fényében itt is, ott is szekérre hajítva megvillant egy-egy búzakéve, mint örömet hirdető életlobbanás. A nap megcsókolta a földet, és visszakérte a világosságot, hogy gondját viselje éjszakára, és jó reggel sok örömmel visszahozza. A zsindelyes házak tetején és összeboruló lombok között tovarezgett a harang estéli szava: megkereste és maga köré gyűjtötte a szíveket. Aztán nyugodalmas jó éjszakát köszönt Isten a falunak.

Balla Árkó pedig, maga se tudja, hogyan, de „rossz fát tett a tűzre”, s most mélyre gyökerező keserűséggel várta a sötétséget, hogy elbujdoshasson a mai este. Akárhová elviszi életét, csakhogy az övé legyen. Másnak örömeit nem díszíti vele, kölcsön sem adja a tömlöcnek semmi kis időre. Mert mi is lenne, ha a föld, a „kicsi haza” arra kérné, hogy simogassa dolgos kézzel, ejtsen könnyet a virágok kelyhébe a harmat mellé, imádkozzék a vízzel, és gyomlálja ki az új bánatot a búza közül, ahová tenger sokat hullatott a forduló idő. Ezért megy el eltitkolás fájdalmával, lelke teleszúrva érzésekkel, szíve szerelemmel. Csendőr szeme elől Isten szeme elé, gondját viselőitől erdőt lakókhoz, bánatot róni a fára, sasok szállását nézni, kígyót megátkozni.

A falu végén a nagy diófa már a sötéttel takaródzott, s mikor elhaladt mellette, eszébe jutott, hogy abból koporsót faragnak valakinek. Útszélen lakó tücskök búcsúztatót ciripeltek neki, és altatták a földet, amely utolsó szavával is ígérte, hogy el nem árulja a bujdosót. Messze a ciher szélén tűz lobogott, mit a lovakkal kiháló legénykék éltettek. A nyomáson, a Dakó Bálint földje felett, mint hatalmas tűzhíd libegett a lidércfény: az álmok tüze, jelezve, hogy kigyulladt az elásott pénz. A vezérlőcsillag pedig, mely réges-régen bölcsekkel barátkozott, a többinél is fényesebbre nyitott szemmel segített utat keresni a bujdosónak.

Végeszakadatlan gyűltek a gondolatok, melyek útitársul elhoztak mindenkit, akiket Árkó huszonegy esztendő alatt megszeretett. Utána vonuló szellemsereg volt ez, mit sírva vezérelt Erzsóka, a földtől az égig érő szerelmében fürösztve a bujdosót.

Így vonult az elkísérő lelkek szeretetével a Tilalmas nagyerdőig, mit nagyapjáék a szomszéd falunak adtak. A csapás bejáratánál megállott. Minden űrt betöltött a csendesség, és beláthatatlan tengerré nőtt a sötétség. Minden fény az égre menekült, és ott aranyszemekbe verődve örvendezett a megszabadulásnak. Lenn a bűnnek országa aludt, fentről üdvösséget hirdettek a csillagok, és a jó ember gondolatát vezetgették.

Balla Árkó, a bujdosó, sötétség mélyéből kiáltva lelke hűségét ígérte az erdőnek. Barátkozásra hívta, és köszöntést mondott minden benne lakónak:

– Add reám titkodat, madarak nyugvó hazája, sötét ország. Nézzed orcámon a bánat megszállását, virradatra oszlasd el azt, és hallgasd szívemnek dobogását, mely igazi hitvallásom hozzád. Megcsókolom a fákat, hogy jobban nőjjenek, rájuk írom a bánatot, hogy testvérek legyünk, csak segítsd az életemet. Erdő, nyisd meg ajtódat. Altass el, és őrködjél csendességeddel.

Karjaival lombokat keresett, s ahol az első levél megszólalt, azon a helyen lenyugodott a föld ágyára.

A sötétség elaltatta, az erdő csendessége kerítést font köréje, melyen át csak az álmot eresztette. Lélek szállott minden fába, és dobogni kezdett bennük a szív. Óriás karjaikkal átölelték egymást. Békességet, szeretetet énekeltek, és gyúlt, gyúlt köréje a tenger sok lelkes fa.

Virradatkor Istent dicsérő feketerigó ébresztőt fütyülve szökdösött feje felett, és rácsodálkozott az álomországból hazatérő emberre. A bolygó fák visszatértek a helyükre, lábuk újra gyökeret vert, és elszállott mindegyikből a lélek. Az álomkirályból ismét bujdosó lett, kinek ruháján, mint ráhintett drágakövek, csillogott az ég sírása. És mindezeknek az ára volt az ébredés, mely a valóságot a bánattal összeölelve hordozta.

Csalódások végén megmosta orcáját az „Éltető-forrás” vizével, mely emlékezet óta ott a szélen bugyog a föld szívéből. Bejárta az erdőt: buzgó galambok beszédét fejtegette, elváló leveleket búcsúztatott, és nevet adott a fáknak. Mikor látta, hogy Istent dicsérő békességben élnek az erdő lakói, öröm is született benne: szőkerigók egy nótára örvendeztek a feketékkel, sasok vigyáztak házasodó galambokra, mogyorótyúkok rajonkint hordozták és osztották a jókedvet, pelék és mókusok békességgel megosztoztak bükkmakkon és mogyorón.

A nap hamar az ég tetejére hágott, s lefelé még jobban sietett. Járta pedig Árkó tovább az erdőt, és minden levél lehullásával egy szívéből szakadó gondolata szállott Erzsókához. Minden percben rövidebb lett a gondolatok útja, és reménnyel telibb a visszagondolás, mert Erzsóka valóra váltotta a búcsúmondást:

– Holnap este megcsókollak és megetetlek az „Éltető-forrás”-nál.

Kezében étellel, szívében szerelemmel jött. Vezette az aggódás, és kísérte a félelem. Lombok között versenyt repülve előrejöttek a vágyak, és jött utánuk falevéles úton a küldőjük. Lelkendezve, aggódással keserített szerelemmel. Lelke mélyére fektette a történetet, melynek közepéből már látta vigyorogni a gonosz akaratú halált. Minden lépésre vészkiáltásokkal futott át forró, fiatal vérén, amit máma látott:

A faluban zsandárok keresték a parancsszegő Balla Árkót. Kezükben fegyver, az élet ellensége, szemük a könyörületesség temetője, kivilágítva, szájukon idegen szó. Vallatóra fogták az egész háztájat, de nem tudta útját senki a bujdosónak.

Ölnyire állott a nyugvástól a nap. Forrás mellett ült a legény, kárászok életét ügyelte, és várta a leányocskát, ki szívében hozza neki a világ kincsét. El is jött a leányocska, s hová lépett, haldokló levelek megcsókolták a lábát – a csókzörrenés odafutott a bujdosóhoz. Öleléssel köszönt a leány, csókban hozta a ház szeretetét, és sírással kérdezte hogylétét.

– Jaj, hogy féltelek.

A zsandárok jutottak eszébe, de Árkó nyakába borulva eltakarta gondolatát.

– Melletted maradok éjjel is, nappal is. Én szeretlek féltéssel, ápolással, bánat-szeretéssel, te pedig csak beszélj arról az életről, amelyik megígérte, hogy minket magával hordoz.

A nap utolsó pillantásával látta az egymásra borulókat.

Erzsóka a hulló, elbúcsúzott levelekből ágyat vetett. Árkó nézte szótalan dicsérettel, és megesküdött a leszálló sötétnek, hogy nincs több ember a világon, csak ők ketten.

A levelek puha szavakat sugdostak a föld ölére hajlóknak, a madarak énekkel virágoztak fel minden fát, és a csend még mélyebbre szállott, hogy messzibb hangozzék a szeretet himnusza. Egy-egy csillag pedig, megérkezve az ég peremére, örömmel nyitotta rájuk a szemét.

Megkezdette a szeretetük, melyre hajnal felé mind sűrűbben hullatott rá egy-egy sóhajtó levelet az elmúlás.

Világodatkor megborzadt az erdő. Csendőröket látott. A forrás felé tartottak, keresték a szerető embert, kinek szeme első nyitásra rájuk esett:

– Ó, hát idehozott az Ántikrisztus – bődült fel Árkó –, de az életemet nem hagyom.

Talpra ugrott, hogy meneküljön, de rávigyorgott a fegyver, és az ébredő erdőn végigsikoltott az élet gyalázata, a halál.

Tenger sok ideje annak…

Erősmondású vénember volt nagyapám. Szavai alig bírták az értelmet. S úgy beszélt mindig, mintha írást olvasott volna, amit kettőnk számára sugalmazott a föld. Hirdette veleszületett hittel, hogy a háromezer bujdosótól maradottak vagyunk, kik erre járván, vért és bánatot hintettek a földre, és akik beszéltek a földdel, értették a madár szavát.

István király előtti napon, harmatszáradáskor kieregéltünk Gordonba, a falunk szent hegyére. Nyolc esztendeje múlt, mikor a nagy háború kezdődött. Jókora kaszálónkat tömött rendekben díszítette a föld gyümölcse. Köszöntünk a szénafűnek, és betakartuk a föld millió mákszem sebét fonnyadozó fűszálakkal, mikor pedig már mind karjaiba vette őket a napsugár, nyugodni mentünk a burus bükkfa alá, mi a kaszáló közepéről vigyázott a földre. Alatta a szívemet kezemben tartva hallgattam én, az élet értelmét kereső legényecske, vén apám szavait.

Szólni kezdett bajusztöröléssel.

– Soha el nem felejtődik. Akik ezelőtt itt laktak, örökké fegyvert hordozó férfiak voltak, és jöttek messze kelet felől. Félelmet hozók, nyughatatlan vérűek, kiket Balambér vezérelt. Lovon ülve köszöntötték a kelő napot is, a nyugovót is. Tüzet imádtak, és romlásig verekedtek, – ha volt, idegen szavúakkal, megtért hitűekkel, ha nem, fajtájukbéliekkel. Pirosra akarták festeni a földet: vagy tűzzel, vagy vérrel. Ej, tenger sok ideje annak, mégis máig megélt az átok, mit vérünkbe csepegtettek, s a szeretet, amivel behintették a földet, követ, fát és virágot.

Ingujjával megtörölte szemét a vénember, térdére állva Udvarhely felé mutatott, és szólott tovább:

– Ott, a lankában, ahol most Szentlélek áll, laktak a keresztet hordozók, gót fajtájúak, kik ittmaradásukért szolgaságba hajlottak. A mostani helyén, nagy titokban, fából hajlékot is építettek az új Istennek. És fel vala díszítve a templom embernagy kereszttel, rajta pedig a megváltó Krisztus: szeméből könny, szívéből vér csepegett. A felépítők lelke pedig ékesítve volt félelemmel.

Akkor nyugatra mutatott:

– Ott pedig a töltött út mejékin szépséges cserefaerdő húzódott egészen a kecseli határig. És a közepe tájt, hol most a Jakab Elek kalongyái sorakoznak, ékesen faragott királyi ház állott, és cikázó villámhoz hasonlatos betűkkel róva volt annak kapujára: Tisztelet adassék itt lakozónak, ki Gorda, Hadúrnak fia, hunnok királya. Számtalan napokig – mondotta tovább – akármerre kótorgott a vándor, csak lovat ülő pogány volt az úr, ki mind a nap tüzében látta trónolni a főistent. És vallotta róla még a járni tanuló gyermek is, hogy ő küldi a világosságot, ő ad értelmet a lónak, ő az, ki haragjában villámlással díszíti a zivatart, és zúgatja bánatában az árvizeket. Lelke volt akkor a fának is, mi vele maradt, ha levágták is, csak a tűzzel szállott vissza gondját viselő Istenéhez. És tudta minden lovaspogány, hogy csak egy fia van az Erőnek: Gorda, a hunnok királya, ki, ahogy az imént mondám, ahajt lakott a Cseretetőn.

De bujkált immár mindenütt a hír, hogy egy szerető Ember vérével váltotta meg a hitén élőket. Egy hunn pedig éppen négyszemközt híresztelte a királynak, hogy látott egy házat, mi szépítve volt kereszttel, a kereszt pedig egy ráfeszített Emberrel. Attól kezdve Gorda sokat gondolkozott a kereszten, és egyszer egy írással megrótt virágos pálcát adott a hírhordozónak, hogy hívja vendégül vele az újhívőket. Ezeknek a hívásra erősen dobogni kezde a szívük, nem tudván, mit akar velük a föld ura. Sűrű imádkozással űzni kezdették a félelmet, és elkészültek inkább a halálra, mint a lakomára. Tizenkét hunn tizenkét fekete lován vitt tizenkét újhívőt: mindegyik maga mellett egyet a nyeregben. A tizenharmadikat fehér lovon, mert az tudós nagypap volt, és vezére a keresztet szeretőknek. A lovak hajában és a hunnok fejbelijén cserefalevelet lengetett a szél. Gorda lakomásasztalhoz ültette őket, és hosszú órákon át csak az új hitről beszéltette a nagypapot.

Hamarjában híre futott a pogány lelkűek között, hogy Hadúrt nem tisztelők léptek Hadúr fiához a királyi házba. Villogó, haragos szemekkel összesúgtak, nehogy idők változzanak. És sűrű sötétségben gyülekezetre hívja őket a legerősebb szívű pogány: Muager, Gordának édesöccse. Bosszúállást, haragot lobogtattak, és elindultak, hogy örömet szerezzenek Hadúrnak. Vérüket forralták a csillagok fényénél, és régi hitüket esküvel erősítve, szótlanul és irgalmatlan szívvel vonultak a csereerdő felé. Mire eljött a kísértetek órája, már körülállták az erdőt, és Muager pogány szavára tűz lobbant fel körös-körül a széleken. Hogy dicsérjék a Hadak urát, és elvesszen minden élő, ki nem néz Reá többet. Őreá, ki irányt adott a nyilaknak és hazát a hunnoknak. Annál szebb és erősebb életű tűz nem égett még emlékezet óta. A sok helyen született lángok hamar nagyra nőttek, és karjaikat egymásba fonták – s akkor a tűzgyűrű eget világító fényességgel és akkora hatalmával közeledett a királyi ház felé. Belül, kiket átölelt, a Jézus emberei, kívül, kiknek szavára született és lépett, a Hadúr gyermekei. Azok, ha jönne, a halált is békességgel fogadnák – ezek azt is legyőzni akarják. Akkor hajnalhasadáskor, annak a tűznek világánál megmutatta a két Isten a fegyverét egymásnak: egyik az erőt, másik a szeretetet. És az erdő meghajlott a szeretet előtt, mert a fenséges lobogású tűz, mikor olyan közel ért a királyi házhoz, hogy hallhatta már az imádkozók szavát, megállott, és nem égte meg a házat. Azért, mert kit imádkozással szerettek a benne levők, az is szerette őket véghetetlen szeretettel, és megváltotta másodszor is.

Hajnal felé leszakadt a tűz, csak az üszkök izzottak még, mint halni készülő piros szívek. A tüzet tevők pedig ott állottak még a széleken, és csodálkozó szóval biztatták Muagert, hogy kérdezze meg Hadúrtól: miért áll a ház?

„A ház állhat – villogtatta szemét Muager –, de kinek építettük, annak hatalmát megölöm. Napot imádó lelkünk kedvére, Hadúr örömére. Úgy segítsen minden Isten.”

S ahogy esküdött, emberek alakjai látszottak meg a derengésben: a ház felöl vánszorogtak keresztül az erdőnek földre hullott fekete csontjain. A bosszúállást magára véve, nyugtot parancsolt Muager pogány hunnjainak, és egyedül elébe ment a szeretethirdetőknek, kiket a halott erdő temetésére vezérelt a nagypap. Velük volt a király is, ki látván, hogy a vére szerintiek szomorú feketébe öltöztették a földet, erős szívfájdalmat érzett, és könnyet ejtett a hamuba. Eléje lépett, és erős szavakat mondott neki lázadó pogány öccse:

„Néped hitét árulgatod. Azért máma nekem jő fel, neked lemegy a nap, édes bátyám. Itt élőknek ura nem lehetsz már, mert jámborsággal puhíttatod a szíved, és hűtlenséget ejtesz belé a vezérlő Isten iránt. Helyette szólok, mert én vagyok már az Ő fia, ki lenyugtatom a te napodat. Beszéld meg a halált új isteneddel, kihez átpártoltál, és kérj merészséget tőle, hogy megküzdhessél velem este előtt. Ott, túl a Nyikón, most álmodja a hajnalit a hegyek királya, az neked jó barátod. Napbúcsúzásakor találkozásra hívlak oda, hol megküzdünk és elbúcsúzunk Hadúr örömére. Inkább véred hulljon a földre, mint szégyen az én népemre. Kivágom az új Isten képét szívedből, mit ezek a félve járók helyeztettek oda. Azért is, dicsértessék és áldassék a reánk ügyelő Isten, kinek véred hullása örömet hirdessen a mai napon.”

Gorda szeretetet adott az erős szavakért, és félelem nélkül mondá lázadó öccsének:

„Megküzdöm, csak ne legénykedj. Legyőzlek könnyűszerrel a fegyverrel, mit a hozzám jöttek hozának. És állni fog szívekbe vésve a győzelem, míg világ világ lesz.”

És tömött aranytűzköntösbe öltözve feljött a nap, Muager napja.

Hódoltak neki vad szeretettel a hozzá hívségesek, s azután háztájukhoz igyekeztek: megcsókolni a kelő asszonyt, és kikérdezni a gyermek álmát. A Krisztus emberei pedig hamuba térdelve az egekre sóhajtottak, hogy arasson győzelmet Gorda a halálon.

E virjadástól kezdve a hunnoknak is mutogatni kezdette a Megváltó átdöfött szívét, s aprádonkint köréje gyűlt és megcsodálta azt a sok-sok jámbor ember. De a hadakozók istenének is új gondolata támadt: megkereszteltek vérében füröszteni haragját s a világot.

Azon a napon a Nyikóhoz vezette Gorda vendégeit, és ünnepséget tartott: keresztelőt, a magáét. Ott, a Kuna Sami malmánál öntötte rá a vizet s az igéket a nagypap:

„Rettentő nép királya, lemosom rólad az eredendő bűnt, és megöntözöm benned a szeretetet.”

Mikor ölnyire állott földtől a nap, már fehér lován üle Gorda, s olyan vígan nyargalt ki ide a hegyre, mintha örömök hozóját várná. Első keresztény hunn volt, ki új hittel régi lovon indult, s a ló is első, kinek nem hitte lelkét a gazdája.

Hamar jött Muager is. Fegyverrel köszönt egymásnak a két Isten embere, s csókkal a lovak. Ahajt állottak, innét a harmadik barázdánál, hol gondolatába belevénülve ül az a fenyőborsbokor. Gorda az égre nézett, Muager a naphoz beszélt. Segedelmet kértek.

A megkeresztelt így:

„Isten, örvendek, hogy Hozzád értem. Csak a lelkemre ügyelj. Ha vérem csordul, kihullatom vele a szeretetet is, hogy minden esztendőben kinőjjön a fűvel, és idekösse fajtámat, ha keresztet hordoz. Legyen, ahogy akarod.”

A pogány hitű így:

„Hadúr, új istent hoztak közénk, aki Veled nem is testvér. Én kivágom annak a képét megkeresztelt bátyám szívéből. Vesszen el minden lelkesállat, csak a Hozzád beszélő maradjon. Fiad vagyok. Karomban erő, fegyveremen hatalom: engem segítsen. Téged dicsérjen.”

A lovak szembefordultak, a testvérek megküzdöttek. Vér buggyant a ló hátára, onnan lecsordult a földre, a bánatos nevűre.

És tömött aranyvérköntösbe öltözve lenyugodott Gorda napja.

Hej, tenger sok ideje annak, s mégis máig megélt az átok, mit a lázadó Muager vérünkbe vegyített.

Ezeket mondá nagyapám, aki igazmondású vénember volt. Örüljön lelkének az Isten.

Lóvér

Népe vérébe mártotta Hadúr a szakállát, így nézte torz arcával, hogy sűrű csillaghullás módjára pusztul a nevezetes hun nemzet.

Tengertől tengerig vonódott a halottas ágy, s rajta nagy álmok, erő és népvégzet kiterítve feküdtek.

Csaba a haját szaggatta, és önkardjával akarta legyőzni magát, és tetézni a híres pusztulást.

– Menjünk Keletre, és éljünk! – könyörögtek sebesült testvérei.

És elindultak a Csiglamezőről, s elhullatott vércseppjeikkel a világdicsőség múlására pontot tettek.

– Véretekre úgy ügyelek, mint a magaméra – mondta háromszáz bujdosónak a vezér.

Testvérei úgy néztek rá, mintha nála lenne az idvezülés.

– Hegyek közé viszlek, és meggyógyítlak ügyesen. Megcsókolom véres sebeteket, vízzel meglocsolom, fűvel bekötözöm.

– Ha fázol, tüzet rakunk; ha éhezel, vadat hajtunk, és neked adjuk a csillagokat – esküdtek a többiek fájó sebekkel.

Egyszer elértek és megtértek a Budvár tövébe. Szótalanul végigvánszorogtak a hatalmas szakadékon, mit a meghasonló testvérek bűne miatt haragjában hasított az Igazisten.

Csaba gyertyánfákba fogódzva vezette őket a hegy oldalán. Egyszer megállt, véres kardjával a sziklába vágott.

– Ide ültetett sírt apám, s rendelte Budát feloszlani.

Köréje gyűltek a sebesültek, meredten nézték a sziklát, szenvedő arcuk megszépült, mint minden halálnál és temetésnél.

– Hajat szakasszatok, hogy elégessem itt emlékezetük! – parancsolta a vezér. Szakasztottak, és mosolyogva tűrték a fájdalmat.

Csaba tűzbe vetette a hajat, és a lángnak odahajolva vallott:

– Istenünk szíve vére ég benned idők óta, vedd áldozatunkat, s egykoron égd el vérünket is!

Az este leszállt.

A Küküllőbe belehullt három csillag.

És setét lett, mint a fertőzött vér evése után elterülő holló.

A bujdosó hunok leszálltak a völgybe, a lovakat megitatták, aztán fához kötötték, és hárman őrt álltak a víznél, hogy a lehullott csillagokat senki ki ne halássza.

Tűzhelyet jelöltek maguknak, s azután az erdőbe hatoltak, hogy fát hordjanak össze.

Egyszer, mint valami különös csoda, egy fa tövéről fény áradott.

– Ki vagy, ember? – vetette oda Csaba a szót.

– Achaz a nevem, apám a hív Edekon volt – felelt alázatosan a fa tövén térdelő különös ember. Szakálla köldökig ért, és magasra tartotta a fáklyát.

– Üdvöz légy, testvér! – köszöntötték.

– Csodás módon előre hoztad a fényt. Igazistenünk örök jelét… – lépett hozzá Csaba, és megölelte.

A remete felállt, nyugalommal félrevonta a szakállát, és elővett egy fakeresztet, ami gyökéren függött a nyakán.

Felgerjedtek és egymásra néztek a hunok.

– Új Isten született, imádjátok, mert ő békét ad és megtart… – beszélt a szakállas.

– Vetemedett! – zúgtak a bujdosók.

– Szeressetek és térjetek meg! – ajánlotta a remete.

– Csendesedj, mert vízbe öljük tüzedet!

– A keresztények Istene él és uralkodik. Erős vagyok általa, és nem félek…

Csaba hozzálépett, s kezét vállára tette.

– Pogány hit ég a lángban, térj vissza, tévedt testvér, mert az öregisten agyonhajít egy csillaggal.

– Az igaz én vagyok! – ellenkezett nyugodtan a remete.

Körülállták a többiek is.

Szakállát megfogta Ketel, az erős legény.

– Egyedül bujkálsz, mint a bagoly, mit cselekszel hát ilyen lopva?

– Keresztelem a fákat, és szeretetet hirdetek a madaraknak s virágoknak.

– Megtiltjuk, hogy az új istennek szolgálj! – lázadtak a sebesült legények.

Hirtelen egy csutakra hágott a remete, és prédikálni kezdett, s eltemette a hunok istenét.

A legények sajogva, mint a bántott seb, közbekiabáltak, de ügyet se vetett rájuk a remete, hanem hullt a szava, mint a csendes eső, s végezetül fáklyával keresztet vágott a levegőbe.

– Tépjük ki szakállát, s égessük el talpa alatt! – lázadtak e jelre ellene mind.

E pillanatban fájdalmasan felnyerített egy ló.

Ketel kiragadta a fáklyát a szakállas kezéből, s Csabát magával vonva visszakiáltotta:

– Hozzátok az újszavút is!

Őrlócz, táltosnak fia, szakállánál fogva hurcolta utánuk a remetét.

A feléjük futó fénytől felordítottak a farkasok, megfutamodtak, s vadul villogó szemekkel vissza-visszanéztek.

Csaba feljajdult, és lovára borult.

A ló szeme, mint lehullott két csillag, úgy meredt az éjszakába, nyakából omlott a vér, és nagyokat lehelt fájdalmában.

– Temessetek melléje! – kesergett Csaba.

Ketel a fáklyát, a többiek karjaikat az ég felé nyújtották, és keserűen kiáltották a setétbe:

– Lóra nem ügyelő pogány Isten!

– Hát elfeledtél örökre?!

– Ó, csillagok!, hulljatok ránk szaporán!

Ketel hirtelen haraggal a remete szakállába kapott, orra előtt meglobogtatta a fáklyát, és rákiáltotta a vádat:

– Lóvér miatt bűnös a szakállad, mert ideimádkoztad a farkasokat!

– Feleljen Isten a vádra! – bátorkodott a remete.

– Az Igazistennek haragja vagy!

– A lónak vére rajtad! Vére rajtad! – ítélkeztek zúgva felette.

Őrlócz, táltosnak fia, lóvért eresztett eperfahéj kürtjébe, és azt magasra felemelte.

– Legyen keresztelés!

– Idvez légy, Igazisten, vér Istene!

A ló utolsót hördült, megvonaglott, és elcsendesedve elterült a földön.

– Kereszteljétek meg, és itassátok meg! – mondta végtelen szomorúan Csaba, és a remetére mutatott, kardját halott lován végigfektette, s búnak esett.

– Lóvért neki!

– Száradjon szakállán!

Achaz béketűrően állott mindent.

Őrlócz hozzálépett, a keresztet a vérbe mártotta, és ráparancsolt a remetére:

– Táts szájat, és igyál vért!

Őrlócz a remete szájába vért öntött, aztán a szakállát is bepermetezte véle.

Ekkor hozzájárultak a bujdosók, és sorra megcsókolták a kereszteltet, s mindegyik elismételte, szemébe nézve mélyen:

– Lóvért ittál, s isteni törvény szerint megtérsz.

Aztán lepihentek, és elcsendesedtek, el is szenderedtek.

Csaba is belekábult a fájdalmába, s álmában megvonaglott az arca, mint a nagy hun birodalom makacs emléke.

Csak a remete virjasztott felettük tusakodva és gyötrődve.

És hajnalban ő is tűzbe vetette a véres keresztet, végigdőlt a füvön, és megcsókolta mohón a földet.

Vigadjatok ügyesen…

Olyankor van már az idő, mikor a kutyát eleresztik a láncról.

Udvarhelyi kicsi szobában két diák szívének tüzével világít, s a leányocska, ki velük van, szemlátomást szépül az örömtől.

– Láttad-e, Ferkő, hogy az Úristen ma napnyugtakor ilyen veres vénborral öntözte végig a Szarkakő kopac fejét? – kérdi Demény Sala, a hetet végzett diák, s körülhordozza az üveget; már hatodízben száján felül tölti mindhárom poharat.

– Kár, hogy nem állottunk tátott szájjal a legtetejében – mondja vissza Sami Ferkő, s a leánykára köszönti a poharat, emígy:

– Hints Pannának a szépségét, tartsd meg Isten egészségét.

Hints Panna csak a tizenhatodik esztendőt járja, de ha a legénynek száz szeme volna, az is mind rajta maradna már. Akkorára kinyílott, hogy a vágy, ha nemigen ügyel, már kiröppen belőle.

Sala ismét megragadja az üveg nyakát, s megcsókoltatja véle mind a három poharat. Feláll, megillegeti magát, s erősen rátapasztja szemét a borra:

– Piros még a tulipán is, borivó volt nagyapám is.

– Csuhaj, világ!

A leányocska szép és tiszta, mint a jókedvű és bátor angyal. A fiú pedig vad mind a kettő, mintha sasmadarak vadhússal nevelték volna, s a nézésük olyan, mitől a haragos madár is elszédül.

Mire a falióra fejükre hullat tízet, meg-megölelik a leánykát, de hozzá nem érnek egyébként, mert érzik, hogy több gyönyörűség nem való – csak négyszemközt.

Elek is, a szekereslegény, kitekeri egy üvegnek a nyakát, s benyitja az ajtót:

– Messzecske van Barót. Ejszen eresztenénk le azt a vajegy kortyot, s suvadnánk el a kísértetetek előtt Homoród felé.

– Nyughass, mert jó vastag a holdnak szarva – feleli Sala, és erősen a leánykára néz, úgy, mint a farkas, amelyik azzal kínozza magát, hogy nem eszi meg a bárányt.

– Mégis járjunk abba – mondja Panna, s amint feláll, a vékony, piros ruha alatt véges-végig megvonaglik a nyíló virág. Félelmét nem csodálom, hiszen olyan két vad férfiacskával indul éjjeli útra, kik kétfelé tépik minden leheletét, kik szomjúhozzák, és vérük közé lázítónak elrejtik minden vágyát. De olyan félelem ez mégis, mely minden leánynál a gyönyörűség tetejében él mindörökké.

– Eresszük le hát a végit, Ferkő, de hó, fohászkodjunk mindenekelőtt.

– Hints Pannának a szépségét, tartsd meg Isten egészségét.

Nézzünk oda: behunyt szemmel s egy hajtásra issza ki a bort a leányocska, s mindjárt magasra tartja az üres poharat:

– Ebben csókoltam meg legelőször a bort. Magasztalom szívemből az Istent! – s azzal földre ereszti, és a szilánkjait megrecsegteti talpa alatt.

Demény Sala mély gyönyörűségbe esik, és felkiált:

– Üdvözülni fogsz, Igazisten gyermeke!

A két fiú karjára veszi, és úgy viszi a tornácon véges-végig Hints Pannát. A szekérbe ülve pedig közrefogják, mint két vigadó őrangyal a mélység felett járó gyermeket.

Ha ángyomasszonyt, ki jóltartotta őket veres vénborral, megkérdezed, hogy miért a vigasság, ráfeleli:

– A kisasszonka nyilván az életnek örvend, mert ma búcsúzott el az iskolától. Az úrfik pedig sorozáson valának, s ha nem egyéb, vesztükre viszi őket a jókedv, hiszen az Égbenlakó is jól láthatja, hogy a tizennyolc esztendős legényecske nem való még háborúba, mert jaj, meg nem állom sírás nélkül, a fiatal fát egy-kettőre kitöri a zivatar.

– Ángyomasszony erősen tud szeretni, s azért megérzi ő a való igazságot.

A kőkeresztnél oly gangosan nyargal el a két kabala, mintha teli volna a saroglya színarannyal. De alig haladnak, Sala üveget húz elé a zsebéből: ismét öregborral köszöntik a holdvilágos világot, s a leányocska is odaszól az életnek:

– Két legénynek a szívében, benne ülök az ölében. Hej!

A város végén utánuk szól a vámos:

– Vigadjatok ügyesen, hadd örvendjen a bús Isten.

Én is azt mondom: vigadjatok, a ponciusát. Vigadjatok, amíg vigadhattok, mert előbb-utóbb úgyis keserűségbe hajít az élet. Bezzeg a pásztor, ki a tűzön sírdogáló fával beszélget, s a nyers csutakot nevezi párnának, nem vigadozik. Mert az ő fejét esővízzel az Isten mosogatja, s a rózsája sincs mellette, hogy ölelné a derekát, de aludni sem tud, hanem, mintha halottaiból támadna fel, feltápászkodik, és a vén bükkfához megyen. Amíg kinyitja a bicskáját, mégis hálát ad az Istennek:

– Áldassék szent neved, hogy ilyen erősen megvastagítád a holdnak szarvát. Legalább betűt vésni látok.

Térdére ereszkedik, s belé is vési:

Esztendeje vagyon annak, kiválasztottál magadnak – és utána ír ezerkilencszáztizenhatot s júniusban tizenhetet.

Sami Ferkő a hold orcájába kacag az árvátfali határszélen.

– Eszembe juta vén borivó Pücsök Tamás, ki jó részegen azt mondja a minapjában a teliholdnak: veled sem cserélnék, mert te egy hónapban csak egyszer vagy teli, de én mindennap, azt a cudar gyertyáját.

Hints Pannának jólesik a mondás, s a vén borivó egészségére köszöntik a végit. Míg Sami Ferkő az üveg fenekét búsulja, elérnek a kiszáradt Gáron-patakhoz, minek jobb kéz felől a méhében egy likaskő tátott szájjal ásít a holdra. Fejét arra fordítja Sala:

– Látjátok-e az Úr ellen lázadó tündért, kit öröktől fogva szomjúsággal gyötör az irgalmatlan isten? Attól tartok, hogy elnyeli kínjában a holdat.

– Megivók a vénbort, pedig tőték vala neki is egy szájjal – feleli könyörületesen Ferkő.

A lovak haját eleven szél kezdi rázni a kénosi tetőn, hová minden éjjel szabadságot keresni a túlvilágról visszajár hetvenhét székely, kik a negyvennyolcas időkben levének vértanúk – de szégyenszemre első kakasszóig mindegyik újra beléhal ott saját könnyeibe. Ezért kesereg és tombol ezen a „kínlódás fergetege”, mely haragos idejében földhöz ver minden lelkesállatot.

A Saláék szekerét irgalmasan átaleresztette, de amíg elérik s elhagyják a homoródi két szentet, furt kavarja utánuk a port, s vesbe-vesbe szembevágja a holdvilággal, mintha ezt a kicsi alázatos fényt is vissza akarná kergetni a mennyekbe.

A töltött útról jól látszik, hogy a két Homoród vize sápadtan és csendes szóval folydogál, mint az örökké élni kényszerített pogány, ki megadta magát már az időnek.

Demény Sala a két tenyerébe fekteti orcáját, csak a Rika alján kapja fel a fejét, s úgy veti a szemét délnek, mintha furcsa nagy keserűséggel köszöntené a rengeteget:

– Állj meg, Elek, hadd vallassuk ki az időt – s máris talpra ugrik a szekérről.

– Szálljatok le ízibe, s verjük sziklába a fejünket, mert itt vagyon a Réka sírja.

– Üdvöz légy, Anyám, ki a fájdalommal egyszerre szültél minket – kiáltja Hints Panna, s mindjárt odamegy a sziklához, és megcsókolja forró, tiszta szájjal, mivel legénynek ajkát nem csókolta még.

– A szikla lábainál rakjuk le minden bűneinket – töredelmeskedik a kevés szavú Sami Ferkő.

A szekereslegény megérzi, hogy hosszúra nyúlik a megállás, leveti a hámistrangot, zabostarisnyát köt a lovak orra alá, s egy vén cserefa tövét kiválasztja tűzhely gyanánt.

Sala veszi a hegedűjét, s előremászik a sziklán. Ferkő kezénél fogva utánaviszi a leánykát. Valamicske idő múlva a szikla tetején nyílegyenesre feszíti magát a hegedűs, és a Kormos-patak felé belékiáltja a nyugovó rengetegerdőbe:

– Idők méhébe látok. Könny és vér között vergődik az öröm. – Már a szikla szélén áll, s a mélység felett egy jajgató nótát, az Idők elejéig visszamenő kesergőt kezd a hegedűjén, emígyen:

 

Úgy nőttünk fel, mint mezőben a rózsa, Szélfúvásra, fázódásra Hej, tudod, jól rászoktunk már azóta.

 

A Rikában félelmetesen felsóhajt a híres haramiák ottháló lelke, s a sóhajtás mint hosszú, fenséges jajszó végigzúg a nagyerdőn: Úgy nőttünk fel, mint mezőben a rózsa…

A leánykának s Ferkőnek olyan könny jön a szemébe, ami ottmarad már az utolsó óráig. Egymásra néznek, és összeborulnak, mert szédíti a fájdalom, és – Sala mégis új, vad kesergést rak a régi tetejébe:

 

Az örömtől elszakadánk, Bánatfából a furulyánk… Ellák anyja, mi Anyánk!

 

Erre a mélység felett megdobogtatja a sziklát, s mindjárt rákezd egy vígat, mintha beleőrült volna a fájdalomba. Ferkőnek megmozdul a lába, derékon ragadja a leánykát, és járni kezdik ketten a táncot, ami olyan vad és olyan bús, hogy a halottak is sírni kezdenek.

– Húzd a keservest – bőgi Ferkő, s már a következő pillanatban egy fájdalmasan éles leánysikoltás süvít át a fák között. Sala egy lendülettel menten kettőjükhöz ugrik:

– Szeplőtelen vér tapad a szádra, Ferkő – s miként megvillan a mennykő, egy szempillantás alatt darabokra töri fején öklöstől a hegedűt. Ferkő a sziklára hull, és kínjában végignyalja véres száját, mint a tigris harapás után, ha halállal küzdik.

– Vedd ki fejemet a tűzből – könyörög szakadozva, és nagy haja között vér buggyan a fejéből. Aztán elalél szépen, a fájdalom különválik benne az embertől – csak a szíve dobog.

Hints Pannának vállán az ing leszakítva, s harapott sebéből a vér piros utat csinál magának a remegő fehér bőrön. Sala édes szóval tudakolja fájdalmát, azután kézen fogja, lepeckelődnek a sziklán, és odamennek a tűzhöz.

– Ébredj, Elek, mert rád hull egy csillag – költögeti, és azonközben leteríti kabátját a tűz mellé, s ráülteti a sápadt leányocskát. Újra odaszól a legénynek:

– Jere a sziklára, hadd hozzuk le a lázadó angyalt – s már indulnak is, de megállítja Hints Panna:

– Ezzel kössétek be a fejét – és odaadja ingének azt a darabját, amit Ferkő a válláról szakasztott le.

Mikor éppen a szekérre teszik Sami Ferkőt, a leányocska a lángok közé hajítja erősen véres zsebkendőjét:

– Irgalmas Isten, saját véremet áldozom neked, hogy meggyógyítsad és éltesd örömben Sami Ferkőt.

Aztán felülnek a szekérre. Demény Sala jobb kezével a lázadó angyalt, ballal a szeplőtelen angyalt magához öleli szótalan. A hajnali szellő meglebbenti a lovak haját, és a szekér egykettőre eltűnik a Rika erdejében, mintha a Kustály várából leszálló óriás tündérleány kötényébe seperve játékszerül hazavitte volna őket.

A virjadással egyszerre pedig a sziklára suhogva rászáll két sasmadár. Egyik a Hints Panna kihullott vérét, másik a Sami Ferkő kihullott vérét kezdi sok örömmel csókolgatni.

Föld embere

Nemes és nemzetes székely volt Faludi Márton. A Nyikó menti hét falu azt tartotta róla, hogy a zúgó fenyvesek százados fenyőfái, ha úgy akarja, szóba ereszkednek véle; s ha különös, csontos arcát kedvevesztetten az ég felé emeli, eléjön a zivatar.

Hanem három esztendő óta az ő uralkodó ideje is hanyatlani kezdett immár. A szárazbetegség beléje ütött, köhögős lett, a dereka is meghajlott jól, de a fejét az emberek előtt még fenn hordozta.

Már nemigen járta az erdőt sem, hiába sírtak a fenyvesek, s hiába zúgtak a havasi tiszta vizek utána.

Aztán ágyba nyomta a sorvasztó betegség: fogyasztotta, ette, földjeit s kaszálóit messze vitte tőle. Lábbal kelet felé, szempillantásával az ég felé feküdt, s ijedezett önmagától, mikor látta és érezte, hogy maradék ereje s gyér szakálla csontjába ver gyökeret.

– Halál lesz a vége – mondogatta sűrűn.

Az atyafiak is gyakran jövögettek, keveset beszéltek, a fejüket bólogatták, s egyik-másik súlyos keresztet hányt.

– Küldj írást a fiamnak, hadd lássam meg még a világon – hagyta meg az egyik este a feleségének.

Az írás elment, s Faludi Jákó, a fehérbarát megérkezett az apai házhoz.

– Hogy lejárt, istenem! – ismételgette haloványan a barát, s úgy állott az ágy mellett, mint egy elhajlott gyertyaszál, amelyik két helyen ég egyszerre. Orcája fájdalomtól szép volt, s a lelke szomorúan kinyílt, mintha magába akarná rejteni az apja szellemét.

– Ülj mellém, fiam! – intett Faludi Márton.

Jákó leült az ágy fájára, odahajlott, és úgy nézte a világból kiszáradó apát.

– Az öcsédet a háború ette meg, engemet ez a cudar betegség eszen meg – kezdte a vénember szakadozva.

– Isten akarata rajtunk.

– Te maradsz egyedül, Jákó; s utánad ki marad?

Maga elé nézett a fiú, merőn a semmibe, és megborzongott a tudattól, hogy: senki; én vagyok az utolsó Faludi, én: a szerzetes férfiú, a gyümölcstelen fa.

A száraz ember beszélni kezdett újra:

– Egy-két nap, vagy egy-két óra, s elköltözöm, s elmehetek szégyenkezés nélkül, mert úgy hagyom hátra a földeket, ahogy apám hagyta reám… Ó, ha tudnám, hogy te is így hagyhatod valakinek, ki a te véredet s nevedet viseli… Meghalok, édes fiam, s nyugtom nem leszen soha…

Jákónak elborult a szeme, esküje s az élet törvénye tépték a szívét.

– Én Istennek ajánltam magam – mondta fájdalmasan.

A vénember könnyes szemekkel, megindultan folytatta:

– Én is jámbor életet éltem, fiam, jóságomat tudja sok ember, általatok s földjeim által is az Istent szolgáltam, mert Ő vagyon a gyermek szívében s a föld méhében… Szentmise a búzavetés is, és imádság minden született csecsemő, hajolj szavamra, s térj vissza közénk, hogy ki ne vesszünk…!

A szavak súlyos értelme alatt megdöbbent a szerzetes. Ekkora gyötrelem alól nem látszott sem gyengeség, sem bűn, csak a Gondviselés.

– Nagy dolog, apám… – ejtette hosszan a szót.

Elhallgattak.

A két férfiú lelke viharzott: egyik az ősz sorvasztó viharával, másik a tavasznak viharával, mely múltat seper, és új életet jelez a világnak.

Végre jóságosan megtört az apa.

– Eredj, fiam s járd meg magadot, nézd meg szép, életadó földjeinket. Örvendj, fiatal vagy, erős vagy. Szemléld meg a búzát, ami érik, füvek között a virágot, amit nem látok immár többet… Eredj, eleresztlek.

Háborgó lelkét elvitte Jákó a határ felé.

Az útszéli jegenyefák méltóságosan hajladoztak, mintha a föld mozgatná hatalmas ujjait. Időnként eleven szellő gyűjtötte az út porát: ottjárt emberek emlékével együtt a magasba kapta, s a fák tetején megtáncoltatta.

Amint a búzák közé ért, megállt, és gyönyörködve nézte a hullámzó tengert.

Mintha a Gondviselő meghatódva simogatná a föld aranyhaját.

Aztán tovább vigyázkodott. Lába előtt madárka rebbent fel a fészkéről. Áhítatosan kétfelé hajtotta a búzát, lehajlott, és nézte a hat barna pettyes tojást, egyet a kezébe vett, arcához emelte, hogy meleg-é, erősen, s aztán visszatette gondosan, nehogy a madárka megismerje.

Innen is, onnan is a gyermekkori emlékeit szedegette sorban. A vízparton leült a fűbe.

– Az aratóknak örökkétig itt bugyogtattam meg a korsót… – Itt etettem kenyérbéllel a halakat… – Itt kerestem csiholáshoz a békasót…

Aztán az apja szénafűjére tért, el-elnézett minden bokrot, oltoványt, domborodást, és lassanként egy dús s ártatlan múlt virágzott elébe. Mikor a nevezetes Farkas-kőhöz ért, egyszerre egész testén átzajgott valami felejthetetlen történet emléke, és eszébe jutottak a székely mondák, a gyönyörű népfenntartó mesék és öregek áldott szava. A kőre hajlott, leheletével értette a mohát, s gyöngéden végigsimogatta az erezetek útját.

– Megragadó titok, ezer esztendők romjain libegő mese… – súgta a repedések felett olyan áhítatosan, mintha gyóntatná a követ, vagy lelket akarna lehelni belé.

Csak tizenkét esztendős vala, amikor kézen fogva vezette ide a nagyapja, és értelmét elbeszélte szépen az ékírás-hasadozásnak.

Mint a kincs, újra kigyúlt a nép száján virágzó történelem:

– Mikor Átilla után a szóganépek feltámadtak, s mikor a hunn testvérek romlásig küzdöttek egymással, s üldözött bujkáló volt minden fajtánkbéli, Csaba erre bujdosott, s akik véle vótak, vért csorgattak fűre, virágra… Egy éjjel itt, a Nyikó fejében, nyugovóra tértek. Éjféltájban rusnya, nagyállat-nagy farkasok jöttek, s torkán vették ki a lelkét a Csaba lovának… Világodatkor ezen a kövön ült Csaba vezér, és siratván lovát, könnye rejáhullott, mitől meghasadt a kő szíve…

Édes hang harmatozott a levelek közül: vagy madárka szólt, vagy vékony aranyfonalon kicsi angyalok szíve dobbanása hangzott valahonnét.

Faludi Jákó ült a kőnél, lelkéért a föld és a hűvös kolostor harcolt, de körülötte táncolni kezdett az öröm.

Örömtől zöldül a levél, színesedik a virág, és érik a búza. Örömből születik az illat; boldog, kinek örömtől szakad meg a szíve; öröm és áldás, ami csak földből nő mindörökkön örökké!

Hanyatán feküdt, és lehunyta szemét. És hullani kezdett rá az élet igézete, s be jó volt ilyen nagyon kiesni a világból…!

Sokáig így pihegett a füvek tövén, visszahullva a jóság és a békés erő tengerébe.

Amint jókora idő múltán kábultan nyitotta a szemét, éppen egy szitakötőpárt látott, amelyik nászrepülésben a gáti sirülő felé örvendezett. Mint egy gyermek, önfeledt örömmel nézte és követte a víz felé. Az egerfák között elvesztette a két eleven drágakövet. S ahogy mohó szemekkel kereste, egyszer csobogást hallott, mintha feredő tündér vízzel muzsikálna. Továbbment, megállt, hallgatódzott: csobog, a tiszta víz csobog. Óvatos előrehajlással derékon ragadta az egyik egerfát, s jobb oldalánál előredugta a fejét.

A vér az arcába szökött, fejét a fára fektette, és úgy nézte a feredő leányt.

Fel akart kiáltani, vagy elrohanni zavarodottan, vagy a vízbe vetni magát ruhástul, s ott felfogott kézzel mondani, mint az áldást: be szép vagy, be szép a világ, s be szép az élet! – de hang nem jött a szájára, ereje elhagyta, csak nézni tudott, szomorúan, ártatlanul, édes kínban és égve.

Imets Magdó nem vette észre, csak feredett tovább, szép fején egy piros kendő égett menyecskésen hátrakötve, egyebütt ruhátlanul fehérlett, mint habból alkotott drága csoda, apró tenyerével vizet mert, s mellét, mint két áldott gyümölcsöt, így öntözgette, s játszott önmagával végtelen gondtalanul.

– Néztelek, láttalak! – szakadt ki a Jákó hangja végre, s két szemét remegve eltakarta.

Imets Magdó felsikoltott, s nyakig a vízbe bújt.

– Ismersz? – kérdezte megindultan a szerzetes.

Az egerfákról fekete bimbók hulltak a víz tükrére.

Imets Magdó bátortalanul nézte a férfit, nagy kék szeme rebegett, aztán hirtelen két karját felemelte és felujjongott:

– Jákó! Ó, be nagy lettél és szomorú!

– Tíz esztendeje, ugyé?

– Tíz, akkor végezted a nyolcadikat, s elmentél, milyen nagyon elmentél!

– Te csak egy mákszem leánka voltál.

– S te egy mákszem legénke.

Mosolyogtak, s bugyogott belőlük az öröm, s mondogatták:

– Megnőttünk! Megnőttünk!

Aztán beszélni kezdett Imets Magdó kiömlő örömmel:

– Tudod-é, hogy én mi lettem?

– Nem tudom, de mondd meg szépen, beszélj sokat, sokat!

– Hát úgy nézz reám, hogy tanárnő lettem! Abbizony, s annyi gyermeket tanítok, mint mezőn a virág. Történelmet tanítok, téged is megtanítlak, ha jól viseled magadat.

– Milyen kedves vagy.

– Tudod, mit szeretek legjobban?

– A rezgőfüvet.

– Azt is szeretem még mindig, de Könyves Kálmánt jobban szeretem.

És ott a vízben elkezdett mindjárt „tudósan” beszélni, tágra nyílt rajongó szemekkel, okos feje uralkodott, s válla fehérlett a víz felett.

– Milyen szépre nőttél! – mondta Jákó.

– Pedig csak most valánk együtt bujkáló gyermekek! Ugyé, most vala?! Emlékszel mindenre?

– Igen, sok jóra emlékszem és sok gondtalanságra.

– Jut eszedbe, mikor vadszőlővel magadhoz kötöttél, s úgy hengeredtünk a fűben?! – mondta csillogó szemekkel a leány.

Faludi Jákó mosolygott, öröm és fájdalom keveréke hullámzott az arcán, és a vizet nézte, ahol körülöleli az a leány üde testét, és csobog rajta tiszta szépen.

– Jaj, be szép volt! Istenem!, be szép volt!! – ujjongott Imets Magdó, tenyerével igaz örömében vizet merített, s ahogy a napfényben szétszórta azt, melle bimbója, mint pirosan fénylő parázs, a víz színére futott.

Jákó lehullt a fa tövére, forró arcát kezébe szorította, és remegett.

Magdó e percben ráeszmélt, hogy nem gyermek immár, a pír elfutotta, és szinte sírni kezdett:

– Jaj, megláttál, ugyé?! Most azt gondolod, rossz vagyok… ó, istenem!, istenem…!

Csak úgy mondta lassan, eltemetett arccal a szerzeteslegény:

– Nem vagy rossz. Te vagy a legjobb, és olyan szép vagy…! Te vagy az első, akit így megláttam.

Nyugat felől mélyen, haragosan megdördült az ég.

Imets Magdó gyors, apró szavakkal mondta:

– Jákó, a ruhámot, megver az eső, meghűlök, meghalok, hozd ide a ruhámot, ott a fű között, eredj szépen, Jákó, édes Jákó…!

Sietve felállt a barát, ingatagon, aprózottan belegázolt a nagy fűbe, egyszer ráakadt a ruhára, föléje hajlott: piros köntös, aztán fehér valami, mint a patyolat, csipke, mint a hab… A fűbe térdelt, a ruhák fölé, szeme elborult, úgy remegett, mint a szirom; hirtelen, az egész világot elfelejtve fejét a ruhára ejtette, közéje fúrta, és zokogni kezdett…

– Milyen nagyon gyarló vagyok… Milyen nagyon ember vagyok…!

 

 

Imets Magdó öltözködés közben mosolygott önmagának, és érezte, hogy a virág illata, a nap sugara és a madár lelkével együtt magára veszi a férfierő érintését. Csak azt nem tudta, hogy testére veszi a vergődő férfi könnyeit is. De jó volt ez így, hogy tudjon tovább is mosolyogni és üdén élni, mint rengeteg mezőn az illat.

Jákó a nagy vackorfa alatt várta a leányt. Ott ült és vergődött, mint felhőszakadáskor a víz.

S miközben fűszálon, virágon táncolt az élet, megkezdődött a lét kétféle értelmének a harca egy emberért, aki erős, aki jó, aki áldás és ígéret testben és lélekben egyaránt.

A föld himnusza zengett:

– Térj hozzám, én nem csallak meg, tőlem el sem kell válnod sohasem.

A felhők egymás hátán gyúródtak kelet felé, a nap odaveszett, elsötétedett, a fák lengeni kezdettek.

Jákó fel sem eszmélt a dörgésekre, csak egy bogarat nézett, amelyik törtetve gyalogolt felazon a kő oldalán. Repedések előtt meg-megállt, mintha bátorságot venne magának.

– Küzdik és él: olyan, mint az ember – mondta a szerzetes, s a bogarat finom mozdulattal a kő tetejére tette.

Sietve és félénk arccal jött a leány.

– Jákó, haza izibe, mert erős idő jő!

– Csak az Isten szól olyankor, ne fussunk előle.

– Én félek…

– Jere, ülj ide, és beszélj!

Magdó leült a fűbe, és riadtan nézte a Jákó arcát.

– Milyen szomorú vagy, s be fényes a szemed!

Jákó nézte a leányt epedő fájdalommal.

– Milyen szép vagy!

– Bánod, hogy láttál, Jákó?!

– Apám halálán van.

– Szegény! – sóhajtott Magdó.

– Azt akarja, hogy legyek föld embere, mint ő, s legyenek gyermekeim.

Mélyen elhallgattak, és elmerültek mind a ketten.

Végre Jákó kezét a kőre tette.

– Tudod, hogy ez a kő beszélni tud?!

– Milyen furcsa vagy.

– Tudod, mit beszél?

Faludi Jákó a kőre borult, és suttogni kezdte:

– Szántóvetők szemének tüze bennem a lélek, kaszás férfiak szavából szomorú kincseimet összegyűjtöm, az elhullott verejtéket remeteségemben arannyá változtatom, tűznek kacagok, villámnak megnyílok, harmathulláskor szívemet tovább repesztem, de hiszem a fényt, az erőt, vallom az idő s a föld hatalmát, s így fekszem, és így ébredek…

A leány remegve hozzábújt.

– Félek!

Sötét felhők torlódtak a fejük felett. Haraggal és szívtelenül. Zúgolódtak, mintha lázadozna a mennyei sereg, és leszállva futottak, mintha tüzet keresnének. A szél zúgatta a csendet, kíméletlenül mozdított vizet és fát. És mint valami ítélet villogó betűi, villámvonalak íródtak az égre.

Jákó a vihar alatt kiállott a mezőbe, a remegő leányt magához ölelte, és valami különös, zord boldogsággal kacagott.

Így állották végig ketten a vihart.

Aztán Jákó a leány szemébe nézett, szomorú volt, erős és diadalmas.

– Elvonult, s minket megmarasztott az Isten…

Megfogta forrón a Magdó két kezét. E pillanatban egy madár megrebbentette a szárnyát a nagy fán, mintha feredne a felüdült légben.

– Nézzed, be szép! – mondta ujjongva a leány.

Ahogy nézték, valahonnét, de szem nem látta, honnét, mint egy tünemény, másik madár hullott rá: csőrüket összedugták, szakadozott hangokat adva szárnyaikat összefonták, és eggyé lett a két madár, mint az ikerben termett gyümölcs.

– Milyen szépek! – sóhajtott Jákó.

Magdót a forró pír elöntötte, szemét lesütötte.

Jákó két tenyere közé fogta a leány fejét, szépen felemelte.

– Szereted őket? – kérdezte fénylő szemekkel.

– Szeretem őket – súgta Imets Magdó, és a szerzetes mellére bújt remegve.

– Elveszlek… – mondta Jákó.

A leány égő arcát felemelte, könnyes szemekkel, rajongva és valami végtelen beteljesüléssel pihegett.

 

 

Lámpagyújtásra megtelt atyafiakkal a Faludi Márton háza. Az ágy mellett ott állott szép erejében a barát, s Imets Magdónak a kezét fogta.

– Itthon maradok, apám.

– Hajoljatok ide! – inti megindultan a beteg.

Odahajoltak mind a ketten.

Faludi Márton száraz két karjával átölelte őket, és úgy törte a szót:

– Az első fiút kereszteljétek a nevemre.

Az élet és halál karjaiban sírni kezdtek hárman.

Egy vénasszony keresztet vetett.

A hold feljött a tiszta, nyári égre, s fényén, mint az arany, tündöklött a sok érett búza.

Székely ember észbelileg

Csöbi Simó „hírös tolvaj” volt azon a területen, amit szemmel be lehetett jártatni a Hargita tetejéről. Ahol jónak látta, alig lett meg a borjú, s már csak a sűrű káromkodás maradt a gazdának.

Esze az olyan volt, hogy még a legsötétebb éjjel is világított a szemén keresztül. Ilyenformán fortéllyal győzte is volna a mesterségét, hanem a régi erejével lassacskán haragba került. Mostanában úgy megemelt, hogy leereszkedett a kedve is, de a lopott borjút mégsem tudta keresztültenni a kerten. Nem is futott már mókus módjára felazon a fán, s a magasacska kerítéseknél szaporán ügyelgette a hágdosót.

Egyszer azt álmodta, hogy az Úristen az egész világ szeme előtt fényes ítéletet tartott, s őt jól váltó eszéért szörnyű nagy érmekkel teliaggatta. Biza zokon vette, hogy nem férhet tőle az Isten, s alig egynapi tépelődés után azt izente:

– No, vége ugyan a csúfondárosságnak, mert a mai naptól megfordítom magamot – s úgy is esett: béállott a módos Dódi Emréhez szolgának. Ettől kezdve aztán nem is bajlódott véle az Isten.

Éppen melegében történt, hogy az egyik nyárvégi délután Dódi Emréhez bészimatol egy úrforma ember. Aki járt-költ falusi ember, az mind tudta, hogy ez a kotyogós csizmájú s szakálleresztő az udvarhelyi mészáros, ki házasember koráig zsidó volt, de attól kezdve az asszony óhajtása szerint egész merejében székelynek indult. Fényes bőrnadrágja nyilván hólyagból készült, s ahogy menés közben összefente lábai között, úgy muzsikált, hogy akármelyik cigánynak elvehette volna véle a kenyerét. Egyébként olyan ember volt, ki egy piculáért odaadta volna a szakállát.

Belép a kapun, megáll, s vigyázkodik.

– Kerüljön beljebb – szól a tornácról a gazda.

– Egy kövérecske ünőbornyú, ha vóna – kezdi a mészáros.

– Hogyne, kettő – kap rajta a gazda, s már mutatja is a pajtaajtót.

– Megnézném – véli a mészáros, s veszi is már az irányt az istálló felé. De alig dugta bé a fejét, máris visszakapja, rejtelmes arcot csinál, s supogtat szaporán a gazda felé.

– Csendert: de hamar – s hát úgy ver a szíve, mintha a felesége régulázná.

– Csak nincs baj? – csodálkozik a gazda.

A mészáros titokzatosra fogja a hangját:

– Vaj, igen, de mekkora! Az a „hírös tolvaj” éppen most ódja el a bornyú kötelit.

Dódi Emre nagyot, de jóízűt kacag, s viszi vissza a jövevényt az istállóba.

– Hiszen ez a szógám – szabadítja egymásra Csöbi Simót s a mészárost.

– Nane, csak nem maga „Búgyükér” úr – tempózik Csöbi Simó. (Valamikor Blumenfeldnek hítták a mészárost, s innen keresztelte „Búgyükér”-nek ez a „hírös tolvaj”.)

– Biza én. Há baj, ugye? – csipkelődik a nadrágos ember.

– Csak annyiba, hogy ehelyt megnyúvasztom – vágja ki Csöbi Simó, s hirtelen széjjelveti a lábát, s pökik egyet a markába. De curukkolni kezd „Búgyükér” úr, s nézi furt az ajtót.

– Csak bolondozik a szógám – kacagja el magát a gazda. A békesség pedig helyreáll nagyfokban.

A mészáros farban s különösen horpacuknál szakértelemmel végigtapogatja a két borjút.

– E megfelelne – mutat a kövérebbikre.

– Lehet, ha haragszik a zacskaja – céloz a pénzre Dódi Emre, s ő is megtapogatja a borjú farát, mintha táncra biztatná a vevővel.

Aztán huszonöt pengőben megegyeznek (még jó világ volt, súj egye meg a mostanit), s „Búgyükér” úr kezeire facsarja többrétegűleg a kötelet.

Csöbi Simó valami borjúmájat emleget, amit sajnált volt neki adni a mészáros még annak idején, amikor éhesen kótorgott a városban.

– No, ennek a szarvát visszaadom pipafejnek – veti oda figurázva a vénembernek, ki csak pislog, s kettőt-hármat vígat pillant, mint a bakvarjú, amelyik teli tarisnyába kukkant a szántóföld végén.

Aztán kikerül az útra, s olyan szaporán húzza maga után a borjút, hogy valami csárdás nótát muzsikál a nadrágja. Előrenéz egyenesen, és mosolyog, mert a házak tetején is a nyereséget látja. A borjú pedig visszabődül, mintha nem volna elég bizalma az új gazdához.

Csöbi Simó egy szempillantás alatt megélénkül, s odaszól huncutul:

– Visszakerítsem-é a bornyút?

– Ha’ lám – kap a tréfán Dódi Emre.

– Két jó csidmát, de hamar – intézkedik a vén székely.

Csöbi Simó a hóna alá kapja a pár csizmát, s egy kurtább úton, mint a sebes szél, elejébe kerül a mészárosnak. A falu végén, egy hirtelen kanyarulatnál, hamar kinézi a hely alkalmatosságát, s a két csizmát ügyesen elhelyezi az út közepén, de úgy, hogy az egyik legalább hajtásnyira essék a másiktól. Akkor visszahúzódik a bokrok mögé, ereszt egyet a harisnyaszíján, s kényelmesen várni kezdi „Búgyükér” úr érkezését.

Annyi idő elteltével, míg egy megijedt vénasszony egy Miatyánkot elhadarna, hát jődögél is a mészáros. Egyszer megáll, lábával megbillenti a csizmát. Aztán körülvigyázkodik, felemeli a földről, s megforgatja erről s túl.

– Be megtalála íngöm – gondolja, és ügyelgeti is körös-körül a párját. Nem találja, forgatja a felet, de tekergeti a nyakát. Egyszer aztán megharagszik:

– Húzzon fel a féllábú szent – s ellódítja be a sáncba jobb keze felől.

No, megyen tovább szép leptiben, s hát alig pajmolódik egy marokravalót, meglátja a másik felet is: felkapja, forgatja.

– Netene, tán csak setétben jártok essze – tréfálkozik szerencsés kedvében.

Az úton semmi jövés-menés. Csöbi Simó úgy figyeli a mészárosnak minden mozdulását, hogy nézésével félreüti a levelet. Közben-közben pedig a bajuszával játszik, mintha macskának a farka volna.

A mészáros kicsi ideig fontolgatja a dolgot, de aztán egy útszéli horgas fűzfához odaköti a borjút, s indul vissza a csizma párjáért.

No de alig tűnik el a hajlásnál, Csöbi Simó elészökik a bokor mögül, hamar eloldja a kötelet, s át a borjúval egy másik útra, mint a szél. Amíg kettőt s egy felet pillantana az ember, még a nyoma is elvész.

Örvend és jön „Búgyükér” a pár csizmával, de rögtön tátva marad a szája. Forogni kezd, jártatja a szemét le a földre, el a föld felett, fel az ég felé, de sehol, de sehol a borjú.

– Ejnye, hogy verje meg a dombon ülő Kirisztus – cifrázza, a szót, de nyugodalma éppen nincs, mint a baklató macskának. A csizmákat fojtogatni kezdi mérgében, s tehetetlenül pökdösik bé mind a kettőnél a likon. Aztán – valamit gondol – indul vissza az úton.

Otthon Dódi Emre igen kacag a dolgon, s pillogtat a kapu felé. Éppen fordul is bé rajta a mészáros nagy szomorán.

– Csak nincs valami baj? – csodálkozik a gazda.

– Ó, hogy vesse fel a tűz lángja – háborodik „Búgyükér”.

Közben elékerül Csöbi Simó is, de teszi magát ügyesen.

– Tán mennybe ment a bornyú? – mókázik a szomorú emberrel.

– Túltettek a hírödön, hogy vessen hurkot rejá a sófali hóhér – méltatlankodik a mészáros, és elmondja a furcsa esetet elejétől végig. Aztán vakarja a füle tövét, vakarja a vakszeménél, babrálja a szakállát, üti a levegőt, de semmi, de semmi reménység.

– Ha csórén maradok es, nekem bornyú kell – jelenti ki, s igen szánalmas ábrázattal néz a gazdára – nyilván azért, hogy adná olcsóbban a másikat. Végre húsz pengőben megalkusznak arra nézve is.

Mikor a kötelet újra kezére csavarja „Búgyükér”, felfogadja, hogy még egy akkora csillogó gyémántért, mint a kalapja, azért sem ereszti el hazáig. Most olyan búbánattal s lassan indul, hogy valami kurucnótafélét muzsikál a nadrágja.

– Elüssem-é ezt es a keziről? – fordul hirtelen Csöbi Simó ismét a gazdához.

– No, ha igen, abbahelybe egy juhot adok – biztatja Dódi Emre.

Egyéb sem kellett. Ismét megembereli magát a vén székely, s ugyancsak az előbbi helyen elejébe kerül a mészárosnak. Körülnéz vidáman, de nagy fontossággal, mint napfényes időben kémény tetejéről a macska. Aztán óvatosan béhúzódik a sűrű bozótba. Megtágítja nyakán az inget, megegyengeti a gircsáját, s megköszörüli-forma a torkát. Alig helyezkedik el módja szerint, a jobbik fülénél egy kövér falevélen fortisszimóban megszólal a levelibéka.

– Ejnye, tán fáj a hasad – szólja el magát, s azzal markába veszi a békát, s ügyesen béereszti a kebelébe.

De hopp, a kanyarulatnál ereszkedik le „Búgyükér” a borjúval. Amíg közel érne, Csöbi Simó nem is szusszan, de akkor keservesen elbődüli magát, de világra úgy, mint egy öt hónapos kicsi borjú.

Hej, kitátja a mészáros szemét-száját, de tele leszen rögtön örömmel az arcon.

– Ott a bornyúm – ujjong jókedvében. De lecsapja hamar a csizmát, de elfelejti minden fogadalmát, de alig akasztja valamicskét a fűzfához a kötelet, megszöki magát a bozót felé. Csöbi Simó még igazságosabbra fogja a bőgést, de vonul tovafelé a bokrok között, nehogy közel érje, „Búgyükér”. Suhogtatja a leveleket, mozgatja az ágakat, de csörtet, de ropogtat veszedelmesen. A mészárosnak kalapját lehúzzák, kezét megszurkodják, orcáját megcsapkodják az ágak, hanem azért csak törtet a bőgés irányába. De mikor a legsűrűjébe ér, hol mozdulni is alig lehet, hirtelen odalesz a borjúbőgés.

– No, a keserves angyalát, ehelyt megszorulék – káromkodja el magát.

Csöbi Simó ezenközben kiszökik a bozótból, s hát aprít erősen a fűzfa felé: hamar eloldja a kötelet, s lódul, mint a sebes szél, hazafelé a borjúval.

Nagy nehezen előkerül a „Búgyükér” is a sűrűből. Kicsit kedvetlen, hogy nem foghatá meg a borjút, de láthatólag siet a fűzfa felé, hogy estére Udvarhelyre érjen a másikkal. Hirtelen szédülni kezd, és dörzsöli egymásután a szemét.

– Jaj, hogy istene ne legyen, aki ezt es elvivé – kesereg úgy, hogy vicsorog belé a foga. Csak egy mákszem tartja, hogy mérgében hozzá nem fog kivágni a fűzfát. Embernek, bokornak, borjúnak mindenféle horgas szentjit összevissza emlegeti, s olyan dolgot rak le az út közepén, amilyent emberi keresztény nem látott.

Csöbi Simó s a gazda olyan vígan vannak, hogy megérné mind a két borjúnak az árát. Oda-oda kukkintanak a kapu felé, és találgatják, hogy vajon káromkodva vagy sírva jön-e vissza a mészáros. De csak nem jön sokáig.

– Ejszen meghasada bújában a szüve – aggódik Dódi Emre.

– Vaj felakasztá magát a fűzfára – vélekedik Csöbi Simó.

De mégsem, mert béfordul a kapun, de olyan szomorúan, hogy setétedni kezd az idő.

– Tán eladá nyereségre? – fogadja Csöbi Simó.

– El a… (s mond egy szörnyű rusnyát) hogy sillyedne el még a hely es – rázza az öklét, s nagy háborúságában csak úgy szaggatva mondja a szavakat. Hol meggyúl a vére, hol csillapodik. Hol káromkodik, hol elérzékenyül. Hol útbaigazításért könyörög, hol veri a két csizmát a földhöz. Végül is Csöbi Simóhoz folyamodik, s olyan kérőleg néz reá, mint a vízbe esett kutya a partra.

Csöbi Simó részvevőleg hozzáereszkedik, de egy kiválasztott pillanatában jót hunyorit a gazdának.

– Haza nem mehetek, mert az asszon kiveszi a szemem – tárja fel egészen siralmas állapotát a mészáros, de mégis indul a kapu felé. Ahogy tellegeti a lábait, látszik, hogy nagyon rajta ül a bánat, mert rogyadozik a horgasina…

Mikor éppen a kapunál volna, utánaszól Csöbi Simó:

– Hát mit adna, ha megkeríteném a bornyúkat?

Rögtön vidámabbra változik a mészáros arca, s nagy fontossággal visszább lépik. – Egyiket a másikért – jelenti ki, még mielőtt meggondolná jól a dolgot.

– Itt a markom, üsse belé.

– Tanú a gazda – állapítják meg mindketten.

Csöbi Simó nagy gangosan bélibben az istállóba. A mészáros tátott szájjal néz utána, de a szeme se rebben, úgy lesi az ajtót.

– Ej, keservit a mestörségöknek! – lobban meg a vére „Búgyükér”-nek, amint megpillantja a „hírös tolvajt”, ki félrecsapott kalappal, de erősen kacagva vezeti szembe a két kövér borjút. Hanem Csöbi Simó a markába nyomja az egyik borjú kötelét, s mutatóujjával mind az orránál matarász:

– Csak azért töttem, hogy tanója mög: székely embör vénkorban se marad alól, észbélileg.

A mészáros tekergeti a fejét, de annyira rágja belsőleg a dolog, hogy köszönni is elfelejt.

Csöbi Simó pedig visszaköti a másik borjút – magának. Azután a favágó csutakra lekuporodik, elékotorássza a pipáját, de úgy örvend, mint a vén kánya, mikor csirkét kerít a hasa alá.

Tüzet vegyenek!

Zarándok földmíves

Az ablak alatt almafa állott, s róla lehullt két levél, hogy helyet adjon az odaszálló kicsi madárnak.

A csordát hazaeresztették, a napvilág is elhunyhatott már, mint a szolgálatot végzett eleven szén.

Harangszókor vén Pandi Zsiga lelkiüdvéért eleget tett, s utána a béketűrők nyugodt mozdulatával kurta lábú székre ült, füliről a port lepallotta, s a pipájába bakszenet hengerített.

– Hallá-é?! – közelíti meg a felesége.

– Hallám – tiszteli vissza a vénember.

– Dakó Dénesnek hazajöve a nagy tanult fia. Azt mondják, nincs eszinél, mert nem kell neki az úrilét, hanem a földet akarja kínozni, pedig azt olyan nagy iskolák nélkül is lehetett vóna.

– Ember embernek nem lát lelkibe – állapította meg az öreg, aztán szomorúan még utánamondta:

– De szegény rosszkor jöve, mert most vették el ott is a nagy földet.

– Három diák is jött, s Bálint úrfi úgy kívánnya, hogy azok hajtsák a két ökröt, amikor ő az első borozdát meghúzza.

A vénember csak mozgatta a fejét, két markát cserélgette a pipa fején, s így időzött.

Valami nagy szomorúság terjengett, mint a pára. Az ősfájdalmat forralta méhében a föld, s olyan lett a hátán az ember, mint a nagyra nőtt árva gyermek a vész mezejében.

Ezalatt a Dakó házban a megtért fiú s három barátja vacsoránál ült a háznépével. Egyszer szólt az egyik:

– Szemlátomást fehéredik a haja, Dénes bátyám.

– A baj gyarapszik, s magunk színt váltunk, ecsém. Most is a legnagyobb földem kenyerit búcsúztatjuk.

Átértik a szót, s úgy elszomorodnak, hogy nem is érzik szájukban az ételízt. Fel sem fedezik, hogy a gazda szeméből könny hengeredik a falat kenyérre. Csak Bálint, a fia, döbben rá, s érzi szívére hullani az apai sírás cseppjét.

A megszületett holdvilágon már akkora árnyékot vet a csűr, hogy elég volna temetőül a falunak.

Vacsora után titkon zsebébe csúsztatta Bálint a hatlövetűt, s azt kérdezte a fiúktól:

– Láttátok-é, mikor a hold feredik a sarjúban, s a harmat játékot űz?!

– Nemigen láttuk – felelik, s azt gondolják: legén, de furcsán kezdi ez a Bálint.

– Akkor jertek! – inti maga után őket.

Ahogy átalmennek a csűrkertkapun, Bálint megállítja őket, s lassú, halk beszéddel, mintha szörnyű nagy kincs keresésére indítaná őket, szólani kezd:

– Ezen a kapun belől nekem mind engedelmességgel tartoztok!

– Őrségre viszen a székely – veti oda a viccet Zolti, de e pillanatban még egyik sem tudja, hogy derűsen vagy túl komolyan kezdődik-e a dolog. Csak Bálint érzi, hogy benne a hatalom és a fájdalom remegve megölelték egymást. Ajakát összeszorítja, sápadtabb lesz a kényes holdvilágnál, és úgy ég a szeme, mint két fekete bogár, belehullva mélységes értelmű tűzbe. Számot tenne, ha keserű és elszánt szellemek követe volna is, mert minden szavát ismeretlen örvényből szaggatja ki.

– Tudtotokra adom, hogy a legerősebb hatalom fájdalomból születik. Azt is, hogy titeket ilyen hatalommal viszlek most titkok közepébe, hadd halljátok meg: hol vagyon az igazság, s hadd lássátok meg az én keserves, igaz szívemet, amit megmutatok nektek úgy, ahogy egy életben csak egyszer tehetném azt még akkor is, ha én volnék az Isten fia.

Arcája elfehéredett, szeme jobban égni kezdett.

– Szeressetek és engedelmeskedjetek!

S ahogy végezte, sorra ment és megcsókolta mindegyiket.

A fiúk összenéztek, és úgy álltak szótalan, mint három gyermek az égiháborúban.

– Vessétek le a lábbelit s a kabátot is! – parancsolta hirtelen Bálint, s nem várva semmit, féltérdre ereszkedett, s kezdte húzni a cipőjét.

Erre a fiúk is, mintha megbűvölte volna őket, egyetlen szavára úgy tettek.

Aztán kabátjukat a karjukra fektették, cipőjüket, kettőt összekötve a vállukra vetették, és megindultak.

– Még ilyent soha nem értem – motyogta Anti, s elméje hullámzott: hol csodás játékot vélt a dologban, hol azon borzadozott meg, hogy hátha a Bálint élettel játszó pogány természete lobbana fel.

Zoltinak úrvacsorán járt az esze, s készítette magát:

– Innen élve nemigen szabadulunk…

A Jenő vére eleven, mintha tű hegyivel szurkódnák, s hirtelen felejti az egész világot, akár vérlobbanáskor, ha bicskát szorongat forró markában.

– Mit téssz velünk s magaddal, nyilatkozz?! – vetette fel a számonkérő kérdést.

Bálint meg sem állt, mentiben biztatta őket:

– Úgy jöjjetek utánam, mint a leány megyen az utolsó csók után!

Aztán hozzátette fojtott tűzzel és fájdalommal:

– Én vagyok a zarándok földmíves: kísérjétek az urat!

Ahogy mezítláb és ruhától félig megfosztottan lépegettek a puha sarjúban, olyanok voltak csakugyan, mintha kínábrázoló stációkat járnának végig, s a négy vármegye bűnét vinnék, hogy szenteltvízbe öljék a csíksomlyói búcsún.

Bálint letépett egy piros virágot, a homlokát azzal körülkente, s azután szíve fölé tűzte.

– Ég a szívem, értitek-é? De meggyújtom a tiéteket is, úgy segéljen a kicsi Krisztus!

A kert közepére értek, a nagy vackorfa alá.

– Terítsétek le az ujjast, s dőljetek reá! – parancsolta hirtelen Dakó Bálint.

A fiúk úgy cselekedtek, s megtapogatták a testüket, hogy vajon nem változának-é kóbor lelkekké. Ő pedig, mintha saját szellemének adna hódolatot, fél térdével a sarjúba ereszkedett, s lehajtott konok fejjel mondani kezdte, mint egy imádságot, hol háborgó erővel, hol teljes alázattal:

– Annyi időre odaérünk, amíg egy új asszony áldott gyermekét világra hozza. Olyan szándék vezéreljen, mintha az üdvösséget keresnétek, s úgy járjatok, hogy a lábatok alatt ne bántódjon semmi élet; hogy a fejetek felett tovább aludjék minden kicsi madár, s ne rezdüljön a hold világa. Paranccsal kérlek, hogy magatokon kívül a nyugodalmát mindenkinek meghagyjátok, ügyeljetek, hogy a fekete ruhájú bogár lábatok alatt is tovább ölelhesse álmában a fűszálat; hogy a dongóvirág lakója, ki éjjel is szájában tartja a mézet, fel ne ébredjen. Keserű csodának szíveteket kitárjátok, és nyugtassatok meg minden élőt, mert én is nyugtatom szívemben a kínt, a felséges kínt…

Most kezét a szívére tette, és meghajlott háromszor a föld előtt. A negyedik meghajtással leborította testével saját árnyékát, és két kézzel tépni kezdte a sarjút.

– Nyilván meglobbant a vére… – suttantja Zolti fehéren, de alig végezte a szót, Bálint feléjük fordult, s mintha bűnösökre hintene szenteltvizet, a harmatos sarjút szembehajigálta velük. Tette értelmét közben magyarázta:

– Tanuljatok szenvedni és tűrni a földtől, amely nem kiáltja égre a fájdalmát, pedig kitépik a haját esztendőnkint kétszer is, elveszik ékes ruháját, és meghasogatják a testét. Tanuljatok tőle, és nagyok lesztek; szeressétek őt, és kedvesek lesztek; és csodáljátok őt, mint engemet csodálnak a letekintő angyalok. Hej! mert nincs az égben több olyan igaz és keserves ember, mint én…!

A fiúk álmélkodva hallgatták a babonás beszédet, Bálint felállott, szemébe húzta erősen a kalapot, s ahogy szólani kezdett újra, végképpen hatalmába ölte mind a hármuk akaratát:

– Egyik kezetekbe a szíveteket, másik kezetekbe a fájdalmat fogjátok, és induljatok utánam! Úgy járjatok, mint Krisztus a tengeren: megdicsőülő szeretettel és szép csendességgel, mert a vereshangya útközben lehajtotta fáradt fejét az ágacskára, mit haza indított, és mert a virágon pihegve elaludt a pillancs…

S hirtelen felemelte a hangját:

– Álljatok fel!

A fiúk felálltak.

– Kövessetek a Dakó-féle nagy földre, minek megnyitom ma éjjel a száját, mélységbe tekintünk, s apám után megveszem tőle magam is a búcsút.

Elöl a zarándok földmíves, utána a város fiai elimbolyogtak a fák között.

Bálint, mintha értelmét elvesztené néha, elejtett egy-egy szót.

– Rakjátok zsebetekbe a szomorú holdvilágot! Szakasszatok bátorságot a fákról! Földnek sóhajtásával takaróddzatok!

A határszéli diófán, mikor áthaladtak alatta, szólt a bagoly, s mintha örökké csak ezt ismételte volna: Meghalsz, ember! Meghalsz, ember!

Künn a határon egyszer hirtelen elhanyatlott Bálint:

– Boruljatok le, mert látom a Dakó-földet!

Menten földhöz ütötték magukat, és amint érintette arcuk, forró lett a mezei harmat.

Bálint a tarló között erősen a földhöz szorította a fejét.

– Hallgatom, hogy ébren vannak-é a másvilágon.

Akkor hirtelen hanyatán fordult, és hármat lőtt a csillagok felé:

– Minden szentek, ébredjetek!

A lövésre felrebbent egy fészekülő madárka, utána Bálint is, s ahogy megfutamodott a föld irányába, visszakiáltotta:

– Jertek, kövessetek!

Amint a földre ért, visszafordult, és kitárta két karját:

– Szívemre szaladjatok!

Ráborultak hullámzó mellére, hiszen bármit mond, megtették volna gondolat nélkül, mert megbűvölt rabok lettek immár, kik engedelmesen adnák utolsó csepp vérüket is, hogy a végzetes sorsot megosszák.

A föld közepén egy csodálatos kő nyugodt, mely hit szerint minden székely nézésétől egy szívnagyságnyit gyarapodott. E kőre mutatott Bálint, és szólt:

– Azt akarom: úgy lássátok meg e csodát, hogy lábatok ne érje a földet.

Akkor egyiket az ölébe vette, és úgy vitte a kőhöz. Utána a másik kettőt is. Ezek után pedig a kőre tette két kezét, és folytatta különös beszédjét megrendítő erővel:

– Úgy készítsétek a lelketeket, mintha tudnátok, hogy a fényes égből leszáll a Krisztus, s kiválogatván minden igaz embert, elsiratja a bűnöst, és e világot kiveszi az érdemtelen talpa alól. Érezzetek felséges szépet: mondjátok testvérnek egymást; nézzetek végig ezen a földön, és lássátok meg, hogy tenger sok panasztalan székelynek a fájdalmát öleli magához. Ti ezt, ami van, amit láttok s ami lesz: hírül vigyétek minden lelkesállatnak, mert engemet immár úgy megbabonázott ez a fájdalom, hogy beléhullatom értelmemet, amint beléhull a csillag a fényes, hideg vízbe, hol nem világít már soha, csak a túl hideg világnak. Éreztek-é sorsot, csillaghullást, forró vért, hideg vizet? Látjátok-é, hogy mint óriási szörnyű-fekete kísértet, úgy tápászkodik ezen a földön a kínszenvedés, és látjátok-é, mily kínlódás között roskad vissza reá?! Én látom, tisztán látom. Ó, kössétek be a szememet, vagy szúrjátok ki, mert látom s meghalok, valami csoda szállott rám s meghalok…

– Indítsd meg a könnyeinket, Bálint, mert hasadozik a szívünk – könyörögtek a fiúk.

– Bajomat vérem közé dugtam eleddig, de most kiszakad, mint a vég, és felzokog, de szóra idézem a földet is, és megnyitja száját, ha szeret.

Az elézuhogó fájdalomban lángra gyúlt a vére, hirtelen a kőre hágott, és olyan hatalmas lett, mintha minden igazságot magával rántott volna a kő tetejére, hogy onnan még egyszer megintse és megijessze véle a világot.

Fejét megrázta, és hangjától megreszketett zúgva a csend.

– Magasztallak, föld, ismersz-é engemet?!

A fiúk megremegnek, amint hallják, hogy valami földöntúli csodával a mélységből visszafelel a föld:

– Ismerlek.

– Apámra: Dakó Dénesre, ki áhítattal szántogatott téged esztendőről esztendőre, emlékszel-é?!

– Emlékezem.

– Hát az ökrök előtt járó legénykét, ki titokban is búzát hintett a madaraknak, s ostora nyelével búvólikat csinált a hernyónak is, látod-é?!

– Látom, mert az te valál.

– Búbánat ért közösen, érzed-é?!

– Jaj, be szörnyen!

– Mikor szomjúhoztál, megitattunk, télen is meglátogattunk, mint két testvér, összeforrtunk, s mégis elszakasztának egymástól.

– Könyörtelenül.

– Kenyereden nőttem fel legénynek, s most elvesztettelek. Jaj, sírásba kezdett immár minden asszonyember, aki csak egy marokkal is aratott valaha rajtad, mert vége leve, ó, vége leve minden örömadásnak, de hát felelj, hagyjalak-é mégis másnak?

– Ne hagyj másnak!

– Nyilatkozzál: mit tegyek?!

– Itass meg a véreddel!

Megrándult a Bálint teste, s diadalt vett a világ minden félelme felett.

– Hallátok-é a föld utolsó szavát?

A három legény térdére rogyott, s remegve szaggatta a szót:

– Úristen, könyörülj, mert ismét halljuk: „Itass meg a véreddel!”

– Amit láttatok és hallottatok: átok alatt hírül vigyétek a népnek! Ezt prédikálja fekete ingben a pap, és vésővel véssétek minden keresztre, mert én vagyok, aki értetek és önmagamért, elébe jöttem a halálnak, én: ki egyedül az egész nép vagyok, az árva nép és megvetett…

A fiúk a kő lábához borultak, és általuk zokogni kezdett a város.

– Sírásotok és átkom mellett hagyom rátok: ezt a követ, amin állok, felaprítsátok, és koporsókba rakjátok, apámnak, anyámnak s a négy vármegyének vigyétek meg a hírt, hogy én nyitottam meg a földnek száját, és sírva emlékezzetek, mert én nyitom meg elsőnek igaz jó szívemet is…

Egyszerre félelmetes örömbe villant át benne minden keserűség, szíve felett leszakította az inget, ujjongva megrázta a kicsi fegyvert a holdvilágon, aztán szívére tette: lőtt – és lehullott a kő lábához.

Ott utolsó tusájában csókolta a földet, és itatta véle a vért.

Másnap pedig három finom kezű, tanult legény szótlanul és könnyet ejtegetve egy nagy szív alakú követ aprított az őszhatáron. Az első darabocskát a Dakó Bálint koporsójába tették, és vésővel vésték mélyen a keresztjébe:

„Áldunk téged, ki megnyitottad a földnek száját.”

Keserű kenyér

A mezei bogárkák immár a fűszálak tetejébe másztak, hogy búcsút köszönhessenek a nyugovó napnak. A zajgó élet áldott mosollyal elcsendesedett, de még utoljára a hátát odatartotta az alkonyatnak, hogy azon jöhessen nesztelenül.

Mintha tűz lobbanna fel időnként, a hazaszállingózó aratók között fel-felharsant a kiáltás:

– Fújjad, testvér, a nótát!

A falu úgy feküdt a maga háborítatlan csendjében, mint egy földre boruló hatalmas anyaszív, amelyik estére kelve mindennap megnyílik, hogy magába fogadja az érkező gyermekek örömét.

Érkeztek is sűrűn, egymás után. Ki aratóból, ki kaszálóból, ki nagy tervekkel eltelve, ki szerelmes összeborulásra epedőn.

Csak éppen egy akadt az érkezők között, aki rongyos katonaruhában öt esztendő óta idegenből először érkezett. Néhány ember látta is már, s azon melegiben igaz örömmel továbbmondta:

– Szente Mózsi hazajöve.

Szentigaz: Szente Mózsi hazajöve, s meglátván kicsi házának zsindelyes tetejét, úgy járt a szeme, mint akinek öröme tetejébe nem fér már egy gondolat sem.

A boldogságtól elzsibbadt tagjait elvonta valahogy az ajtóig, s benyitott, de szólni nem tudott, csak megmutatta magát a feleségének s soha nem látott gügyögő fiának.

– Ó, jaj, te vagy, ugyé! Te vagy, ugyé?! – omlott nyakába az asszony, s a gyermekecske nagy-nagy kerekre nyitotta ámuló szemeit.

Egyszerre olyan csendesség lett, miben a szívek dobogását s még a könnyek hullását is hallani lehet.

Ennél nagyobb megörvendés ez este messze földön nem született.

Egy madaracska az ablak talpára rebbent, s áhítatosan köszöntötte Szente Mózsi katonaruhást:

– Örömed megmaradjon s szaporodjon!

Nem termett kincs, ami fokozhatta volna a beteljesülés szent örömét. Pedig hát, mint egy szemérmetes koldus, úgy állított haza Szente Mózsi. Azért valamit mégis hozott: arcáján öt esztendőnek búbánatos járását, szemében a halállal cimborálók gyökérverte fekete tüzét, lelkében az élet szerelmét s a vérontás irtózatát; igaz jó szívét az asszonynak, s maradék katonakenyerét a gyermeknek.

– Gyere, édes fiam, apád hívul! – esedezett a legénykének, aztán az ölébe vette, s csillogó szemmel sokáig csak nézte, nézte, mint az áhítatos vénasszony a kicsi Jézust.

Később a feleségét dédelgette végig:

– Ugyanbiza, hogy élhettek?

Az asszony úgy tett, mint a téli fagyra emlékező virág:

– Bizony, búlátott kenyéren éldegéltünk, mint a koldus…

Szégyelletiben elfordult, s megindultan vallotta:

– Pedig, ami kicsi birtokod vót, a nyomorúság miatt aprádonkint azt is eladogattam.

Szente Mózsit megcsapta a keserű hír, s olyan lett hirtelen, mintha szörnyű mély árok partján állana, s ingatná a szédülés.

– A tanórokbeli nagy föld is eladódott?

A felesége megtörten felelt:

– Az is el… Jakab komád vette meg, úgyszólva ingyen.

Szente Mózsi úgy legyintett, mint aki elvesztette immár a mennybéli jussát is. Ahogy ült a kurta lábú széken, fejét két térde közé béeresztette, de a szívét szerette volna kivenni, hogy agyonszorítsa.

– Kétszáz esztendőt volt Szente-birtok ez a föld. Most kiforgatott belőle ez a cudar háború! Bár inkább a fél karomat vágák vala le!

Azután pedig hosszú szótlanságba esett.

Tizenegyet kiáltott a bakter.

– Ejszen nyugodjunk le, Mózsi! – tanácsolta az asszony.

Nagyon lassan, mintha az egész vármegye szegényeinek gondjait is emelné a vállán, felemelkedett a férfiú, s a pislákoló lámpavilágnál látni lehetett, hogy erősen elfehéredik. Értelme beléroskadt a nincstelenségbe, s ilyen állapotban kezdte mélyről fakadó sóhajtással a szót:

– Én nem nyughatnám, Ágnis. Hanem légy olyan jó s keresd elé a vasárnapi gúnyámot.

Az asszony megremegett.

– Ó, mit tettél fel magadban, drága uram, édesem? Maradj veszteg, ne távozzál! Ne félemlítsd szomorú szívemet!

Szente Mózsi szándékáról nem tett le.

– Mondám: add elé a harisnyámot, s a csidmát is. Megyek a határra, s innapot ülök a holdvilágon.

Az asszony az ura vállára esett, és sírva panaszolta:

– A nyomorúság miatt az innepi gúnyád is eladódott…

Szente Mózsi megsimogatta a feleségét:

– Hadd el, ne sírj, téged nem hibáztatlak. Az is csoda, hogy megértétek ezt az örömnapot.

– Megértük, s csak én tudom, s az Isten: hogyan értük meg…

– Tudom, kenyeretek sem igen volt.

– Most sincs, de pótolja az öröm. Megjöttél, s már semmi bajunk, érzem.

Sokáig így maradtak egymás melegében.

Aztán a férfi megindult.

– Legyetek nyugton, itthon leszek mindjárt.

– Elmész, hova mész!? Ó, hogy féltlek, hova mész?! – reszketett az asszony, de már künn botorkált az ura.

A falu aludt már, mint egy hatalmas, földre hajlott fekete virág, miben számtalan ember álma nyugszik, de amiben az álmok takarója alatt forr már a fájdalom, és ébred a sírás.

Egyik-másik kutya hosszat vonított, mintha tűzben lett volna a farka. A föld magára húzta a fekete takarót, csendes volt nagyon, de belül sírt titokban, és a háborúval vétkező emberek helyett maga tartotta a bűnbánatot.

Udvara végiben megtorpant Szente Mózsi, s egy pillanatig tusakodott önmagával, akár egy vértanú, kinek tüzet kell próbálnia a hitéért. De aztán nagy tettéhez erőt vett újból, s már a csűr háta megett setétlett rongyos öltözetben. A mozdulása fekete, mint a sújtott ember bolygó gondolata; arcája halovány és félelmetes nyugalmú, mint az Isten elé készülő vakmerő emberé; a járása pedig szerfelett ünnepélyes: így indult Szente Mózsi, hogy megváltsa az éhezőket, s övéi jelképében a föld szegényeit.

Kertek nagy füvében meg-megakadt a lába, mintha valaki a gyökerek alól kinyújtott kézzel rángatná vissza. A fák ijesztően feketék és mozdulatlanok voltak, hasonlítván a föld mélyébe zárt gonosz lelkek kinőtt gondolatához, mit a mennybéli Isten nem ereszt közel magához. A határig futó két új deszkakerítés pedig meglapultan és halovány fehéren nyújtózkodott, hogy össze lehetett véteni a kibékült és földre szállott Úristen megijedt szeme sugarával, mibe csak a holdvilág fogódzik erőtlenül.

Kiérkezvén a határra, Szente Mózsi belenézett a csendes végtelenbe, s úgy látszott, hogy szemével fel akarja gyújtani a setétet. A föld ráeresztette óriás, puha lelkét, és a sok száz búzakalangyát, mintha valamennyi a saját szomorú feje volna, megbólintotta köszöntésre. Minden élet, hang és mozdulás odalett az őszhatárról, csak az önmagába visszahullott nagy csendesség feküdt az éjszaka karjában némán, vigasztalanul, lemondva arról, hogy valaha még fény és öröm is eredhet a magasból.

De mintha kigyulladt volna az áldott föld szíve, a borozdák lábánál ébren volt a határpásztor tüze: virrasztván és eltávoztatván minden veszedelmeket, hogy a búzaszemek milliószámra álmodhassák nyugton a soha el nem jövendő igazságot.

Már beérte a tanórokbeli nagy földet: rajta negyvenhét búzakalangya, mint a Teremtőnek rakásba gyűjtött sok megemlékezése, egysorjában feküdt, s az új gazda örömét rejtette dúsan.

Szente Mózsi megállt, megingott, tekintete elborult.

– Elszakasztott egymástól a háború: ó, szörnyű világ!

Ezt a földet legényecske korától fogva ő etette meg saját tenyeréből minden áldott ősszel. Ezért mutatta most két ekét fogó karját olyan megindulással, mintha magához akarná ölelni újra termésével, örökké megújuló erejével és emlékeivel együtt.

– Megtért a te művelőd, térj meg és szakadj vissza te is! Ó, ments meg engemet!

Nyugalmából nem mozdult sem föld, sem termés.

Olyan volt most ez a szegény, szomorú ember, mint egy rongyos apostol, aki kezén tartott szívvel hirdeti, hogy az égi jóságnak egyedül csak a föld testvére.

– Én vagyok! Én vagyok! – kiáltott megindultan.

Ekkor megszédült, megimbolygott, de aztán egyenes utat vett: az első kalangyához ment, és szemét rámeresztette sokáig, és forró teste megvonaglott.

– Én vagyok! Én vagyok! – panaszolta, s fejét a búza fejére hajtotta, és sírt; sírt a szeme, s két karja s lába is, sírt tetőtől talpig, mint az újra eljött s csalódott Krisztus, kinek csak a kereszt maradt a vállán…

Talán nem is volt élet már a negyvenhét kalangya, hanem negyvenhét óriásnak levágott feje, azoké, akik vértanúságot szenvedtek a békességért.

Szente Mózsi felemelte a fejét, megindult, végigjárta a kalangyákat, s mindegyiknél megállott. Így hasonlatos volt a magába tért emberhez, aki nagyböjti időben végigvezekli a keserves stációkat, s magára vállal új fájdalmakat.

A Hadak útja sűrűsödni kezdett, s csillagai egymást vigasztalták.

A maradék fény a kalangyák tetejére menekült, s a földek barázdái úgy látszottak, mint egy-egy hatalmas ár, miben megfeketedett a vér.

Mire az utolsó kévékhez ért, már nem olyan ember volt ő, aki meggondolással cselekszik. Hanem olyan, kinél a szeretet árnyékában elsorvad a tilalmas törvény ereje, s akinek szándékát már olyan érzés vezérli, amely fenntartja, élteti és élettel ékesíti a világot.

Lassan, mint bátorító csoda, látomás elevenedett meg szemei előtt: minden éhező teremtett lény feléje fordította lesoványodott arcáját, és feléje nyújtotta alamizsnáért aszott kezét. Feléje, ki rongyos ruhájában is hatalmas, mert annyi jósággal áldott, hogy azzal megszabadítja rútságától a bűnt; feléje, aki mégis legjobban hasonlít az Istenhez, mert gondjaiba veszi az éhezők vágyát.

Szántó-vető kezével a négy felső kévét megsimogatta és elszánt mozdulással hóna alá vette mind a négyet. Aztán egy eltévedt kicsi öröm végigfutott arcáján, a falu felé fordult, és lépegetni kezdett lassan, úgy, mint a templomból jövő komoly férfiú.

Az igét, a jelt és az élet kenyerét vitte, hasonlóan egy szent akaratú emberhez, ki a beléje teremtett bűnt minden nyilvánulásában magával hordozza, s mégis az örök jóttevőhöz illőt akar cselekedni.

Mintha új csillagok fényerejét próbálná az Úr, itt-ott megvilágosodott a föld meghajlott háta. És jelezvén éjfélt, nagyot sóhajtott a föld: ezzel a sóhajtással táplálja minden éjjel a meghalt földmívelők visszajáró lelkét.

Szente Mózsi, ügyet sem vetve semmi veszélyre, egyre hagyta maga után a kalangyákat. A hetedik föld borozdájánál mégis keményebb tartást adott a fejének, mert mintha botorkáló ember alakját látná, ki egyenesen nekitart.

Egyszerre megállt a botorkáló ember, csak a szeme csillogása látszott. De erős, rezes hangon nyomban belekiáltotta a csendbe:

– Ki vagy, hé?

Aztán újra megindult, s néhány lépéssel már Mózsihoz ért. Látszott rajta, hogy az idő már jócskán eltőtt tőle, de azért a hosszú gyapjúszokmán legényesen volt a vállára vetve. A nézése olyan, hogy likat égetne a papiroson, a jobb füle tövénél pedig egy háromágú vasvilla mutatott a csillagok felé.

Szente Mózsi abbahelybe megismerte, s már nyelve hegyin is volt az indulatos szó, hogy „a szentyit a vén fejinek, mit bogarász ilyenkor?” – de mégis békességgel kezdte:

– Nézzen meg, s üsmerjen meg, Pali bá!

A pásztor meghunyorgatta szemeit.

– Biza, nem üsmerlek, ecsém.

– Eddig Szente Mózsi voltam, az Izsáké. Kitalálhatta volna, ha fungál még az esze, hiszen sok pipaszárat szúrtam én ennek előtte magának.

– Netene! – tempózott a vénember, s istenesen szemügyre vette minden oldalról – egész merejében hozod is a Szente Mózsi formáját, s csak csoda, ha ilyen rongyosan is nem az vagy.

– Kied is jobban tenné, ha bolygás helyett földhöz ütné magát ilyen vaksetétben.

Némi hivatalossággal felelt a pásztor:

– Ütném, ecsém, de vénségemre pásztorkodásba fogtam: őrözöm a fődeket s ismét az áldást, ami rajtok vagyon.

– Az bajos dolog – ejtette el Mózsi a szót, egy kicsit elsápadott, de a négy kévét még jobban a hóna alá szorította, s hát indulófélben van.

A határpásztor elejébe állott:

– Még egy mákszemet nyughass, Mózsi, mert úgy jő nekem, hogy a darabossa még hától vagyon.

Azzal szúrós nézését a kévékre vetette, s beszédjét csípősre fogta:

– Ugyé, no! Ki hitte vóna?! Hótt híredet kőtötték, de kéntelen vagyok hinni, hogy nem a mennyből szállottál alá.

– Eresszen! Fiam s feleségem várnak – mondta nyersen Szente Mózsi.

Az egyik kévét kötésinél hirtelen megragadta a pásztor:

– Hát ki fődjiról valók, hé?!

Mózsi megvillantotta a szemét, s egy irtó keserűt káromkodott:

– Eresszen, mert ami kenyeret ett, avval marad!

– Az Istennek is tartozom véle, hogy egy szem búza is el ne legyen a határról – vallotta bátran és reszketve a vén pásztor, s a Mózsi hóna alól könyörtelenül kiszakasztotta a kévét.

– Ugyé?! Most osztán a mennybéli szenteket is rakásba gyűttöm! – szaggatta ijesztő hörgéssel Szente Mózsi a szót, s már mind a négy kéve a földön s a vasvilla a kezében volt, s a másik pillantásban már, valahogy találta, a kévékre hullt a határpásztor, s nyöszörögve kapkodott a fejéhez, miből olyan szép piros vér csorgott a búzafejekre, mintha nem vénember, de húszesztendős legényecske csorogtatná.

Mózsi hirtelen tette miatt összeroskadva lábon remegett.

A csend mélyebbre dobta a határt.

Egy szempillantásig megállott a szél is, aztán sajogni kezdett minden búzaszár, és reszketni a fű gyökere.

Hatalmas körvonalakkal, ijesztő gyászosan és félelmetesen, véresen és verejtékezve megjelent az Élet: egyik kezében Szente Mózsit tartotta, ki bűn árán váltja meg az éhezőt, a másikban a vén pásztort, ki vére árán védi meg a más kenyerét.

Ki a hős? És ki a bűnös?!

Ki az igaz, és ki a nem jó?

Így állott egymás mellett és szenvedett egyformán a szegénységnek és a kétrétű igazságnak két áldozata.

Egyik jajgatott, a másik szívét tépte és irtózott önmagától. Aztán magára eszmélt, s a pásztor szíve fölé hajolt.

– Jól szuszog, ó, istenem!, legyen hála! – azzal zsebkendőjével megtörülgette a vénember véres fejét, a négy kévét kihúzta alóla, újra a hóna alá csípte azokat, a falu felé fordult, és lehajtott fejjel megindult, s a bűnt s a jóságot egyszerre vitte magával.

A szél megnyugvás nélkül lebbedezett, mintha reszketne az éjszaka is. Közben-közben erősebb futamok sírva szaladtak.

Ahogy a tarló között, kicsi suhogással és szomorúan tovatűnt a kévét hordozó ember, a csend meghajlott, és ráhajlott a jajgató pásztorra, s mintha titokzatos értelme támadna és nyílana az éjszakának, vallató szavak hullottak véres fejére:

– Hát te ki vagy, hé?!

– Én vagyok a megvert gondviselő, kinek fájdalom a bére. Én vagyok a mások életére ügyelő, kinek kenyérre eresztették jutalmul a vérét.

És jajgatva felállt a pásztor, esetten körülvigyázkodott, a földek végében meglátta az égdegélő tüzet, fogta a villát, s a saját vérére támaszkodva vánszorogni kezdett a tűz felé.

A küzdelmet pedig, ami sorvasztóbb a fájdalomnál is, a véres kévékkel együtt Szente Mózsi továbbvitte. Alvó kicsi virágra, tarló közé hullott búzafejre ha lépett, újra életet bántott, s újra számadásra hívta a sors:

– Ki vagy, hé?!

– Én vagyok a verejtékező ember, aki véremből új kicsi életet teremtettem. Én vagyok a kenyérkereső, aki magzatomért meghasítom a sziklát is, aki vétkezésem árán is szájába adom a kenyeret. Ó, fenséges hideg sors: én vagyok az apa!

A kévéken lassanként egészen feketének látszott a vér.

Végre a földek lábánál letérve kertek végibe ért Szente Mózsi, és végképpen eltűnt a fák között, mint egy fekete gondolat.

Ahogy belépett otthon a csűrbe, megijedt tőle egy gunnyasztó bagoly, s az egyik szarufáról a másikra suhant. Ő pedig megremegett a bagolytól, netalán számon kérné tőle a bűnt. Gyötrődött lelke mélyéig, és erejét kicsinek érezte nagyon. Aztán, egészen megtörve, leereszkedett a csűr földjére, az egyik kévét a feje alá igazította, s mire elsőt szólt a legserényebb kakas, szenvedésébe beleszenderedett.

Reggel kisírt szemekkel ébresztette a felesége:

– Mózsi, Mózsi, ugyanbiza hol voltál az éjszaka? Ó, hogy látlak megint, hiszen egyet sírtam mostanig…

Szente Mózsi fehér és gyötrelmes arcáját megmozdította, s szomorú szemét az asszonyra emelte:

– Én-e…? Csak a tanórokban…

A felesége összeütötte kezeit, s szepegni kezdett:

– Égbelakó Isten, csak nem szúra meg valami tolvaj, hiszen véres a kéve!

Erre felült a szomorú férfiú, maga elé meredett, s csak a fejét hajtogatta:

– Véres-é? Az megeshetik… De estére új kenyeret ehettek.

Aztán Szente Mózsi, szegény, rongyos, búbánatos ember, elékereste a csépet, s könnyes szemekkel verni kezdte a négy véres kévét.

Emésztő virtus

Szívünk s a muzsika kincses két bolond. Rezegnek, mint a sziromlevél, s mégis vihargyőzők, mint a csillag.

E különös két titoknak áldozott Sata Balázs, a legény.

Ivott sűrűn, pedig nem vala korhely, inkább a dísztelen életnek akart színt varázslani.

(A szent is folyton imádkozik, pedig nem fetreng a bűnben.)

Véle ivott a cigány is, mert úgy rendelte. Sándorkának becézte, s ha vétett ellene, megcsókolta.

Egy üveg előtte, egy a cigány előtt.

– Úgy igyál, mintha az árnyékom volnál! – mondta a legény.

Egymásra néztek, poharat emeltek, s úgy egybevágott minden mozdulatuk, mintha vezényszóra csinálták volna.

– Vihar! – rezegte forrón Sata Balázs.

A cigány, mint egyetlen nagy barna szemén, elsírta magát a hegedűn:

 

Vihar előtt szél indul, Anyám furt ingöm búsul.

 

– Isten cigánya, szeretsz-é? – kérdezte Balázs a végin.

– Feleljen a hegedűm – vallotta a cigány. – Mit húzzak, ifi gazdám?

– „Én istenem!” – borult tenyerébe a legény.

Sándorka odahajlott, s nem is húzta, hanem imádkozta:

 

Én istenem, add megérnöm, Kit szeretök, avval élnöm.

 

Balázs felkapta a fejét:

– Ess térdre, ha szeretsz!

A cigány térdre ereszkedett, s fényes szemekkel játszotta tovább a verset:

 

Hogyha meg nem adod érnöm, Én istenem, végy el ingöm!

 

Mint a visszhang, még felremegett a Sata Balázs hangja: „Végy el ingöm!”

Aztán a lámpa hirtelen elhunyt, a legény az asztalra borult, és így sírt a setétben, hogy ne lássa senki.

– Sír… – mondta halkan a cigány, s akkor a Balázs térdére fektette a fejét, s mintha árnyéka lett volna neki csakugyan, könnyei megindultak a csendben.

A bakter kiáltott, és az eget nézte.

A fák virágzottak.

És csend vala szörnyen.

 

 

A szív mégsem hajlott, sem ki nem fáradott.

Apja hiába mondogatta:

– A koldus feleség járom: tégedet nem ökörnek neveltelek.

Mind a nagy rokonság hiába hordta a hírt:

– Ez is elmenne hozzád, s egyedülvaló leány; az is el, s földje jócskán van minden határban.

Csak akkor futotta el a méreg, mikor az egyik vénasszony kibátorkodta:

– Hová lett az eszed, fiam, Balázs?! Hiszen megkezdett fejérnép az immár: van, ki látta, hogy Gábos Anti a testivel fedezte a hold elől!

– Ne többet!! – kiáltott a legény.

Egy félóra múlva Juss Pannáéknál kicsire húzták a lámpát.

A két szép test és lélek, mint két virág illatostól, összebújt.

– Eljősz-e hezzám? – suttogta Sata Balázs.

– Elmegyek hezzád – vallotta forró örömmel Juss Panna.

– Azt beszélik, Gábos Anti megejtett.

A leány elpirultan megütődött:

– Hol az eszed: lenne királyfiú, azt mégsem! Hogyisne! No, nezz oda!

– De akarta vóna, ugyé? – vallatta lázasan tovább.

– Ha azért volt, több ízben is bolond volt.

Sata Balázs megnyugodott, s megnyugtatta a leányt is:

– Hadd el, fordul még úgy, hogy bő vériből kieresztünk.

– Féltlek, s nem eresztlek össze! – aggódott Juss Panna, s azután megölelte Balázst, és a vállát feje alá tette:

– Jere, csillapodj vállamon, édes levendő uram.

A legényen eláramlott a gyönyörök ígérete, s mint a gyermek, úgy kérdezte:

– Szeretsz-é erősen?

Akár egy mákszem leánka, úgy felelt Juss Panna a szóra:

– Mint a galamb a búzát.

– Jere, egyelek meg! – szólt a legény, s a hangja rezgős volt, mint egy legátusé.

A lámpa kialudt.

A bakter kenyeret evett az utcán.

Fákról holdvilág hullt.

S a megpárosultak szíve repdesett, mint a madár, kit etetnek.

 

 

Néhány nap múlva két ünnepélyes ember virágos pálcával bebolygotta a falut, s kipróbált rigmusokkal lakodalmat hívott.

Össze is gyűltek számosan, sokat ádámoztak-éváztak; s amikor éjfélig futott az idő, egy hunyori székely, sejtelmesen pillogtatva, felvetette az illetlen kérdést:

– Hol az újdonsült pár?! Hová lettek?

Biza, odalettek, s egy szekérderéknyi illatos virág közi béfeküdtek.

– Eszük vót!

Aztán illogattak tovább, s jól beosztották, hogy jusson is, maradjon is.

Fényes reggel egy szolgalegény jött, kinek a gazdája csak most kezdett igaziból vigadni.

Illedelmesen jelentette:

– Feljött a nap, gazduram.

– Jól tette, fiam.

– A fű a mezőn.

– Hát hol legyen?!

– Akarom mondani: nem kaszálunk?

– Nem fut el.

Látván a szolgalegény, hogy semmire sem megy, együgyűen beszédet cserélt:

– Hát az évegekben mi van?

– Essővíz.

– Az éjszaka nem essött.

Az egyik megelégelte a fortélyos párbeszédet:

– Ülj le, s igyál, mert hezzád kenek egy litrest!

– Csak azt ne!

– Akkor húzzad máris.

– Segedelmet!

– Ez a beszéd.

 

 

Húshagyó kedden a falu házában peckesen trónra ültek a cigányok. Sándorka egy rúd gyantát az ölibe őrölt. Jóska bá hegyesen fújt a klánétába, mint egy hetvenkedő ördög.

Sata Balázs úgy hozta a feleségét, mint a madár a fiát.

– Táncolj, aranyom, hogy a leányörömeid el ne aludjanak – mondta neki helyben, s maga a léc mögé húzódott a házasemberek közé.

Bezzeg kapós lett nagyon az asszony. De szép tánca közben hordozta is úgy a fejét, mint egy büszke menyét.

Egyszer Gábos Anti is kézhez kapta, s kipirult arccal, a fülihez bújva, örökösen suttogott valamit, hogy az ülő vénasszonyok már megütődtek rajta:

– Ami sok: mégis sok…

Közülök egy titkon átvergődött a táncolók között, s vészes ábrázattal Sata Balázsnak csak ennyit mondott:

– Ha nem ügyelsz, a feleségedből kifogysz.

Sata Balázs elkomorodott, s poharát a házasemberekre emelte:

– Kérjünk nótát nekünk is!!

– Eltaláltad: a házasoknak! – pártolták a többiek.

A táncterem forrón és terhesen zsivajgott. Sata Balázs a zsivajgásban utat tört magának, majd a muzsikások polca előtt megállott, mintha helyben gyökeret eresztett volna.

– Húzd bé! – rendelkezett nyersen felazon.

– Mü fogadtunk, s húzzad tovább! – torlódott arra három is egyszerre.

– Tízszer annyit fizetek, húzd a házasoknak! – hadonászott Sata Balázs.

A cigányok reszketni kezdtek, s elakadoztak a nótában.

Mindenki megállt helyben, mint a csutak.

Szegény két cigány mégis tovább vinnyogott a két parancs alatt.

Gábos Anti csúfondárosan elkacagta magát, s e pillanatban, mint egy tigris, megszökte magát Sata Balázs, és egy markolással a cigányok orra elől leszakasztotta a deszkát, s fejük felett lobbanó erővel a falhoz vágta.

A cigányok ijedtükben hasra bújtak.

Egy pillanatra csenddé fagyott minden vígság.

Sata Balázs csúful elvigyorodott, s a gyülekezet szemébe vágta gúnyosan:

– Hát csak én vagyok, aki nem fél?!

– Hátha én sem! – jelentkezett Gábos Anti rekedten, s nyomban szembeszökött a másikkal. De abban a pillantásban Sata Balázs a bicskáját egy villanással meghordozta.

Ablakon s ajtón, vegyesen, de mind sápadtan, emberek takarodtak kifelé.

Gábos Antit melle körül a vér elöntötte, s a falnak esett.

Juss Panna felsikoltott, s legények fogták fel szép, alélt testét.

S már nagy szuszogva futott két csendőr is.

– Én vagyok a bicskás – jelentkezett Sata Balázs egykedvűen, mintha elvégzett volna immár mindent.

A zsandárok megkötözték, közrefogták s vitték.

Juss Panna felzokogott, s újra elalélt.

És Gábos Antit azon melegiben lepedőbe tették, imádsággal körülzsongták, megszuszogtatták s hazavitték. Szegény anyja olyan igazán siratta, hogy fertály órán túl már nem győzte szusszal. Hanem csak hajlongott, jártatta keresztül-kasul a két karját, és pillogtatott sebesen. Időnkint fel-felkiáltott, mintha ébreszteni akarná az embereket:

– Ne haggyátok, ölik a világot!

– Ölik biza – ismételték az épeszűek is.

– Csorba esett – adott életjelt Csábos Anti.

– Eszin van…! – fedezte fel valaki.

– Egy-két hét, s lábra kap – bízott a más.

Gábos Anti csakugyan annyi vért gyűjtött immár, hogy hivatalosan is élőszámba vették. Szeszélyes ismétlésekkel még nagyokat nyilallott a szíve, de hovatovább alábbhagyott ez is.

Az anyja örömében buzdulva verőmalacot ígért Szent Antalnak. Vízkeresztkor pedig ötkoronást vetett a szenteltvízbe, s szere-száma nélkül csókolta a kicsi Jézust.

Ha leánylátogatók jöttek, Gábos Anti már örökké mosolygott, szemét testhosszában jóízűen legeltette rajtok, s amint kivehető volt, az esze immár többet is megjárt volna.

Aztán ruhát is öltött már magára, s hogy a teljes épülésnek mégis módot adjon, így heverészett. Ha pedig az udvaron megjárta magát a friss levegőn, a kalapját félrecsapta, szerfelett tűnődött valamin, el-elmosolyodott, hol pusmogott magában, hol szemöldeit összevonta. És mindenképpen új jeleket szúrt az életébe, amik mind azt a szándékát támogatták, hogy: a csorbát ki kell köszörülni.

Még nem számította ki, hogy mi módon, de mondogatta sűrűn:

– Ezt majd megkeserülöd.

Éppen a tornácban időzött, amikor Juss Panna illő gyásszal bejött a kapun. Élénk szívdobogással és zavarodottan elejébe sietett, de hát az asszony nem szól, csak nézi szép szemével szomorán.

– Nem haltam meg, látod-é? – kezdte együgyűen a legény.

A félénk asszony meggyűlt életvággyal ránézett, fehér arcát pír verte ki, szép kéthalmú melle megremegett.

– Köszönöm, hogy eljöttél – fogta meg a kezét a legény.

– Miattam szenvedtél, örökké eszemben voltál.

– Hadd el, jó volt, mert érted volt.

– Immár béforradott?

– Béforradott.

– Szépen, ugyé?

Gábos Anti remegve vonta az asszony kezét:

– Jere, megmutatom.

– Jaj, valaki?!

– Ne félj egyet se, mind a mezőn vadnak.

Bementek, s a szoba közepin megálltak.

– Jaj, félek, lelkem… – remegett a fehér asszony.

– Bízd csak reám – szólt a legény, s ingét gombolni kezdte, de ujjai elakadoztak.

– Segíjj rajtam, mert nem fog a kezem!

A fehér asszony feltárta az inget.

– Csak a helye látszik! – nézte a gyógyult sebet, s piros szája, mint meleg szellőben a rózsalevél, megremegett.

– Csak a helye – ismételte a legény, s a beözönlő napfény erős mellén elömlött.

Egymás szemébe merültek mélyen.

– Érted nyertem, érted viselem, nem adnám a világért…

– Értem… értem… be szép…! – gügyögte az asszony, odahajlott, nézte, s aztán a fejét ráejtette, s a szája odahullott, mint a harmat.

 

 

Sata Balázs ezalatt a tömlöcben sínylette napjait. Nyaka megvékonyodott, vére megcsendesedett, sokat nézte a sötét négy falat, s éjjeleken a fekhelyével küzdött.

Miközben a szabadságért való sóvárgása csontig epesztette, üdvösségére fogadta, hogy soha többé bicskát nem vesz a kezébe, egyedül szalonnaevésre.

Felesége hol sűrűbben, hol gyérebben meglátogatta, de nem volt már a régi epedő és őt kívánó, hanem csak panaszkodott, hogy ilyen nehéz s olyan nehéz az élet; hogy az emberek egy része nem tud a régi megbecsülésről, hanem így kérdezgetik: – Hát hogy van az urad a tömlöcben?

– Ne búsulj! – vigasztalta Sata Balázs. – Tudja más is, hogy nem loptam, s nem becstelenkedtem, hanem csak a virtus, az Isten süsse meg a virtussát!

– Gazda nélkül színt hagyott minden, s romlik a ház. Biza, nem tudom, mit hoz a jövő – így szomorkodott a hervatag asszony.

– Csak kiszabadulhassak, aztán rendbe teszek mindent.

– Hol van az még?!

Aztán mégis múlogattak a szomorú napok, s egyszer üdébb színben jött az asszony, s különös ajánlatot tett:

– A házzal kéne valamit csinálni.

– Tán nem eladni?! – elevenedett meg a rab ember.

– Írasd reám, jobb lesz úgy.

– Hát azt mért, te?

– Csak.

– De mégis?

– Benne vagyok, s mégis félek: rokonaid kiűzhetnek, s hova leszek el?

– Azt a felit nem hinném.

– Immár te sem szeretsz – szomorodott el a kétarcú asszony.

– Hát jól van, aranyom: rendelkezem írásban.

Aztán csakugyan írást tett a jegyzőnek, miben meghagyta a ház átírását.

Rá két hétre suttogva mondogatták a faluban:

– Hallá-é, Gábos Anti megvevé a Sata Balázs-féle házat?

– Ugyanbiza!

– Bé is kebelezték saját nevire.

– S hát az asszon?

– Antival összementek.

– Ugyé no! Hol az egyik alól, hol a másik fejül…

– Szegén Balázst javaiból kifosztotta a virtus.

– Ki a virtus, s a fejérnép.

– Gonosz portéka mind a kettő.

Így csalatott meg a rab, mert valahogy csak testté kellett lennie a rút szónak:

– Ezt majd megkeserülöd.

Megváltozott tehát a világ, míg a szegény ember rabsága fogyogatott.

Egyszer aztán el is fogyott.

 

 

Már sötétedett, mire Sata Balázs a faluba ért.

A keresztnél egy vénember szembejött véle, s megállította.

– Változás esett, ecsém.

– Mely irányban?

– Nem sejdíted?

– Mondja bátron!

– Hát a házad eladódott feleségestől.

A sápadt, rongyos szabadult rab megtántorodott.

– Gábos Anti, ugyé?

– Eppen!

Sata Balázs keserűt nyelt, szerette volna felgyújtani az egész falut, de aztán legyintett.

– Azért is muzsikaszóval megyek haza.

A régi cigányhoz benyitott.

– Üsmérsz-e, Sándorka?

– Mintha üsmerném, istálom.

– Tudod-é még: „Vihar előtt szél indul, anyám furt ingöm búsul”?

– Hát hogyne tudnám, istálom! Ó, be elszáradt, édes ifi gazdám!

– Vedd a hegedűt!

Elindultak ketten, mint a sorsnak két árvája.

Az ablak alatt húzni kezdte Sándorka a „viharnótát”.

Bent égett a lámpa.

Sata Balázs bekiáltott:

– Ki van itthon, hé?

Gábos Anti kidugta a fejét:

– Én vónék itthon, hé.

– Hát Juss Panna itthon van-é?

– Nekem itthon, neked meghót – gőgösködött a legény.

– Jere ki, lám! – remegte Sata Balázs.

– Én jóhelyt vagyok.

– Akkor én megyek be.

– Ide ma nem!

Sata Balázs egy mozdulattal marokra fogta a bicskát, és megindult az ajtó felé:

– Békesség! Békesség! – jajgatott a cigány.

Juss Panna felzokogott a házban.

– Ó, szeressük egymást, mind akik vagyunk!!

Sata Balázst a szó és a zokogás megrázta, a küszöbnél megtorpant, a bicskáját elvetette.

– Soha vért nem eresztek – mondta.

Egyenesen az istállóba ment, rabsága előtt itt hagyott két lovát kivezette.

– Ez a tiéd, ülj fel hegedűstől, s kövess! – adta a cigánynak az egyiket.

Lóhátra tette előbb a cigányt, aztán felugrott maga is. Az ablak alá ugratott, s megint bekiáltott:

– Gábos Anti!

A legény kihajolt.

Utolsó szavában is lóhátról szólt a szegény szabadult rab:

– A házamat neköd adom, s egyebemet is mind. Ezen két lovon küjjel. De feleségemnek gondját viseld, s éljetek jóvoltomból.

A legénynek elakadt minden szava.

Sata Balázs a kapu felé fordította lovát, s félig sírva, félig szilajon adta az utolsó szót:

– Merthogy szeressük egymást, mind akik vagyunk, hallgassa meg a szép öregisten!

Aztán elvágtatott cigányostól a sötétben, nem tudja senki, merre s hova, de nem akadt ember, ki látta volna többet őt, sem a cigányt.

Csak a virtus maradt meg drága lába nyomán.

Ecet és vadvirág

Az ember s az idő mindig összetalálnak, mint a keserűlapi saját árnyékával.

Ősz volt, de olyan, amelyik zsidó módra hátul kezdődik. Hideg és szótalan, koporsócsinálásra alkalmas idő. A gyér felhők égre futás közben csak megreszkettek, s már meg is haltak. A földek meghasadoztak: egyet-más gondos állat oda mentett néhány életmagvat, ami mégis kellett kovásznak a jövő tavaszra. A madarak szállásverésre alkalmas fákat kerestek. Sziklán a gyík lapos kavics alá hengerítette tojását, pedig magtalan volt, hanem a kötelességen túl még ezt nem is tudhatta.

A jóknak torkán akadt a panasz, és száraz volt az idő szája, mint a deres erdei tűzhely, hol a fa s az állati csont együtt égett el síró fuvallattá.

Azt mondták: kiütött a béke!

A katonák emléknek vették a regulát, s golyót eresztettek a földbe, ami mégis tűrte őket a hátán, mint a gebe a cigányt.

– Szervusz, jóvilág! – mondta egy mundéros csizmadialegény, s a világért el nem hitte volna, hogy otthon hagyott kedvesét időközben megszállotta a Szentlélek.

Segesváron felül pántlikás vonat állott a mezőben. Egy kormos katona faragott fával etette, s rangos katonák csillagjait hányta a kazánba. És mindenkinek lobbant a vére, mint a tűz, amelyiket vigyorogva gyújt a megérett idő.

Valaki bévonta a napot az égről.

Tamás Vencel ezen megütődött, mert most már a saját kiterített lelkét sem látta. Pedig meglehetős látása volt, mitől sok vitézkedő leánynak tüzet fogott a keble. De ezt a bomlott világot hiába nézte a vonat keleti ablakából: a lényeg nem hajlott elébe, ahogy a leányfej szokott titkos csókra. Mert az asszonyembernek értelem van a vérében, de ennek az időnek sem esze, sem valami szándéka, csak ijesztő, mint a Küküllő fejében a vihar fészke.

Három cigány hozzá ment:

– Le a sarzsival, hadnagy úr!

Tamás Vencel hátravetette a fejét: három sötétséget s három puskát látott. A két csillagját odavetette nekik.

– A médáliát is! – folytatta a három cigány.

S itt már baj látszott, mert Tamás Vencelnek erősen a szíve felett feküdt az aranyérem.

– Ez már a saját vérem, hé! De az ablakon rögtön kihányhatlak mind a hármat.

Csend lett, miben a tüzes vas szaporán vetné a szikrát. A cigányok tudtak jobb időtöltést is, mint kiszállani az ablakon, s azért továbbmentek.

Vencel a mezőbe nézett, s arcán időnként mozdultak a csontok. Csillagok helyett a két ragyogó szeme maradt, ami mégiscsak jó lesz koldusvezetőnek. Később megrándult az ajka, de a szavak, mint éjjel hullott titkos temetési igék, fogai között maradtak.

A vonat hágóra érve megkutyálta magát. Vencel nem szállott le, hogy taszítsa.

– Huszonkét esztendő. Nyolcesztendei jeles diákság. A Piavét megúsztam, s vitézkedtem a halál földjén, mint egy táltos csikó, amelyik álmot ment a hátán. Döglőfélben a legénykacagás s a jóravaló virtus. Élet: likas koporsó, fekete csont.

Udvarhely.

Még ez a bolond vonat sem ment tovább, mert a hunok lovon jártak. Azóta, igaz, eltelt vajegy esztendő, de csak annyi történt, hogy a vasútépítőket szembefújta a Hargita szele. S így maradt ez a hely rongyos szegeletnek a Kelet homlokán, ahol csak az él meg, akinek tartalék esze s duplán mért szíve van.

Vencel másképp mondta, keserű hűséggel:

– Sötét föld, drága föld, hol örökké hason fekszik a titok. Tűznek, víznek édesanyja! Jaj, be jó az öledbe bújni!

Az ég permetezni kezdett, mintha valaki gyakorszitán ezüstport hintett volna a világ végrendeletére. S Tamás Vencel csak egy betű volt a végrendeletben. Talán az ű betű a keserű szóból.

De az anyja mégis sírva ölelte a keblére, mint ahogy a szegény pásztorgyermek mohón szájába kapja a jó búzakenyeret.

– Nem talála-é valami baj, édös magzatom?

– Állok: mint a vas a földben. Feldöntsem-é a világot? – és kifeszítette a mellét, hogy az aranyérem megugrotta magát rajta.

– Ne bajlódj véle, lelkem fiam, feldől az magától is.

A faluban is úgy erjedett a világ, hogy két íródeák sem győzte volna könyvbe szedni. Fogságba esett katonák sűrűn szotyogtak hazafelé: a lábuk vékony volt, mint a mogyorófa pipaszár, s orcájukon púpos a csont, mint a kicsi teve háta. De rendelkeztek, ha kellett, az Úr helyett is, s mondának örvendetes igét:

– Tudunk annyit, hogy embernek sok is.

A cigányok szundítás közben is őrölték a gyantát. Annyi idejük sem volt, hogy megcsókolják a feleségüket. De a falu házában hullott is a vén tapasz, mert járták, mint paphalálkor az ördög, s ittak, mint Szent György napján a reves fa. Aki józan volt, attól tartott, hogy a Picus Elekné cserépfazeka sorsára jut a falu: annak pedig újesztendőre mindig leválik szépen a feneke, s a sok drága étel belészottyan a tűzbe.

Lelkem-istenem, be jól tetted, hogy tréfára fogtad a dolgot, mert ennek köszönhetjük, hogy még élünk.

Álomfejtő vén Pityó Kalári azt beszélte egy reggel, hogy a szentelt viaszgyertya megfeketedett a pap ládájában. De ezt egy öreg szipákoló székely helyette kurtán megokolta:

– Csak a gazdája után igazodott.

Alakítottak hamar bizottságot, de a java mind a góc alatt maradt. Vitéz őrséget is, minek az élére Tamás Vencelt felszólították. Hanem ő nem ugrott neki, mint a bakkecske a leveles ágnak.

– Saját magammal is több baj van, mint egy regimenttel.

Hát jól van, azért nem pityeredett el a falu, mert választottak mást: olyant, aki versenyt ivott az udvarhelyi vén baráttal is, annak pedig tudvalevőleg mindig záporban állott a torka.

– Jóltartva megélünk – mondogatták könnyedén.

Az ember nem tudta: hol, mit szóljon, hogy valahogy vérit ne vegyék.

Olyan nyugalom volt, mint zivatarkor az odvas fában.

A fő igazság az, hogy nadrágos embernek kemény idő járt. A jegyző az odorban aludt, amit a bagoly értelmetlenül nézett a szarufáról. A pap két vidör borát szükségből kiitta, s a hordóba bújt, mint egy hollómadár. De annak sem szabtak vígabb penitenciát, akivel mezítláb verették le a hóharmatot, mert saját maga valahogy járt, de a bolha megfagyott a lába szárán.

És ki-ki béhúzta a fejét, mint esőben a pipe, amikor hallotta a nagy szót:

– Vigyázz, mert béke van!

Jére Miska, aki kétlábú kalendárium volt, földhöz verte ántik sapkáját, de bizon csak nem szólott nagyot, ami rossz időt jelent.

– Tövisbe lépett a világ – jelentette ki.

– Ki húzza ki, te?

– Senki, ebatta, mert a tudós doktoroknak is ördögszőrből van a szakálluk.

A falu tornya már minden reggelre megőszült, s a kakas is tolla közül húzta ki orrát szólásra. Mert a télnek csak annyi esze van, hogy örökké jön s megy, nemhogy fűttőzne valamelyik űrbéli örök tűznél. S így kétféle hideg rázza az embert, mint a csóré cigánypurdé rázza a fejét a jégesőben.

S ráadásul a nyomorúság is setéten szállott a házakra, mint a téli varjú a csontra. És egymásután elszáradott a sok dínomdánom, miből ébredés lett és keserű szó:

– Hé, te, hó: vak ló húzza a világot!

Tamás Vencel is magára vonta a fekete takarót, mint a macska a kecskebőrt, ami benne a szuszt a szája pereméig nyomja. Így aztán mind halványabbra szárította az élet cudar szele. Borzongott, hogy dús értelme kínba s sötétségbe hulldogál, s hogy csontjain vonaglik és izzik minden energia, mint az ezeréves kincs kigyulladt tüze a megáradt vízparton. Naponkint agyonverte magát gondolatokkal, s akár a tömlecbe berekesztett fény, kijárást keresett magának a világba. Minden este sápadtabban nyitotta fel katonaládáját, ahol egymásra borulva sárgultak deákkönyvei, mikben egy másik élet himnusza sírt:

– Tudomány, szép, drága tudomány, aki meg nem csaltál…! Jaj, töviskoszorú belül a fejben! Szomjúság, lélek örök gyehennája! Jaj, szárad a vér, s tetőtől talpig ostoroz a vágy…

Ilyen estéken fekete kéz tevődött a fejére, s valaki sebet nyitott a szívén, honnan vérbe öltözve szavak hullottak, mint beteg testből a küzdő féreg:

– Szerelmes világ, bűvös betűtömjén, feszítsetek keresztre! Vagy ne kínozzatok öleléssel e siralomházban, hol sorvadás az ezüst űr. Szív és értelem: két kínzó angyal piros ruhában, nyílik-e virág még a fámon, vagy önmagamat kísérem a kiszáradásban? Könyvek: rejtelmes szemfedőim, élve betakarjátok a csodát. Drága, fekete diákpenna: rád száradt a vér, pedig írhatnék veled emberi örömhírt. Élet, hívj el, támadj fel, élet!

És tartott ez a kínzás minden téli este addig, míg álmában elsőt mosolygott az anyja. S akkor örökké felhúzta a vén láncos órát, megmaradt erejét a lámpacsőbe fújta, és belefeküdt a mély falusi csendbe.

Reggel mindig megsimogatta az anyja, s öreg Tamás Péter dologkezdés előtt rávetette fél szemét, de egyébként elvétve szólott, s mindig olyan ábrázattal járt, mintha temetésen volna.

Mikor kora esténkint a karcsú lábú kályha mellett apa s a fia összenéztek, abban benne volt a számonkérés és a kétségbeesett sírás az élet után. Az öreg székely csak cifraság nélkül használta eszét.

– Az üdő fogy, de a baj nem.

– Jövőre felmennék az egyetemre.

Vén Tamás Péter harisnyában is értelmesebb volt sok nadrágosnál, s szerette a tudományt a háznál. De ő is a fekete takaró alatt volt.

– Ha mód vóna.

Vencel keserűt mondott, s apának pogányul keményet:

– Akkor alaphiba volt a születésem.

Az ilyen szavakra munkájában kiesett a szú a gerendából, s a fűttőben kínnal süllögött a bükkfahasáb.

S mert álomból és szép gondolatokból még a leánka-madár sem él meg, megfogta apja szerint a dolgot. Ropogós télen otromba bakszánnal erdőbe mentek, öles harcsafűrésszel irgalmatlan fákat döntöttek; vágták, hasították, húzatták. Akkora posztókesztyűje volt, mint egy hajlék, de mégis mindig az ujja hegyibe ütött a hideg, mitől éjjel is sajgott. Napról napra összébb száradott, de azért kitartott, s küzdött keservesen, mint a mókus, ha tévedésből követ rág, mitől a holddal együtt fogy a foga.

Már olyan volt, mint aki tavaszra elveti a bőrt, s mégsem tudott elszakadni szellemi világától. Minden este a könyveit nézte még most is. Sokat olvasott, s dúsan fogott az esze, mint tavaszi erőben fogan a föld. Vajúdott a kínban, s mégis új fájdalmakat és vágyakat ültetett magába. Keserű álomvilágot épített, s a latinból könyvre valót tudott észből, mert egy halott világgal összekötve élni, az a gyötrődésben is öröm volt neki.

Az anyja dugva sokszor sírt érte, mert a világon egyedül ő érezte a fekete angyalt, akivel szédítő tusában állott a fia. Apránként csordultig telt kínszenvedéssel, és úgy járt-kelt, mint egy megostorozott szent gondolat. És elszakadva minden örömtől, sokszor mondogatta:

– Furt emészti magát. Már olyan, mint a halál, pedig be szép volt s be erős bizodalmam.

A télből kifelé állott már az út, de Vencelnek nem hoztak a napok sem sírba fektető szomorú nótát, sem zöld olajágat. A faluban nem volt senki, kinek a szava színben vagy eredő helyére nézve hasonlított volna az övéhez. A pap, ha néhanapján próbát tett nála, a magyar királyságról mondotta el a veres kakas meséjét, s borral itatta, ami már dicsérendőbb szokása volt.

– Igyunk, öcsém, nehogy kiszáradjun a hitünk!

– Minden jó fa kivágatik – mondta Vencel.

– Hosszú életet jósolsz, öcsém.

Még teremtett az Isten egy gyenge vigasztalást: az asszonyembert. Csakhogy ott vígnak kéne lenni, mint a madár, és együgyűen életrevalónak, mint a csintalan kicsi kosbárány. Csalafintaságra pedig éppen nem fogta Vencelt a figura. Vagyis már a bűn sem szerette, ami legényembernél csúfságszámba megy. Az ördög ugyan nem aludt, mert egyik-másik menyecske úgy kerülgette, mint az éhes madár a fagyöngyöt.

Egyébiránt Tamás Vencel a szerelmet is békötött szemű játéknak tartotta, amilyent „bakmacskázás” alatt játszanak a gyermekek.

Ehelyett a Bibliával kesergette magát, s úgy magába szedte, hogy a pap falhoz állítva sokszor hányta rá a keresztet. Vencel sápadtan mosolygott, s keserű igéket mondott:

– Ecetbe mártott könyv.

– Téged, öcsém, csakugyan ecetes sárból gyúrt az Úr – szólott belé a pap.

– Méghozzá csípős szélben – egészítette ki Vencel.

És ez változás nélkül így tartott, aminél a nagypénteki koporsót is jobb lett volna háton tartani.

Házak tetején már elerőtlenedett a hó és csúszás után nagyokat suppant a földön. A patak zavaros lett, mintha millió tapasztócigány belémosta volna a kezét.

De a Tamás Vencel szívében még mélyebbre rágta magát a féreg, fájdalom volt látni, hogy az elméje, mint viharban megrongált napóra, időnként rosszul mutatta a lélek idejét.

– Az én életem pogány szentírás. Az én életem emberi ész és szív tüzes esőben. Az én életem tejben fürösztött nyomorúság. Az én életem eltévedt szikra.

Az anyja urusos asszonyokhoz járt.

– Boszorkányátok emészti – mondta némelyik.

– Vagy gurucsa fogja.

– Inkábbat a nagy ész kínozza, mint a hableány a hidegaszói majort.

– Kenje meg kígyóhagymával a file tövit – tanácsolták neki.

Az orvosságot senki sem találta el, csak Vencel tudta egyedül: a fejét levágni s a szívét kivenni. Csak ennyi az egész.

Húsvétkor csak azt bánta Vencel, hogy nem ő moshatja a Krisztus lábát. Legalább lett volna tekintély túlfelől. De így tőle akármilyen bátran fújhatták: „Hogy az ember vigadozzon, álléluja” – mert az ő Megváltójának bizony elfelejtették a követ elhengeríteni a sírjáról. A nagypénteke keservesen szívós volt, s úgy látszott, hogy addig tart, mint a mesebeli királyfiú lakodalma, minek több ilyen párja ne essék hetedhét országon.

A nap melegétől mindenütt édes teherbe esett a föld. Csak néhány fa gondolta meg a dolgot, s nézte kedvetlenül, hogy a többi egymás után veti a rügyet. A virágok szépen kibomlottak, s velük a messze futó illat, mintha rejtelmes tündérsereg hegyen-völgyön lakodalmat tartana. Új feltámadásban ismét világra jöttek a titkok, hogy semmit meg nem értve gyámoltalanul mosolyogjon az ember, aki csak jött véletlenül, s ha már verejtékében kihullatta magából a lelket, belebotlik a föld sebébe, ami az igazság hűvös temploma.

Tavasz, miben újra megfiatalodott az Isten. Örökéletnek új szava, ami taszít a sír felé, hogy legalább egy fekete pont mindenki legyen a világban.

Tamás Vencel ilyen szép nyílásban mégis azt mondta:

– Az ember legnagyobb ballépése a születés: s azt sem ő teszi jóvá, hanem a halál.

Az ilyen gondolat egyéb teremtett állatra nyilván nem vonatkozik. Mert csak az ember az a féreg, aki előre tudja a halált.

A kutya mégis értelemmel ült ki a napra. A tyúkok berzenkedve fürödtek a friss porban. A csűrök tetején már arasznyira nőtt egy-egy lapos fűszál, minek a tövét időnként peckesen vizsgálgatta a madarak rossz hírű lánya, a szarka.

A leánka-gyermekek porból kását főztek. Miután valamelyiknek a lakodalmát lejártatták, egyik-másik lapos kőnél nagy csiricsáréval sárpuskáztak, s hegyesen kiáltották a segítő verset:

 

Kukuk Máté szólítsd ki, Békalikból toszítsd ki.

 

A legénkék a vér tempója s egyéb elütő tulajdonságok szerint külön nyájakba verődtek: egy részük mezgés fűzfavesszőt vágott furulyának, mások bürökpuskával szípatták el a béka orra elől a vizet, a többiek megint bodzafa puskával mesterkedtek, s olyanokat lőttek, hogy füstöt vetett a markuk.

Csak a Tamás Vencel feje lógott ki a nagy virágoskosárból. Búbánatja s hervadása miatt a dongó nem állott meg egy kicsi sírásra, a virág sem sötétedett meg egy árnyalattal, sem a levelekből nem lett fekete csipke. Mert a nagy elrendezésben minden önmagáért volt.

Hanem a koldus is gyakran él templomi levegővel. Vencel is ilyenformán élt a tavasz nagy cicomás vetett ágyában. Éjjelenként fiatalon kaszált szénában aludt, minek az illata rokon az élet kívánásával. Új erők és kincsek gyötörték. S még jóakarattal sem volt semmi remény. A sovány föld munkájára vettetett irgalmatlanul, pedig ahogy a mártír esküszik az eszmére, úgy esküdött volna ő is, hogy a helyén nagy hiányjel fog állani a szellemi világban. S azért mégis, ismét és ismét, makacsul rázta a fejét, hogy ő nem marad a falunak időnap előtt elhervadó szolgája, hanem lesz a tudományért harcoló legény, s nem olyan torzs, mint a legtöbb, kiket a tulajdon forró ereje száraszt el.

És ilyen tusák végén mintha két sátán vette volna a keze közé. Az egyik gúnyosan legyintett:

– Elpusztulsz, mint a béka a savanyú tejben.

A másik kevélyen biztatta, ahogy egy részeg bicskázót szokás:

– Vágj neki a világnak!

S lett volna ez utolsó cseppentett méreggel kiírva, úgy is ráborult volna, mint az éhes zsellér a penészes kenyérre. Szemei szúrósan villantak, izmai ruganyos acélként feszültek, és hittel mondta:

– El, el! Belé a világba! Új fényt a többi fényhez, vért és erőt, ami másnak is vesse a szikrát!

De a madárrepítésnek is alkalmas idő kell. Ezért nem lett volna jó hirtelen nekiugrani a világnak, mint vak koldus az ároknak. Hanem megállapodott abban, hogy felmegy a Bükkösbe, s mialatt vágja a kaszajfát, kieszeli, hogy s mint. De azt már akár szentírásba is teheti Lukács, hogy ő a maga meséjét kétrét görnyedve is megírja.

Másnap elment a havas szája felé, ami minden másodnapon zúgva szüli meg az idő haragját, s ahol az illat erejében a lecsapott mennykő is kiadja a szuszt. Napbúvás lett, mire odaért. Néhány hatalmas bükkfa oldalán elmosódva látszott az apja neve, mintha valami sáros lábú, részeg bogár járta volna meg a barna faragást. Közel a szikla alatt forrás bugyogott: benne fürge kárászok futkostak, s mindegyik hátul húzta hosszú lábát, mint vékony fekete húrt, amin éjjel-nappal muzsikál a forrás. A sziklán moha szunnyadt, s felette néhány kakukkvirág lila kelyhe ásított.

Az egyik fa tövéről ágat-bogot s miegymást eltakarított, s már estére olyan kalibát rittyentett oda, mint egy májusi Szűzanya-oltár. Puha rügyekkel a földjét kirakta, s világlátott katonaköpönyegével gondosan letakarta. A királyleány is duplájára szépült volna reggelig rajta.

Lassankint és titokban setétbe bújt a csend, és olyan kényes lett az erdő, hogy sem állat, sem levél hír nélkül meg nem mozdulhatott. A holdnak, mint valami csodakenyérnek, felét már megették a mennyei lakosok. A másik fele, ami jobb híján szegény szűzleányoknak maradt, futás közben itt-ott belesett a fák tövére, s az árnyékok s lehullott fénymezők az ő járása szerint hajlottak, nőttek, fogytak, mintha menekülő tündér szárnyából ezüst tollak hullottak volna.

Mint egy izzó, tusakodó szikra a fekete csend fenekén, Vencel úgy ült a kaliba előtt. Ült, és nem érzett magában sem vért, sem vágyat, csak beleesett a fölséges, nyugodt mindenség erejébe, ami már nem is volt erő, hanem értelemmel és érzéssel hozzá nem férhető örökkévalóság. És ebben a bűvös csendben, széles és mérhetetlen titokban része lett a kozmikus életnek, amint része a fa, a hajladozó és megszűnő fény, a gagyogó forrás, a sötétbe hullott csillag, a csend és mindaz, ami van öröktől fogva. Egy és azon ölben nyugodott, ahol a porrá szétesett szív, amelyik megszabadult minden kíntól, ahol a madár éneke, ami csak megzendülő árnyéka az illatnak, ahol a gondolat, ami lebeg a csillagok szeme előtt vagy fájdalmasan felzúg a viharban.

Ő volt a tulajdon hatalma alól felszabadult ember, az öröktől való időnek egy csepp íze, a mindenségnek önmagát megalkotó értelemszikrája, az ösztönös élet és mindenekkel egy vég felé haladó Törvény betűje.

Amit mondott, minden világrajöttek helyett mondta:

– Ahogy hozattam, vitessem azon egy akarat szerint. Lobbanjak fel, mint a tűz; legyek falevél, ami elszárad az eső és fény utáni vágytól. Vagy változzam egy szikrává, ami az égből fut a villám szekerén. Amire jöttem, úgyis elvégzem azt, mert teremtettem a céllal és feladattal együtt, mint minden ember, s mint a rög, s mert vagyok örökkévaló és parányi szikrája a kormányzó titoknak, kit mondunk Erőnek, ki van a mennyben, forrásban, csendben, földben, harcban, szívemben…

És olyan átmenettel, ahogy őszbe megy a nyár vagy éjszakába a fényes nappal, elaludt a kaliba előtt. S reggelre ráhullott az idő ezüst könnye: a harmat.

A madarak előtte ébredtek, mert azok álmukban is lesik a hajnalt.

Mikor a szeme kipattant, a kaliba tetejéről egy rigó szembekacagott vele.

– Szervusz, fürge pajtás! – mondta Vencel, és olyan volt, mint egy hamar barátkozó, tiszta szívű gyermek. A rigó feleletül kettyentett, s nem lévén egyéb megbeszélnivalója, vígan tovarepült.

Az erdő dallal hívta a reggelt, ami jött is már, mint egy végtelenséget betöltő fényrózsa, minek valahol izzó lávában van a gyökere, s ami mégis buja illatokat hoz eledelül a világnak. És a színes dalban újra gügyögni kezdett az élet, s megint mondta egyenletesen a nagy Világ rejtelmes meséjét:

– Egyszer volt egy szegény Isten. Árván és szomorúan lebegett valahol a tüzek felett, mert nem vala neki sem apja, sem testvére, csak a nagy titokzatos értelme, minek hatása nem volt. S végtelen idők múltán megteremté ezzel a világot, benne embert és minden élőket. És lőn gazdagabb minden királyoknál…

Tamás Vencel pedig e mesében új küzdelemre vetkezett: olyan fának állott, minek gyermekkorát talán a nagyapja is alig érte. Mikor harmadszor törülte meg a homlokát, a nagy fa mégis keletre dűlt, s mintha száz esztendő álma roppanna össze pillanat alatt, irtózatos erejétől mozdult a föld. Aztán hasította volna, de cudarul szíjas volt a fa, s még később sem igen lett engedelmesebb, pedig feszítették olyan hasítószegek, mint egy-egy erdei szörnyeteg fanyelve.

Mondják, hogy a baj nem jár egyedül. Evégből délfelé belétörött a bot nyele.

– Ejnye, az irgalmát! – mondta a rigmust Vencel a bajra, s csak kerülgette a fát, mint a hangya a pásztor bogos pálcáját. Tiszta hiába vakargatta a fejét, mert más megoldás nem látszott, mint egy vastagabb fúrú végett az esztenára menni, ami csak az erdőszélen guggolt a mezőben.

Olyan negyven körüli asszony volt a majorné, de jó erőben, hogy holmi heptikás úrfélét a bokájához vert volna. Szapora dolgú, legényeket megsajnáló és mértéktelenül szíves.

– Egy csupor édes zsendicét, úrfi!

Vencel nyomban elfogadta, mert az ilyen asszonnyal félős ellenkezni. S maga az öröm is megkívánta, mert ahogy a kedves majorné mondta:

– Ilyen vizitálás gyéren esik, mint a farsangi fiadzás.

Tamás Vencel alig sem volt tátott szájú legény, mégsem vette nyomban észre, hogy az oltóskád mellett, egy fejőszéken cigánylány üldögél, ki ugyancsak zsendicét fogyaszt. Pedig a lány fiatal volt, ellenséges embernek is szép, buján termett virág, s még betegen fekvő férfiembernek is orvosság. Igaz, hogy jelentékeny cigánygőggel. Szeme járása s szája után véve, étlen s szomjan is a csókot kívánhatta, mint kicsi fekete vadmacska a húst. Egyhuzamban sokáig nézte Vencelt, és látszott, hogy mértékre teszi. De tehette, mert Vencelt korántsem fogta a figura. Inkább a botszerkesztésen járt az esze.

A majorné jóízűen eresztette el. Utána csak azt mondta a cigánylánynak:

– No Évike, evvel az eggyel összecsombolyodni: azt mán hínák valaminek!

De Évike nem szólott, az ártatlan, csak kiállott az ajtóba: erre is nézett, arra is nézett. S mégiscsak azt látta, hogy Vencel egy csapáson betér az erdőbe, s hogy körülötte reszket a levegő.

A juhokat nagy berrgetéssel fejésre hajtották: a majorné a lészaajtóban megkuporodott, s néhány értelmes húzással egymás után cseppentgette őket.

Az esztenában csak Évike maradt, s véle az ördög piros olaja, a vér. A deszkák hasadékján sok hosszú fénypántlika hullott a lába elé: ezeken járt, mint cifra légy a fényes kardon. A fali szeplős tükörbe mohón belekacagott, a haját is egy rázással kibontotta, majd éhesen lenge ruháját is a mellén. Olajbarnán és dúsan kitelve derékig látta magát:

– Így vagyok a legszebb!

S így valóban szebb volt. Legényembernek merőben édes veszedelem, ami kezdődnék azzal, hogy a vér megugraná magát, s a látás táncot járna.

Künn valami koppant, de csak finoman, mint amikor csók szelétől hajtű koppan a földre. Nyilván vaksi szarvasbogár botlott meg az esztenában, de Évike mégis betakarta magát, mint eleven szenet szokás a szél elől, és nyomban kiugrott az ajtóba. S valamit tett fel magában, többé vissza sem jött.

Ez idő alatt Vencel az erejét s az eszét kétfelé választotta: az egyik a fára hullott, s csak a haja lebbent hajláskor utána, a másik pedig irgalmatlan vágyódás tüze mellett a jövendőben tévelygett.

– Se Istenem, se Jézusom ne legyen, ha megretirálok! Kölcsönpénzen is beléugrom a világba, ad a pap. Követ hordok, vagy valami pénzes szamarat pótvizsgára tanítok. Akármit, csak az egyetemi esztendőkre pénzem legyen. Mert csupán az átok kedvéért nem szottyantok olyan kedvet, hogy tulajdon erőmbe itthon beléfulladjak.

A háta megett csendesen megroppant az ág. Máskor figurázó róka roppantja így, ha kecsesen hangyabolyt ugrik.

Jelenleg Évike volt.

– Egyem meg az úrfit, be útban vágja a fát! – kacagott derűsen, ahogy kacag a vágy a vérben.

Vencel némileg bosszankodott, hogy a csintalan fekete vendég ilyen röppenéssel kezdi. S csak hidegen gúnyolódott:

– Éppen itt mene el egy körmenet is.

Évike még közelebb jött, majd egészen közel, s egy bokréta hegyi nárciszt a Vencel orra alá tartott.

– Nem káprádzik tőle?

– Nem, s kivált nappal.

Hanem Évike mégsem állott tovább, inkább fortélyos volt és makacs. S csakugyan addig ilyen szó is, addig olyan szó is, amíg szépen letelepedtek egymás mellé, s füstre kaptak mind a ketten.

– Hogy híjják? – kérdezte Vencel, de csupán azért: hadd lám, mire mennek.

– Pintyi Évinek, de anyám után – incselkedett a vadvirág, mire Tamás Vencel élénken a szemébe nézett, mert a környéken sokat beszélték, hogy Pintyi Évi akit akar, csak megnézi s aztán játszva veszi le a lábáról. Tudomás szerint onnan nyerte bűvös erejét, hogy két cigánylegény közötti virtusból jött a világra. De csakugyan volt is olyan különös szeme, mint valami ritkaság: az ember tisztán látta magát benne, s méghozzá úgy, mintha tűzre volna vetve. De ahogy mindennemű szemösszeakasztást biztosan győzve kiállott, úgy a mostanit is.

Azután már csevegett:

– Ez a favágás hitvány mesterség. De én tudok magának szebbet is, jobbat is – s már a Vencel füléhez hajolt, hogy a szája érte is alig, s forró lehelettel valamit súgott. Vencelnek láza lett tőle. Néhány pillanatig ingadozott a megvetés és a kívánság között, azután a fogát összeszorította, és érezte, hogy mint szokatlan nagy esőcseppek, kövér betűk hullnak beléje, miket egy keserű ördög életdús értelemmé rak össze benne.

– Bezzeg érted a módját! – mondta.

Évike ismét kacagott: hosszan, édesen, mintha dús vágyvirágok nyílásának örvendene. És vért háborgató szemjáték után megharapta a száját, s hirtelen végigfeküdt a földön. A nárciszokat Vencelre dobta, és színesen, nagyon halkan dalolni kezdett:

 

Tarka madár az ágon, Szép cigánylány a párom, Kutya legyek, ha bánom…

 

Csintalankodva játszott a lábaival, s a gondolata párját még halkabban dalolta, egészen buja lehelettel, mintha meleg illatban fulladozna:

 

Reákaptam a nyáron, Véle élem világom, Az én kedves, Hej, be kedves világom…

 

Vencel nézte, a lábától a fejéig mindenütt nézte ezt az asszonyi gyümölcsöt. És érezte, hogy az édeni Ősanya virággyökérből font ostorral veri őt, ami fáj, mert a vér forró rabságába taszít; de ami jó, mert tele van a gyökér ki nem bomlott illatokkal. Szomjúhozott, kifeszült minden idegszála, s mégis konokul, sápadtan állott meg a csodapatak előtt, miben az élet íze tűzzel keverve előtte folyt.

Körös-körül dalolt a madár, csend takarta bé őket, és a napfény bő erőt és sok vért adott annak, aki vigadni s élni akart.

Tamás Vencel mégsem volt több, csak egy fájdalmas, izzó pont a soha meg nem szűnő érzelmek viharában: a vér harca a vér ellen.

S akkor Évike hirtelen felugrott: futott, futott és a leveles ágak között bebújt a kaliba ajtaján. Bent sokáig suhogtatta a leveleket, aztán a köpenyeget félrehajtotta, arcát a hűvös lombokra ráfektette, és csend lett. Később sóhajtás, egy-egy szisszenés és megint ének, de csak olyan erős, mint egy felindult ember lehelete.

Vencel a fák között belesett a levegőbe: egy ecettel öntözött bimbó sorsát érezte, amelyik leszakadni készül a világ fájáról, mert láthatatlan férgek álmukban is rágják. A vére fanyar, a mellében égető tűz, a torkában alulról öntött méreg és sűrű, sok fájdalom mindenütt, ami rajta keresztül beléömlik a kék levegőbe. A sírás megváltotta volna, de csak torkáig jöttek a könnyek, s onnan megint visszamentek. És ebben a vergődésben, mint örökké viruló igazság, kinyílott előtte az élet, az ember hatalmán kívül álló tarka tenyészet, s meglátta annak el nem rothadó magvát, ami forrása minden levésnek, ami egészséges és szüntelen értelem, mert az ősvilágból eredő, s ami hatalmában is türelmes, mert rajta nyugszik millió évek temérdek esztelen cicomája.

Ez a cigánylány tökéletes jelkép. Megteremtett és azonképpen megmaradt ősigazság: ösztön, vágy, kacagás, új életek szép töve, törvény szavára pompájában kinyíló embervirág.

Percekig magába esett. Forrt, vajúdott. Az agya izzott, ereje nőtt. És egyszer felállott, s kifeszítette magát.

– Teremts újra, Isten! Legyek csak férfiú, akit szolgál asszony és állat, aki benépesítem erőmmel a falut és a várost!

A kalibában megint suhogtak a lombok, mintha fagyott selymet puhítana valaki. Évike kidugta a fejét:

– Kukuk! Ez az én házam! – mondta, és játszani kezdett a hajával, amit bent reszkető ujjakkal újra kibontott. Tamás Vencel feljajdult, mintha tűzbe lépett volna, mert ilyen fejet még csak egyszer látott életében: egy éhes, vad olasz leányé volt, kivel Santa Luciában együtt itta meg a Piavéhoz kiosztott fél kupa rumját. Az a halálra készülő élet orgiája volt.

– De ez mi lesz? Drága Isten, ki állasz a férfiak pártján, ez vajon mi lesz?

Fájdalom, emlék, valóság és titok egyszerre kínozták.

– Most, ha volna bor, sok bor, erős bor: eltemetném a világot, s ezzel a vadvirággal ültetnék a sírjára violát.

Odament a lányhoz, és lehajolt hozzá, egészen az arcához.

– Inna-é velem bort, sokat, sokat?

– Hej, három éccakán keresztül is, ha maga itatná – mondta Évike, s közben megrándult többször is a szája.

Felettük sas keringett, és kevés szünetekkel kínos, hegyes hangon vinnyogott. Évike csillogó szemekkel a lombokat puhította, s a köpenyeget igazgatta.

– Jöjjön bé, mert megeszi a sas! – mondta édes együgyűen. – Adok szállást magának.

– Csicsergő, bódító boszorkány! – mosolygott Tamás Vencel, de nem akarta megcsókolni sem a lányt, csak égette és kínozta magát.

A sas már a fák tetejénél húzta a nagy karikát. Egy nyúl sietve a ledőlt fa alá futott, s hallani lehetett, hogy ijedten lelkendezik.

– Szép cigánymesét mondok, ha béjön – vette csalogatásra Évike, és simogatta Vencelt: a keze puha és meleg volt, s belőle láthatatlan sugárban illatos vér futott a legénybe.

– Szép cigánymese… – ismételte Vencel, s már bújt a lombok között. A fejük összeért, de nem szólottak, csak a leheletük mélyebbről jött.

– Nagyon kívánom a mesét, kezdje szépen, lassan.

Évike megfogta a Vencel kezét, és a mellére tette, ami ruganyosan, nyugtalanul pihegett.

– A mesét, a cigánymesét!

– Így kezdődik – mondta kicsi gőggel a leány, s egészen odahajolt a legény arca fölé: a szeme mint két fekete csillag, amely szítja a férfiú erejét; a fogai mint kivirító patyolat szirmai a csókra vágyó szájnak.

– Hát ilyen a cigánymese? – sóhajtott Vencel, és szerette volna, ha valaki jeget tesz a homlokára. Nézte, hogy a puha félsötétben egészen föléje hajlik és mosolyog a lány: a haja éjjeli szín, és dús melegen omlik a levegőbe, s a vége az arcához is ér. A dereka vékony, talán izzik és remeg; a ruhája: lenge piros köntös reáfeszül, s a bőre, amíg befut a köntös alá, barna, mint a jó búzakenyér; és azontúl?

Ej, ott sem lehet más!

– Mondd a mesét, te feketerigó! – és behunyta a szemét.

Új illatok úsztak forrón a légben, s már égették a ruha alatt is a bőrt.

Pintyi Éva megérezte a maga diadalát, s már távolság nélkül mondta a szót, csakúgy, amint mondaná cigánylegényeknek.

– Te, te vagy a király, akit beléveszek a mesébe.

– Mondjad! Szépen, színesen, hogy ez legyen az ősleány meséje.

Évike suttogni kezdte:

– Eccer vót egy király, erősen szegén király, aki kalibát épített messze a falutól, s aki vágta a fát, s így várta, hogy elkövetkezzék az ő országa…

– Mondjad tovább, lassan, szépen.

– Ha szeretsz, mondom.

– Szeretlek, mondjad!

– S csak búslakodott a favágásban, mert senki sem ment arra, hogy megmondta vóna neki: hol s merre van az ő országa…

A haját megpuhította, s jobb válláról lehúzta a köntöst.

Vencel megfogta a kezét, erősen és melegen.

– Be szépen mondod, ez az én mesém lesz… Csak mondjad, mondjad!

– Ha még jobban szeretsz, mondom.

– Nagyon szeretlek, mondd!

Évike folytatta. Kicsit éneklő hangon, de édesen s némi gőggel, mintha ő volna a világ közepe.

– Eccer osztán mégis jött egy leán, szép ifiú leán, aki virágot hozott a szegén királynak. S akkor csak a halovány orcájára nézett s a szomorú szemébe, s már tudta is, hogy mi epeszti, mi hervasztja a királyt.

Ismét megállott: pihegett, gyengén, bő lehelettel, s a köntösét a másik válláról is lerázta.

– Most a legszebb. Már egészen az én mesém, mondjad, mondjad!

– Csak úgy, ha vadul szeretsz.

– Úgy szeretlek, csak mondd! Jaj, mondjad, szeretlek.

Szellő sem mozdult, sem bogár a levél alatt. Csak az erdő lelke egyedül.

A leány az arcához hajolt, és külön lehelt rá minden szót. De ösztönös fordulattal magát vette a mesébe.

– Virágok között háltam az éjjel.

– Rajtad az illat, érzem.

– Lángot ettem, amikor hasadt a hajnal.

– Benned a tűz, érzem.

– Harmatot öntöttem egy forrásba a reggel, és levetettem a ruhámat egészen.

– Csináld meg holnap is, hadd lesselek meg egy fa mögül.

– És megfürödtem a forrásban, és forró lett tőlem a víz.

– Forró lett tőled a víz…

– S így jöttem el hozzád ruha nélkül, hogy legyek a legszebb…

– Jaj, megtikkadok, mondd a mesét!

– Mit akarsz tudni? Megmondom neked a meséből.

– Csak azt mondd: hol és merre van az én országom?

– Itt vagyon írva rajtam: nézzed, olvassad!

Megrázta a fejét, és egyenesre térdelt. És mondta ismét: s hatalom, gőg, vadság és mámor volt a szavában:

– Itt vagyon írva rajtam: nézzed, olvassad!

A kicsi kaliba kiszakadt a világból.

A vér áradott, mint ahogy terjed a tűz.

– Reám írta valaki a te mesédet. Nyisd ki a szemedet: nézzél, nézzél!

Vencel felkapta a fejét, s szinte ordítás futott a torkába, mert mintha meleg vért öntöttek volna reá: a cigánylány derékig ruha nélkül, szomjasan lihegett előtte, s ahogy mélyen lélegzett, hullámzott a melle s rajta a két gömbölyű, élő bimbó, mint nagy, csodás búzaszemek, ha a vihar szele jött.

– Szeressél, szeressél!

Vencelnek eltorzult az arca a tusában. Teste megvonaglott, vére rohanó ár: erdő, világ és minden homályba hullott. Borzasztó erővel robbant a vágy, s mint a tüzes üszög a viharban, a lány felé lendült, s összegyűlt ereje lángra csapott:

– Szeretlek! Jajj! – és hördülve visszaesett.

Az illat megdermedt, a meleg meghűlt.

Évike eltakarta a mellét.

– Jaj, úrfi, édes úrfi!

– A fejem, vizet, hideget, meggyúl, most meggyúl a fejem!

A leány rémülten magára kapta a ruháját, hamar kibújt, a forráshoz futott, zsebkendőt mártott bele, s a tenyerében is vizet hozott. Közben sajnálkozással és kicsit-kicsit szemrehányással mondogatta:

– Milyen is az úrféle, még ilyenkor is baj éri…

A víz sem szüntette a fájdalmat. Csak égett, s még jobban égett a Vencel agya. Kijöttek a kaliba elé, a levegő miatt.

– Jaj, én félek! – szepegett Pintyi Évi, mert üveges volt már a Vencel szeme, arca torz, de mindenütt forró, s az öklével ütötte a fejét:

– Nem látok, csak vizet, piros színűt: vér, hideg vér. És látok jeget, ijesztő jégcsapokat, amik az ég felé nőttek…

– Azok mind fák, úrfi, édes úrfi, ne legyen beteg.

Sehol senki sem járt. A nap csak ölnyire volt a földtől, s egy-egy levél feléje fordult.

– Mi lesz, istenem!, istenem!, mi lesz most?! – remegett Évike, és ült viaszszínben a legény mellett, aki már nem is szólott; csak az arcán változtak a vonások, s szemében dagadtak meg a piros szálak.

Egy kicsi madár melléjük szállott a fára, és énekelni kezdett.

Vencel az egyik ujját felemelte, mint egy csendre intő apró gyermek.

– Pszt…! Jön valaki, jön, jön… – és mosolyogni kezdett.

A leány térdre állott: nem jön senki, csend van, mély erdei csend. Csak a madár énekel.

Vencel ismét felemelte az ujját:

– Pszt…! Már itt van: férfiú, csontos, a kezében diófából kupa.

Évike reszketni kezdett:

– Az Atyának és Fiúnak… Mi lesz, jó istenem, ó, istenem!

Tamás Vencel s a kupás férfiú már szóba állottak egymással.

– Mit hoztál a kupában?! – kérdezte suttogva a kínszenvedő legény.

– Orvosságot, s ha megiszod, nem leszel beteg soha.

– Mi a neve?

– Ecet.

– Tartsad, hadd igyam.

– Tartom: igyál.

– Bogár van a kupában!

– Dehogy, csak magadat látod benne!

– Itass hát!!

– Igyad, mind igyad! Jó, ugyé?

– Jóóó.

– S te ugyanbiza ki vagy? – kérdezte ivás után Vencel.

– Én a világhíres doktor vagyok, a nevem: Halál – s már ment is tovább, ágak között, patakon át, hegyeken. Mert még sokan voltak, kiket gyógyítani kellett. De Tamás Vencelt nagyon megszerethette, mert sok ügye-baja között is befejezte a cigánymesét, mondván mentiben:

– És vala egy vadvirág az ő jutalma, és nem vágá tovább a fát, hanem béjutott az ő országába. S pedig élt csak annyit, mint a szarvas.

Pintyi Évi felugrott, mert nem nézett rá többet a legény. És dideregve bujkált fa tövéről fa tövére a falu felé.

Egy pásztor a forráshoz ment, s látván a virágot, megkívánta, de nem volt szíve felébreszteni Tamás Vencelt, hiszen ahogy távolról látta, mosolyogva aludt, s találgatta is az álmát:

– A jövendőről álmodik nyilván, nem háborgatom.

Másnap a komisszió kiszállott az erdőbe: Vencel harmatos volt, szép és nem háborgó.

Estére már szepegve mondogatták az asszonyok a faluban:

– Tamás Vencelnek vér futott az agyára, fenn a Bükkösben.

– Jézus Márja! – és mindegyik halovány színű volt, s a kicsiruháját a szeméhez tartotta.

A pap térdre ereszkedett a nagy feszület előtt, de torkán akadt az imádság.

És a zsámolyról letörölte a könnyet.

Vén Tamás Péter meggörnyedt, s temetésig öt esztendővel öregedett. A felesége pedig halálig kereste a fiát. De mivel nem találta, hát ő is öttel megöregítette a csonttá száradt Tamás Pétert, megtérvén fia mellé az örök földbe.

Pintyi Évi néhányszor felijedt álmából, s aztán újra nézte magát a tükörben. De annyi örökre megmaradt, hogy kedvenc virága lett a hegyi nárcisz.

Ördögváltozás Csíkban

Valamelyik farsangon Csíkszentmihályon megbicskázták az ördögöt: meghalt azonmódúlag, s angyal lett belőle.

Így aztán egész Csík ördög nélkül maradt, ami mégis suta állapot egy ilyen híres országban.

Jámbor atyámfiai tudván, hogy sötétszínű dolgokban mindig gondja van az Úrnak a Küküllő s az Olt vidékire, a pótlásban nagyon hittek, s nemhiába. Mert történt, hogy egy havas vihar után magához rendelte a Gondviselő Szent Habakukot, s így szólt neki hidegen:

– Állítsd elém Durumót!

Durumó a leghíresebb ördög volt, s szerfelett eleven vérű, hiszen híre járt az egész pokolban, hogy szép feleségét, ki rútul egy vámossal megcsalta, csóréra vetkeztette s beléölte a Szent Anna-tóba.

– Szolgálatra béosztottalak, s Csíkországban leszel halálig – rendelte neki az Úr.

– Nagyon jól van – mondta az ördög, s nyomban belészökött az űrbe, s mint egy fekete macska, Felső-Csíkban talpra esett a földön. Vette az irányt mindjárt Madaras felé, s ahogy jóreggelre a végibe ért, hát csontos ábrázatú székely jő szembe véle. Szúrósan egymásra néztek, s továbbmentek, hanem igen feltűntek egymásnak, s nem tudták megállani, hogy néhány lépésről vissza ne nézzenek.

Az ördög elvigyorodott, a székely csúfságnak vette, s belékötött.

– Jere visszábbacska, te rusnya béka!

– Hehe – kacagott Durumó, s már tellegette szőrös lábait arrafelé.

– Ember vagy-é, vaj mi a kecskebéka? – kérdezte a székely.

– Örmén vagyok – hazudott a csúf.

– Bizonyosan a füstről jősz – csúfondároskodott a másik.

– Én jövök, s te hova mész ilyen ékesen? – felelt tömötten az ördög.

– Gyónni indulék, s neked sem ártana, ha belsőd is ilyen ijesztő.

– Jere hát! – állott rá a ravasz, s már aprítottak a csikorgó havon.

A székely csak pislogtatott arra hunyori fél szemével, s mondogatta magában: no, nézz oda, ez az örmén éppen olyan, mint egy kan ördög.

– Hiszed-é az idvességet? – kérdezte a templom előtt az ördög.

– Hogy a békába ne hinném, tán avégből romlottam ide.

– Én nem hiszem – ellenkezett a másik.

– Heába is hinnéd, úgysem idvezülsz.

– Ha akarnám, igen.

– Biza nem, mert ha ilyenekkel töltenék meg a mennyországot, akkor nem hínák úgy.

– Hát hogy?

– Éjország.

Az ördög már látta, hogy bajos dolga lesz ezzel a székellyel, azért bolondul rázni kezdte a fejét, hogy frissüljön az esze.

– Mit csinálsz? – kérdezte ámulva a madarasi.

– Meleget fejlesztek.

– Bolond is vagy, látom.

– Hát te mi vagy?

– Én székely vagyok.

– Hunn-eredék, ugyé? – kacagott tudománya mellett az ördög.

– Nem eredék, hanem ember, te bolond.

A szenteltvíznél megmártotta az ujját a csíki ember.

– Üsd belé te is! – tanácsolta társának.

– Én nem tudok úszni – húzódozott a gonosz.

– Monddsza a papnak, mert ő egyszeribe megtanít.

A gyóntatószék előtt egyezkedni kezdtek.

– Menj te előbb! – mondta a székely.

– Mennék, de vizsgálatlan még a lelkem.

– Nohát, láss neki! – biztatta az atyafi, s azzal bement a szentillatú fülkébe. Sokáig suttogtak. Az ördög hegyezte a füleit, s hallotta jól, amint a pap korholja a székelyt, s a lelkére köti, hogy a feleségin kívül a többi asszonyembertől férhessen el.

– Fogadom a jobbulást – fejezte bé végre, áhítatosan jött, de nem tudta megtagadni magát, s az ördög mellett hátrafelé biccentett a fejével:

– Éppen jókedviben kapod.

Durumó is bésompolygott, de óvatosságból arcát tenyerével, hol tehette, fedezte, nehogy ráismerjen a pap.

– Nem tudok gyónni – kezdte kereken.

– Mit beszél? – lepődött meg a madarasi pap, s átkukkintott a rácson. Így is nézte, úgy is nézte a furcsa embert: valami vén szénégető, gondolta, s már szelídebb lett.

– Káromkodott-é? – kezdte.

– Nem én.

– Böjtölt-é?

– Igen én.

– Fajtalan volt-é?

– Vén vagyok.

– Valamit csak vétett?

Az ördög lesütötte a fejét, mintha nagy bűne volna.

– Tán valakit megöle kend?!

– Szegény örmény vagyok, embert nem ölök – hárította el a nehéz kérdést.

– Ha nem bűnös, mért jött ide?

– Az angyalokat bosszantottam sokszor.

– Ezt nem értem.

– Akkor nincs egyéb.

Végre kiegyeztek, s így eresztette el a pap:

– Kend az első angyal Csíkban, menjen Isten hírivel! De valamit mondok: máskor mosdjék meg, ha gyónni jő.

Vígan jött az ördög, hiszen már tudta, mivel kell kísérteni a madarasi embert: csupa fejérnéppel, s nem egyébbel.

Megállt a székely előtt, s dicsekedni kezdett:

– Kérdezd meg a papot, mi vagyok én.

– Hát mi vagy?

– Hát én vagyok az első angyal Csíkban.

– Ragyogsz is azonmódúlag.

– Nem üsmerek mókát! – uraskodott tovább.

– Jere, s ne ágálj, hanem legyünk el szeretetvel.

Kijöttek a templomból, s a Nemere szembecsapta velük a havat. A madarasi ember fülire húzta sapkáját, s mentek szótalan.

Végül mégsem tudta megállni a székely, hogy egyet-mást szóvá ne tegyen.

– Milyen szőrös vagy! – kezdte.

– Jól fog a hidegben.

– Így jöttél a világra?

– Így.

– Borzasztó.

– Mi borzasztó?

– Beretválni tégedet.

Aztán újra:

– Szarvad is van, mint nálunk a bihalnak.

– Neked is van, csak befelé nőtt a fejedben.

– Beszédnek megjár.

– Ha nem hiszed, nézesd meg a doktorokkal.

– Okos vagy, mint a hengeredő kő.

Tovább megint kezdte a székely:

– Farkad is van, mint a bak nyúlnak.

– Ez nálam a barométer.

– Akkor csalás, mert az nincs egy méter.

– Te megháborodtál.

– Hol ész van, ott a háborodás.

Immár kezdettek összemelegedni. Az ördögnek igen tetszett ez a székely, s feltette magában, hogy addig nem tágít mellőle, amíg meg nem kísérti, s ki nem tanulja egészen.

A szörnyű hidegben sűrűn fújta markát a székely, s dörzsölte össze ujjait.

– Még úgy járok, mint a karczfali legén – magyarázta közben.

– Megint költesz, látszik, hogy székely vagy.

– Ez tiszta igaz.

– Mi igaz?

– Hát az, hogy a karczfali legén összefagyott volt valakivel.

– Kivel?

– Ne vétkezzél, no! Mert csak az ujjai fagyának kezeihez.

(Pedig csakugyan költött a székely, mert úgy történt, hogy csípős éjjel a szeretője hóna alá dugta két kezét a legény, szépen ottfelejtette, s ami ujja hegyeiből túlfelől kilátszott, azt vette el csupán a hideg.)

Amint javában mentek, az ördög egyszer megállt egy kocsma előtt.

– Én ide bemegyek melegítőre.

– Kezd eszed lenni – helyeselte a székely, s béfordultak serényen.

Bent szép menyecske fogadta: valahogy volt, de már a látása is kívánság volt.

– Hojzál fodormintást! – rendelkezett a székely.

Az ördög addig fondorkodott, míg gyónótársát helyben kísértésre szánta, s valamit tett látatlanul, de égni kezdett az asszony is, mint az eleven szén, furt a székelyt kerülte, valami úgy gyötörte. Egyszer aztán odasúgta:

– Jöjjönsze utánam!

– Forgósatta… – csodálkozott az ember, de ment sebesen, s ahol eltűntek, a szoba ajtaját magukra is húzták.

Hamar odaugrott az ördög, s fél szemét a kulcslyukhoz találtatta, hogy lásson is mindent.

– Szűvem-lelkem emberem! – kezdte melegen a menyecske.

A székely tempózott, mintha nem értené a dolgot!

– Ha beteg vagy, főtt burjánnak levit idd…

A menyecske vállára esett:

– Bár ne fogná még ilyen helyzetben is a csúfság… Édes eggyem!

– Erős üdő! – pöffeszkedett a csíki ember, de érezte, hogy valami lesz, mert nem nyughatik az ő vére sem már.

Az asszony kerülgette tovább kigyúlt arccal:

– Jaj, nem tudom, mi lele, de szeressen kend, ahogy győzi…!

S kezdte győzni a székely.

Az ördög lázasan izgett-mozgott a kulcslyuknál, s felindultan szidta magát, hogy odaadá ezt a drága asszonyt, s tehetetlen izgalommal mondogatta:

– Mégiscsak több esze van a madarasi székelynek…

Mikor az atyafi visszajött az asztalhoz, erős pír égett az arcán, és somolygott édesen, mint a gyermek, aki titokban mézet evett.

– Lángol az orcád! – célzott az ördög.

– Tüzet ettem – költött a másik.

– Jere, mert meggyúl a ház.

Kijöttek, s mendegéltek szótlanul.

A madarasi ember megállott háza kapuja előtt.

– Hazajövénk, örmén testvér.

– Módos házad vagyon, hallod-é?!

– Miből s hol lehetett, ügyekeztem.

Az ördög emelgette helyben a lábait szaporán:

– A hideg mindjárt megveszen.

– Gyere bé, s fűttőzzél meg, barátságval mondom.

– Köszönettel fogadom – állott rá a csalfa, mert éppen ezt akarta.

Mikor beléptek, az asszony egy könyvet kínozott, de amint meglátta a rusnya ördögöt, nyomban leejtette saját állával együtt.

– Az örmén cimborám, együtt tisztulánk – ajánlta bé az ura.

Az ördög elevenen viselkedett, kacagott is folyton az asszonyra, ki már állhatta őt egészen.

Fejérnépnek való ember ez az örmén – gondolta a székely, s meleg arcvonásokkal ült.

– Fogyogat-é magiknál a kóst? – érdeklődött az asszony.

– Szépvizen még jócskán van, egyik odrom nekem is teli még – felelgette az ördög olyan pontosan, mintha Csíknak minden szege-likát ismerné.

A hangulat hamar melegedett. Az ördög megölelte a székelyt, mintha nagy szeretetre gyulladott volna iránta, s addig súrlódott kenetesen hozzá, amíg pénzeszacskaját kiemelte.

Később az asszony félreszólította az urát, s javasolta, hogy jóízű vendégüket ne eresszék el szárazon.

– Biza úgy van, s vársza: itt a pénz, s hozz két éveg bort! – de amint pénze után nyúlt, a szava megállott.

– Mi találá kendet?

– Elszédülék e nagy melegben… Levegőre…!, levegőre…! Hozom a bort is… – iramodott el a székely, s futtában mondogatta:

– Hét tízes bankó vala… vagy tán nyolc is. A menyecske lopott meg nyilván…

Közben az ördög kézhez vette otthon az asszonyt. (Aki ilyen csúnya, legyen akár földi ember is, érti ennek a módját.)

A kocsmában sírni kezdett a menyecske, hogy ő így nem látta s úgy nem látta a pénzt, s szedte a sok átkot magára.

– Nem tiszta dolog – pusmogott a székely, s hitelbe két üveg bort vett, mivel megindult kárvallottan vissza.

– Vagy az örmén csúfola meg – futott erre az esze, s amint házát elérte, lopva az ablak alá csúsztatott, hogy vajon nem számolja-é dugva a pénzt a tolvaj.

– Ó, Krisztus, hát hagyod ezt! – meresztette két hunyori szemét, de hiába minden, mert csak azt látta mégis, amit a hitestársa s az örmény elég szégyentelenül folytattak bent.

– Majd megorvoslom őket egyenkint – tervezte hirtelen, s az ajtó előtt supogtatni kezdte lábait, hogy vegyék észre, s öltsenek ártatlan ábrázatot.

Öltöttek is egész hibátlanul.

Aztán itták a bort, gyúlt a kedvük, s köszöngettek egymásra.

– Segítsen a Jézus, örmén sógor!

– Házad tisztelője vagyok, testvér.

Bár némi gúnnyal, de a feleségét is biztatta a székely:

– Igyál, szép vijolaszál!

A vége felé szólt a székely:

– Átütöm magamot a szomszéd faluba.

Akkor az ördöghöz fordult:

– Jere velem, sógor!

– Hogyne mennék!

Elindultak a fénylő havon.

– Szeretted-é nálunk? – kérdezte egyszer a csíki ember.

– Meleg, tiszta háztáj – ájtatoskodott a másik.

– Jó, hogy hozék egy kicsi bort.

– Míg odavoltál, egyet dicsért a feleséged.

Erre már a méreg elfutotta a székelyt: lábait széjjelvetette, s „mejbekapta” az ördögöt.

– Meghótál! – mondta szikrázó szemekkel.

– Jóízű ember vagy – csillapította az ördög.

– Kell-e még a más felesége?! – s vette a bicskáját.

– S hát neked az enyém?

– Nem is láttam, te példa örmén.

– Hát a kocsmában?

– S az a tiéd vót?

– Éppen az enyém, s ne tedd magad!

– Akkor visszaadtad, súvadj meg… – csendesedett el a székely.

Megindultak ismét békével.

Hanem a madarasi ember mégsem tudta viselni a szégyent: hogy ő a másét, az szinte rendjin van, de hogy az övét, s éppen egy csúf állat! Valami az eszébe futott: megbosszulom „észvel” – mondta magában.

Mikor az Olt hídjához értek, egyszerre megállott a székely.

– Így nem megyek veled emberek közi, mert megöl a szégyen.

– S miféle szégyen?

– Hát a te csórén-léted, mert a szőrgúnya, a semmi.

– Megint megháborodtál.

– Csakugyan meg, mert tiszta ingyen adok egy nadrágot.

Nagy zsebéből elé is húzott egy rongyosat.

– Még felhúzni sem tudom.

– Ne búsulj, felhúzjuk ketten.

– S hogy gondolod?

– Kurtaeszű vagy, sógor! Hát én tartom a híd alatt, s te belészököl a karfáról.

Végre megegyeztek.

Az ördög a híd karjára állott, s az atyafi alól tartotta a nadrágot, mint egy zsákot.

– Szökjél, sógor! – vezényelte a székely.

– Hopp! – lendült az ördög, s nyomban megnyekkent a jégen, mert félreugrott a madarasi.

– Láddeg, a direkciót nem vevéd jól – vigasztalta a székely.

Durumó törött lábát tapogatta kínos vigyorgással:

– Jaj, be sajog, s be hideg a jég…!

– Hideg biza, mert azt az Isten úgy atta vót – bölcsködött a székely, közben megindult, s hidegen és tempósan tanácsot mondott:

– Légy csak nyugton, majd meggyógyulsz, amíg elolvad a jég alólad.

Az ördögnek még annyi ereje volt, hogy a partra mászott. S éjjel odafagyott, mint a csutak, s a kedves Nemere szele csak hintette szeme közé a szép fehér havat.

Azóta is ott kuporog az Olt hídja mellett.

S beszélik, hogy holdvilágos éjjeleken sűrűn suhognak körülötte a szoknyák, nyughatatlan nők gyönyörű szépre vetkezve heverésznek előtte a havon, s szüntelenül szép kezek simogatják s szerelemre buzdítják.

Pedig, Isten látja, még egy fokkal csúnyább is immár, mint az ördög.

Gyertyaláng a szélben

Báts Eszter, mi lettél?

Mint vinnyogó sirályok méltóságos serege, már a horizontra lépett az alkonyat, s ahogy jött a hullámok hátán, körös-körül szűkre húzta elszédült emberek szemének a határt. S már éppen harmadszor, mióta tengerre szállott a hatalmas acélfészek.

Báts Eszter a fedélzetre jött: középen megállott, s hogy állóhelyben ringattassa magát, a lábát egy kicsit széjjelvetette. És szemével kirepült a tengerre. Felette a drága két láb s a derék erőben izzott, s szép szőke feje előtt széles hullámokban hajlott meg a tenger. Később a korláthoz ment kecsesen, mintha őt nézné a világ. Aztán fejét lehajtotta, s mosolygott szépen, hogy a hajó zúgó erejében sok ölnyire habbá verődik a rengeteg zöld víz.

– Ó, be jó volna ilyen habban fürödni minden reggel: patyolat selyem lenne a bőröm, s kábulna tőle, ó ne vigy Uram a kísértetbe – s akkor egy meleg sugár végigfutott a mellén, fogai kicsillantak, s hirtelen beleült rengetős hajószékébe. A művészet bohó angyala pedig elejébe repült, s mondatta vele, amint jön emitt:

– Öt nap múlva ott leszek. S aztán mozit játszom, szépen, jaj, be szépen. És leszen hírem, pénzem, nevem újságokban, s reszketni fog a hideg angol, ha kezemet az övében felejtem, csak úgy, egy kicsit… – s akkor ide-oda nézett, mert erősen szerette volna megkérdezni valakitől:

– Ugye, szép vagyok?

Vele szemben egy szakállas orosz dőlt a korlátnak, s lopva meg-megnézte a Báts Eszter lábát, s bizony szakálla ellenére is olyan érzése volt, hogy jó lenne vagy közelebb, vagy távolabb menni ettől az édes kísértettől. A leány észrevette:

– No, ettől megkérdezem; de mégsem. Ha legalább szakálla nem volna, ó, vén bolond – s amint így vette s dobta a gondolatait, hirtelen egy olasz jött arra: úgy húsz körüli csak, s nagy fényes szemű. Szinte indulatosan az oroszra nézett:

– Vén hólyag – gondolta, és huncutul rámosolygott Báts Eszterre.

– Most, most ettől megkérdezem – készülődött a leány, de csak azzal maradt, sőt, amikor a szép fickó melléje ült, s talán egy kicsit közel is, selyemsálját összébb húzta a mellén, s továbblibbent, mint egy gangos zerge.

– Vad, de szép – szorította fogát az olasz. Hunyorítva a szakállas is utánanézett:

– Hej, a dupla keresztre mondom: nem is kéne soha más.

Báts Eszter önfejűen, szépen kacagott:

– Én magyar leány vagyok, velem nem lehet csak úgy…

Setétséggel betelt minden határ. A mélységben s a magasságban s mindenütt misztikus zsoltár igéi szálltak, mit morogva imádkozott a tenger. Éjfélkor nyugati szél jött, s ahogy erősödött, a hullámok igazodtak hozzá. A mérőzsinór nagyokat rándult a haragos vízben. S a hajó, mint mogorva vasasvitéz, táncolni kezdett a nagyvilág báltermében, hol puha zöld víz a szőnyeg, s hol a nagy lámpa – biza eccer úgy, mint máskor – idejében kialszik.

Hanem Báts Eszter hatalmas masinák előtt mozit játszott álmában. Forró vérében pihegett a tenger felett, s lába alá került a takarója.

Szép vagy, ó be szép vagy, Báts Eszter.

Hajnalra aztán szelídebb lett a tenger, s a határok megnyílottak: a szem útja fáradtan beleesett a végtelenbe. Csak víz mindenütt, le mélyen, ki tudja meddig? És levegőég, fel azon, ki tudja meddig? S legközépen csak imbolygó fekete pont a hajó, ami gépekkel imádkozik az életéért. És az ember? – meleg sóhajtás.

Báts Eszter pedig mindenkinél melegebb lehelete a levésnek. Hozzá még tiszta is, mint a szűz barát ezüstkelyhe, s száján a százesztendős aszúbor mámoros íze. Ilyen asszonyember nélkül olyan lenne a világ, mint a koldus muzsika nélkül – különben nem szólok semmit.

Az olasz sem szólt, sem a muszka. Egyedül a szemük meredt, már amikor láthatták a lányt. Hanem mire ötször nyílott a hajnal, ennek is vége szakadt.

S akkor Báts Eszternek kigyúlt a szeme, és felsóhajtott:

– New York, te leszel az én városom – s itt olyan érzés jött rá, mire illenék sírni, ha tudniillik rá is érne az ember, befutván kedves Amerikába.

A nagynénije várta, s ahogy kézhez kaphatta, nyakába is borult illendőképpen. Utána egy széles szájú, kicsi fekete ember is megcsókolta – igaz, hogy japán volt, de a nagynéni ura, s így a csókolás jussát nem lehetett elvenni tőle.

Szép autóba ültek: a japán elöl a kerékhez, s ők urasan hátul.

Az asszonynak nagy kerek okuláré volt az orrán, s mögüle szerényen csillogott a szeme, ahogy furcsa házasságát magyarázta:

– Tudod, lelkem, először nem akartam hozzámenni, mert olyan kicsi, s csúnya is szegény. De aztán egyszer igen furcsán nézett rám, s a szemem láttára számokkal bebizonyította, hogy a felesége kell lennem.

– Én ezt nem értem, néni drága.

– Ugyan én se, de éreztem, hogy igaza van, mert nagyon okos, borzasztó okos.

– Aztán szereti?

– Yes. Ó, igen. S ami a fő: jól keres: tudod, excellent businessman.

Báts Eszter egy kicsit lehűlt, s láthatólag elgondolkozott: más világ, más szerelem.

De már hazaértek, s csak ketten maradtak, mert a japán garage-ba vitte gépkocsiját. Nem is jött haza, csupán este, s akkor is úgy járt-kelt, mint egy csendes holdkóros.

Bizonyosan Szent József-házasságban élnek – gondolta néha a leány, de egyébként nem sokat hányta-vetette ezt a témát, inkább a várossal ismerkedett minden idejében. Egyszer-kétszer elszédült a Broadway-n az esti fénytől, s ilyenkor úgy érezte, hogy a világváros szédítő méretei között elvész, mint mákszem zengedező légy az őserdőben. Hanem a népség, ami színesen és színtelenül hömpölygött végig a színházak lámpái alatt, egyelőre nem tetszett neki.

– Üzleti gerjedelem az orcájukon, s egyébként kíméletlenek, hogy letaposnák az embert. – Aztán savanyúan elhúzta a száját:

– Szent Isten!, ezek a férfiak: egy részük fonnyadófélben, más részük száraz humor, s aki egyik se, az horpac. És a nők? No, azok mégis mások, csak a kelletinél cifrábbak s igen patikaszínűek.

Egyéb megfigyelései között különösen kettő napról napra jobban tartotta magát: első ízben az, hogy szinte kivétel nélkül minden férfiúnak durva keze van, s másodszor, hogy az együttjáró párban mindig szebb és csinosabb a nő.

Hanem a városról megilletődve mondogatta:

– Szédítő, s micsoda élet, te jó Isten!

És amint meglátta ezt az életet, már megkezdődött lelkében a szomorú harc, amit minden ideérkező épeszű embernek meg kell vívnia, mert ez a híres Újvilágnak kegyetlen keresztsége. Adatik pedig e keresztségben kinek-kinek János név, hogy sírjon a régi arcán, s az újat használja verejték alá.

Báts Eszter is belekezdett a maga belső szertartásába, minek jeleképpen titkos erő hideget lehelt a lelkére. Ettől kezdve szívesen ült órákig is egyedül, s ahová nézett, gyakran beleesett a semmiségbe. Hanem a bohó angyal mégis elejébe szállogatott, s annak jelenésére Báts Eszter öröme közé visszatért, s mosolygott, úgy, ahogy a vízen túl szokás.

– Ha az Isten addig segít, inkább az első fizetésemet Szent Antalnak adom – és itt hangosan elkacagta magát, mert az jutott eszébe, hogy Szent Antal odaát maradt, hanem igen kedvesen mégis megoldotta a kérdést:

– Elküldöm kábel útján, s megvan, de az is lehet, hogy kvótán felül ő is átjön abból a nincstelen világból.

Csak egyedül azt nem mondta meg az angyal: hogy s hol is kéne útbaállni s elindulni. Pedig, Isten látja, megtehette volna, hiszen a Báts Eszter szívében harmat után áhítozott a rózsa. Ezt ugyan a nagynéni aranykeretes szemüvegén keresztül sem vette észre, igaz, hogy nem is volt őkelme már angyal, de pótlásképpen annál inkább igazi amerikai asszony, aki álmodozó rokonának egy jelentős kérdést minden kitelhető komolysággal feladott.

– Mondjad kérlek, mit szeretnél dolgozni?

A leány szomorúan nagyra nyitotta a szemét.

– Dolgozni? – De hamarjában bátorságot vett, s olyan édesen és ártatlanul vallott, mint egy gyermek.

– Én művész akarok lenni, drága néni, s mégpedig: moziszínésznő.

– Ó, te… te csacsi – kacagott az asszony, s olyan vonás futott a szájára, minek fele savanyúság, fele gúny volt. Báts Eszter hetykén felkapta a fejét:

– Igen, van tehetségem, s szép is vagyok.

És ettől kezdve művészi vágyaiban nagyon önérzetes lett, sőt, mondhatni lehetne, hogy tüzes, mintha csak ilyen értelemnek állott volna a szolgálatába:

– Majd meg teccik látni, hogy nem cifraság, amit mondok.

Ellenkezőleg: bárki nagymértékben elismerte volna a szándék komolyságát, de viszont: egy kicsi józan férfipolitikával azt is lehetett volna mondani:

– Éppen az a baj, lelkem szép leány, hogy cicoma nélkül fogja a dolgot, mint a falusi asszony a gyónást. Mert, a kutya vigye el, az asszonyember dolga mindig olyan, mint saját maga: kisded ügyeit megteheti halálos komolyan, vagy éppen sírva, de ha nagy terveit nem kacagva, sőt, pontos számítgatással veszi magára, akkor vége a világnak.

Báts Eszter Isten után megérdemelte volna, hogy kivétessék ezen visszás politika alól, s hogy ő is ilyen véleményen volt, kilátszott abból, hogy napokig járt, ki tudja hol, és bízván a sors kedvezésében, útjairól említést se teve. Talán el is mondta volna, hogy nyert szép ígéreteket, ha ilyen kedves mondások végén valami egyéb is nem történik vala: tudniillik az illetékes férfiaknak mindig furcsán fémlett a szemük, s valahogy esett, de nem Báts Eszter felejtette ott a kezét, hanem éppen megfordítva. Pedig elméletben sokszor úgy határozott, hogy a hideg férfiak eszit egy kicsi bizsergető melegséggel vagy éppen illatos leheletével elveszi. Mindinkább kitűnt, hogy ez a mód kezdőnek nagy feladat, mi csak akkor lészen elvégezve, ha békességbe kerül azzal a valakivel, kinek ez volt a szavajárása:

– Cselekedet teszen bizonyságot.

Ezekre a kézmelengetésekre mondhatta volna bátran: kicsiség az egész – bizon, csakhogy az angyal nagy dolgot csinált belőle, mert ilyenkor mindig elpityeredett. S hogy Báts Eszter is vele tartson, az ajtó előtt ő is megtörülte a szemét, s minden bátorsága ezen mondásában állott:

– Ha szeretném, tán nem bánnám.

Valami imbolygó fekete árnyék ezt is kikacagta.

– Szamár vagy, lelkem – s ahogy kimondta, már hízelkedett is:

– Pedig szép vagy, Báts Eszter.

Szép, nem szép, az egyre megy, mert itt egyéb esik a serpenyőbe. S éppen az, hogy gyakorlatban még szent leány volt, s az ilyennek pedig a legjobb akarat mellett is itt fordul a világ:

– Ha szeretném, nem bánnám.

Ha már így volt, nem lehetett egyebet cselekedni, mint a reményekkel együtt egyelőre visszavonulni – hogy meddig, azt megmondotta maga Báts Eszter:

– Amíg megszeretem valamelyik főembert.

S mivel az élet törvényében írva vagyon, hogy itt Amerikában jónak s rossznak jövését egyaránt munkában kell bevárni, azért Báts Eszter is a művészet paripájáról a munka szekerére szállott, amit lassan, egyenletesen bűnbánó démonok húznak penitencia gyanánt s egészen a végítéletig.

És ezen új fordulatban, talán engesztelés céljából, a szerencse kedvére állott. Értem alatta azt, hogy hírneves ruhatervezők modellje lett. Mindent összevetve, ez egészen jó foglalkozás volt, mert fizettek kellemes összeget, s amíg más lányok szédülésig fodrokat varrtak vagy gomblikakat követtek el, addig ő csak állingált elé s hátra, forgolódott, s illegette magát néhány hosszú percig az új ruhákban. Igaz, hogy eleinte rózsapír futott az arcára, és a szemét csak lesütötte, s nem jártatta a férfiakon, mert illőnek tartotta a pironkodást, lévén sokszor csak drága selyembugyigóban, ahogy szokás az ilyen különös hivatalviselésben.

No de belejön mindenbe az ember, mint a majom a társadalmi életbe. S különösen az asszonyféle, ki csupán olyan perceket tart szeretettel emlékiben, mikor legalább egy ügyes férfiú látta, hogy szégyelli vagy szégyelleni akarja magát.

Napok jöttek, s napok mentek. És Báts Eszter már este is, nappal is sűrűn gondolt valami különleges találkozásra, ami hovatovább érdekesebb lett, s naponkint megismétlődött. S csodaképpen nem is valami mozimanager vagy más szakmába vágó főember itt a szerencsés idegen, ahogy gondolni ésszerű volna, hanem – Isten bűnül ne vegye – éppen csak egy néger. De annyi igaz, hogy nem akármilyen néger, hanem West-Indiából való magas, szikár, szép munkakerülő, ki csupán színében hordta magán a fajt, mert egyébként a legrokonszenvesebb keresztesvitéz vagy trubadúr válhatott volna belőle. Ez az indiai faj egyébként is úgynevezett nobilis néger, s van olyan gusztusa, hogy csupán fehér hölgyekre áhítozik. Ezen áhítozást szükségtelen lett volna Báts Eszternek külön is megmondani. Este-reggel észrevette, de kiváltképpen mégis este. A dolog egyszerű volt, ahogy ez már a nagy dolgok természete:

Tudniillik Báts Eszter az ötödik emeleten lakott, s a felvonót aki kormányozta, ki lehetett volna más, mint ez a nobilis néger? És esti hazamenéskor Báts Eszter rendszerint csak egyedül került – ahogy otthon mondják: a liftbe. Ilyenkor a néger nagy fekete szemeit rávetette, s tán egész Indiáért se vette volna le róla. Egyébként szót sem próbált soha, és illedelmes volt, mint egy példaszerű gentleman. A felvonó ajtaját lent és fent finom mozdulatokkal nyitotta ki, és hajlongással szolgált, ahogy nagy úrnőknek dukál egyedül.

Ki ne tudná, hogy módjával fogják a madarat? Aki pedig huncut, az a kiválasztott kedvesre is átviszi ezen példabeszédet, tudván, hogy a békának víz kell, s a nőnek felmagasztalás.

Báts Eszter ösztönszerű félelemmel, de mégis szívesen jött minden este a felvonóig, de ott tette magát, hogy nem érdekli, még egy cseppet sem, a fekete gavallér néma vallomása, ha még egyszer olyan szép és különös is. De arról már nem tehetett, hogy a fekete szemek tüze alatt mindig jobban és láthatóbban zavarba jött, sem arról, hogy meglátszik a forró hullám helye, ami ilyenkor arcába futott. És már lefekvéskor is minden tiltakozása dacára maga előtt látta a szép feketét, és remegve kérte az Istent:

– Adj erőt, és változtass jóra minden eljövendőt.

De lassankint egészen rabja lett a különös hatalomnak. Küzdött, kínlódott, de a szíve mindig mosolygott, mintha örökös győzelemre született volna. És egyszer visszanézett ő is, és nem tudta elvenni a szemét, inkább beleesett a két fekete szembe, mélyen, melegen, remegve, s nem maradt semmi ereje. És akkor a negyedik és ötödik emelet között megállott a felvonó: Báts Eszter mindent elfelejtett, csak érezte a forróságot, s mint a megigézett madár, beleesett a tűzbe…

Kócosan és zavartan lépett a szobába. A nénije csodálkozva kérdezte:

– Milyen furcsa vagy, valaki bántott?

– Ó, néni, dehogy; csak a szél akart elvinni, s a hajamat elkuszálta.

Hanem azt gondosan elfelejtette, hogy ez a fekete idő a felvonón érte utol.

Az ember pedig olyan gyarló, hogy ami jó, azt máskor is szívesen elköveti. Aki még szép is, az éppen nem kivétel. Báts Eszter pedig nagyon szép volt.

A napok újra jöttek, mentek. Báts Eszter fokozatosan sápadtabb lett. Keveset szólott, és sokat nézett maga elé. Egyszer aztán, nagyon szomorúan, azt mondta a néninek:

– Már nem vagyok jó modellnak, mert a magas, cingár alakok jöttek divatba. Nagyon szeretnék néhány hétig pihenni.

És nemsokára egy mákszem legényke született a házban. Szinte titokban, mert csak akkor vették észre, amikor már sírt is. Az asszony ijedtében leejtette az ókuláréját, s a japánnak szinte kiesett két apró szeme.

– Nohát, ilyen szégyent!, még ha legalább fekete nem volna… – sopánkodott az asszony.

– Jó kis eset – mondta nyugodtan a japán.

Báts Eszter pedig halálsápadtan feküdt az ágyban, s mellette karját nyújtogatta, és rendre hosszakat sírt a színes gyermek.

Ellenben a nobilis néger csak fülelt, s amikor már nem fülelt, akkor is úgy tett, mintha nem tudna az égvilágon semmit. Ártatlan pofákat vágott, mint egy koromba esett angyal. S különben is megunta már örökösen gentlemannek lenni, és vígan élte világát.

A bíróság pedig, a kereset ügyében, a maga kisded ítéletét szárazon mondta meg Báts Eszternek.

– Mr. Dam törvény által köteleztetik, hogy heti egy dollár tartásdíjat fizessen. Miss Báts pedig vegye tudomásul, hogy amelyik fehér lány színes férfit szeret, annak egy dollár is sok.

Még az angyal is szemrehányó panaszba kezdett, s keserűen mondogatta:

– Báts Eszter, mi lettél?

Csak egyedül az ösztön, ami vezeti és egészen sírjáig kíséri az embert, az nem hagyta el a leányt, és a kiszáradt szerelem helyébe az anyaság szentségét csepegtette a szívbe. És ez az érzés minden álszentek között is hatalmas erőt adott a halovány leányasszonynak, ki fájdalommal, de semmi küzdelemben el nem hervadó jósággal vallotta önmagának:

– Anya vagyok, és minden ítélet között nagyobb millió gyümölcstelen nőnél.

És ha sírva is, de a legszentebb szeretettel megcsókolta kicsi fekete fiát, s mindennapi kenyeréért gombokat varrt reggeltől estig, s hordozta mint mártír a maga életét, s érezte, hogy ez az élet egyik kicsi pillére a világnak.

És lemondott a művészi vágyakról, a hírről, a csábító fényről – és maradt mindezek helyén a nő áldott sorsa: az anyaság.

Well – mert Amerikában sem más az élet törvénye, Báts Eszter.

Hűséges Mártonka

Éldegélt egyszer a mi kedves földünkön egy szegény asszony, s neki egy Mártonka fia. Az egyik esztendőben a szokottnál is szebben kitavaszodott, s már odaérkeztek a napok, hogy a húsvéti nagy ünnep éppen közeledett.

– No, Mártonka fiam! – mondta az asszony. – Ne búsulj egyet se, mert a holnapi napra három piros tojást festek neked, s viasszal meg is írom, édes aranyom.

A tojások meg is főttek egy háromlábú lábaskában, de már nem volt, aki megfesse őket, mert az asszony éppen meghalt. Szegény árva Mártonka, amikor ünnep reggelén a kicsi csizmáját húzta, bizony teli lett a könnyeivel mind a két csizmájának a szára. S mivel fázni is kezdett erősen, kiment a favágóra, s piros fanyelű bicskájával forgácsot hasogatott, hogy tüzet tegyen. Amikor látta, hogy a tűz mellett sem tud egyebet, csak fázni, elment ki a kicsi kertbe, s ott egy mosolygó almafa alatt leült, hátha a napfény jobban segítene rajta. Az almafa teli volt virágokkal, s mindegyik virágra egy mákszem pirosság futtatva, mintha tündér szép arcája lett volna valahány. Körös-körül dongók és méhek fürdöttek a tavaszi jó illatban, csak egyedül Mártonka fürdött a bánat vizében.

Amint így üldögélt volna, egyszer valami hívogató hangot hallott, s hát a kicsi bárányka beeget, aki az édesanyjától maradt reá. Megcsillant Mártonkának a szeme, s hamar a báránykát maga mellé vette az almafa alá. Egy ideig töltötték kettesben az időt, mert a bárányka nem unta meg szedegetni a sarjút, s a legényke sem unta meg a barátkozást, hanem estefelé az ölébe ültette, és így szólott hozzá:

– Most még éldegélnél, s igen nyáron által is jól, de aztán eljön az ősz! Azért jobb lesz, ha idejében megindulunk, és szerencsét próbálunk ketten. Nohát, mit gondolsz, bejárjuk-é mi ketten széles e világot?

– Beee! – mondta a bárányka.

– Akkor induljunk is! – folytatta Mártonka, s a kicsi baltáját a karjára akasztotta, s már mentek is; ki a faluból, reá az országútra, s örökké csak napnyugati irányba. A bárányka szaporán aprított utána, s emelgette ő is a csizmáit.

Amikor lebújt a nap és sötét lett, akkor is csak mentek, mentek, s ha meg is botlottak valamibe, mégiscsak mentek.

Egyszer aztán elérkeztek valami nagy hegynek a lábához, de olyan magos volt az a hegy, hogy a csillagok mind a tetején ragyogtak. Mártonka tekergette a fejét, és úgy nézte a hegyet, ami nem akart kisebb lenni, sem félreállani az útból. Leült egy mohos kőre, a báránykát ismét az ölébe vette, s számadást csinált magával. Amikor látta, hogy hiába üldögél akármeddig, mert segedelem nem akar jőni sem az égből sem a földről, akkor úgy határozott, hogy nekiindul a hegynek a maga erejéből.

– Beérjük-e a tetejét, édes báránykám? – kérdezte.

– Beee! – mondta a bárány.

No, ha így biztatta a bárány is, vette Mártonka a kicsi baltáját, s akkora helyet vágott a szikla oldalába, hogy a csizmája orrát oda bédughassa. Az első után kivágta a másodikat, s szakadatlanul csak vágta, vágta a sziklát, és tellegette feljebb s feljebb a lábát; s ment utána szorgalmasan a bárány is. Amikor aztán felérkezett a hegy tetejére, leült egy kicsit, s a báránykát az ölébe vette, hogy pihenjen ő is. Aztán a nézését a messzeségbe vetette, hadd lám, nem mutatkoznék-e valami földön ülő cél. De bizony mutatkozott, mert a messze távolban egy óriási várost pillantott meg.

– Valami királyi város fog lenni! – vélekedett Mártonka, s mindjárt lefelé indult a hegy másik oldalán, ahol már fák is nőttek. Különös fák voltak, mindenféle színben virágosak, s a leveleik, ahogy fúvintotta azokat a szél, hát csilingeltek, mint az angyali muzsika.

Ahogy leérhettek bárányostul a földre, ismét mentek, mendegéltek; s örökké csak a nagy város felé, mint a lénia, olyan egyenesen. Kellemes szél lebbedezett, s a levegő csupa illat volt, hogy az ember szípta volna száz esztendeig is szívesen. Kétoldalt mind lapos térségek voltak, s azokon olyan széles füvek, mint az ember tenyere kétszer. S akkora virágok, hogy azoknak a sziromjai közé Mártonka bárányostul megbújhatott volna akárki elől, s az emberek is ahhoz mérve: nagyok, mintha ezer esztendeig nőttek volna, a szakállukból hétöles lepedőt is lehetett volna szőni, s a bajuszuk akkora volt, hogy otthon csűrfödésre zsúpba kötötték volna!

Egyszóval merőben más világ volt, mint a nagy hegy túlsó oldalán.

Sokat kellett emelgetni a kicsi csizmákat, amíg Mártonka beérkezett a városba, amely teli volt fényességgel és drága ragyogással. Nem is lett volna semmi baj, ha az emberek szívében is meglett volna ez a fényesség, de ott némaság és borulat volt mindegyikben.

– Hej, hova jöttem! – búsulta el magát a fiú, amikor már három napig járta a várost, és nem akart senki hederíteni reá. Nagy szomorúságában kiment egészen a város végére, ott leült az út partjára, és búnak eresztette a fejét. Amint így búsult volna, egyszer arrafelé jött egy szekér. Két óriási bivaly volt a szekér elé fogva, s aki hajtotta a bivalyokat, az egy kiéhezett, nagy rongyos ember volt. A szekéren istentelen nagy kádak ültek, a kádak mind teli vízzel, s a víz hullámzott, mint a tenger.

– Miféle csodabogár vagy, hogy itt hányódol? – kérdezte az óriás.

Mártonka bevallotta, hogy miképpen áll a dolog, s hogy kenyeret szeretne magának s a báránynak keresni. Az óriás többet nem szólott, hanem a nyújtó végére felültette a legénykét, ki a karjaiban tartotta a bárányt. Vitte egy darabig, majd egy nagy kapun befordította a szekeret, a fiút pedig a két ujjával lekapta, s hát viszi! Elvitte egy akkora csizmadiaműhelybe, aminek sem a hosszát, sem a szélességét nem lehetett látni. Itt egy sereg óriás füstös ember csizmadiáskodott; a talpaknak való bőröket, mint egy-egy házfedelet, a nagy kádakba nyúvasztották, akkora kalapácsokat forgattak, hogy annak a foka alatt egy meglett szamár elfért volna, s így tovább.

Mártonka, amikor bétette ide a füstös óriás, egy csizma árnyékában meghúzódott, mint a hangya a fa tövében. De sokáig nem szemlélhette a műhelybirodalmat, mert az egyik mesterember hozzálépett, s azt mondta neki a magosból:

– No, öcsém, láss dologhoz!

A fiúnak megcsillant egyszeribe a szeme, hogy valamiben hasznos lehet ő is; a kicsi baltát a kezébe penderítette tehát, a két karját az óriás felé nyújtotta, és így szólt:

– Nohát, akkor emelintsen fel engemet oda a csizma talpára, s támogasson egy sereg szeget melléje, mert én úgy beléverem azokat, hogy ítéletnapig sem jőnek ki.

Az óriás feltette, és lenézőleg mosolygott, de bezzeg hamar csodálkozásra fogta a dolgot, mert Mártonka úgy veregette belé a nagy karókat a csizma talpába, mint a sebes szél.

Hamarosan készen is volt ezzel az első talpalással, s akkor a következőre tétette magát, s arról ismét a következőre.

Így telt az idő, békében és csizmadiamesterségben. Az óriások meg is szerették Mártonkát, s ha csak éppen lehetett, a legpuhább csizmát adták esténként neki, hogy bárányostul abban töltse az éjszakát. Nem is történt sokáig semmi baj; hanem egyszer, amikor éppen bújt volna ki a csizma szárából, hát az óriások mind olyan szomorúak, hogy alig bírják a fejüket.

– Tán valami rossz hír van? – kérdezte a fiú.

Az óriások elmondták erre, hogy bizony elég rossz a hír, mert ennek előtte hét esztendővel rájött vala a városra egy hétfejű sárkány, s elfoglalta a király aranymalmát. Attól fogva minden áldott nap egy katonát eszik reggelire, egyet délebédre, s estére is egyet. De már elfogytak mind a katonák, s most következnek a lakosok, s azok közül is elsősorban a csizmadiák!

– Ez alig sem tréfa! – felelte Mártonka, s délig gondolkozott, hogy vajon mit lehetne csinálni. Akkor levétette magát a csizma talpáról, megemelte a kalapját, és azt mondta, hogy adjon Isten jót, mert vagy jön vissza még egyszer, vagy soha többet.

Elment egyenesen a királyi palotába, s ott az inassal úgy megszerettette magát, hogy az béeresztette a királyhoz. Vitte magával a báránykát is, hát amint belépett a fényes terembe, ott ül a király a bársonyszékben; a feje lógott lefelé, keservesen sírt, s a könnyeit mind a markába eresztette, a markából pedig töltögette belé egy nagy kádba.

– Áldja meg az Isten! – köszönt jó hangosan a fiú, mire a király felkapta fejét, és azt kérdezte, hogy mi kéne, ha volna.

– A sárkány elpusztítását vállalom – felelte Mártonka.

– Jól biztatod magadat – mondta a király, mire a fiú bizonygatni kezdte, hogy úgyis csak holtáig él az ember, s addig ő is élni fog, akár legyőzi a sárkányt, akár nem. Jól beszél, gondolta a király, s mindjárt egy inast adott Mártonka mellé, hogy vezesse el, s mutassa meg, hogy a sárkány felé melyik út vezet. El is indultak ketten, de az ajtóban eszébe jutott Mártonkának, hogy a bárányt a királyra bízza mégis; visszafordult hát, és megkérte nagyon szépen a királyt, hogy ügyeljen az ártatlan bárányra, s etesse is meg rendesen, amíg ő oda lesz.

– Azt a felit én eligazítom – mondta a király.

Így hát ismét elindultak, s mentek egy jó darabig. Akkor az inas megállott hirtelen, és azt mondta, hogy ő tovább még egy lépést sem teszen, mert a sárkány már nagyon közel van. Csakugyan közel is volt, irtó láng jött ki a szájából, s akkorákat fújt mind a hét fejével, hogy a fák is recsegtek belé.

Egyéb sem kellett Mártonkának, csak hogy ezt meglássa: a kicsi baltát hamar az ujjasa alá csapta, s az inasnak nem szólott semmit, hanem megindult bátran a sárkány felé. Olyan kicsi volt, hogy a hétfejű szörnyeteg észre sem vette, csak amikor egészen az orra elé érkezett. De akkor vinnyant egyet, s hát Mártonka már a szájában van!

– Ezt akartam! – mondta a sárkány szájában, és jól összehúzta magát, nehogy a lába beléakadjon a szörny állat fogába, s csakugyan le is sikamlott a torkán hiba nélkül.

Már egész regiment katonaság volt a sárkány hasában, egy részük kezdett is éppen emésztődni, s a többin is rothadófélben volt a ruha. No de lett mindjárt mozgolódás, s a nagy tolongásban mindenki nekiesett Mártonkának, hogy mi újság a külső világban, ez s ez él-é, hát az asszonyok hűségben vannak-é, s így tovább. Hanem a fiú nem ért rá, hogy mindenkinek felelgessen; inkább elékapta a baltát, és vágni kezdte a sárkány oldalát, hogy kijárást csináljon magának és a raboknak. Úgy omlott a csont és a hús, hogy a katonák alig győzték félredobálni az útból; s lelkesedett mindenki, csak éppen a sárkány nem, mert az olyanokat rándult, hogy akik benne voltak, mind feldőltek vagy legalább megtántorodtak.

S egyszer csak kidugta Mártonka a fejét, és elkiáltotta magát:

– Látom a napot!

Ő maga kibújt legelöl, s a többi is mind utána szép sorjában, s hát a friss levegőn még azok is meggyógyultak, akik már bomlófélben voltak. Egy perc alatt nagy csődület támadt a város lakosaiból is, mindenki virágot szaggatott, és hajigálta Mártonkára, szólott a városi banda istenesen, s rikótozott mindenki, ahogy csak tudott.

Jólesett a fiúnak a nagy tiszteletadás, de a dáridóban sem felejtette el, hogy hamisak az emberek, ha a szükség úgy kívánja; ezért odament a legyőzött sárkányhoz, annak az egyik fogát kiverte a baltával, majd a vállára vetette a nagy sárkányfogat, és elindult a királyi palota felé. Már teli volt aggatva virágokkal a díszes kapu, a király pedig nem tudta összefogni a száját az örömtől, hanem összevissza ölelte Mártonkát, s úgy kérdezte tőle:

– Mit kívánsz tőlem, édes vitéz fiam?

– Engemet könnyű lesz kifizetni – mondta a fiú –, mert csak emberségből tettem az egészet. Csizmatalpalással hét sustákot kerestem volna ez alatt az idő alatt, s ha ezt megadná, bizony jól fogna, mert szegény legényecske vagyok.

Amint ennyit kimondott volna, hát hirtelen meglátott egy gyönyörű leányocskát, aki huncutkodva nézte őt a király oldala mellől.

– Vagyis rosszul mondom – fordított hamar a beszéden –, mert nem kérek én hét sustákot, csupán csak egyet; ezt az egyet azonban leánykában kérem, s éppen ebben, aki a felséged oldala mellett vagyon.

Odatekintett a király, majd még gyorsabban vissza, és így szólt:

– Ez az én leányom, barátocskám!

– No, szerencse – felelte Mártonka –, mert akkor annál inkább nekem adhatja.

Beszélhetett azonban, mert a király nem akart egyetérteni vele. Kérjen inkább aranyat, mondta, vagy akár akkora gyémántot is, mint a feje; csak éppen ezt a leánykát ne, mert immár odaígérte egy királyfiúnak.

Amikor ezt az utolsót meghallotta Mártonka, rögtön elfutotta a hirtelen méreg, és a sárkányfogat a földre hajította.

– Nem kell semmi! – mondta. – Hol a bárányom?

A király leánya odaszólt akkor, hogy menjen csak utána, mert nála van a bárány. Mártonka ment is nagy haragosan, de bezzeg megváltozott a világ, amikor belépett a szép csecsebecse szobába, mert a leányocska egyszerre a nyakába borult Mártonkának. No de Mártonka is a nyakába neki, hogy a gyenge csemete leány csak sóhajtozott. Hanem az összeborulás mégsem zavarta meg az eszüket, mert arra egyeztek sietve, hogy a bárányka maradjon ott, s éjnek idején Mártonka jöjjön el érte, de ne csak a bárányt vigye el.

Így is lett, mert a fiú elpályázott bárány nélkül, de pontosan éjfélkor visszajött. Addig kerülte a nagy palotát, amíg az egyik ablak alatt meghallotta, hogy a bárányka beeget. Hamar hosszú lajtorját rótt össze a kicsi baltával, az ablakhoz támasztotta, s az üvegen koppintott hármat. Akkor a király leánykája kinyitotta az ablakot, kiadta elsőbben a bárányt, s azután maga is kibújt, de a sietés miatt csak úgy köntösben.

Addig s addig bujkáltak a házak oldalában, amíg kiérkeztek a városból. Mártonka itt kézen fogta a leányocskát, s a másik oldalán a bárányka táncolt. Erősen boldog volt a nagy sárkányölő, hogy azt az egy sustákot mégis megkapta, s minden bohóságot elkövetett az úton, csakhogy minél többet nevessen a leány. Igaz, jól is mulatott hosszú ideig, de akkor fájlalni kezdte a lábát. Mártonka leültette, hogy orvosa is legyen, ahogy tud: harmattal megkenegette a fájós lábacskát, azután virágporral béhintette, majd odament a baltával a legközelebbi fához, hogy annak a héját lefejtse, s abból topánkát csináljon. Hozzáütött a baltácskával a fához, s hát a fa megcsendült. Ismét hozzáütött, s ismét megcsendült.

– Itt valami lesz! – mondta a fiú, s hát amint ásott volna, egy aranyüst kerül elé a fa töviből, teli tetézve aranyakkal. Szólította a leányt, hogy nézze meg ő is, s a nagy nézésből nagy boldogság lett. Azért a topánkát mégis megcsinálta; majd a kinccsel és a báránnyal együtt ismét megindultak.

Amikor beérkeztek egy másik nagy városba, az első dolga az volt Mártonkának, hogy új ruhába s mind selyembe öltöztesse a leányt. Utána vásárolt a kincsből egy fényes kastélyt, s abban bérendezkedtek. A jómódban hamar telt az idő, de Mártonka mégis sokat tűnődött, és láthatólag emésztette magát valamiért.

– Téged mi bánt? – kérdezte egyszer a leány.

– Engem a honszeretet – felelte a fiú.

Másnap már nem bántotta a honszeretet, mert egyértelműleg felkerekedtek, és elindultak kelet felé.

Meg sem állottak addig, amíg a Mártonka születési helyére meg nem érkeztek. Itt a ház még keményen állott, mert az öreg Márton jól egymásba rótta volt, s virágban díszlett a mosolygó almafa is, mintha csak az előbb ment volna el a fiú. Odamentek a fa alá, s amikor Mártonka elbeszélte ott a régmúlt dolgokat, és kifestette maguk elé a jövendőt, sírtak mind a ketten.

Reggel eszébe jutott Mártonkának, hogy a kicsi baltát, ami olyan jól és szerencsésen szolgálta őt, emlékül aranykarikába huzatja, de amint utánament volna, hát a fejszécskéből egy éjszaka aranypenna lett! Hamar ment a bárányhoz, s hát abból egy táltos csitkó lett! Ma is megvan mind a kettő. Éppen tegnap beszélte az aranypenna, hogy a táltos csitkó megrúgott egy ördögöt.

Mihályka, szippants!

Öreg fa gyökere

Hetven esztendő nem kicsi idő. Vén Csorba elérte, s már nem is tett egyebet, mint ezen illetődött, s elméjével napjában végigzarándokolta a számtalan múltat.

A tanulságok belepték; ereje elfoszlott, s vele a neve is, mert csak ennyi maradt: vén Csorba.

Hanem módja szerint bölcs volt s igazi, mert nem élt véle. A természete soha életében nem volt patvarkodó, sem erőnek erejével tudóskodó, hanem hasonló az áldáshoz, ami folydogál türelmesen, s nem ugrik senkinek a szeme közé.

Így szolgálta le ez esztendeit, közben sok millió búzaszemet elvetett, egy csorda tehénnek a tejét megitta, háromszor a lovai elkapták, s hét gyermeket nemzett.

De már nem fogta a figura.

Pipa a szájában, s könny a szemében: így töltötte napjait élete farkán.

György, a veje, az tartotta; s ha olyan drága nem lett volna, a puskaport is megetette volna véle.

– Mért nem suvad meg immár! – mondta ez a György, az embertelen.

Ilyen s még vadabb szavak burjánzottak belőle; a nyugdíjas pap esküdött is volna rá, hogy tövisbokor a György lelke, s az ördögök telirakták tojásokkal annak ágait. Felesége gyakran sírva fakadt:

– Férhess el tőle, hiszen az én apám, s félig a tiéd.

– Ha nem tud élni, tudjon halni!

Vén Csorba ezalatt künn matatott az udvaron. Hátát a kertnek vetette, s a mézvackorfa ágait tapogatta, hogy melegek-e már.

– Bő rügyet hány az idén – mondta, mert az ágazó testekben meleget érzett.

Kicsi s közepes madarak villadozva szálldostak, s az ágakon hajlongtak, mintha köszöntek volna a megébredt virágoknak.

Vén Csorba ujjai közé vette a napot.

– Tavasz, gyönyörű tavasz! Életre buzdít minden: szaporíts erőt, Isten! – s fejét az öröm felemelte, s vén teste is utánaigazodott.

Bent újra gonoszkodott György, a veje:

– Aki nem tud élni, takarodjék, mint a hó!

Vén Csorba nemhogy takarodott volna, hanem csontig buzdult a tavaszon, s hogy a nap egészen jól találja, a csűr előtti fenyőtőkére letelepedett: két lábszárával megölelte a hatalmas szálfát, mellét kivetette, s tisztára úgy ült, mint egy igazságról álmodó vén keleti, ki ha egyében nem, hát döglött lidércen is lovagol.

A tőke árnyékában még hópántlika húzódott mint kihűlt hab, mit lázában vert ki magából a föld.

A vénember hanyatt dőlt a fán, szemeit behunyta, két öklét a földre hullatta, s azok alatt olvadni kezdett a hó.

– Be jó volna, ha halál nem volna! Örökké szántanék, az írást is kiművelném…

A nap áldott ereje reá ömlött, megfürösztötte, s elaltatta.

Csak alig is lélegzett, mintha ilyen szép tavasszal felesleges volna.

György, a veje, éppen rátalált.

– Vagy aluszik, vagy meghót.

Bal szemét behunyta, mint nagy helyzetekben szokta, odasunnyaszkodott, s mint az ülü az elszenderedett kakast, körülvigyázta.

– A melle nem inog!

Közel is hajlott: jobbról egyszer, balról egyszer.

– A levegőt sem szípja, mert né: egy percet sem mozdul a bajusza!

Töviről-hegyire vizsgálódott.

– Kujakja a havon nyugszik: ezt eleven ember nem teszi!

Utánanyúlt, hogy megigazítsa, de visszahúzódott, nehogy melegiben feltámadjon az öreg.

– Úgy becslem, meghala – mondta.

Feleségét olyanformán hívta, mintha csupán néhány tyúktojást fedezett volna fel valahol a burján között.

– Gyere, Márta, mert apád meghala szegény, nyugodjék békével!

– Jajj!

– Meg biza, s ne jajgass haszon nélkül.

Az asszony torz arccal megfutamodott, megtorpant, s ismét nekibotlott: ki az ereszből, le egyben a grádicson, el a kapu felé.

– Nem arra, te boldogtalan! Tova a nagy tőkén éré bé a halál – igazgatta az ijedt asszonyt, s leptiben követte is.

– Édes, egyetlen apám! Oh, be hirtelen… – így zokogott, s ráborult, mire vén Csorba egyszerre felijedt, s úgy felült hirtelen, hogy tovatántorodott a leánya.

Hárman haloványan egymásra meredtek.

– Hát kied nem hót meg?! – ütődött meg György, a veje.

– Tudtommal nem.

– Akkor még hátravan.

– Hátra.

– De nem messze?

Vén Csorba felugrott.

– Tán szeretnéd, te tolvaj?!

– Hát hova gondol, örökké éljen, mint az Isten?!

– Mit értem! Mit értem! – kesergett a vénember.

György pedig, a veje, röhögve továbbállott, s mellékesen visszamondta:

– Nyolcvan elég lehetne, a sújba!

Az asszony bekönnyezte a gonosz szavakat, egyebet tenni nem is tudott.

Hanem megzavarodtak és megkeseredtek az ez utáni napok erősen.

Ez a szomorú történet a vén Csorba maradék erejét jórészben felette. Ébren a halálra gondolt, éjjel se másra, minden ideje keserű lett, s ijesztő mivoltát apránkint a végóra is levetkőzte.

– Meg kell halni, nincs mit tenni…! – mondogatta.

György, a veje, egyre gonoszodott. Reggelenkint így beszélt:

– Ma szép nap van: meg lehetne halni.

Esténkint így beszélt:

– Az éj ideje halni való idő: ne mulassza el!

Mindezeket szó nélkül hagyta vén Csorba, pedig a csontjai is megszomorodtak ilyenkor. De meg nem verhette Györgyöt, a vejét, mert erős volt az, mint az ökör. Bölcs fenyítékekkel sem élt, hiszen aki tövig rosszféle, égetheted annak a szőrit is, mert akkor is csak harapni akar, mint a mérget vizelő sárkány.

– Majd kibogoz a halál… – vigasztalta magát.

Így köszöntött be május; s a szemek köré gyűlt a dicső élet, s minden olyan dús örömben nevekedett, hogy méltó egyedül csak az lett volna, ha mindenki napestig hányja a cigánykereket, s zengi hozzá teljes erejéből: Szent, szent az élet!

Vén Csorba titkon virágokat szedett, s rezgőfüvet, mint a gyermek, minden napról csokrot kötött. Ezeket eldugott helyen sorjába rakta.

Vette a tegnap szedettet:

– Ez még él, s lelke bejárja valómat.

Vette a legelső napit:

– Sorsomra jutottál: ó, drága virág! – és sírt keservesen, bocsássa meg az Isten.

György, a veje, megleste.

– Habarodott, mint az ősszel feredő cigány. Vagy boszorkányokat idéz: őket virágozza.

Orvul rákiáltott:

– Hohé, jön a halál!

Hazudott, mert nem jött a halál, csak a gyermekek feszengették meleg ujjaikkal a barabolyt.

– Még csak hetven kéne, ugyé? – gúnyolódott a szégyentelen ember.

– Lesz valahogy… – szorongott az öreg.

Este megint kiült a fenyőtőkére.

Meg kell halni, nincs mit tenni! – végezett magában.

A holdvilág kenetteljesen szembelehelte. Abban elmerült vén Csorba, s úgy töprengett, hogy miképpen tudná megidézni a halált.

Bátor lett, mint a vértanú szentek.

– Én leszek a halál, s eljövök enmagamért – döntötte el.

Ilyent ember még nem határozott, mert az elmúlás dísztelenségéből egyszerre ének lett.

– Be szép lesz: a magam ura leszek végórámon is! – mosolyodott el.

Virágok illatai a kert tetejére szállottak, s énekelték: Szent, szent az élet!

Ekkor jött György, a gonosz, s előle az illatok lerebbentek a kertről, s elbújtak a bogarak hasa alá.

Vén Csorba alázatosan szólt:

– Ha ezt a tőkét felvágatod, meghalok.

– Jézusom ne legyen, ha nem vágatom fel! – mondta György.

Másnap félhüvelykes deszkákat vágtak a tőkéből. Még a meleg illat érzett rajta, mint az új kenyéren.

– Szépek! – borult el a szeme vén Csorbának.

– Most már tett bizonyít! – mondta háta megül György.

Elesteledett.

A termőerők a föld kérgén szétáramlottak, mint a jóság özöne. Szegényt s gazdagot balog elrengetett az Úr, s jobbjával a megfogamzott gyermekeket etette. Hold s csillagok vizekbe buktak.

Egy templomi bagoly az örökmécs titkán elmerengett.

Vén Csorba tiszta ruhában s vértelen színben éjfélkor az udvarra jött: egyik kezében ácsszerszám, a másikban lámpás.

Csendesen járt s ünnepélyesen, nehogy megijessze önmagát.

Egy szál deszkát az udvar közepén végigfektetett, lassan ráereszkedett s elhanyatlott rajta. Holtszénnel a fejénél vonalat húzott, s azután a talpa alatt.

Így jött el önmagáért.

Elgondolása vakmerő és mély volt, mert személyében a három csoda: az Isten, a halál és az ember találkozott.

– Szépen meghalasztom magamat – mondta újból.

Méretek szerint felaprította a deszkát, ölébe szedte, s a csűrben egy ajtót magára húzott. A lámpát lehelyezte, szerszámait kéz alá rakta.

– Segíts meg, Istenem!

Három juh s két bárány között megcsinálta a koporsót. Próbaképpen szépen belefeküdt, s mosolygott is, mintha szent játékot vinne véghez. Azután elismeréssel adózott önmagának:

– Pontos munka, Istennek hála.

A bárányok táncot jártak, csak a juhok szállottak magukba.

Vén Csorba a koporsó fedelére tíz szeget tett, tíz szeg mellé kalapácsot, hogy György, a veje, könnyen kézhez kapja. Azután haját rendesre simogatta, ruházatát elegyengette, virágjait elészedte.

Térdre állott, feje hervadtan mellére esett: így vette kurtán a búcsút.

– Szép halált adj, Uram, énnekem!

Akkor a virágokat magára rakta, elnyújtózott a koporsóban, s szemét lezárta.

– Add Istenem: haljak meg! – fohászkodott.

Mint elfúló sóhajtás, a csendesen szomorú juhok úgy szuszogtak.

– Teljék be a rendelés…! Vége legyen a világnak, nyomorúságomnak! Lelkem, szállj ki, lelkem, szállj ki!

A bárányok szedegették róla a virágot, s ahogy ették, fejüket illegették.

Vén Csorba a múlandóságba sikeresen belekábult, látta már az Istent, amint fehér köpenyegben egy halom vakító fény tetején ül, s szakállát két angyalocska csicseregve simogatja, s feje felett rajokban fehér galambok keringenek. Két szent király sírt, három verejtékezve a koronát pucolta, a tanárokat az eleven betűk gázolták, szüzek keblein rózsa nyílott, a tudósok felhőket gyúrtak pajmolódva, s a költők fejük felett az űrt vizsgálták, hogy nem lehetne-e feljebb szállani.

A csend és nyugalom belepett mindent.

Elaludtak a bárányok is.

A nap elindult, s vén Csorba feküdt, mint a holt.

György, a veje, megkereste, de mintha nyűgöt vertek volna kezére-lábára, csak állott sokáig a koporsónál. Ez a gondos halál nagyon megragadta.

– A tett bizonyított – ismerte el.

Megint körülvigyázta.

– Úgy becslem, meghala végleg.

Felemelte a koporsó fedelét, s rátette pontosan, de az egyik juh letaszította az orrával a földre.

S arra, mint egy villanás, vén Csorba is visszakerült a földre, reszketve félreütötte a koporsó fedelét, s halálsápadtan s megzavarodva kiugrott.

György, a veje, elfehéredett cudarul.

Meredve nézték egymást.

Györgyöt megrázta az indulat, s hirtelen húzni talált egyet az öregre. S valahogy találta, vén Csorba visszaesett a koporsóba, s a vér szívére futván, lelkét kiadta.

György, a veje, megtántorodott.

– Hozzáüték… – s nézte gonosz tenyerét.

Lehajlott, s megmozgatta a vénembert:

– Ne mókázzék, hallja-e!?

Vén Csorba nem mozdult, hideg a testét belepte.

– Végérvényesen meghala – mondta György, a gyilkossal aki egy, s kiverte homlokát a hideg verejték.

Letörülte, s magához tért.

– Hasznos halott mindazonáltal – gondolkozott el.

Bekiáltott a házba:

– Gyere, Márta, apád meghala.

– Nem ijesztesz meg másodízben is! – kiáltott vissza az asszony.

– Gyere, tiszta igaz.

Márta nem jött, s annyiban maradt.

György, a híres, vén Csorbát a helyére fektette. Utána a koporsóval szemben leült a küszöbre, s elgondolkozott.

Felesége azalatt tiszta inget téglázott az urának, munkája mellett vigadozott, s éneke kicsengett:

 

Fehér fuszujkavirág, Ne jöjj hozzám, napvilág, Gyere inkább setétbe, Hadd üljek az öledbe!

 

György bólogatta fejét.

– Szép halállal hala meg…

És ha csakugyan rúttal holt volna is meg, nem cserélt volna Györggyel, a vejével, mert valahol a Hadak útján már atyafiakra talált, s a haza sorsán együtt melegedtek.

De a küszöbön megremegett György, a gazda, s rázni kezdte a hideg bolondul.

S nem ártatlanul.

Zeng a magosság

Némelyik addig bújja a könyvet, amíg aszott bőrén keresztülsüt a hold világa. A másik megint buta marad, mint hetivásárba járó félszemű pogácsás.

Hanem Bakk Lukács nem számítódik sem ide, sem oda, mert ő egyedül állott a kerek földön, mivel a tudományát kebeliben hozta magával a világra. Azért semmi álmélkodás abban, hogy Szent Mihály-nap hajnalán kiállott a kopac hegyoldalba, s a csillagokat emígy egyeztette az idővel:

– Ó, te édös Teremtőm, nem szólok a dogodba, de egy esztendőt sem vetek belé, s a világ feneke kiesik a csihánzsákból.

Mondjon Bakk Lukács, amit éppen akar, de én tudok egy legényt, aki ezalatt vigadozva rázta sapkáját a pálfalvi tetőn:

– Köszöntlek, szüvempárja!

Ez a legény Etédi Küs Anti volt, s amit lábaszárán lengetett a szél, az a katonanadrágja a halálos óráján. Amíg leereszkedett a Kalonda útjára, pirkadott minden ellenvetés nélkül. Csak a köd nem akart oszlani a Firtos lova feje felül.

Az Etédi Küs Anti arcájára is árnyékot vetett ez a köd, de ő az erejében igen bízott:

– Zsákkal is elhordom, meglássa a világ.

Tovább nekifeküdt egy borvizes forrásnak, s a föld illatját behunyt szemmel kortyolgatta.

– Jó vala-é, te? – szólt valaki a háta megül.

– Meghiszem azt – mondta a legény, s egy selyemkeszkenővel törülgette a száját, nehogy a szél ki találja fúni, mivel szüvepárját estére köszöntendő.

– Megszabadulál, hál’ istennek! – kezdte kenetesen a jövevény.

– Meg, s kinek hála s kinek nem – vette szárazon Etédi Küs Anti, s megint rázta a sapkáját, s zengedezett is. De amikor kifogyott a nótájából, megkérdezte a másikat:

– Kend hova való, bátya?

– Én biza, ecsém, hótom után a fődbe, s addig az ódalba.

Ezt a feleletet Etédi Küs Anti szinte zokon vette, mert gondolkozásra szorult miatta. De aztán mégis rájött, hogy az „ódal” az ő faluját jelentheti, mert teremtés óta az áll úgy, mintha a szomszédja nyakába akarna ugrani.

– Akkor egy likba járunk – kapott rajta a legény, s meggyúlt a szeme.

– Egybe hát, csak éppen nem egyforma sűrűn. De azért megüsmerhetnél, a piculáját.

– No, nézze meg az ember, hiszen kelmed Kele Menyhért! Csak megvénüle, hajja-é, mintha bagoly szállott vóna az orrára.

Kele Menyhért ravaszul szipogott, ami tiltakozás volt a vénség ellen. Megint a legény szólott:

– Kérdöznék valamit.

– Ejszen, hogy mitől kopac a pap?

– Bánja a macska a papot, bátya csak azt mondja meg: Bedő Ráki hogy virágzik?

– Hát hallomásból úgy tudom, hogy: emböri körösztény meg nem közelítheti a cifra békát.

– No de, ne békázzon, hajja-é! – vágott belé Etédi Küs Anti.

Az öreg meghökkent, s ilyen értelem volt az arcán: nete, mit tud a csemöte! De csak urasan szólott:

– Helyben vagyunk, ecsém. Nem szólék semmit, csak ne szemetejj.

Kicsi szünet után újból egymáshoz igazodtak.

– Úgy értettem, hogy a tényálladékot mondja meg róla.

– E kicsiből kitelik: egy az, hogy a fiam el akarta venni, de a derága portéka szuszékba bútt előle; a másik ismént, hogy hozzád sem mönne el, mert előbb megbűzöli a legént.

Etédi Küs Anti csúfondárosan elkacagta magát, mint aki régen kezére tekerte már az aranyfonalat. De azért feszegette tovább a dolgot:

– Az én csókomnak majoránnaillatja van, bátya! S ha több kell: bűbájos harmatban megferedem, három éccaka virágok közi hengeredem, s mégis az enyém lesz!

Kele Menyhért ráhagyta, csak a pálcájával rajzolt karikát a levegőbe, s a közepét háromszor is keresztülszúrta.

Apránkint a falu fölé értek: egyik erre, a másik arra fordult. De Kele Menyhért búcsúzóul megkérdezte:

– Tudod-é, ecsém, hogy járt vót a recesenyédi kutya?

– Nem én, mert kend állott a poszton – felelte a legény, pedig ki ne tudná ezt a fontos példázatot.

Az öreg nem hagyhatta alul magát:

– Hát a furulyádon hány lik van?

– Kendnek kilenc, eszesebbnek még kilenc.

Így aztán, megszúrkódván egyik a mást szavakkal illendőképpen, ki-ki a maga epés titkával elmehetett hazafelé.

Este Etédi Küs Anti egy kicsi ládikóba zárta katonarüsztungját s minden háborús francos-férget, s feltette a hiu szádjába:

– Vesszen a zamatja, mint a berbécsbőrnek.

Aztán feredni kezdett: nagy örömében úgy vercselte magát s úgy feszengett a vízben, hogy a kád ontoráját éppen az ige tartotta.

– Tollászkodik, mint párosodás előtt a vadgalamb – mondta künn a nagyanyja.

Etédi Küs Anti, kibújván a kádból, a ház népit ismét magára szabadította, s a további szépítő műveleteket előttük csinálta: valami szagos vizet a markába öntött, s azzal az ábrázatját istenesen megsúrolta, ritkaszép bajuszát megkefélgette, s a haját a két füle tövire dédelgette. Az apja, ki az ágakkal fésültette a fejét, ártatlanul elhúzta a száját, s azt találta mondani:

– Kitudósodtál, legén!

– Játéka van mindennek, s kivált a szerelömnek – kacagott Etédi Küs Anti; s hogy egyéb reperálni valója nem volt, az édesanyja elé állott:

– Így, ha megfoghatom a szüvempárját, vajon mi lesz?

– Az esze rögvest elmegyen – mondta az asszony, s a fia nyakába esett: – Ó te, édös angyalom!

A faluban egy miccre híre futott:

– Etédi Küs Anti hazaszabadula.

– Bedő Rákit rázza is mán az édös nyavalya.

Hát hadd legyen úgy, s hadd rázza, mert annak az a rendje.

Hanem Bakk Lukács estére kelve ismét kiállott az oldalba:

– Dehogy, esztendő sem kell, s bocskorra kap a világ.

A balga pásztor így ijesztette az emberiséget, de az ifjú szív egyebet vett tudomásul: világot útjából eltéríteni, illatozni, összeborulni; ó, Istenem!, hogy táncol a vágy, be szép a vérnek útja, s ki-kicsordul meleg kelyhéből a lélek…

Vén Etédi Küs Ambrusnál mégis összebújt a háztáj:

– Vajon a régihez mene-é?

– Pedig éltemben akadály lenne, s hótom után nincs bajom véle – mondta a szigorú gazda.

– Nem csókafiú, hogy elvágjuk a szárnyát – vette kegyelmébe a jó asszony, s emiatt egy kicsit össze is zándorodtak.

A szerelem piros madara a falu felett, karikába repülve, vígan csicsergett:

– Egy a világ, s a rózsáját csak szerelem nyílassa!

Etédi Küs Anti mentiben az égre nézett:

– Zeng a magosság.

Bedő Ráki szép topánkát húzott, hajába piros pántlikát, s leeresztvén, a térdével egyszint lengedezett. S úgy tíz tájban már a kapuzábénál rázta az epedés. De nem sokáig, mert Etédi Küs Anti az epedéstől hamar átalvette ezt a szép hivatalt: még messziről egymásnak futottak, s egy testté levének.

– Jaj, beh szeretlek, édösöm! – jutott szóhoz később a legény; de Bedő Ráki, az ölébe esve, tovább csókolta, s azt sem vette fel, hogy a dereka remegésében a rokolyája kőteje elszakadott. S ha már így esett, mi szebb annál, mint hogy megbogozták szép-ketten. Pedig az ördög mind azt súgja ilyen drága alkalmakkor:

– Lelkem-virágom, szakasszuk el a többit is!

Ó, szép ifjúság, ilyenkor csakugyan zeng a magosság.

Öreg Bedő szép köszöntést mondott a vejére levendőnek, s hitvese pisolyogva veregette két keze fejével a szoknyája elejét, ami szegény asszonynál azt jelenti, hogy fulladozik a szeretet tengerében. S mindezeken felül tündökölve látszott ki az Úrnak bölcsessége: sírva teremti a szegényembert, de megteszi egyedül azért, hogy ki ne vesszen a szeretet. S ezért ütött el a vén Bedő szava minden elhamarkodott örömkiáltozástól.

– Nyomorgunk, istennek hála.

Az ilyen embert a túlvilágon három angyal futásra készen szolgálja, s folyton dicsérő énekeket zengedezve. Az egyik angyal már a földre is szállott a Bedő Ráki képében, ki az első himnuszt Etédi Küs Antival éppen most teremti meg.

S szívekre borult a himnusz dallama, s könyörögve kívánkozott betölteni minden űrt:

– Jöjjetek és énekeljetek, mert meg nem csallak sohasem…

Az első, ki örvendezve repült a hívásra, Bedő Ráki volt, s a dallamot Etédi Küs Anti sugalmazta neki, kilehelvén forrón a maradandó szépség színét:

– E világon tiéd leszek: csókolj meg!

Az ördög már szaporán húzogatta le fekete lepedőjét a világ testéről, mikor a legény, búcsúzás fejében, szere-száma nélkül kezdte csókolni Bedő Rákit.

– Ilyen édességet, legén legyen, aki kóstol! – mondogatta az útban Etédi Küs Anti, majd otthon, amúgy ünnepi ruhában, mindjárt megbújt a sarjúban, s aztán feje felett bátran tarthatták országgyűlésüket a verebek.

Az eleven asszonyok, kik előtt tehetetlen minden titok, kacagva újságolták vén Etédi Küs Ambrusnak:

– Kendnek vagy jött meg a fia, vagy nem, de Bedő Rákinak meg a szereteje.

Az öreg legyintett rá, s elhúzta a száját, mintha mondta volna:

– A doktora én leszek.

Pedig elég bárdolatlan, aki ezt teszi fel magában, mert vagy a szíve gyökere szárad ki, vagy egyéb baj éri, de hogy az ördögök valahol a sötétben falhoz veregetik: az már holtbizonyos.

Mégis hasztalan volt a jó szellemek intelme:

– Térj meg, Etédi Küs Ambrus!

Hanem Etédi Küs Ambrus a térengető szellemeket, egyéb híján, pipaszárral elverte, s hogy a fia vallomást tett, azt mondta rá igen kurtán:

– Megellenzem, tudod-é?

– Nagy szó, de az érzelöm még nagyobb! – fellebbezett a fia.

S este ugyancsak elszakadt a Bedő Ráki rokolyája köteje.

Ezalatt a tornácos Etédi-házban erejében feszült a vén gazda, s leckét adott a párjának is:

– Te kapattad el a fiadat, most tántorítsd el, hadd lám!

– Isten megfizeti, örökké ne ellenkezzék, hiszen én is szegén vótam, s mégis elvett: s bánja-é?

– Eppen nem bánom, de most más világ van, s tudd meg: a Bedő fámíliával hótomig nem keveredem!

Hanem Etédi Küs Anti napról napra éhesebb lett a gyenge leány után. A forró tengerben sápadtan lézengett, s álmai közepén a szíve felé kapdosott. S nappal az anyja sűrűn azon kapta, hogy tenyerébe vett fejjel emészti magát, de hát mitévő legyen, hogy mégis jó legyen? Bedő Rákit elhagyni? Ó, szent egek ura, ezt nem képes megcselekedni, mert a szíve abban a pillantásban megölné.

S ilyen kínlódások végén egyelőre búnak esett. De ennek a búnak hovatovább ez lett a veleje:

– Ha ég s föld ellenem, mégis elveszem!

És végképpen a maga útjára állott, mert csak a rózsafakasztó hajnalokat hozta haza a vállán.

Bedő Ráki meleg kezét a mellére szorította minden virradáskor, mert úgy érezte, hogy ki akar hasadni a vágytól; s a párna közé dugta a fejét, hogy szabaduljon az asszonyi látomástól.

A szerelem rózsái között kacagva bujkált a szív, s megszerette nagyon a helyét. Azt pedig régen megmondta a pap is, hogy ki ahol jól érzi magát, maradjon ott. Szigorúan ezt vallotta Etédi Küs Anti is; s valamit tett fel magában, de két módos cimboráját megkerítette, s Kisasszony napján a falusi szövetkezetbe így együtt beállítottak. A két éfigazda rávakarintotta nevét az ördög levelére, s erre Antinak a markába jókora summát leolvastak. A pénzt zacskóba dugta, s olyan mosolygás jött az arcára, mintha szerelmének minden ellenzője a háta mögött jól megurusolva nyöszörgött volna. Dicséretére essék, szépet is mondott:

– Bedő Rákinak hajlékot építünk. De szentet, mint a betlehemi majorház!

Mire beesteledett, vén Etédi Küs Ambrusnak szűk lett a ház négy fala, s az acélat kettőbe harapta volna.

– Jaj, aki fenn van! Törlesztőt veve a nyakára, s mán kacag ország-világ!

Azon este nem is ölte el az álom, inkább az üstökét nyújtotta, s szeretett volna valakit bokán ragadni s keresztülvetni a csűr tetején.

Etédi Küs Anti ezalatt csillogó szemmel ette a színt s az üdeséget a gyenge leány arcáról, s már az epekedés határvonalát is meghúzta:

– Mindenszentek napjára miénk lesz a paradicsomkert.

Ezekben a napokban, csak a harag tiszteletére, apa s fia nemigen szólottak egymáshoz, de úgy negyed-ötöd napra lobbot vetett a vénember:

– Akinek akaratjából a világra jöttél, az én vagyok, s nem más.

– Szentigaz, de másodízben a saját akaratomból szeretnék a világra jőni.

– Úgy hát nem tágítasz?

– Nem biza.

– S mered elvenni tilalmam ellenére?

– Zokon ne vegye, de szüvemnek s lelkemnek becsülettel tartozom.

Etédi Küs Ambrusnak roppant a csont a markában, de erejével tehetetlen volt. Hanem súlyos, sötét szavakkal haragjának mégis eleget tett:

– Akkor ide bé nem, s te is ellégy a házamtól.

– Ez még nyilván nem szentírás – vetett ellen a legény.

Az öreg felkapta a fejét:

– Megmondtam, s úgy tégy, mert én nem játszódom a szóval.

Etédi Küs Antinak keserű lett a lelke, s fehér színén végigfutott a dac s az akaratosság:

– Szégyen, hogy ide jutottam, de még nincs világvége! S lássuk hát külön a bajt, ellenben térdet-fejet mégsem hajtok!

A szomorú leckét ilyenformán felmondták egymásnak, s nagy háborúságban tán felejtették is, hogy ennek vagy mind a kettő, vagy az egyik búját látja. De már a vérnek fekete magvát elvetették, s bár ijesztő szokott lenni a termés, de hát legyen, aminek lennie kell.

Csak éppen meg ne nyíljon a sötétben izzó homály, mert meleg véreső hullana belőle.

E perctől kezdve millió papnak kellett volna imádkoznia, mert Etédi Küs Ambrusné a veszedelem hideg illatját már megérezte.

 

Nincsen öröm bú nélkül, Sem szerelem baj nélkül.

 

Hanem a bajt tódja-fódja az ember, s a szerelmet, miből lehet, nem hagyja cserben. S tisztelet Etédi Küs Antinak, mert ő is így tett: a Nagy Gergely faluvégi bennvalóját kifizette, s a ház fundamentumát egy nap alatt másodmagával megásta. S ha szegényt szeretett is, megbecsülték, egyik úgy, mint a másik, mert a házhelye előtt az út mejékit épületfával telehordták, csak úgy kalákában, kicsi ital mellett s egy áldott nap alatt.

S tíz nap múlva bészarvazták a kicsi házat, s tizenkettő múlva szép havasi zsindellyel az utolsó likat is bédugták rajta. Etédi Küs Anti maga tette rá a fényes két keresztet.

– Még a püspök is feszedezhetne benne! – mondta boldogan.

Vén Etédi még a tájékára sem ment a háznak, nehogy a méregtől kihasadjon. Pedig széles vállát szerette volna nekivetni a falnak: hadd lám, milyen erős. De aztán letett róla, s azt számítgatta, hogy a jövendő majd csak észhez téríti a fiát, s irgalom nélkül, mert ahogy ő mondá:

– A ház nem termik gabonát, sem tejet nem ad, s akkor biza felkopik az álluk.

Szomorú, de ez az észjárás az igazságtól nem ütött messze, legfeljebb csak annyira, ahogy a kancsi ember lik mellé üti a saskarót.

Etédi Küs Ambrus nem is félt, hogy belébukik a maga politikájába, sőt, az istentől sem tartott miatta, mert a következő vasárnapon nyakasan s megfontolt lépésekkel ment a templomba, hogy egy kicsi jámborsággal verje magát. Hallott is szép orgonaszót s kemény intő igéket. S válogatva szedegetett is belőlük, de nyomban kárba veszett minden, mert a prédikáció végén nagy ájtatosan így harsogott a pap:

– „Az Anyaszentegyház házasulandókat hirdet: Etédi Küs Antal…”

No de, nekitüzesedett a vén székely: a felszedett igéket szélnek eresztette, s csak alig tudta megállni, hogy fel ne szökjék, s oda ne kiáltsa:

– Én, Etédi Küs Ambrus, az apja: megellenzem!

A jámbor híveket kiharangozták a templomból, de a vén Etédi imádságoskönyve még ma is emlegeti ezt a vasárnapot, mert úgy járt vala a gazdája kezében, mintha rakott szekér kereke alá került volna.

Bedő Ráki kacagva és béhunyt szemmel tartotta kar alá a derekát, s ajaka a szapora melengetéstől jobban s jobban tüzesedett. S mellette a legénynek fémlett a szeme, s tartani lehetett attól, hogy meggyúl, amire ráveti.

A szegénységben is pompázott a kinyílott rózsa, s a jövendő sok cudar réme láthatólag elült. De a fák között sírni kezdett az ősz kitartóan, s csak néha esett egy-egy levél a szájára: Emlékezzél te is, ember!

Etédi Küs Anti azt vetette ilyen intelmekre:

– Előbb legyen, mire emlékezni jólesik.

Hát kedvezett is neki mind a remény, mind a valóság, mert halottak napjára szüvepárjával együtt feltámadott az új életre, elmondván a hitet:

– Holtomiglan, örömben, bajban…

Egy szépszavú tudós székely levett kalappal búcsúztatta Bedő Rákit az apai háztól:

– Immár, édösapám, rólam kezed leveszed; és te édösanyám, gondjaidból kihullatsz: mivel eljött, kivel éljem éltemet, s változása napomnak…

Némelyek rikótoztak, mások pityeregtek, csak a komoly szakasz búvárkodott az üvegeknél. De Bedő Ráki szárnyára ereszkedett: a falu végén bészállott a kicsi házba, s fehéren, reszketve s szépen odabújt az Etédi Küs Anti szívéhez:

– Ó, uram s szeretőm s királyom!

Sokáig súgtak, búgtak, szerelmeskedtek, aztán a pompás rózsakertben illattal betakarództak, miközben Etédi Küs Anti vágyainak tánca közül felsóhajtott:

– Zeng a magosság!

Új nap virradt a falura, s az élet két új embert taszított be a sorba, melynek az eleje valahol bűnbánva hányta a keresztet a sír szádján, de a legvége a faluban még a szerelem táncát járta. S az Isten legpontosabb szentje, aki a házasemberek listáját vezeti, alig végezte be reggeli imádságát, már a nagy könyvhöz ugrott, s írni kezdte:

„Etédi Küs Antal” – de itt megállott, s a halál napját nem tudta hova tenni, pedig az is rá tartozott, s tudnia kellett volna, hiszen öröktől fogva el vagyon az döntve. S így esett meg, hogy ez a rubrika üresen felejtődött, mintha Etédi Küs Antinak örökké élnie kéne.

Faluszerte tisztelet járt az ifjú párnak, mert olyan szépen éldegéltek, hogy öröm nélkül nézni sem lehetett. A cigány minden találkozáskor kétrét görnyedt a gazda előtt, s nagy szertartással, sűrűn mondta kedves jókívánságát:

– A zsisten sáporítsa meg a kedves csáládot!

Bedő Ráki ilyenkor megszorította az ura kezét, s édesen összemosolyogtak.

De akinek rossz mája van, az visszafelé cselekszik: akkor kacag, mikor mások sírnak és viszont. Azért mondom, mert Kele Menyhért a nyári vitát az emlékiben újra felidézte, s összehúzott szemöldökkel így szólott a fiának:

– Láddeg, nem mindenki olyan tatár legén, mint te!

Az ifiú csak legyintett:

– A nap feljő, de le is menyen.

Vén Etédi Küs Ambrusnál sem állott be fordulat. Ellenkezőleg: módos házában szüntelenül morgott, mint egy barlangi medve, kinek oldalában rozsdásodik már a golyó.

Napok futottak el, miket egy mord óriás, valahol a világ szélén, rakásra hajigált. Daloló tündér napkeletről újakat eregetett ezüstkötényéből, s az emberek hálálkodtak érte.

De Etédi Küs Anti előtt már le-leszállott a szegénység madara. A fejét ugyan félrekapta, de a kenyérből szűkön vágott. S azért mégis: szép összeborulással magát is, párját is tovább ámította. Csak az álom kerülte el mind gyakrabban a szemét: ilyenkor aztán az ágyában felkönyökölt, s mosolyogva nézte a feleségét. Ez a mosoly a szája végén mégis eltörött:

– Nem vetettünk, mert nem volt hova; s nem aratunk, mert nincs hol.

Öreg Bedőék, amíg tudtak, segítettek egy-egy fél véka búzával, kupa tejekkel, verőmalaccal, kotlóstyúkkal, de télire ott is panaszra fordult az egér, mivel az asszony csak úgy sütött, ha a gazda egy-egy szekér fát a városba eldöcögtetett. Etédi Küs Ambrusné is szúrt ugyan egyet-más jókat, de csak gyéren s nagy titokban, mert tekintélyes oka volt rá, s ezt így mondta:

– Ha őkelme megtudja, a derekamat igyenesen letöri.

A Jézuska is megszületett, de Etédi Küs Antiék a farsangon nem sokat vigadoztak. Egyszerű okból, amit adószedéskor így mondott volt az egykori ember:

– Mert a garas nem fiadzik, ahol nincs.

Az ifigazda, habár az elöljárók cimboráltak is véle, mégis másnak faragott, s napszámmal keresett ritka forintokat, de azokból csidma lett a Bedő Ráki gyenge bábójára s egyéb melegítő a harmatos testére, mert az asszonyfélét takargatni kell, mint a nemes oltoványágat.

A legkeményebb időt mégis a tavasz hozta, s biza megesett gyakorta, hogy csak sült pityókát ettek vacsorára. De a szegénységet egy áldott fénysugár most is örökké szembekacagta:

– Szeretlek, s megigézem a verejtéket is, hogy kenyérré váljon asztalodra.

Kaszáláskor füveket vállalt átajában. Hajnalonkint lopva csókolta meg a feleségét, s a virradással együtt állott a rend fejéhez. Konok ereje s akarata alatt hódolt neki a munka, de sokszor azon kapta magát, hogy megáll a rend közepén, s a száját, mire izzadság futott, összeszorítja:

– Én, az Etédi Küs Ambrus fia, kire köblös fődek ásítanak, napszámba?!

De aztán megint elmosolyodott:

– Bedő Rákiért a véremet is belévetem a fődbe.

S tovább fektette a rendet, s zengedezett is szép éneket:

 

Én Istenem, adj jót érnöm, Amíg élek, véle élnöm…

 

Egy kacagó szemű angyal a ház felett lebegett, s az egyik éjfélkor örömhírt vitt a magasba:

– Bedő Rákinak fia született, úgy hívják: Etédi Küs Antikó.

Az apa örömében keresztet vetett:

– Hiszek egy Istenben, ki elküldé angyalát.

S ezután, ha megállott a rend közepén, még a kalapját is elvetette, s csillogó szemmel nézett el a hegyek felett:

– A fiam, a kettőnk fia! Ejh, szemenkint is összegyűjtöm neki a búzát, mint a galamb!

Etédi Küs Antikó már mosolygott, a két mákszem tenyerét csapkodta össze, s az anyja fülén keresztül akart nézni. Az apja le sem vette a szemét róla: hej, milyen legényt nevelek én belőled! De aztán valami cudarul a szívébe nyilallott, s a kalapját a szemébe húzva kiállott a kapuba: ki-ki szaporán és méltóságos örömmel hordta haza búzáját a határról. S ekkor újra vér csordult a szívéből:

– Sem búzám, sem béfogó marhám. Nekem: Etédi Küs Antinak?! S hogy ezen az őszön se vessek? Még a fiamnak se?!

És addig háborgott a kínban s a gyermek feletti örömében, míg merész dolgot határozott. Még egy hétig hányta-vetette, de végül is megadta magát: ha szíve s lelke van, kibékél, hiszen apa, mint én…

Etédi Küs Ambrus már annyira belésárgult a mérgébe, hogy olyan volt, mint egy nagy viaszgyertya. A csontjai kiállottak, mint régi vár falán a megaszott kövek, mikre a vihar szokott ráülni. Éppen az időjárást nézte a kalendáriumból, amikor a fia belépett:

– Eljöttem, hadd lám: mi szava van.

Az öreg sárga színében gúnyosan kacagott:

– Hát a szerelöm?

– Azt ne bolygassuk, de apa vagyok, s kelmed is az. Van-é szíve, s érti-é szómat?

A vén gazda erre sem engedett fel, csak az arccsontjait mozgatta meg:

– Még nem hótam meg, s amint mondtam vót, eppen addig tart.

Etédi Küs Antinak rettentő méreg cseppent a szívére, kicsit elszédült az indulattól s a kíntól, de megtikkad nyomban, ha ki nem mondja a szót:

– Most már én tagadom meg! Tanúm legyen az Isten, aki fenn van!

És kiment egyébként békességgel, pedig lázadott veszettül a vére s minden izma.

Az öreg széltében s hosszában mogorván s lélekben megindulva mérte a szobát.

De Etédi Küs Anti a kapunál megtorpant, s ha ég szakad, úgy sem tudott volna továbbmenni. S mint a perzselő tűz, az eszén keresztülfutott a szörnyű igazságtalanság, ami szentséges szerelme miatt szakadott rá, mint égrekiáltó fekete ítélet. Szeme előtt sötét, tömött színbe futott minden, a vér a fejébe, s akkor, mintha egész testében lángot vetett volna, felordított a kapura esve:

– Nincs lakója az égnek! Sem Isten, ha tűri ezt! Hordjatok tüzet, hogy égjen meg, akinek lelke nincsen!

Néhány ember összefutott. Elsőnek Kele Menyhért fiastul, kik éppen a mezőről jöttek arrafelé.

– Tudja meg a világ, az egész! – ordított Etédi Küs Anti.

– Emberek, ennek az esze meghibádzott! – kiáltotta Kele Menyhért vészes hangon.

Arcok elfehéredtek, veszedelem szele szállott setéten.

Etédi Küs Anti a tömeg közé ugrott.

Kele Menyhért ravaszul feljajdult, mintha az inába haraptak volna:

– Veszett ember! Üssétek, a falut is összerágja!

S e pillanatban ifi Kele Menyhértnek megvillant kezében kétszer a villa, s Etédi Küs Anti véres fejjel a porba esett.

– A nap feljött, s most lemegyen – sziszegte a legény, s még ütésre hajlott szomjasan, de mint törtető, szomjas vad, Etédi Küs Ambrus kiszökött a kapun: s csak újabb sikoltás, s ifi Kele Menyhért nyekkenve béfordult a sáncba, s nyomban reá az apja.

Asszonyok zokogtak, férfiak színt váltottak. S a halál lehelete ijesztőn szállott a tömegre, minek a közepében egy kimagasló, bozontos fej meghajlott, s a konok sárga arcon két könnycsepp hengeredett végig.

Etédi Küs Ambrus a fiát siratta.

Ezalatt Bedő Ráki mosolyogva játszott a fiával, kicsike kis kezét csókolgatta, s mondta:

– Világteremtésire olyan, mint az apja.

S eljöhetett már a fekete szárnyú madár, s elhozhatta kicsi Etédi Küs Antikónak a gyászhírt, mert ő ezen is mosolygott, hiszen csak az anyatejet ismerte még. Hanem el fog jőni az idő, amikor ő is felnéz majd az égre, s megcsókolja az emberi kínt, mondván:

– Zeng a magosság.

Mert az ő drága édesanyja újra csak azt mondja:

– Világteremtésire olyan, mint az apja.

Ha igazság, harmatozzék!

A sóvidéki ember naphosszat kereste kabalája fejin a szarvat, s csodaképpen mégsem találta meg, pedig így tudóskodott:

– Lehetetlen, hogy ekkora állatnak szarva ne legyen.

E vélt fogyatékosság miatt aztán aludni sem tudott, s hajnal felé már azt hitte, hogy az eszitől megszabadul, hacsak valakinek fel nem tárhatja a dolgot. Nyomban átal is ment a szomszédjához, mert az is eszes ember hírében állott, viselvén három esztendeig a küsbírói tisztet.

Mondja neki, s a másik kacag rajta:

– A saját fejeden hamarébb megkapnád.

Ezt a csúfondáros elöljáró embert Bircsa Saminak hítták. Nagygazda volt, a jót szerette, s az italt meg nem vetette. A muzsikaszón is örökké szerfelett kapott, mint a szarka a tyúktojáson. Bölcs Sinkó Józsi által most is jókedviben találtatott.

– Nem eresztlek haza, Józsi.

– Mi szándékod vagyon, Sami?

– Disznót ölünk, s egyéb is. Jó szándék, ugyé, Józsi?

– Meghiszem azt! – mosolygott Sinkó Józsi, s az esze már helyreütődött.

Az esemény kedvire asszonyok forgolódtak, s közben ingerelték a férfiakat is, hogy semmi jó veszendőbe ne menjen.

Szép, nagy disznó volt, minek a nevenapját mára tették. Olyan buzgón meghízott, mintha hivatalát látta volna el. S három erős férfiú keze között egy pillantásra áldozatul esett, mint mindenki, aki becsületes.

Bircsa Sami azt sem tudta, hogy örömiben hova legyen, csak ismételgette:

– Olyan szalonnája van, mint a hat ujjom egymáson.

Valahonnét egy zöld korsó is megtelt erős pálinkával. Szép tiszta volt, mint a harmat, égette a józan torkot, s a szem fémlett tőle, mintha egyenesen újrateremtődne általa az ember.

Nagy politikával kezdődött a torozás.

– Essék a mi Urunk tiszteletire, hogy mindennemű leselkedő betegségtől megőrözte a Bircsa Sami disznaját! – szónokolt Sinkó Józsi.

– Tégödet es őrözzön meg! – kedveskedett a gazda.

A szomszédság férfiai megsejdítettek valamit, s mindegyre ütögették bé magukat:

– Ha tudnám vala ezt az összemelegedést, tán nem is jövök vala bé! – ravaszkodott ez is, az is.

– Nincs baj, s ne es legyen: részesedjék ki-ki a jóban – kedveskedett a gazda.

Künn cudarul hideg volt, hogy az úton járó kutya szaporán szedte a lábát, nehogy restsége miatt odafagyjon.

A varjak a csűr tetején hánytak-vetettek valamit, s pislogtak ravaszul, mint a csapáson keresztülsétáló róka. Némelyik az udvarra szállott nagy bátorsággal, s a pergelés tűzhelyén peckesen sétálgatott. Volt olyan, akinek csőrire ragadt a disznó körme, mint illatos szájkosár. A másik előzékenyen lekapta róla, s repült véle nagy boldogságban.

A kemence szádjában egy hóka macska mosdott, s szünetek alatt szomorún nézett az űrbe, mintha vénlegény volna.

Bircsa Sami jó példát mutatott a vígasságban, s küsbírói tudományát szerivel használta is:

– Mikor ilyen jóézűen lehetünk, bátron mondom, tisztelt gyülekezet, hogy mü es urak vagyunk…

– Biza urak, Jézus hallgassa meg… – mondta egy öregebb székely, kiben egyébként volt annyi fortély, hogy ha idejében betűhöz juthat, akármelyik ügyvédet elveri maga mellől.

Egy szóval, s kettővel is: végképpen kedvre kapott a disznóölő gyülekezet, sőt, egy új korsó irányába egészen jól útbaállottak, akárcsak hajdan a napkeleti bölcsek.

A szomszéd szobában javában munkálkodtak az asszonyok, s valami friss hírt mindegyik tudott.

Egyik így vallott:

– Ki hitte vóna: Széjes Vilma nagyon van… Addig s addig játszadozott a legényökkel…

– Amilyen az éfiú ész, hamar megesik – sóhajtott a másik.

– Ha fa, virágozzék, s ha leány… ne szólj szám, nem fáj fejem…

– Ha leán, vágyakozzék! – pótolta ki egy értelmes menyecske.

Aztán másra vitték a szót:

– Őkemik jól belékapának az ivásba.

Egyik így tanította a házbelit:

– Forgódj ott es, no: hadd legyen egy kicsi férfibűzöd!

Éppen ekkor kongattak délre. Egy-két fokkal jámborabb lett ki-ki. Sőt, a keresztvetést használták is. A gazda pedig ellendőképpen ájtatoskodott, láthatólag a többi helyett is:

– Áldjuk Urunkot, kinek keziből vesszük a jókot – s nyelvén nagyot, fordított a dolgon: – A rosszakot se mástól.

– Mü es elkövetjük a bűnt, s ez tudva vagyon előtte.

– Ha az a kolontos Ádám az almát meg nem evé vala!

– Akkor te is angyal lettél vóna – egészítette ki egy másik, ki a túl jámborságnak híve sohasem volt.

Ezzel aztán végképpen kijöttek az istenes hangulatból, s folytatták e világi búknak s bánatoknak temetését.

Az ablak alatt időnként erdőből jövő bakszának haladtak el. Némelyiken szép hasogatott fa, a másikon megint, nyakkal odakötve, hosszú tőkefa húzódott; s ha egy ember, kinek mozog is az esze, ezt körülményesen nézi vala, bizonyosan azt mondja: ha a vármegye patkány volna, akkor neki, mint ez a tőke, éppen olyan farka volna…

A székelyek pedig, akik a szánakat földet seprő szokmányban követték, olyanok voltak, mintha zúzmorás bajusszal a munka miséjét mondanák szüntelen.

– Bircsa Sami nyilván új világot teremtett, úgy zúgnak bent – mondták haladtukban.

Újat ugyan nem, hacsak kezdetnek nem vesszük azon irányítását, hogy a gyülekezetet borivásra térítette. Emiatt aztán mindnyájan kedvességükbe vették még inkább.

– Kár, hogy nadrágod nincs, mert megválasztanánk képviselőnek – találta el Sinkó Józsi a szót.

– Egy kupa lisztért veszünk a cigántól – javasolta a másik, s kacagtak rajta jókat.

Nagy vasfazékba töltötték a bort, hadd tüzesedjék.

– Az urak es úgy tesznek, s kerüjjünk mü es egy vonalba vélük – pisolyogtak kedvesen, ahogy olyan emberek szokták, kiknél már van némi szeszesital.

Bircsa Sami csak hányta a fazékba az öklömnyi cukordarabokat, s mikor emiatt a felesége fellebbezett, tehetős kedvében azt vetette:

– Van elég a botfali cukorgyárban.

Ebben nem is hazudott, mert éppen olyan igazság, mint hogy csillag is elég van az égen, csak vak ne legyen az ember.

Akinek a természete béveszi az italt, mondják arról, hogy csupán a harmadik reggelre tapogatja meg az asztal lábát. Ezen gyülekezet is ilyen szíjas emberekből tevődött össze, mert csak a kedvük nőtt, ellenben eszük s erejük nem fogyott.

Ha már ennyire vagyunk, álljon nyíltan az igazság: akit egy-két kupa bor lenyom, az egyik részben nem is férfiú.

A jó kutya megemészti még a puskaport is. Az ember önmagát is.

Ezért nincs olyan nyomorúság, mit a sír szájáig ne lehetne viselni. Mégsem bízunk magunkban, s ezért járunk ki s bé a vígasságba. Bircsa Sami s a cimborái is ezen ügyben ihattak csupán: ki merné ellenezni? Mert ami kedvet látunk, az csaló tűz egyedül, mint a mélyben kínlódó kincs elmúló fényessége.

Száraz ember s nem kedves, aki mondja:

– Legyen eszünk!

Maga Bircsa Sami még most, hevült állapotában sem tagadta meg véleményét rólunk, emberi teremtményekről:

– Hervadó bokréta vagyunk, s rossz fődbe vetett mag az eszünk.

De hirtelen meleg érzelem futotta el, mire múlt időkből hozott szép bolond illatja vérinek kicsordult:

– Ellenben nekünk, székelyekül, lengő száron rózsa a szívünk, s epekedik harmat után szüntelen… Öntsetek bort én nagy szüvemre…!

Mint bujdosó barát lelke az álombeli szózattól, meggyúlt a többi is a szótól.

– Szép szavadért dicsérünk.

– Igazságodra harmatozunk!

Bircsa Sami még jobban tüzet fogott:

– Kedvünkre mozsikát rendelek.

Az asszonyok is ajtó mellé gyűltek, s hogy őket a férfiak felfedezték, ez is, az is maga mellé erőltetett egyet.

A szolgalegény pedig már futott le az úton, mozsikaszó támasztása végett.

Szépen bé is alkonyodott.

Később a cigányok is megjöttek: egyik vén Dámi vala, ki az életének már azt a felit élte, mit szép nótáiért ráadásul kapott a magyarok istenitől. S kívüle még kettő, kik lábujjhegyen állottak, mint a kukorékoló kakas.

– Állítsd bé, Dámi, szépen szóló udvas fádot! – vezényelte Bircsa Sami.

Dámi asztal fejéhez támasztotta kopott bőgőjét, aztán a másik kettőre nézett, mintha meg akarná bűvölni őket, s megzendült a három fa:

 

Rejám rózsám átkot rakott: Még az ég is kétrét hajlott Felettem…

 

Hirtelen égő pirosba öltözött a kedv, s nótaszónak illatját szem, száj és fül vérbe vezette, mint májusi holdvilág a szerelmet.

Ó, drága, rusnya ember: te cigány, ki Isten helyett is szerszámodba veted a hited, s tüzet gyújtasz a vérben!

Lengő ágon piros rózsa: kinyílottál, búra termett szívvirág, kit kedv ápol, melegít, s cigány viszen veszendőbe…

 

Szedtem százféle virágot: Abból főztem urusságot.

 

Gazdaggá lett a szegény is, mint virágos fán éneklő madárka.

A nagy kedvességben valaki indítványt kiáltott:

– Kerekedjünk táncra!

– Igazságodra harmatozunk! – helyeselte férfi s asszony.

Hamar tágasságot csináltak, s Bircsa Sami kerengtetni kezdte az egyik menyecskét. Példáját követték, s vigadtak szépen, s kicsi szünetekkel egy-egy rigmust hullattak, mintha tűzre fát vetnének.

 

Én Istenem, add neköm, Be igazán szeretöm.

 

Később újra:

 

Eccer jártam nálatok: Letörött az ágyatok.

 

Legények, kik leányügyben bolyogtak, s az ablak alatt mentek le s jöttek fel, néhány szuszra megállottak, s a vigalom feleslegéből részesedtek.

Itt-ott néhány tekergő kutya futtában megbűzölte a havat, de ha érezte is valami nyomnak izgató szagát, hanggal azt nem tudatta, nehogy szájából a meleg kifusson.

Sokszor beszélik, hogy a boszorkány ilyen éjfélkor töri gát alatt a jeget, s feredik bűvös hatalma gyarapítása végett. Hanem amelyik a mai éccaka nem sietett, a feredésről már végképpen lekésett, mivel az első kakasszó falusi béosztás szerint éppen ezt jelenti.

Ebben a tájban Bircsa Saminál is összebújtak a cigányok, és alázatosan jelentették, hogy nekik távozni kéne, mert a szomszéd faluban lakodalmat kell muzsikálni.

– Megalkuttunk, istálom, bizson Isten!

Sem jó szóra, sem egyébre nem maradtak, így aztán Bircsa Sami szánra pakolta őket, a bőgő nyakára öles kolbászt tekert, a szolgalegényt melléjük, s útnak bocsátotta.

Ellenben a gyülekezet alig sem bomlott, hanem a férfiak bokrétába ültek, s minden igazságot szabadjára eresztve, már bút panaszoltak, s a keserűségben egy törzs gyanánt száradának.

– Kipusztulunk, mint a vadrózsafa – mondta Sinkó Józsi.

– Fástul, gyökerestül…

– Igazságunkra ki sem harmatozik – búsongott Bircsa Sami.

Az ablakok mögött fény támadott itt is, ott is.

A cigányok szeme már a falu végin keresztbe állott, s mire a határra kiértek, szépen leragadott. A bőgő pedig csúszott, csuszamlott: s egyszer csak az út közepén maradott.

Vén Dáminak álmában lógott a feje, mintha búcsúzna kedves kenyerétől.

A csillagok oszlani kezdtek, ami többek között azt is jelenti, hogy Jére Marci, ki a határnak negyedszázados pásztora volt, mindig vette a puskáját, s kutyástul elindult. Nyáron hivatalból, télen gyakorlása végett.

Menvén, egyszer észreveszi, hogy a szürkületben előrefutamodik a kutyája: megáll, néz előre erősen, tapodja egyhelyben kínosan a havat, s nyöszörög bőven.

– Valami vad lesz nyilván – kap észhez a pásztor, s nyomban hergeli a kutyát:

– Hö meg, Burkos! Csípd meg, fogd meg!

A kutya szívére veszi a szót, s mérgesen nekiszökik a nagy fekete állatnak, az elbődüli magát, s a kutya veszettül kezdi tépni a feje körül. Jére Marci ijedtiben a szívéhez kap, de nagy elszánással térdre ereszkedik, s célba veszi a vadat, ereszt egyet: bőg a rusnya állat, ereszt kettőt: még jobban bőg. De már oszlik az ijedtsége, mert íme, a kutya jön feléje, s a szájában fityegtet valamit, mintha a vadállat gégéjét kiszakasztva hozná…

Jére Marci reszketve nézi a kutyáját, s amit az lógatott, a szájából kiveszi, s tekergeti vén fejét.

– E kolbász, valósággal az!

Aztán kellő vigyázattal a vadhoz közelít, s kezdi forgatni hol az egyik, hol a másik oldalára. Közben pusmog furtonfurt:

– No de, ilyent sem értem életemnek napjában…

Hanem Dámi felébredt a faluban, s már futva jött a kincse után, immár helybe is ért, s lelkendezve a pásztor mellé szökött: kap rögtön a bőgőjén, s nézi csillogó szemmel, de hirtelen színében elváltozik:

– Serelmes Isten, ki vagy a zségben!

S mint egy fogatlan vén tigris, nekiszökik a pásztornak, aki félreüti száraz két kujakkal, s csillapítja szépszerivel.

De a cigány nem nyughatik, s bírni véle nem lehet.

– Nyughass, Dámi!

– Nem nyugsom! Kiharapom a torkát! – ugrik neki újra a cigány.

No de Jére Marci kedvét veszti a játszásban, azért az eszét használja, puskáját úgy veszi, s elereszt egyet a Dámi füle mellett: az megjajdul, leborul a hóra, s kapálódzik bolondul.

– Meghalok, meghalok! Sáraggyon a lelkin! – ordít a cigány, pedig csupán egy serét futott átal a fülin.

Jére Marci feléje hajlik, s kéreli, csendesíti, kéreli…

Bircsa Samiék még asztalnál búsongottak, buzgón kortyogtattak, néha laposakat pillantottak, s közben-közben nagy csendet hagytak. Egyszerre nagy mozgolódás, morgás támadt az ajtónál: s a pásztor kutyástul belépett, utána Dámi is, hátán dúlt ábrázattal hozta a bőgőjét, de helyette maga bőgött.

A szerencsétlen esemény eléadatott, bőséges indulatszókkal.

Veszik így is, veszik úgy is, forgatják, bogozzák, cigányt-pásztort gyóntatják, de igazságot tenni emberi lélek nem képes.

Vén Dámi új erővel bőg, s szaggatja a ruháját:

– Megdeglem éhen! Ez a bégé vót, istálom, kincsem, felesigem, gyermekem…

Az atyafiak nézik a bőgőt, sorjában kongatják: rusnyán szól; pengetik: kedves hangját ki nem adja.

Dámi szünet nélkül szeleskedik, kínjában húzza üstökét – s ekkor hirtelen eszébe jut valami: ég felé tekint, s összefogott kezekkel kiáltja:

– A zsén igasságomra ki harmatozsik?!

Egy pillanatig mindenki maga elé mered a szóra, de Bircsa Sami csillogó szemmel felugrik, a cigány fejét két karja közé veszi, s hallatszik a csókja:

– Ha igazság, harmatozzék! – s húsz pengőt helyből kiteszen az asztalra, csak egy szóért, amit szívéből lopott a cigány; csak azért, mert szent és nagy hatalmú a szó, mit legszebb idejében hullat el a szív.

Aztán barátsággal kérdi:

– Elég-e, Dámi?

– Elég, istálom.

– No, gyógyulj meg ebben a percben.

– Meggyavútam, istálom.

Jére Marcinak örömbe borul az ábrázatja, mintha ő nyeré vala a húsz forintot.

Bircsa Samiban újra fellobbant az éjjeli tűz:

– Húzd rá, Dámi!

– Nem sól, istálom.

– Húzd rá, úgy es! Hol hibádzik, kifújjuk magunk a nótát!

Vén Dámi kétfelé dörgölte szép cigánybajuszát, a húrokat megpengette, s amint vonóját módjával odaillesztette, kicsit megállott, s fényes szemmel intonálta a nótát:

– Édösanyám sok szép szova – aztán vén fejét nekiszegte, s mint akik kiestek a világból, kórusban fúni kezdték:

 

Édösanyám sok szép szova, Kit fogadtam s kit nem soha.

 

Ej-haj! Öreg Dámi baljával megölelte a pásztort:

 

Meg fogadnám, de már késő, Hull a könyem, mint az esső.

 

A nap bújt, s fénye az ablakra omlott.

Bent asztalra borulva szépen vigadott néhány székely: éppen mintha most jöttek volna Keletről, s már tudnák, hogy rossz helyen választottak földet s véle hazát.

Ó, szív: galickába zárt kicsi piros madár, immár megfulladsz saját melegedben, s mi segíteni mégsem tudunk.

Mert ha kiveszünk a galickából, úgy sem jobb.

Lélekindulás

Zsenge madarászok

Két kicsi magyar

Az éjszaka gyászos öltözetével együtt lassan eltakarodott. Hegyek tetejéről újra napot jelentett a fogyhatatlan erő, s ágyaikból savanyú orcával állottak talpra a bányászok, mintha tövisbe léptek volna.

Kelemen Pál, mint a felijesztett légy, odatándorodott az ablakhoz.

– Késik az idő, halljátok-é?

Pedig nem hihető, hogy késett volna, inkább a köd csalta meg Kelemen Pált. Hamuszínével meg is ülte a földet, mint egy hidegverte, mesebeli gyöngytyúk. Az eget elfedte, nap sugarának ellenállott, s odaadással pusztultak benne a környező hegyek fái, mint huzamosan megvetett ember testén a hulló szőr.

Mert itt Amerika van: erdőknek halálos országa, s ezt a valóságot még a köd sem tudta eltakarni, s így se Kelemen Pálnak, se másnak nem szolgált semmi jóval.

Az asszony is megmozdult: fejét felemelte, de hajszálai még érték a párnát, s azokon az otthagyott meleg visszament a fejébe, s ott a gondokat felrázta s osztályozni kezdte.

– Köntös alatt vagyunk – azt mondta Kelemen Pál, s hitvány nadrágját magára erőltette.

Az asszony kutatta a szavak értelmét, de hasztalanul. Pedig mi sem egyszerűbb, mint hogy Kelemen Pál a ködre célzott.

A két legényke is felütötte a fejét.

– Aludjatok, nem hajt a tatár – intette az apjuk.

– Tégedet sem – szólt az asszony.

– Csak az élet nem hagy élni.

Kelemen Pál cifraságból nem mondott szavakat, túlontúl tudta, mit beszél, hiszen esztendők óta ő vágja a szenet, s csak a látszat az, hogy nem a rabok példaképe.

Aki nem hős, itt önmagát is elveszti, s helyébe nem talál egy marok állhatatos örömet. Tudja ezt az amerikai magyar, s csupán nyakasságból nem sír. Inkább túldolgozza a többi nációt, pedig munkának váltig az is elég volna, ahogy védeni kell a hazai elgondolásokat.

Erős homlokára húzta Kelemen Pál a nagyszemű bányalámpát, s odahagyta a tákolt házat, minek jóerejű vihar előtt nem sok becsülete volna.

Keményen a hegynek vágott, s a hulló leveleket gyöngédtelenül letaposta, mint őmagát a gond. Azután a bánya szájából félreverte a ködfüggönyt, s bebújt, mint a kitartó szú a fába. A csákány nyele mellé a markába lehelt, meghajlott, s még térdre is kényszerült, mint a katakombában lakó őskeresztény a titkos Isten előtt.

Vágta a szenet, és szükségből vigasztalódott.

Künn a köd nem oszlott, s az asszony a bányát megülő hideg szürkeségbe belesóhajtott:

– Virjaszd fel a napot, áldott Isten!

A két legényke teremtő ösztönével száraz ágakat szúrt a földbe.

– Foganj meg, leveleddzél ki, s nőj nagyot! – mondogatták.

Feleletül elváló halovány levelek egymásra borultak, mialatt az apjuk törte a hegyet, mint a kutya az éktelen csontot, mert az élet valami ijesztőt mindenkinek előír.

Estefelé átokra futott mégis a Kelemen Pál szája:

– A keservit a buta emberinek, aki nem tanul, amíg kicsi… így csak a szenet vágja, mint a barom, s neki nem napfény az élet, hanem beborulás, míg az úr éli világát.

Ha nincs haraggal mondva, ez nagyjában igaz is.

De ennél több is történt.

Kelemen Pált újrakeresztelte az apai gondolat:

– Két gyermekemnek nem hagyom örökül a magam sorsát.

Estére kelve feketén imbolygott haza, mintha az ördögök karmai közül szabadult volna meg erős tusa után.

Amint belépett, két legénykéje üdvözlésképpen rácsimpaszkodott. Kicsi tenyerük kormos lett, mintha tűzön állott üstöt simogattak volna, de ez igen tetszett nekik.

– Örvendeztek az élet mocskos porának, ugyé? – mondta az apjuk szomorúan, s a dísztelen lámpát szegre akasztotta.

A gyermekek kormos kezeikkel megmosdatták egymást.

Egyik mondta:

– Te vagy az ördögfióka.

A másik visszafelelte:

– Te vagy a főördög inasa.

Kelemen Pál bágyadtan mosolygott, mint az őszi napsugár, s a nagyobbik fiát szemmértékre vette:

Elég erős már a betűre.

Ahogy ehettek, kiült a „porcs”-ra, s a hegyek felett elnézett keresztül, s látta, hogy ott folyik az Olt, csobog is fáradhatatlanul, s levelek hullnak a színére, s ringanak, mint a távozó élet visszapillantása.

Felesége egyszer melléje állott: vére, mint tiszta patak szélcsend idején, úgy folydogált, megőrzött testét körüllebegték még a vágyak, de már csak úgy, mint az őszi virág illata.

– Valamit kigondoltam, Teréz – mondta gondosan Kelemen Pál.

Az asszony odabújt, s nem tehetett róla, hogy melle a férfimelegtől szépen megremegett.

– A nagyobbik fiunkat iskolára hazaküldjük – folytatta a férfiú –, amit magába szed, legyen a magja magyar.

– Jere ide, kicsi Pál! – örvendett az asszony.

A gyermek az anyja ölibe futott.

– Apád hazaküld magyar iskolára, úr lesz belőled, ne búsulj!

A gyermek nagyra nyitotta a szemét, mint egy szép mese hallatára.

– Hazamész-é? – kérdezte az apja.

– Ha anyám nem sír, hazamegyek.

Az anyja megcsókolta, és sírni kezdett.

Lassan rájuk szállott a hűvös este, s kicsi Pálból nagy úr lesz, mind azt álmodták.

Nemsokára be is telt a Kelemen Pál szava: egy ismerőse, ki drága egészségét néhány száz dollárral itt végképpen beváltotta, a fiát hazavitte.

Az asszony sokszor elsírta magát, mert gyermekétől távol lenni bizony nagy dolog egy anyának.

– Ne sírj, úr lesz belőle, s nem is olyan oktalan bányász, mint én, kit mindennap újra belep a szénpor s véle a keserűség.

Hetek múlva jött az írás, hogy szép könyveket vettek már kicsi Pálnak, ül a padban, ügyel a szóra, s nagy szemeit erős kedvvel jártatja a betűkön.

Kicsi Miklóst is beíratták itt angol iskolába, de sokszor az apját is elkísérte a bányába, s ilyenkor szenesen jött haza, s ébredező büszkeségével szinte éreztette a háznál, hogy ő a férfiú. Tervezgette, hogy majd autót vesz, hogy ne járjon szegény módra gyalog, dicsérettel tüntetett Amerika mellett, s már durcáskodott, ha intette az anyja, hogy beszéljen magyarul, s ha nem beszél, szégyellje magát.

Kicsi Pál pedig írta:

„Drága édesanyám s édesapám, olyan jó itthon lenni, hogy ki se lehet mondani. Kiadták a nyári vakációt, s gondolják el, tiszta jeles bizonyítványt kaptam, a tanító bácsi meg is csókolt, s azt mondta, hogy bár az ő fia volnék, de én nem lennék az ő fia, mert édesapám dolgozik értem, s édesanyámat úgy szeretem, hogy sokszor sírok is belé…”

Az ilyen levelekre reápotyogtatta könnyeit, s vigasztalásul kicsi nyulacskáival s galambjaival eljátszadozott, maga köré telepítette, s mesét mondott nekik. Templomba eljárt, virágokat termesztett, s az Olt partján sokszor kifeküdt a fűbe, s megnyugodt az ősök hitén.

Így élt jámborul kicsi Kelemen Pál.

Múltak az esztendők, s egyszer visszaérkezett kicsi Kelemen Pál. Sugármagasra nőve, s értelmes arcán játszadoztak a kimondott szavak.

Apának, anyának öröme telt benne, hogy alig győzték dédelgetni.

– Milyen szép lettél, kicsi fiam – mondta az anyja.

Kelemen Pál ellágyulva nézte a fiát, apai örömben mosolygott, s a félig beteljesült akarata leseperte arcáról a gondot. Nem bánta már a sok erős munkát, csak azt érezte, hogy szépet cselekedett s a maga gyermekkori vágyai kezdenek valóra válni.

– Jere ide, fiam – nyújtotta ki a karját.

– Hát szép ország a mi országunk, ugyé?

– Gyönyörű ország, minden gyönyörű – vallotta kicsi Pál –, nagyok s áhítatosak az erdők, mint a templom, virágoknak se szeri, se száma, s meleg lélekkel áldottak az emberek.

Vén Kelemen Pálnak a szíve felébredt, s a könnye kiesett:

– Be szépen mesélsz, fiam. Alig mertem hinni, hogy ilyen fiam lesz…

Az asszony is törölgette mosolygó szemeit.

De Miklós nem érzékenyedett el, ő nem találkozott ilyen szavakkal, s amilyen kicsi volt még, olyan gúnyosan legyintett:

– Én szégyelleném a sírást, abból senki sem él meg.

Az anyja nagy szeretettel mondta neki:

– Majd te is rájössz arra, hogy sírás nélkül nincsen szép élet, várj csak, s aztán gondolj vissza anyád szavaira, kit addig, lehet, el is temettek…

– Jövőre te vagy soron, Miklós. Téged is hazaküldlek, hogy lásd meg az apád gyönyörű országát.

Kicsi Miklós csak félvállról mondta:

– Nekem itt is jó lesz, minek hányjuk ki ilyenekre a pénzt, inkább vegyünk autót, s ne uraskodjunk rongyosan.

– Jó, jó, majd megbánod, csak gondolj vissza, amit anyád mondott.

Mégsem lehetett meggyőzni kicsi Miklóst, ő úgy vette az életet, ahogy adódott, új talajba gyökerezett, a megindulásnak, érzésnek és lelkivilágnak nem sok hasznát látta.

A szülők a ház előtt összeültek örömükben. Egymás kezét fogták, és keveset beszéltek.

A két testvér együtt maradt a szobában.

Kicsi Pál elészedte a könyveit, s az egyiket az öccse elé tartotta:

– Ez aztán a szép könyv, nézz ide!

– Miféle könyv?

– Nagy magyarok élete. Szent könyv, mint a Biblia.

– Időlopásra jók a könyvek – mondta Miklós. – Evvel nem keresel egy fél dollárt sem.

– Csak olvasd – biztatta Pál.

Miklós silabizálni kezdte, de nem tudott egy értelmes szót kihozni.

– Szégyellhetnéd magad, nagy múltú népünk nyelvét nem ismered, milyen magyar vagy?!

– Szégyelld te magad, te sem tudsz autót hajtani, miféle amerikai vagy?!

– Én nem vagyok amerikai.

– Mert én az vagyok, s nesze: edd meg a könyvedet – s azzal a Pál lábához vetette a könyvet.

– Megver az Isten, ne félj, amiért hajigálod az én szent könyvemet!

– Bolond vagy! – kacagott gúnyosan kicsi Miklós, s széjjelszórta a többi könyveket is.

– Ne bántsd szép könyveimet, megmondom apámnak – indult fel kicsi Pál, s félig sírva és reszketve megfogta az öccse kezét.

Miklóst a nyers méreg elöntötte, a lábait széjjelvetette, s kicsi Pált minden erejével odavágta.

– Jaj! – sikoltott a gyermek, s fejéből már folyt a vér.

A szülők ijedten ugrottak be.

Miklós, mint egy nagy ember, száraz arccal s büszkén odamutatott:

– Most ott van, egye meg a könyveit, megtanítottam Amerikára!

Öreg Kelemen Pál haloványan megállott a jajgató fiú előtt, sokáig nézte, ahogy felesége csókolja a véres fejét, s azután a másik fiára nézett, és sírni kezdett, mert mindkettő vér szerint és sors szerint az övé volt.

Siratnivaló székely

Ott feküdtek egy lankában egész éjjel. Forró testükből erő és élet áradott az idegen földbe. Tizenketten gyermekhonvédok alkottak egy rajt, s egymást védték és szerették, mint egy kóborló nomád család.

A tizedes rajvezér is, maga Birtalan Gáspár, huszonegy esztendős volt csupán: de kiváltképpen eleven, jelre és szóra lobbanó, széplelkű legény; kerek, tömött teste remek véges-végig.

Mind a tizenketten érzések tengerén időztek.

A tavasz jutalmai lengtek, a holdvilág igaz nyugalma áradt.

Birtalannak balján Jóska feküdt, ki markával földet merített, s azt morzsolgatta, majd erejét megszagolta, s így szólt:

– Olyan búza lenne benne, mint a templomi ének.

Szomszédja, Domokos, megfogta a gondolatot, s eljátszott sokáig vele, mint egy meleg hasú madárral. Egyszerre azonban egy aggódó tudós ábrázatával így szólt:

– Te Jóska, hány ember él a világon?

A társak lesték a megfejtést.

– Hát honnét tudjam ilyen hirtelen?! – védekezett Jóska.

– Vess hozzá mégis!

– Hát vagyon vaj ezörmillió – vágta ki erre a másik, s nem fűzte hozzá, hogy „van azért ész nálam is”, hanem várakozott elégedetten.

Birtalan Gáspár megtapogatta csillagját ezalatt, s érezvén, hogy neki a tudományban is vezérkednie kell, kurtán ítélt.

– Éppen, mert vak mondja meg a csillagok számát.

– Nohát, tudd jobban! – lesett arra Jóska.

Birtalan megadta székelyül a választ:

– Hát hogy pontos legyek: számtalan millió van.

Értelmes mondásnak tűnt fel mindnyájok előtt. S mialatt eget csodálva tűnődtek a rengeteg számon, fejök felett elzizzent egy golyó, mintha az ördög száraz levelet pattintott volna meg fekete ujjal.

De nyomában ébredő gyökerek jó zamata szállt.

Birtalan nem foghatta fel, hogy minek tudakolja Domokos az emberek számát.

– S aztán azt te mért kérdetted? – szólott.

– Csak azért, mert gondoltam valamit.

– De mégis!

Erre könyökre kapott a másik:

– Hát eléadom, ügyeljetek ide: azt mondja Jóska, hogy micsoda búza lenne ebben a földben! S hogy ezt kimondá, egyszerre képzelés támadott bennem: ha minden ember, ki csak szuszog a világon, egy-egy terü búzát a vállára venne, s azt egy vezényszóra elkezdené vetni. Hát olyan világban szeretnék én élni!

Értelmök napja beléesett a gyönyörű gondolatba, mint a kútba. Birtalan Gáspár kivált meggyúlt orcával számítgatta:

– Biza, biza… Ha én király volnék, véghez vitetném, s az eszem azon járna s nem az ilyen mocsok háborún.

Hirtelen jövés zaja hallatszott.

– Hol a rajparancsnok? – ért oda a hírvivő sűrű szuszogással.

– Itt van, ahol én! – jelentkezett Birtalan Gáspár.

– Támadás, reggel ötkor! – habarta a másik, majd feszesebb szavakkal dobigálta eléjök: – A kapitány úr azt rendeli, hogy győzni kell, vagy meghalni!

– A kettőt együtt nem lehetne-é? – mókázott a vészhírrel Domokos.

Immár fél öt lett. Fojtott morajlás és láz terjedt a vonalon.

Birtalan Gáspár nyugodt, komoly arccal rendelkezett:

– Aztán miattunk hiány ne legyen! Nem vagyunk alábbvalók másnál. Nem félünk, de meg sem halunk egykönnyen azért.

– Nem kéne – osztotta Jóska.

Arcájokra se pír, se haloványság nem futott, csak kemény lett, mintha onnét kéne a szilárd erőt lemintázni.

Ahogy feküdtek, s fejük mellett előrenyúlt a puska, lelkük az erdélyi földig átívelte a nagy határt, emlékező és áradó szívük kínozta.

Erős élet melegét lehelték.

– A sok csillag eleven, s hazasüt – tünedezett Domokos.

– Mióta a világ, örökké hullnak, s mégsem fogynak…

Birtalan Gáspár nyakba vette a fegyvert.

– Legyetek nyugton, megvigyázom magamot egy kicsit – mondta, és előremozdult.

– Ne bolondkodj, Gazsi!

– Nocsak, jó tudni a járást.

– Nem eresztünk! – marasztották.

– Hiszen értetek megyek, sok kolontos, hogy kinézzem a jobbik utat, nehogy érjen semmi veszedelem.

S azzal boldogan és örömmel, mint egy apa, négykézláb előrevergődött valami harminc lépést, ott megállapodott, s mindenfelé vigyázkodott.

Társai feszülten lesték minden mozdulatát Birtalannak.

Fejük felett a telihold nesztelenül hengeredett. Néha vékony felhőhöz ért, amilyen a rongyos csipkés lepedő, azt jámborul legázolta, s ahogy lehetett, világított.

– Levette a sapkáját – mutatott előre Jóska.

– Le, s valamire akadt, matat a földön erősen.

S csakugyan: a fejét oldalt törte Gazsi, s óvatlan örömében tagolva, érzésben feredő hangon suttogta vissza:

– Ibolyák, szedtem tizenkettőt.

Látszott is, amint egyenként sipkájára tűzte azokat. S akkor az oroszok egyszerre megzajdultak.

Birtalan Gáspár mozdulatlanul tartotta kezében a csákót, s minden érzékével fürkészett.

– Most vissza hozzájok… – mondta magában, mire sipkáját keményen a fejébe nyomta, de már alig kétszáz lépésről megbődült ekkor egy orosz aknavető, s mintha maga az ég szakadna le: a föld megrendült, a levegőég robbant, s a holdvilágon egy emberi alak kalimpálva repült, s a raj előtt földre suppant.

Gazsit visszavetette a légnyomás, mint egy falevelet.

A muszkák vonala tüzet vetett.

De ők tizenegyen mind Gazsihoz csúsztak a nagy veszélyben, s megdermedve nézték, hogy egész fejét elöntötte a bugyogó vér. Kicsiruhájukkal arcáját törölni kezdték, a füleit bédugták, az orrát szintén gyámoltalanul, hogy a vérét visszatartsák.

– Előre! – ordított rekedten valaki.

Egy őrmester volt: arca dúlt, rumtól és haláligézettől részeg, pisztolyát rázta, mint a bolond.

– Előre! – ordított ismét.

Birtalan Gáspár előreintett a kezével, elborult hű szemeivel nézte a testvéreket, majd újra intett, és elakadozva biztatta őket:

– Menjetek!

Végtelen szeretettel csüngöttek rajta, s érezték, hogy a harcnál nehezebb itt hagyni őt. De újból integetni kezdett a legény:

– Menjetek! – és könyörgő hangon még valahogy utánamondta: – De meg ne haljatok!

Esztelen zajban állt már a két vonal.

Könnyezve ott hagyták a halál kapujában a vezért, előrementek, s elvesztek a pokoli zajban s a hajnali derengésben.

Heten örökre.

És Birtalan Gáspár még mindig ott feküdt az idegen földön, amelyen bajosan lesz már olyan búza, mint a templomi ének.

A szeme elborult, s az egész nagyvilágon csak a tizenkét ibolyára emlékezett haloványan. Ereje sem volt már, hogy hangos szóval így kiáltson a reggeli mezőn:

– Hol vattok, ibolyák, gyenge virágjaim?

Széjjelhulltak, elfoszlottak; ég s föld között nyugosznak, valamint a zsenge, drága raj…

 

 

– Mit tegyünk véle? – kerülgette délfelé két elijedt szanitéc.

Tavaszi áradás vizével véres arcát tisztára mosták, majd futva, de később, mint a bolhát, keresni kezdték rajta a sebet. Tanácstalanul összenéztek felette.

– Mi bajod van, hé? – kérdezte végre az egyik, s megmozgatta jól. S akkor a legény egy arasznyira felemelkedett. Szeme, mint vészbe jutott csillag, isteni erejében megszépülve tágra nyílt, a feje egybesűrített ezer mozdulattal megrándult, majd visszakoppant a földre, s vére két fülén újra kibuggyant.

Erőset lélegzett, ép két karjával mintha az áldott napfényt gyűjtené a feje köré, úgy tett.

A két ember jósággal teli szánakozott, s megindult szívében, látva, hogy milyen szépen harcol az életért ez a gyermekkatona. S mit is tehettek volna egyebet véle: fejét keresztül-kasul békötözték, s aztán Istenre bízták. Ők pedig egy sereg kötőszerrel s emberséggel tovább kutatták az esetteket.

Még délután is ott feküdt Birtalan Gáspár a rügyező bokor alatt. Gyötrődő, lázas testén a föld hűvös ereje s a nap melege elvegyült.

Estefelé egy cseppet feleszmélt benne az élet. A bokor ágait megtapogatta, felült, erőt feszítve gondolkozni akart, de feje vízszintesen egyre rázkódott, mintha tiltakozna a megbomlott élet ellen.

Nem tudta, hol van. Az egész világból nem pattant egy világító szikra. S neki magának értelmes ereje csak annyi, mintha szédületes zagyvaság között zsongana egy megterhelt kicsi méh; vagy mintha nagy követ akarna emelni egy virágcsíra, hogy életre törjön.

Távolról sem tudta volna megkérdezni önmagától: „Van-e édesanyám? Hát a kedvesem szeme vajon milyen vala?!”

Szép fejét, mit húsz esztendeig büszkén hordott a felnevelő földön, most rongyokba csavarva, mint a lónak törött lába, és táncol, a szabályozó férfierőt megcáfolja, s táncol…

Szegény Birtalan Gáspár!

Napnyugtakor egy rozoga tábori konyha jött errefelé. Valami srapnelldarab a menázsit kihörpintette a kondérból, s most, mintha temetnék, úgy vitték hátrafelé.

A kocsis feje lógott, nagyokat botlott az álom után. S lehetetlen helyzetben, se nem ülve, se nem állva, még egy sebesült katona volt rajta. Meglőtt lábát lehetőleg lógatta volna, hogy ne verődjék a szekér oldalához. Száját a fájdalom miatt hol nyitogatta, hol szorította, s így szekerezett. A bokornál észrevette Birtalan Gáspárt, s kiabálni kezdett a kocsis felé:

– Állj meg, komám, a fejit igen rázza valaki!

Megálltak. A kocsis odament a legényhez.

– Gyere s ülj fel, ahogy tudsz – mondta.

Nem lehetett azonban értekezni vele. Csak hű szeme esdekelt, s a fejét rázta.

– Gyere, s valami doktornak a szagát megkeressük – szólott ismét. Azzal kartőn fogta, nehezen felállította s a szekérhez vezette. A lőtt lábú katona húzta, maga taszította, s addig, hogy valahogy elhelyezték.

A rossz kondéron félig élve megült valahogy Birtalan Gáspár. De furcsa látvány volt erősen: a háta vérben kevert sárral bémeszelve, a csillagai törötten, zubbonya rongyszedőnek ajánlva. Két kezével ösztönösen fogódzkodott, a feje fehéren lógott s hánykolódott, mintha szüntelen vihar valami sütőtököt térengetne.

Kacagni is lehetett volna rajta, eget és földet átjáró keservvel.

S már indultak volna, de a két öszvér csak a sárt tapodta helyben, mert álltában elsüllyedt a szekér. A jóféle galíciai sár megfogta, s meg sem mozdult. A hajtó elnézett csúnyán fel az égre.

– Úristen, taszítsd ki!

A lőtt lábú ijesztő szemekkel kacagott, mint a bolond, Birtalan pedig az eredményt rázta ki fejével.

Így álltak egy ideig.

Aztán egy mérges lendülettel leszökött a kocsis, a szekér oldalához lépett, s olyan arccal, mintha ordítaná, azt mondta szépen Birtalannak:

– Gyere, szállj le!

A másik előtt is megismételte:

– Gyere, szállj le!

Leszedte s hátul odatámasztotta őket a szekérhez, s rájuk parancsolt:

– Aztán taszítsátok, mert úgy itt hagylak mindenestől, amilyent nem látott a három Isten együtt.

Maga megtöltötte fegyverét, csövét az öszvér füléhez dugta, lábait szétvetette, élesen vezényelt, s lőtt:

– Ta-szítsd!

A szekér reccsenve kirándult, a két sebesült abbahelyben sárba dőlt.

– Tisztára játék – kacagott savanyúan a hajtó, majd biztos helyre állította szekerét, s visszajött. Nézte a „heverőket”, a kín s a nyomorúság láttán egy cseppet tünedezett, aztán csákóját a szemére rántotta, s kezdte feltámasztani őket. Közben emígy biztatta magát:

– Ha ez még sokáig így megyen, maholnap szoptatós dajka leszek…

Felrakta megint mind a kettőt, s megindultak.

Setétedni kezdett.

A hátuk megett egy égő falu képében Ferenc Jóska pásztortüze lobogott.

Két nap múlva megtelepedtek egy faluban, a nagy hegyek között. Ezen a helyen a Kárpátok józanító szele már otthonosan mozgott. A vallásos embernek az volt egyetlen gondolata, hogy csak ilyen éghajlat alatt lehetne töredelmes nagypénteket ülni.

Gyümölcstelenség menhelye volt ez a falu. Lakói jámborak és alamuszik, s alig volt egyebük, mint a szegénység, a bagoly és pislákoló lámpa.

A vedlett iskola előtt néhány vézna gyermek állott, és bámulta a kapura kifeszített nagy vöröskeresztet. Most nem ők ütöttek lármát a fakó falak mögött, hanem sebesültek feküdtek minden zugban. S nem egy tengődő nadrágos ember tanított, hanem a Halál mind a két teremben. A Halál, ki nappal röhögött, éjjel pedig kitalálta a tizenegyedik egyiptomi csapást.

S közben az ábécé szelleme tikkadozott a betegszagban. A számológép pedig lerogyva nyugodott az egyik sarokban, s mint üde lelkek virágját, vérdér ütötte. S tovább egy idétlen szekrényben a földgömbre borult az egész állatsereg, és prüszkölt valahány, mert a melléjük rakott orvosságok szagát nehezen állották.

S mindezeknél a jelen időkhöz illőbb keret volt talán a padlásszoba, hová a szükség szintén rakott egy csomó ágyat.

– Ez a legjobb hely – szólt ittjártában a hosszú nyakú cseh orvos. Birtalan Gáspárt is ide rendelte. Az ágyát a sarokba tették: olyan volt ott, mint egy földig ereszkedett óriás pókháló. Különben maga a beteg nézetet nem osztott, hanem csak feküdt réveteg szemekkel. Jöttek percek néha, melyekben mintha az élet rendje derengett volna előtte, de úgy elronták szép fejét, hogy önsorsa előtt még tudatlan.

Minden reménytelen és életijesztő.

Nem számos az sem, hogy az Isten állandó áldásai, mint a szél és eső, szabadon béjáratosak ide. Igaz, hogy ezeknek hátán a tavasz friss ereje is bévonult ide, s amikor hosszú éjjeleken illatot énekel, a gyógyuló legények tiszteletére a csillagok a házfedélre hullnak, és a hold a likas zsindelyek között darabokra törik.

S mialatt eme csodák virágzanak az éjben, a Birtalan Gáspár arcát a vízió ereje szépre veri. Egy leány ül ágyának szélén. Az álmodó arcon nyugszik a szeme, mialatt fehér ruhája megvilágítja vezeklő szőke testét, amely olyannak látszik, mint egy kivirágzott almafaoltovány.

Minden éjjel mellette virraszt, homlokát simogatja, épülését lesi, s csak a jósága beszél. Vére nem zuhog már, hanem a lélek tisztítótüzében megadással nyugszik. Viharzó útja a háromszéki háztól, az apácák szelídszép szemétől hosszú és rettentő volt a mostani posztig, ahol a mellére vett piros kereszt a viharzó vér utolsó állomása lett.

– A jóság meggyógyít – mondták nagy szürke szemei, és bétakarta a legény szép mellét. Odasimult, és úgy érezte, hogy a világ tiszta forrása mellett ül. S mintha az élet egészsége egyszerre záporban kezdene hullni, különös tűzben mosolygott a legény. Két kezét a leány ölébe tette, és a vízió kertjében kinyíltak forró szavai:

– Megöntözted-é szépen?

– Mit, édes lelkem?

– A tizenkét ibolyát, amit elültettem.

És elindult véle a leány.

– Nyugodjál csendben, megöntöztem kétszer is.

– Megfogantak, ugyé? – vizionált tovább a legény.

– Nyiladoznak is már, nyugodjál csendben.

De a legényt tovább vonta a titkos erő. Kínlódni kezdett szörnyen. Majd egyszerre felült, reszketett, a kezeit pedig védőleg teregetni kezdte:

– Jaj, jőnek, jőnek! S letipodják az ibolyát!

– Ó, feküdj le szépen!

– A muszkák az ibolyát, az ibolyát!!

Nem lehetett csendesíteni Birtalan Gáspárt: erőszakkal a földre feküdt, a karjait előrenyújtotta, mintha fegyver volna nála, és nekilapulva csúszni kezdett előre.

– Mennyi orosz! Gyertek, Domokos! Védjük az ibolyákot!

Sokan felültek az ágyban. A sarokban pislogott egy gyertya, valami csepp fényt ide is vetett, így nézték a beteg megindító, különös harcát. Valami ismeretlen, félelmetes szépség megszállotta valamennyit. Csak nézték, s nem merték megzavarni.

A leány sápadtan ült az ágyon. A Gazsi babonás harca rázta a testét.

– Héjj, előre! Ne hagyjátok! Hijj, a gránát! Jaj, jaj! – s egy mozdulattal elhanyatlott, s már nem tudta kimondani, hogy a tizenkét ibolyát kitépte a gránát.

A leány hozzárohant, melléje térdelt, a fejét ráejtette, és zokogni kezdett.

És hallatszott, hogy néhány sebesült legény is csendesen sírni kezd a rozoga ágyban, az összetörött kárpáti hold alatt.

 

 

Éjfélkor a Birtalan Gáspár ágyán fojtogató füstre riadt a leány. Egy pillanatra mintha megdermedert volna szép feje. Aztán gondolkozni próbált. A vízió gyötrelme után félholtan feküdt mellette a legény, csak a szív virrasztott csendesen benne.

Gyűlt a füst, és torlódni kezdett, s mintha valahol tűz ropogott volna!

A leány felugrott, a gyertya felé rohant.

– Tűz van, tűz van! – ordította rémületbe esve, de megbotlott hirtelen, és maga alá temette a gyertyát.

– Menekülni!

Zuhanások estek a sötétben.

– Gazsi! Gazsi! – kiáltotta a leány, és talpára ugrott valahogy.

Egy lángsugár felcsapott a ház falán.

– Gazsi, jaj! – sikoltott megint a leány, de alig léphetett kettőt, valaki nekiesett, s azzal együtt a földre zuhant.

Újra fölcsapott a láng.

És Birtalan Gáspár ott feküdt, mint a gyermek, a fedél mellett. A neve felhasított még egyszer a leány száján, aki megfeszített erővel törte feléje az utat. Eltaposták újra, de felkelt újra. Istent és életet és mindent feltett arra, hogy megmentse ezt a fiút. S egyszer ráomlott az ágyra, rázta a legényt, majd csodálatos erővel derékon ragadta, és húzta a lejárat felé, vonta és hurcolta, és viharzott minden veszély között benne az öröm, hogy most megmenti Gazsit. S ahogy levonszolta borzalmak között a férfitestet, az égő ház világánál az arcába nézett: hirtelen félelmetesen felsikoltott, és a földre zuhant:

Egy idegen, halott testet mentett meg.

Felugrott még egyszer, és nekiindult a tűznek, hogy visszamenjen Birtalan Gáspárért.

Két orvos lefogta.

Lángokban állott már úgyis az iskolakórház.

Még reggel is ott ült az üszkök között a leány. És látta, amint derült égbe lenyújtja Isten a kezét, és megmossa azt a ház kormában.

Szerelmes csillag

Vijjogó sas fia

Három testvér

Hol volt, hol nem volt, valahol a hétnyelvű asszonyok országán is túl, volt egyszer egy szegény ember. Valami száz esztendeig a bolhacsordát őrizte, s megint százig a zsendülő leányok álmát. Ez idő alatt a szemét bé nem hunyhatta, félrepislantani nem tudott, egyszóval olyan kényes és gondokkal terhes volt a hivatala, hogy megölte volna magát a fából faragott embert is. Így nem csoda tehát, hogy gondolt egyet a kétszázadik esztendő végén a szegény ember, s a háza elé leterített egy rózsalevelet, s azon süttette magát a nappal ismét kerek száz esztendeig. Amikor aztán ez is letelt, felugrott nagy frissen, s vásárolt egy egykövű malmot.

Hanem, hogy szavamat ne vétsem, volt neki három fia is. Akkorák voltak, hogy ha jó szeme nincs az apjoknak, meg sem látja őket. Mondom, megveszi az ember a malmot, felönt száz köböl búzát rögtön, s a mákszem kerékre ráereszti a zúgó vizet. De meghallja a rettentő zakatolást a három fiú, hamar futnak a malomhoz, s egyszeribe belészöknek a rengeteg vízbe, s alájamerülnek. Erre a szegény ember leül szép csendesen a víz partjára, s várja, hogy mikor búnak elé a fiai. Vár tíz esztendőt, vár ötvent, vár nyolcvant, de nem mutatkozik semmi. S már éppen fel akarja keservében hörpinteni a rengeteg vizet, amikor elébúvik Péterke, a legnagyobbik. De szép s nagy a legény, hogy káprázik tőle a szem. Elé a középső is, aki még szebb, s utána Mózeske is, aki tündöklik valósággal, mint a csillag.

Látván ezt a szegény ember, tát egyet örömében, aztán hanyatág esik, s meghal.

– Ugyan járánk! – búsul a nagyobbik. – Gyertek, torozzuk el!

Melléje telepednek, búcsúztatják, siratják. Nézik az eget, hallgatják a malom zúgását, s egyszer elalusznak. De úgy el, hogy ember olyant nem látott. Egyszer aztán felébred a legkisebbik, néz körül, s hát az apja sehol sincs, de a helyén akkora fenyőfa nőtt, hogy a hegye veri a csillagokat. Nézi magát, s hát tiszta ruha nélkül van, ügyeli a bátyjait is, s hát azok ugyanvalóst! Hamar pallani kezd rájok, s mondja:

– Kelj fel, Péter, s te is, Jóska, mert megváltozott a világ!

Felülnek azok helyből, de észreveszik hogylétüket, s kuporodnak össze szégyenletükben, de tiszta hiába, mert ha nincs gúnya, nincs gúnya.

– Ez így alig sincs jól – mondja Péter, a nagyobbik.

Mózeske nem szól, hanem serényen felugrik, és tovalesz. S hát egyszer csak jön, s hoz egy akkora narancsot, mint egy ház.

– Gyertek hántani! – mondja.

Nekiállnak mind a hárman, s fejteni kezdik a narancs héját, hogy a verejték csorog róluk. Ahogy készen vannak, Mózeske kiteríti a mezőbe az óriás narancsbőrt, s addig kerüli, nézi s dolgozik rajta, amíg egyszer hát három gyönyörű vitézi gúnya áll a szemük előtt. Hamar felvesznek egyet-egyet, körülnéznek az égtájak felé, s hát kelet felöl fényesség dereng fel.

Összenéz a három legény, s táncolni kezd.

– Gyertek, ne döglődjünk tovább! – mondja Mózeske, s megindul. S utána a másik kettő is.

Mennek, mendegélnek. Egyik országból ki, a másikba be, teméntelen nagy erdőkön keresztül, vizek folyásával egyszint, majd szembe véle, s csak mennek, mendegélnek… Egyszer elérnek az Óperenciás tengerhez, minek csupa ezüst a vize, mintha egyenesen a holdból töltötték volna alá. Megáll a három legény a parton, elnéz a tengervíz felett előre, s hát még a levegő színe se olyan, mintha parttal biztatna.

Leülnek s tanácskoznak. Szóra szó jön, összevesznek, kibékülnek, szidják a tenger nagy vizet, amely ilyen egyszerre az útjokba álla. Egyszerre felugrik Mózeske, s elkiáltja magát:

– Ki jő velem?

– Hova, te! – kérdik a bátyjai.

– Hát neki ennek a csepp kis víznek. Vagy azt hiszitek, hogy egyszeribe hozzátok jő a túlsó partja, ha furt csak nézzük, ahelyett, hogy nekivágnánk? Fogadni mernék, hogy színaranyból vagyon túlfelől minden, s nagy jövendő várakozik ott reánk. Jőtök-e, vagy nem?

Erre tüzet fogott a két idősebbik is, s hamar felugrottak. De úgy nekilendültek, hogy vetni kezdték le a vitézi ruhát, hogy szökhessenek belé a tengerbe.

– Nem úgy, nem! – ellenkezik velök Mózeske. – Ésszel él a székely ember, mert ha nem, akkor nyúvadás lesz a vége. Csónakot szerkesztünk, s azzal úsztatunk átal.

S alig végzi Mózeske a szót, hamar bédugja az egyik fülit, a fél lábára áll, mint a lúd, s vakkant egyet, s hát abban a helyben egy csónak lesz az orruk elé a vízre. Belészöknek rögtön, Mózeske meglegyinti a csónak orrát, s azzal neki a véghetetlen víznek, s vágják a tetejét úgy, mint a sebes szél. De alig tudának hét napig vágtatni, hát egyszer tünedezik a part, s mire ezt észrevennék, hát már ott is állanak a szárazon. Dörgölik a szemüket, s a csoda öli meg őket, mert hamarjában azt sem tudják, hogy álom vala-e az egész, vagy létedzett csakugyan.

– No, ez is megvan! – mondja Mózeske, s akkor veszi észre, hogy egy nagy palota meredezik a távolban.

Félrecsapják a kalapjukat, s megindulnak arra. Ahogy közelítnek, mindjobban vakít a fény, de bőgnek is egybe valamifélék úgy, hogy az ember szíve alig állja, hogy meg ne hasadjon.

Egyszer alája érnek a palotának, ott megállnak, s hát abban a percben három patak szakad a magosból, s mosni kezdi a lábaikat. Felnéz Mózeske a palota hegye felé, s hát úgy odaragad a szeme, hogy az örömtől szólani sem tud, csak mutogat fel azon. Nézik a nagyobb testvérek is, s szinte megkucorodnak a nagy látványosságtól, mert az óriási aranypalotának három legfelső ablakában három gyönyörű királykisasszony vagyon kihajolva, aranyhajukat lobogtatja a szél, s maguk sírnak kegyetlenül, s a szemükből bugyog a három patak.

– Mi baj, szép leányok? – kiált fel Mózeske.

– Jaj, nagy ellenség van rajtunk, s meghalunk – mondják a leányok.

– No, egyet se bőgjenek, ha csak az a baj – vitézkedik Mózeske –, mert mi éppen ellenséget keresünk.

Alig mondja ki Mózeske a szót, odalesz a három patak, azoknak helyébe fényesség csörgedezik, majd illatos szellő ereszkedik, s hát a szellő hátán jődögél a három királykisasszony is, de olyan ügyesen, hogy egy kicsi idő múlva már leány van mind a három legénynek a nyakában. S ahogy ez megvolna, lehengerednek az aranyfűbe, s mire ébredeznek, hát Mózes lett Mózeskéből is.

– No, ezt megszolgáljuk! – fogadkoznak a legények, s mindjárt a király elé vezettetik magukat.

Az is bőgve adja elé nekik, hogy nagy ellenség érkezett az országra, s van igaz három aranyszőrű paripa, amelyeken le lehetne tapodni őket, de nincs aki megülje a paripákat, mert azok úgy levetik, valahány próbálja, hogy a talpára nem áll többet, hanem csak mászik, mint a béka.

– Elé a paripákot! – parancsolja Mózeske.

A király szót fogad, s a palota elé vezetteti a három paripát. Odagyűl az egész királyi népség, s úgy nézi, hogy mi lesz. Hanem a három legény megkerüli a három lovat, ki-ki megsimogatja a magáét, aztán felpattan rá, s ül, mint a király a trónuson.

– Ha aztán jövünk, kérőbe jövünk! – mondja Mózes, s azzal elvágtatnak.

Telik-múlik az idő, de a legények nem jönnek. A leányok imádkoznak, éjjel úgy, mint nappal; a királyt pedig rázza a hideg, hogy zörögnek a csontjai.

Ismét telik-múlik az idő.

Aztán jön egy szép hajnal, s hát azon a szép hajnalon éktelen lárma hallatszik az ablakok alól. Kinéz a király, s hát az ellenség nagy seregét látja hullámzani a végtelen mezőkön, de fegyver egynek sincs a kezében. S ahogy nézi, egyszerre három lovas vitéz vág utat a seregben, s egyenesen feléje tart. Megismeri a király, hogy a lovak az ő aranyszőrű paripái, s meg a legényeket is rajtok. Olyan nagy volt az öröm, hogy hét napig egyet ittak s ettek. S akkor következett a jutalom. Vagyis a király maga elé hívatta a három legényt, s eléadta nekik, hogy az országból három részt hasított ki a számukra, s a behajtott sereget pedig szolgákul adja nekik, hogy legyen aki művelje a földet, ami aranybúzát termik.

– Jó lesz-e így? – kérdi végül.

– Megjárja – felel Mózes, és hümmög valamit a két bátyja is.

S ha már így állott a dolog, hogy a király nem tudta kitalálni magától, hogy nemcsak a föld, hanem leány is kéne a legényembernek, nem hibáztatták a nagy fösvény apát, hanem eldobogtattak a paripákon, s a kiosztott országos birtokon letelepedtek. A legyőzött nagy sereget művelésre fogták, s inkább számba se vették a királyt, mintha nem is lett volna. Egész esztendőben dolgoztattak serényen, de termés idején mégis olyan volt a föld, hogy nem volt semmi rajta. Úgy határozták, hogy próbálnak még egy esztendőt, de ismét nem termett semmi. Erre Mózes gondolkozni kezd, de nem hiába, mert kicsi idő múlva így szól:

– Hát ha tudni akarjátok, én megmondom, hogy mi a baj. Az a baj, hogy a dolgozó seregnek folyton szakad a nagy rabságban a könny a szemiből, s eső helyett az mossa a rögöket: ezért nem termik a föld!

– Akkor ne kínozzuk tovább őket! – szólnak a bátyjai, s hazaeresztik a földművelő rabokat a családjaikhoz.

Meghallja azonban a nagy felszabadítást a király, s maga elé rendeli a legényeket.

– Zárjátok tömlöcbe őket! – parancsolja.

Megfogadják a király rossz szavát, s a legények hamar búnak eresztik a tömlöcben a fejüket. Egyedül Mózesben bízott a lélek, s mondogatta is gyakran:

– Lesz még jó világ, ne féljetek!

Addig s addig késett a jó világ, amíg a nagyobbik testvért halva találták egy reggel. Három nagy orrú ember jött, elvitték, s a tengerbe belévetették.

A következő éjjel olyan álmot látott Mózes, hogy neki egy fehér hajaszála volt, amit kihúzott a fejiből, s azzal leverte földig a palotát. Mondja ezt az álmot a megmaradt bátyjának, ki dologhoz fog abban a percben, s matarászni kezd a Mózes haja között, s hát egyszer felkiált, mert megvan a fehér hajszál. Elveszi tőle Mózes a fehér hajszálat, és suhint véle egyet, s hát rezegnek a palota falai. Suhint még egyet, s hát recsegve omlik minden össze.

– No, most aztán gyere! – szól Mózes, s megindulnak, s másznak a romokon keresztül.

Kiszabadulnak, s mennek, mendegélnek. Hét hosszú esztendőn, annak minden napján s minden éjjelén szakadatlan csak mennek, mendegélnek. Egyszer aztán egy égig érő fekete falhoz érnek.

– Hol a hajszál? – kérdi Mózes az akadály előtt.

Keresni kezdik, s hát nem kapják. Búnak erednek erre mind a ketten, de kiváltképpen a nagyobbik, aki lefekszik, felkel, ide-oda megyem, majd sóhajt egy nagyot, s a rémítő fekete fal töviben kiadja a lelkit. Mózes ráhajlik a bátyja tetemére, és elsiratja őt testvéri szívvel. Akkor megdörgöli a szemit, pislant egyet, s hát a bátyja halott fülin észreveszi a fehér hajszálat. Hamar felragadja, s megcsapja vele a fekete falat, ami ijesztő égi zörgés között leomlik, s megette egy végtelen világ kitárul. Mózes térdre ereszkedik, s nagy áhítattal nézi az Isten nagy országának megnyílását, ahol csak fényesség van, boldogság áradása és millió gyönyörű csillag.

Aztán gondol egyet, s nagy bizalommal ráugrik egy csillagra, onnét a másra, ismét a másra, s végtelen tereken így halad keresztül.

Egyszer egy szakállas ember lépik hozzá.

– Állj meg, Mózes! – mondja.

Mózes megáll.

– Én az Isten vagyok! – szól a szakállas.

– Nagy szó! – feleli Mózes.

Az Isten mosolyog, és a Mózes vállára teszi a kezit.

– Erős hited volt örökké – mondja neki –, neked adom ezt a csillagot, s élj boldogságban.

Mózes lehajtja a fejét, mintha nem ezt várta volna.

– Mi bánt, fiam? – kérdi az Isten.

– Engem az, hogy egyszer találkoztam volt egy királyleánnyal, s az jó volna most ide, mert kopogó egy fejemre hosszak lesznek itt a napok.

Az őszinte szavakra megbólintja az Isten a fejit, aztán kinyújtja az egyik ujját, s hát a másik pillantásban, mint a galamb, reászáll arra a királyleány, de alig mosolyodik el ott, nyomban a Mózes vállára repül.

– Jól találtok! – mondja az Isten.

– Mi jól… – jegyzi meg Mózes, s reá még hunyorít egyet, s táncra perdül a királyleánnyal.

Ma is élnek, s meg is módosodtak, mert Göncöltől is megvették a kisebbik szekeret, amivel minden éjjel bejárják a magos eget.

János nemzései

Gombás székely

Első harangszóra kinyílott a szeme. Keresztet vetett nyomban, s imádság helyett sóhajtott egyet, szokásból.

Alig szürkült.

– Aluszol-é, Véki? – szólott a fal felé, s a lábával keresztültapogatta az ágyat.

– Hallod-é?!

Még jobban összekucorodott az asszony. Kiérzett, hogy mérge van.

– Tán kiedtől lehet!

– Csak kérdem, te.

– Hát a lába?

– Neked is van.

– De nem kerengtetem.

– Még az volna hátra.

Nem folytatták tovább.

Szurkos szó nélkül s idétlenül feküdt még valami negyedórát. Akkor megrecsegtette vén derekában a csontokat.

– Ejszen felkelek – mondta.

– Tán elaludtál, Véki?! – s megint megjártatta végtagjait.

Hang nem jött reá.

– Bár nyughatna, s ne riogatna vénségire ennyit.

– Felkelek, ejszen.

– Hallom eleget.

A levelek kövéren imbolyogtak a hajnali fényben. Egyenletesen hullott rájuk az eső, s a nesz cirógatta az ablakokat.

Vén Szurkos István nem idétlenkedett több beszéddel, hanem leereszkedett az ágyból, s pipára kapva magára vonta harisnyáját s a puha szárú csizmát. Aztán nagy prüszkölés közben szembeverte magát egy kanna vízzel, elemlegette az Istent, s a bajuszát elfújta az útból.

Azon kapta magát, hogy nincsen rosszkedve. Az esze is bizsergett, készen volt arra, hogy űzze.

Megállt az udvar közepén a csendes, meleg esőben, s meghordozta a fejét.

Nem javasolt munkát az idő. De vén Szurkos nem nézhette magát soha dologtalanul, nem volt lusta ember sem melegben, sem vízszaporító időben.

Gondolkozva vigyázkodott körül. Találékony akart lenni, hogy becsülhesse magát.

Körbement az udvaron, majd bé az árnyék alá, s egyszeribe készen volt a tervvel, ahogy meglátta a sarokban virített nagy rakás faszenet.

– No, én téged elviszlek az uraknak – mondta, s abbahelybe nekilátott. Jó néhány zsák ganyélében festett gyaluforgácsot a rakásra öntött, s szakértelemmel összekeverte.

Szaporított.

– A pálinkában is vagyon víz elég – fűzte hozzá –, s az urak tudománya se mind igazság.

Zsákokba merte ügyesen, s fel a szekérre, mint a nehéz, fekete kévéket. Szénát a tetejére, arra nagy pokrócot módosan, s lecsaptatta egy gyertyánfa rúddal.

– Vesd ki a tarisnyát, Véki! – kiáltott a házba, s a két kabalát rúd elé fogta. Felült nagy pontosan a tetőre, feladatta magának a tarisnyát, megtapogatta, s így szólt:

– Szalonnát tevél-e?

– Veték.

– Kell is.

– Osztán ne háljon oda.

– Mert én kerek száz esztendeig nézem az urakot.

– Hozzon két font húst, hajja-é, s egy kicsi muszka téát is kérjen Vilmos úrfitól.

– Selyembubát nem akarsz-é? Eredj, s nyisd ki a kaput.

Úgy ment ki a szenesszekér hátán, mint egy császár. Alig állott meg Udvarhelyt a barátok mellett, hát jő egy úrféle, s egyenesen neki tart.

– Jó napot, bácsi.

– Elbútt – nézett fel az öreg az égre.

– Hát mit árul? – tette magát a városi is.

– Én puskaport.

– S hogy adja?

– Feketén, amíg maga a fejért ki nem találja.

Kerülni kezdte az úr a szekeret, s a botjával megdöfködte a zsákokat.

– Jól szól – mondta.

– Hogyne, mikor nálam járt iskolába.

– Pótlék van-é benne?

– Eléggé pótolja magamagát.

– Zsákja mennyi?

Összevonta szemöldökét a székely, mintha pontos árat akarna szabni. Megállapította magának, hogy négy piculán alul nem fogja adni, s így szólt:

– Hatvanhárommal odaadom, mert sietek.

– Viccel.

– E biza nem viccöl, hanem ég.

– Egy kicsit sok.

Érezte Szurkos, hogy megvan a vásár.

Jóízűen vetette oda, biccentvén a templom felé:

– No hatvan, s a két torony is legyen a magáé.

– Ötvenet adok, s a tornyot csalja haza kied.

– Vágjuk ketti, no. De csak azért, mert látom, hogy nagy ésszel él az úr.

Hatott.

Ötvenötben kifizette zsákját a városi, s elkísérte a kapuig a szenest. Ott meghagyta, hova rakja, s elsietett.

Már kiöntött valami hat zsákkal a székely, amikor egyszerre kopogást hallott. Nyomban odafordult, s hát egy szépasszony illatozik arra.

– Tiszta szenet hozott, ugyé bácsi, lelkem? – csicsergett.

– Olyan, mint a gyémánt, tessék megnézni – s magasra tartva úgy kirázott hirtelen egy zsákot, hogy tömötten megfeketedett tőle körös-körül a levegő.

Térde fölé húzta szoknyáját a szépasszony, s eliramodott a helyszínéről nyomban.

– Mindennek szere vagyon – mondta az öreg.

Vígan lerakódott, s béállította lovait „Húsos”-hoz a korcsma udvarára. Két öl szénát vetett eléjük, s gondolta, hogy megsétálja magát a jó vásár örömére, s megveszi a két font húst.

Játékosan közeledett a Küküllő hídja felé. Már messziről észrevette, hogy hét úr áll a karfa mellett, s nézi a vizet. Ahogy odaért, megállt mellettük, s mókás nagy kedvében odavetette:

– Még meg találják igézni azt a szegén vizet.

Hátranéztek a szóra. Tímárok voltak mind. Kettőt látásból ismert az öreg. Nagy kedve jött, hogy megjátszódjék velük.

– Annyit essött, hogy csoda történt – kezdette.

– Miféle csoda? – érdeklődtek a tímárok.

– A patikushoz indulék, hogy eléadjam néki, mert jól ismer. Hát ilyent életemnek napjában nem láttam.

Körülfogták szorosan a tímárok, s kimeresztett szemekkel várták a szót.

– Ha jőnek velem bé azon, elmondom – fontoskodott a vénember.

Megindultak.

– Hát hallgassák meg az urak – folytatta –, olyan terűt hoztam a városba, amilyent ember még nem hordott. Hinnye, magam se hinném, ha más mondaná! Elindulok tegnap az erdőre, hogy egy kicsi szenem van, s hozzam haza. Menyek, s hát egyszer egy nagy fehér mezőbe érek. Tán nem esék hó augusztusban?! – ijedek meg. Hó te!, mondom a lovaknak, s helyből járni kezdem körül a mezőt, s a csoda öl meg, olyan, de olyan fehér. Hiszen e mind gomba!, kiáltok fel, de annyi, amennyit Erdély nem látott. Én is hagyom a szenet, s belé egy sereg leveles ágat a szekér fenekibe, s szedni kezdem reá a gombát, s hordom öllel oda, s rakom, amíg egy tetejibe fér.

– Annyi volt csakugyan? – ámultak a vargák.

– Ott van a szekéren, azonmódúlag frissen, ahogy szedtem.

– Nem adja el?

– Én el. Hát mi a tűzlángját csináljak annyi gombával!

– Mi az ára? – kérdezte az egyik varga.

– Ingyen adta az Isten – kétszínkedett a székely –, csak a fáradságot számítom fel: két forintért viheti akárki, s ne setétedjék bé, ha annyi gombával tíz ember meg nem éri egy hétig.

A mészároshoz értek. Az öreg megállott, s tette, hogy köszön, s válik el.

– Hát mi megvesszük – mondták a vargák –, jöjjön, s vigyen oda.

– Egybe mehetünk, csak látom, ehelyt van a mészáros, s egyjáróst vajegy font húst vennék az asszonynak, minek másszak vissza esmént.

– Kell-é előleg?

– Kell a sújnak. Előbb nézzék meg a portékát.

A küszöbről mégis visszafordult.

– Nem bánom, no. Hadd vegyek disznóhúst is.

Odaadtak egy forintot neki.

Bément s vásárolt pontosan a székely, közben háromszor is emlegette a mészárosnak, hogy örökké annyi csontot ad neki, hogy hetekig nincs békesség miatta az asszonnyal.

Beszélgettek, s csipkedték egymást valami tíz percig.

A vargák vártak künn.

Egyszer megrázta magát a székely, szidván az időt, s levetette az ujjasát, s kifordítva visszavette. Aztán fonákjára kényszerítette a kalapját is. A csizmaszárat pedig letűrte bokáig, s a bajuszát kisirítette hegyesre s felfelé.

Csodálkozva nézte a mészáros.

– Kied mit csinál? – kérdezte.

– Szénészkedem – találta el kacagva a feleletet, s azzal összetámasztotta két térde kalácsát, s büllögve kiment.

S ördöge legyen, nem ismerték meg a tímárok.

S nemhogy elment volna szépen hazafelé, még a hátukba került, sántítva hozzájuk ment, s megváltozott hangon így szólott alázattal:

– No, van mit beszéljen a világ, tekintetes urak.

Feléje fordultak.

– Tán angyalt látott valaki?

– Azt mondják, hét ember megbolondult.

– Miféle hét ember?!

– Valami úrfélék.

– S mitől?

– Azok valami gombától, amit egy tolvaj árult ma reggel szenesszekéren.

– Árult-é?

– El is adta.

A tímárok szeme összevillant. S aki a forintot adta, káromkodott egyet.

– Jertek, megnyúvasztjuk – mondta, s a többinek az élén megindult mérgesen a mészárszék ajtaja felé.

– Ennyi úrnak ész is kéne – nézett utánuk a székely, s úgy tovalett egy pillantás alatt, mintha az ördögök vitték volna el.

Rebeka pályafutása

A legényfa kivirágzik

Kerek egy órája is van, hogy mosdik, keféli csizmáját, fésüli fejét és babrálja magát kicsi Móka. Közben fészkelődik: itt leül, ott lefekszik, ablakba kihajol, legyeket riaszt, majd szabad levegőre megy, de helyét sehogyan sem leli. A gondolatok csokorban teremnek buksi fejében, villognak, futkorásznak, s ha meg akarja fogni őket, akkor elrebbennek, mint a társkereső kicsi madár.

– Így se járék! – békétlenkedik a szoba közepén, majd a karjait hátraveti, ahogy töprengő papok szokták, és sétára fogja a dolgot.

Az édesanyja fél szemmel lesi, és titkon mosolyog. Alig kétszer fürdeti meg szemében kicsi fiát, már tudja, hogy a férfitermészet ütött ki azon. Kicsit elidőzik, nézvén vergődését, majd egy hunyorítással így rebbenti fel:

– Mikor töltöd a tizenhatot, Móka?

– Én-e? – fontoskodik a gyermek, megtűrvén szőrtelen álla alatt a bőrt, és kivágja a pontos időt:

– Aprószentek napján.

– Ma István király van.

A legényke nem feleli meg a szót, csak izeg-mozog ismét, és berzenkedik belsejében, mintha selyemfűszállal birizgálnák a vérét.

A lámpa szelíden ég. Fénye elfolyik a falon, mint a tej.

– Hosszú a nap – szól az asszony.

– Megvan a hossza.

A macska gürüzdöl az ágy tetején. Az eperfa ágai bélesnek az ablakon.

Csend üli meg a házat, mint a szín a virágot.

Aztán veszi a kalapját kicsi Móka, megkeféli ügyesen, s az ujjasát is bégombolván, kettőt kilépik peckesen. Úgy tesz, mint a kakóca a tavaszi napsütésben.

– Eresszen el, édesanyám! – akadozza ki elvörösödve.

Egymásra néznek, ahogy soha még.

Nem tudja most kérdéssel bántani édesfiát az asszony, csak dolgos két kezével, mint kifeslett virággal, megilleti arcáját, és megcsókolja meleg indulattal, mondván:

– Aztán láss haza, fiam.

Az este derült.

Fák és virágok illata házfedélre hull, és piheg a falu, mint a pihenő királyfiú.

Csoda dolog, amilyen könnyen esik most kicsi Mókának a járás. Ül vágyának a hátán, és illan az úton.

– Ma guzsalyosba megyek – tömörül szóba a világ.

Észre sem veszi: Sándor Péterék előtt hirtelen megáll. Csak áll, és révedezik. Egyszerre hangot ad a kert, s alig két araszra egymástól két kutya mérgesen átugrik a fején. Sebesen lekap a földre, s utánuk nyír egy követ. Aztán a ház felé fordul, s magában így szól:

– Vajon Sándor Peti itthon van-é?!

Látszik a szeme szúrásán s homloka ráncán, hogy gondolkozik erősen, vajon egyedül lásson-e el a leányhoz, vagy hírt adjon Petinek is? Egy éles füttyentéssel elfújja a kérdést, és belépik a barna kapun. Kicsit tart valamitől, és bátortalan. Máskor pedig úgy jött ide, mintha hazamenne. A tornác alatt fülel, és lassít. Majd az ajtónál megáll, a falhoz lapul, és hallgatódzik. Egyszer nagyot sóhajt odabent Sándor Péter, az idős:

– Hej, hol vagy István király, téged magyar kíván!

Utána megint csend.

Móka áll, s éppen azt figyeli, hogy minő bolondul zsong a feje, amikor megcsikordul az ajtó. Mint az árnyék, úgy ragad a falhoz. Meghökkenve lesi a jövőt, és szusszanni sem mer.

Egy alak megjelenik, a tornác fájánál megáll, s így beszél a csillagokkal szembe:

– A kecskebéka eszik túrós puliszkát örökké.

Móka rögtön megismeri, s hátbakapja egy hanggal:

– Peti!

A fiú megrezdül, hirtelen a zsebéhez kap, és keményen hátrafordul.

– Ki az, mert megölöm!

– Tá nem?! – közelít Móka.

– Hát te vagy?

– Jősz-e, Peti?

– Hova a sújba?

– Guzsalyosba.

Rögtön kitetszik, hogy a gondolat Peti előtt sem idegen, csak furcsállja, hogy ilyen egyszerre lett sietős Mókának a dolog. Látszik rajta, hogy gondolatai hullámzanak, s hamarjában nem tudja, hogy lekacagja-é a tervet vagy egyenesen reáálljon.

Egyik is szót vár, másik is szót vár: így nézik egymást jó néhány percig. Végre kicsi Móka halálos komolyan így szól:

– Én nem bolonkodom. Nem, bizon Isten.

– S hova gondoltad? – egyezkedik Peti.

– Én Bálint Pannához.

– Annak szereteje van, te!

– Nem esküttek meg.

Megint bedugultak mind a ketten.

Az utcáról ének hallatszott.

Peti is kitette a jobbik lábát erre.

– Jó, no! – adta meg a hangot, s egy pillantás alatt künn voltak az úton. Itt kicsi Móka nyakon ölelte társát, s remegve kínlódott a beszéddel:

– Hej, te Peti!

– Tán valami talála?

– Hadd el, ne is kérdezd.

Mókát sütötte a belső tűz, s vergelődött, hogy elmondja-é, ne-é? Mert ha elmondja, akkor elrepíti a titkos jónak ízét, ha pedig nem bolygatja, reggelig kirágja az oldalát.

– Jó nap volt a mai nap – kezdte.

– Tán leányra kaptál?

– Azt eppen nem, csak láttam, ahogy lehengeredett a buglyáról.

– Kit, te?

– Én aztán Pannit.

– S milyen vót? – tátogott feléje Peti.

Móka béhunyta az egyik szemét, s kacagott:

– Hát olyan, hogy most megyünk guzsalyosba hozzá.

A képzeletük dolgozni kezdett, ahogy hallgatva mentek tovább. Érezték, hogy születésük után most cselekszik a legnagyobb dolgot. Mert az első vizitábamenés olyan, mint a csikónak a rétreszabadulás vagy a madárfiúnak az első repülés.

A legényfa bimbajára ilyenkor süt az első napsugár. Császárok öröme szégyen ehhez képest, és országok sorsa törpe.

– Itt vagyunk! – vetette meg a lábát Móka.

– Jól ég a lámpa.

– Minket hívul, gyere csak. S ha aztán bent lehetünk, egyet se félj, hanem mondj bátrakat, s pöffedezzél, mintha nagy legény volnál.

Egészen beléveresedtek a nagy készülődésbe. Mint amikor nagy terűvel hágó alá ér a szekeres ember, nyugtattak ők is, egy kicsi hallgatással erőt gyűjtöttek maguknak.

Aztán oldalt billentette a kalapját Móka, és nagy vitézséggel szólt:

– No, most gyere bátran!

– Hát egyszerre menjünk mégis?

– Úgy hát. Nagyobb lesz a térfoglalás.

Megindultak. Az ajtó előtt megállott Peti.

– Elegen vadnak.

– Még kettővel többen lesznek – vetette oda kicsi Móka, erre nyomban koppintott az ajtón, s bélépett, s bé utána Peti is.

– Jó estét adjon Isten!

Mindenki visszaköszönt a bátor szóra illedelmesen.

Móka ment elöl, s tempósan kezet fogott mindegyikkel. Peti is a nyomában, s pontosan úgy tett, mint a másik, de a leány előtt meg akarta mutatni, hogy ő is tud valamit, s idétlenül azt találta mondani, hogy:

– Mü es eljövénk.

– Azt látjuk – fakadott ki erre nagy kacagással Márton Zsiga, aki a leánynak szereteje volt. A többiek is rákacagtak.

Kicsi Mókát elfutotta a méreg, helyből a legény felé fordult, s mintha a magasból beszélne, lefelé, így szólt:

– Jól mondta Peti, hogy eljövénk, s nagy értelme van annak, mert a dolog annyiból áll, hogy kocsival akartuk ehhez a módos házhoz elhozatni magunkat, de tekintettel arra, hogy te tudós nagy legény vagy, s mégis gyalog járogatsz el ide: gondoltuk, hogy nem teszünk túl mü sem rajtad.

Egyszeribe csend lett.

A respektus nagyra nőtt egy pillantás alatt. Még a háziak figyelmét is úgy felverte Móka a közönséges hangulatból, hogy elfelejtették leüléssel megkínálni. De ő egy perc alatt feltalálta magát, s komótosan lehúzódott egy kurta lábú székre, s maga mellé húzta a másikat is, intvén az állva szorongó Petinek:

– Gyere, ülj le, Peti, mert Márton Zsiga még meg talál ijedni, hogy el akarsz menni.

– Úgy, úgy. Vegyüljetek el – mordult meg a vénember, mire ismét belékaptak a rendes csapásba, s megindult a beszélgetés.

Öten voltak legényekül. Zsiga vitte a szót, s mintha az égvilágon semmi sem történt volna az előbb, ismét megeresztette nagy száját, s tempós bölcselkedéséből hat ökörrel sem lehetett volna kihúzatni. A leánynak tetszettforma a dolog, mert a kacagása felrebbent egy-egy puffanó szóra.

A vén házigazda olyan volt, mint a bagoly, amelyik annál jobban gubbaszt, minél nagyobb a csárogás körüle. Az öregasszony pedig mindenre pislogott, mint az árokba kívánkozó alma.

Az idő vígan döcögött az éjfél felé.

Egy legény elment. El a másik is.

Száradni kezdett a forrás is, ahonnét a gondolathordó szavak bugyognak. Egyszerre nagy hangon, mintha felfedezést tett volna, találós kérdéseket vetett fel Márton Zsiga.

– Mi az, hogy ülőkém szereti ülőkédet?

– Az eppen a szék – találta el Móka.

Jóízűt kacagtak.

– Hát az mi, hogy erdőn termik, a város bolondjait összegyűjti, s nyerít is nekik?

Móka legyintett:

– Hiszen akármelyik cigánnak van.

A leány nagy örömmel vágta ki:

– Az akkor purdé.

– Hehehe! – kacagott Móka. – Mert a purdét erdőn vágják eppen!

Zsiga erőltetett vígsággal legyezett:

– Panna ne tudná, aki egy kicsi muzsikaszóra kiszökik a bőriből?! Hiszen még azt is kitalálja ő, hogy melyik volna a három közül a nagyobbik baj: azé, ha minden pap elveszne, vagy az, ha minden menyecske elveszne, vagy éppen az, ha minden szamár veszne el?

Egyszerre nagy csend lett. Aztán végtelen boldogsággal Peti mosolyogta el magát, hogy most ő is visszaadhatja Zsigának a csúfságot.

– Megmondom én – szólt.

– Hallám! – pöffeszkedett Zsiga.

– Hát – kezdette nagy figyelem között Peti – az volna a legnagyobb baj, ha a szamarak vesznének el, mert a diákokból leszen pap elég, s igen a leányokból is menyecske elég, de szamár csak Márton Zsigából leszen.

A kacagástól mindenki lógni kezdett ülőhelyén, csak a Zsiga orra töve sárgult el a méregtől; egyet nagyot nyelt, s szúrósan így szólt:

– Könnyű dolog mindent összegalatyolni, de olyan kérdéseket feladni, amilyeneket én adok fel, ahhoz ész is kell.

– Tán azt akarod mondani, hogy neked igen sok van? – kérdezte egy játékos fordulattal Móka.

– Találtatik egy kicsi – kevélykedett Zsiga –, tán kölcsön akarsz kérni?

– Métt ne? Csak éppen jusson belőle.

– Jut is, marad is.

A hányaveti szóra megfészkelte magát ültében Móka, s szúrósan mosolyogva így szólt:

– A kipróbált emberek azt mondják, hogy a tett bizonyít: éppen azért csak azt a küs tételt adom fel neked, hogy: mit nem lát az Isten?

– Az aztán mindent lát – nyilatkozott Zsiga.

– Ha látna, nem kérdezném.

– Pedig lát.

– Hát hogy látna, amikor nem lát!

– Ejszen téged nem lát – gúnyoskodott a legény.

Móka kedélyes biztonsággal felelt:

– Nono, közelítsz hozzá, de még messze vagy tőle.

– Hát te tudsz olyant, amit Szentfelsége csakugyan nem lát?

– Hogy a sújba ne tudnék. Tán kínoználak én téged másképp?

– Akkor mondd meg, lám!

– Egyszóval nem tudod?

– Fogjuk reá – legyintett Zsiga.

– Hohó, ápertén beszélj: tudod vagy nem tudod?

– Hát nem tudom.

– Akkor hallgass ide – emelte fel a mutatóujját Móka –, az Úristen mindent lát, csak egyetlenbenegyet nem.

– Mit?! – torzult el mérgében Zsiga.

– Nálánál nagyobb urat – tagolta bölcsen kicsi Móka.

Az arcokon derű villámlott át.

Mindenki nagyot szusszant.

Márton Zsiga ülőhelyébe visszarogyott.

– Hát ennek is te látod javát – mondotta Móka az elsápadt legény felé –, mert megtanultad, hogy kölcsönt pénzben is, de észben ugyanvalóst az ígérjen, akinek van – s azzal felállt, s odavetvén egy ropogós köszöntést, kiment.

A leány utána.

Künn a lányhoz húzódott erősen.

Vajon kezdjek-é valamit? – tusakodott a setétben. Szíve erősen vert, a vér rózsaszínűre festette arcát, és elévillant egyszerre a délutáni emlék, s érezte, hogy most, most üti le a lábáról. Szerencsére a falnak támaszkodott hirtelen, s a hűvös érintésre helyrejött egészen. Néhány csipkedő szót odamondott Pannának, s aztán oda engesztelésül egy meleg jó éjszakát, s elment.

Künn az udvaron várt.

Peti is jött egyszeribe.

– Várj! – intett Móka.

– Mit akarsz?

– Ezt a Zsigát istenesen eligazítók, s most gyere, azt hallgassuk ki, hogy a leány előtt is lerontottuk-é.

– Észrevesznek – óvatoskodott Peti.

– Ne félj te attól!

Körülnéztek.

Mókának a szeme egyszerre megcsillant. Mutatóujjával a házra hajló nagy eperfára intett:

– Felhágunk a fára.

Mászni is kezdtek nyomban. Kicsit nehezen ment, mert vastag és sima volt a fa törzse, de vakartak felfelé, mint a macska.

Elhelyezkedtek. Peti az eresz felőli nagy ágon, Móka a tornác felett.

Csintalan jókedvükben jóízű szavakat váltottak, és vártak.

Egyszer megnyílt az ajtó.

– Jőnek! – jelentette Peti.

– Csak ne félj semmit.

Az ereszben megállt a leány. Zsiga megfogta a karját, s húzta.

– Jere, te! Jere no!

Csakugyan hátramentek a tornácba. Móka éppen felettük lebegett, s a holdvilágon pompásan kivett mindent.

Zsiga a leányt átölelte, s a csendesen piruló fejét a mellére vonta.

– Ész nélkül is szereti – állapította meg Móka, s hát éppen akkor látja, hogy javában csókolóznak.

– Kháár! – hangzott az eperfáról.

Zsiga felkapta a fejét.

– Varjú lesz – mondta. – Jere, csókolj meg, Panna.

– Kháár! – hangzott újra, mire Peti elköhintette magát. A legény rögtön észrevett mindent. Mérgében hamar elbúcsúzott, nehogy Panna is rá találjon jőni a csúf dologra.

Dühödten jött ki az ajtón. Az eperfa alatt megállott, s felhorkant mérgesen:

– Jertek le, mert száz darabban szedlek le!

– Jóhelyt vagyunk – mondta Móka.

– Jertek le, mert a fát is kivágom.

– Az lesz a legjobb – felelt megint Móka.

Sokáig így feleselgettek egymásnak, míg a legény mégis megunta a nyakmeresztő hívogatást, és ledőlt a fa alá.

– Majd lejőtök reggelig – mondta mérget nyelve, és kiterült az éggel szembe.

Elmúlt egy félóra. El egy egész.

– Fogadjunk, aluszik – mondta Móka.

– Vagy teszi magát.

– A nem aztán. Gyere, szálljunk le!

– Hátha megfog?!

– Hozzáverjük a földhöz – vitézkedett Móka, és csendesen leereszkedett a fáról. Lábujjhegyen megkerülte a legényt.

– Gyere, mert úgy aluszik, hogy fel sem lehetne kőteni.

Leszállott Peti is.

Közös erővel is megkerülték a legényt. Aztán melléje térdepeltek, föléje hajoltak; mint a doktor, töviről-hegyire megvizsgálták, s még az ujjok begyivel is megdöfődték egy-egy kicsit.

– Ha ez nem aluszik, akkor senki – jelentette ki Móka.

– Eléggé lipinkázik a melle – dünnyögte Peti is, s egyben valamit gondolt, eloldotta a harisnyaszíját, s hát húzza kifelé.

– Te mi csinálsz?

– Megkötjük a lábát.

Tetszett a találmány. Jót kacagtak rajta.

– Meg azt, a kezit is – tüzelt Móka, s kivonta ő is a szíjat.

Megkötözték istenesen. S Zsiga tűrte, mint a bárány, csak a melle hullámzott nagyokat az illatos légben.

Ahogy készen voltak, végignézett még egyszer Móka a legényen, s meglátta a nagy bokrétát a fülre húzott fekete kalapban.

– Ezt is vízbe tesszük – szólt, s azzal kivette a bokrétát a fejbeliből, s a Zsiga tátott szájába beléültette.

– Ezt felcifráztuk.

– Ne mondja, hogy árva szegény.

Hirtelen elhatározással az ablak alá lépett Móka, és koppintott. A negyedik zajverésre lelépett a vénember az ágyról, lassú medvegázolásban az ablakhoz jött, s egy laposat pillantva így szólt:

– Mia?!

– Hallgassa meg kied, valami tolvaj megkötözte Márton Zsigát.

– Hol, te?

– Ahajt fekszik az eperfa alatt.

– Hennye!

Hallották, ahogy nyílott az ajtó. Kettőt ugrottak, s már az úton voltak.

Ott fél kézzel megigazították korcban a harisnyát, a másikkal pedig megölelték egymást.

Boldogan összekacagtak.

Aztán nótára zendítettek, hirdetvén, hogy a hajnal szerelmében virágzik immár a legényfa.

Haszontalan vértanú

Valahol a tengerektől messze, arany és kék színek között, volt egyszer egy ország. Szegény, balsorsú ország vala, de különös történeteknek és isteni bolond embereknek helye.

Sok búbánat, sok halál és sok bor volt ebben az országban. És vala temérdek templom is, mert arany helyett Isten szóla a földből, és kövér búzák helyett végzet termett a mezőkön.

Csak ment a bolygó ember ebben a különös országban sok napokon keletre és sok napokon nyugatra, és ment északra és délre, s megálla a tiszta faluk felett a hegyen, és mondá:

– Bezzeg három templom is van!

Aztán valahol, a nagy fenyvesek között, elérkezék Halálfogadó falujába, ott megálla, és megütődék, s szóla:

– Bezzeg itt egy sincs!

Hogyan is lett volna, mikor csak száz esztendeje építették ezt a falut valami favágók; s akkor is csak emlékezetéül annak, hogy meggabalyodának a fenyők illatától.

De mindenki rájön, hogy építenie kell templomot egyszer. S rájöttek a halálfogadósok is, amikor feküvének a halálos ágyon. Mert hívtak volna papot, hogy az Isten elé elkészítse őket, de papjok nem vala. És harangoztak volna, hogy toronybéli muzsika mellett igyekezzenek a lelkek a mennyek felé, de nem vala harang, mert nem vala templom, s a templomnak tornya sem vala.

Azonban erőszakos emberek lévén, így is meghalának. Csupán hét öreg maradott meg, s hét fiatal, s a tizennégynek összesen hét fehérnép.

De elég is vala nekik.

Az öregek azzal tölték úgyis minden idejüket, hogy a megholtak végakaratát kiáltották, járván éjnek idején és nappal a falut és a határt.

– Templomot építsetek!

Nem mozdult senki.

S ekkor ők leülének egy diófa alá heten, és elegyezék, hogy odahívják a fiatalokat is feleségeikkel együtt.

Azok oda el is jövének, és ügyesen béülének a fa alá, de valami szorítá szívüköt, látszott.

– Atyámfiai! – szóla a vének elsője.

Figyeltek erősen, mert a halálfogadás után még egyszer sem valának ennyire együtt.

– Járjátok bé a falunkot – folytatta a vénember –, és nézzétek meg, hogy nem látjátok a templomot.

– Bajos látni, mikor nincs! – vágta ki nagy ésszel egy fiatal.

– Ez az igazság! – szegte le a gyűlésvezető. – De – intette a többit – nem is lesz addig, amíg nem építünk.

– Magától nem is lesz – szóla belé egy asszony.

– Építsünk hát két kezünkkel templomot! – kiáltották az öregek mind.

A hét fiatal boldogan felkacagott. Eddig csak szorongtak, és a bánat ette őket, mert azt gondolták, hogy az eszes vének avégből rendelték ide őket, hogy a fehérnépeken megosztozzanak.

– Építsünk templomot! – kiáltották tehát ők is.

– S hát ti mit szóltok? – fordult a vének elsője a nőkhöz.

– Építsünk hát, egy-kettő! – nyújtják fel a kezeiket, s az egyiknek Isten akarata szerint gyermeke leve rögtön.

Megnézték, s hát fiú, s elnevezték rögtön Jövendőnek.

– Ő lesz a pap! – kiáltanak egyszerre fel, és kioszták a munkát, s hozzáfogának, hogy felépítenék Hálálfogadóban a templomot.

– Magos legyen!

– Nagy legyen!

– Kőből fel a keresztig!

– Három harangot belé.

És nem vala szünete a dolognak soha. Építék éjjel a holdvilágon, s építék nappal a napvilágon.

Férfia és asszony mind.

De meg is segíté őket az Isten.

Igaz, hogy dolgoztak háromszor hét esztendőn keresztül szakadatlan.

De állott a templom, és felnevelkedék Jövendő is papnak, és felkenve jóízűen meghalhatának az öregek, tudván azt is, hogy munka után, ó, Istenem!, édes a pihenés.

És most már jöhetett a bolygó ember, és megállhatott a falu mellett a hegyen, megtarthatta csúfondáros beszédjét a másvilágra.

Mert bezzeg volt már templom, olyan, hogy holmi fukar falu hármat is kihúzott volna belőle.

– Jertek, szenteljük fel! – mondta a pap, és elhívá a megszaporodott embereket az isteni ünnepre egy vasárnapi napon.

Azok omlottak is százan, kétszázan, ezren, s hát még mindig vannak és jönnek, s teli a templom, mint tavasszal virággal a fa, s teli még a mezeje is, és körül mind, ami hely volt.

A bíró pedig kiálla a templomajtóba, és megfordula maga körül.

– Ugyan vala szaporodás! – mondta, és az egyháztanáccsal az oltár elé járula, hogy azt még egyszer megtekintenék.

S egyszerre felkiálta a kisbíró, és felhúzá az orrát.

– Hó a szenteléssel!

– Mi lölt, hé? – fordula oda a nagybíró.

– Hát miféle oltár ez? – mérgelődék amaz – hiszen nincsen rajta angyal!

Nézték.

– Csakugyan nincsen – mondá a nagybíró is.

– Elfelejtők, no. Az ember hibádzik. De hát azért tartjuk tán a papot!

Hamar hívták Jövendőt, s mutatták neki.

Jövendő is nézte.

– Hát milyen pap, aki az ilyent nem veszi észre? – korholta az egyháztanács.

Rosszul esett Jövendőnek.

– Kerítek – mondta.

– Vegyünk a zsidótól egyet! – ajánlotta valamelyik balgán.

Leintették.

A bíró kiállott a templomajtóba újból, és így szólt a néphez:

– Akármennyien vagytok, hazamehettek. A szentelés elmarad.

– Hát akkor minek jövénk ide? – zúgolódtak.

– Azért, hogy elmenjetek, nete! – szidta őket a bíró. – Hát ki vagyok én, ha valamit mondok?!

Csendesen, mint a jó bárányok, hazament a nép.

S a papnak meghagyá az egyháztanács:

– Osztán a jövő vasárnapra ide angyal legyen!

– Kérem szépen – mondta Jövendő, és hátratett kezekkel kisétált a falu végére, hogy a teendőkön gondolkozzék.

Majd megmutatom, hogy mit tud, aki tanul – fogadkozott magában, és ment a földeken, ment a szénaföveken, és amint mendegél vala, hát egyszer egy döglött lovat lát.

A homlokára csapott rögtön a gondolatok közé, és a szemei egyszeribe fellobogtak.

Letérdepelt a ló fejéhez, és így szólt:

– Isten nevében kelj fel!

A ló felugrott, a szőre fényes lett, reánézett Jövendőre, és így szólt:

– Kérlek.

A pap felült helyből és kitette a mellét a szélnek.

S a ló oldalt hajtotta a fejét, hátranézett, és így szólt:

– Hova parancsolsz?

– Hogy hínak?

– Pompás.

– Ki voltál, amíg éltél?

– Kérlek, én elnöke voltam a nyerítő társaságnak, de helyet adtam a fiataloknak.

– Tudod-é, hol van Tündérország?

– Tudom.

– No, engemet oda vigy!

– Kérlek – mondta Pompás, megfente a patkóit, és vágtatni kezdett.

S mint a rohanó sebes szél, úgy száguldott erdőkön, hegyeken, vizeken és országokon keresztül, s még örökké vágtatott ezüstfényű birodalmakon által, és bé Aranyországba, és egyszer keresztülugrotta a csodálatos vizet, amelyből fényt isznak a csillagok.

S elérkezett végre egy óriási érckapuhoz, és nekifordult a farával rögtön, és bérúgta, mint a szivarpapírosat.

Berúgott még hat kaput egymás után, s akkor megállt egy rózsaszínű, illatos mezőben, hátranézett, és könnyedén így szólt:

– Amint parancsoltad.

– Legény, de jól repítettél! – mondta Jövendő, és megveregette a Pompás nyakát.

– Kicsiből kitelt – szerénykedett a paripa. – Előkelő magyar családból származom.

– De hol vannak itt a tündérek? – kérdezte a pap.

– Csak hetvenhét lépés ide, kérlek. Van ott egy országos, tündöklő rózsa, s annak kelyhében egy nagy-nagy csillogó harmattenger, s abban ferednek. De szíveskedjél, kérlek, gyalog menni oda, mert a tündérek bétakarják magukat, ha ilyen meglett korú lovat látnak.

A pap csakugyan elindult gyalog, s számolni kezdte a lépéseket, de a hatvanadiknál meglátta a feredő tündéreket, és a hetvenegyediknél már belézavarodott a számolásba.

– Ecce angeli! – kiáltott fel.

És szédülve nézte az ezeregy csodálatos tündért, amint a harmattengerben lubickoltak, amint illatot mertek kebleikre, és ragyogóan kifeküdtek az aranysugarakra.

– Felséges! – mondta, s ekkor valami jutott eszébe, hirtelen keresztet vetett, visszafordult, és így szólt:

– Sajnos, szárny nélkül nem használhatom.

Visszatámolygott a lóhoz.

– Megnéztem – mondta. – Mehetünk haza.

– Kérlek – felelte Pompás, és már szerdára visszarepült.

Jövendő rögtön összehívatta az egyháztanácsot.

– Akárhányat hozhatok – jelentette –, ha szárny nélkül megfelel.

Az emberek összenéztek: hát ennek elmene az esze? Ki látott szárny nélküli angyalt?

– Már olyant nem teszünk ebbe a templomba. Nem azért kínlódtunk huszonegy esztendőt – mondta a bíró.

– Ha angyal, legyen szárnya! – mondta a másik. – Az én ökrömnek is vagyon szarva.

Újból visszament Jövendő a lóhoz, és halottaiból felkeltette ismét.

– Nem tudsz valahol szárnyas angyalokat? – kérdezte.

– Tudok, kérlek.

– Hol?

– Fenn a mennyországban.

– Oda nem mehetnénk el?

– Sajnálom, oda lónak nem szabad bémenni.

– Akkor feküdj csak vissza.

– Ahogy parancsolod.

Leült Jövendő is helyben Pompás mellé. Homlokát tenyerébe hajtotta, és így gondolkozott szombaton estig. Akkor kigyöngyözött homlokkal újból felkeltette a lovat, és így szólt:

– Mit gondolsz, én bémehetnék a mennyországba?

– Halálod árán minden nehézség nélkül.

– És mit gondolsz, angyal lenne belőlem?

– Kérdés, hogy szeretted-é a tündéreket.

– Igen.

– De úgy? Hiszen te méltóztatsz tudni?!

– Nem; ugyan?!

– Akkor minden bizonnyal.

– S vajon vissza is eljöhetnék onnét?

– Hogyne, kérlek. Egy angyalnak minden szabad.

– Akkor feküdj csak vissza.

– Köszönöm.

– De várj, mégse!

– Kérlek.

– Kedves Pompás – mondta remegve és ünnepélyesen Jövendő –, a halálodból nem adhatnál nekem?

Pompásnak felcsillant a szeme.

– Kérlek, megrúghatlak, ha úgy akarod.

– Köszönöm. Várj, láb alá megyek.

– Ne fáradj, kérlek. Majd odafordulok én.

Odafordult.

A pap keresztet vetett.

– A halálban találkozunk – mondta –, Isten veled!

– Isten veled!

– Most rúghatsz.

– Kérlek.

És előzékenyen agyonrúgta.

 

 

És másnap, vasárnap reggel, egy gyönyörű angyal állott Halálfogadóban az oltár felett, és a vértanúk örök megváltó mosolyával mosolygott bele saját árnyékába, a magyar jövendőbe.

Szabad pályán

Idegeim zengenek azóta.

Mint két lefogott verekedő gyermek, olyan a két karom azóta.

A lelkem áradva zúg még a mai nap is. Különös volt nagyon.

Tíz óra lehetett, amikor a szobámba értem. Sötét volt. Olyan sötét volt, mintha napfény nem énekelt volna ama négy fal között soha. Megálltam rögtön. Azt hittem, nem is vagyok. Azt hittem, hogy nincs a világ sem.

Gyufát vettem elé, s megláttam a gyertyát.

Igen jól égett, hosszú, bókoló süveggel. A füleim is felmerültek egyszerre a csendből: szél zúgatta, hallottam, a fákat. Az eső ablakomra csapott, mintha ezer madarak kopogtattak volna a tükörüvegen.

– Mit csináljak?

Ott volt a gyertya alatt egy könyv: Dósa György a címe.

– Olvasni fogok.

Hamar levetkőztem. Még ökleltem néhányat a levegőbe, mellemet megveregettem, s éreztem, hogy feszül bennem az erő.

– No jere, Dósa!

Már a Duna–Tisza között jártunk, s mint a karvalyok fészkeit, úgy vizsgálá meg a kigyúlt paraszthad az urak kastélyát sorra. Nagy Antal a szerémi borvidéken vitézkedett egy baráttal s egy kereskedővel az élen. De hiába verék az ellent Kamancnál széjjel, mert fogságba esének valahányan. Vitték is melegiben a vesztőhelyre őket. S ahogy mene Nagy Antal a baráttal s más vértanúkkal az örök halálnak elejébe, „menet közben valamennyien a maguk magyar nyelvén daloltak”.

Leejtettem a könyvet.

Ujjaim tenyerembe vágódtak. Megrúgtam az ágy fáját, hogy reccsent; s torkomat fojtogatta valami, s a tagjaim égtek.

Nem lehetett olvasni tovább. Kifújtam a gyertyát, mert a szemeim akartak világítani.

Téphette már odakünn a fákat a szél, vághatta az ablakot az eső, és borzolhatta magát a nagy éjjel, mint a világot bétakaró fekete madár – én most Nagy Antallal mentem, s megöleltem nyakon, s megöleltem a lángoló barátot is, és menet közben valahányan a magunk magyar nyelvén daloltunk.

Mentünk, és daloltunk.

És lassan setétedni kezdett. Már csak a szemeit láttam társaimnak, majd azt hittem, hogy nem szemek, hanem csillagok azok.

De mentünk.

Már nem is mozogtunk, s mégis haladtunk.

S már nem nyílt hangra sem az ajkunk, és mégis daloltunk.

Aztán valahol elmerültünk. Valami nagy, vaksetét alagútban.

Isten lebegett felettünk.

És sok idő múlva fényt láttam, sok apró fényt láttam néhány lábnyira a földtől.

Megálltam.

Leszállott csillagok lesznek talán.

S akkor horkantott valami. És valaki szólt:

– Ülj fel, főkapitány!

Egy fekete mén állott mellettem. Nagy kard az oldalamon, páncél a testemen, és körülöttem féktelen, lobogó vitézek. Ismerősök valahányan.

S közülük kimagaslott egy fehér szakállas, barna szemű, büszke székely, az orra hajlott, a homloka szikla, jobbja a kardon örökké, a szemei csillognak örökké, és örökéletet prédikál, mintha ő volna a székely Krisztus.

– Van Isten az égben! – mondja, és kivonja kardját.

– Mit akartok? – kérdem.

– Azt akarjuk, hogy élhessünk és dalolhassunk!

S már lovon volt valahány. Egy fekete arcú, nagy hajú vitéz előreugratott gyors paripáján, dióbarna, nagy szemei vibráltak az éjben, páncéltalan dereka feszült.

– Mit csináljunk, Lőrinc? – kérdeztem.

– Vágjuk a bestye urait!

– Hol van a szent zászló, tán elveszett?

– Nem veszett el! – ugrott előre nyárádmenti Balogh deák, s magasba nyomá hídjával a zászlót, amelyen Szűz Mária fénylett.

– Hát jó bátyánk, Jóska, hol vagyon?

– Ő a keleti részen figyelőállásba bévevé magát, mert a harcot nem javasolja.

– Nem-é?

– Nem.

– Hát ti?

– Mi annál inkább, mert egyszer van szabadulása a szegény magyarnak. Eleget ettek s rágtak immár az urak, rajtunk feküsznek, mint az örökös nyavalya, se magunknak dolgozni nem engedik, sem egy magyar éneket immár elfúni nem szabad, hanem csak nyomorgatnak asszonyostul, barmostul, s árulkodnak a gaz idegen uraknak, hogy mi is emberek s magyarok akarunk lenni.

– Gyehennára tesszük!

– Ahol a város, né! – kiált Lőrinc. – Lámpái világon vannak, de csak idegennek s úrnak világítanak, s a szegény marad setétben, s nyögi az igát.

– A sereg hol vagyon, táborban-é?

– Ott vagyon hát. Fúvass kürtöt, s megmozdul a föld is.

S szájához emelé Balogh deák egyszeribe a kürtöt.

– Ne zengesd! Hagyj békességet nekik! – így szóltam, s felvetem magamat a lóra.

– Előremegyek – mondám –, s megügyelem, hogy s mint volnának a városban az urak. Valaki nem akar-é velem odajőni?

Mind feszíték magokat, hogy ők jőnek bizony, s még a fehér szakállas székely legkivált.

– Jertek hát! – mondám.

Megindulánk, s szép csendességben ügeténk a város felé. Ahogy a házak közé beérhetnénk, hát nagy csendességet látunk. Néhány lámpa vala egymástól jó messzire, s azok fényt vetének az útra.

– Hiszen én itt jártam! – szóltam hirtelen.

– Itt jártunk mi is több ízben.

– Hát akkor ez nem Szamosvár-é?

– Ez a, itt tanyáznak a bestyék.

Általmenénk a Szamos hídján, s fel a Bűzpiac mellett, s fel az Izmaéliták utcáján, s a Reménylő Leányok házánál megállánk, mert egy derék legény jöve hozzánk, valami Demeter nevű.

– Dósa az én királyom! – kiáltá, ahogy közel ére.

– Ki vagy, fiam?

– Én szabad székely voltam, de az urak elvevék szabadságomat, s most a pálinkát kell nekik hordanom.

– S hogyan jövél ide?

– Én egyenesen, mivel híre jára még a tegnap, hogy közel vagyon seregivel Dósa, s ma éjjel beüti magát ide, hogy felkérdezze a leckét az uraktól.

– S itt találhatjuk-é őket?

– Éppen hogy itt! Nem menekedének el, mert igen bíznak vakszerencséjökben. Hanem összegyűltek nagy lármával, s ott isznak fenn az Ugatóban.

– Vezess oda!

– De sokan vannak, főkapitány uram! S szolganépség van velök, s kutyák is, akik mind harapósak.

– Ne félts te minket, hanem vezess oda!

Lőrinc pap is rája szóla:

– Egyenesen oda!

S kiugratott előre, s megindulánk valahányan, mint egy család, minek az a velünk való fehér szakállas az apja. Demeter deák pedig elöl futa, s kandíta mindegyre vissza, nehogy elforduljunk valamerre, s elmaradjon az urak leckefelmondása.

S ahogy elhaladánk a tudomány háza mellett s a papok borillatos fészkinél, egyszerre jobbra fordíta Demeter, s biztata, hogy csak kövessük a nyomait. S ahogy felhágánk utána a hangos kövű utcára, egy kapu előtt megállíta, hogy itt vagyon az urakhoz a béjárás, melyen csak szív és lélek nélkül szabadjon bemenni.

Leszökém fekete lovamról.

– Szálljatok le ti is, s fegyvert a kézbe, ahogy magyarnak talál!

S szólítám Demeter deákot, hogy ügyelne a lovakra.

– Én bizony, engedelemmel legyen mondva, igen szeretném látni, hogy miképpen menyen az urak nyúvasztása.

– Eresszétek be!

Megkötöttük a lovakot, s én bé a kapun előre, s velem mind a többiek, csak Gergely bátyám hiányzék. Megyünk óvatosan, s hát csakugyan ott isznak egy csomóban valami harminc fej.

– Aggyon jó estét az Isten, aki fenn van!

Mint a megriasztott ülük, mind felszökének, s arcájokat ellepé megijedt szemük.

– Ki a vezéretek? – kérdem.

Nagy csendben fogadák szavamat, de végre kiszólta valamelyik:

– Nekünk váltakozva.

– No, mert nekünk Dósa György! – hasítá Lőrinc pap, s a kardjával vágni kezde, s kiáltá közben:

– Korpázd a bestyét!

S eme pillantásban kutyák s temérdek elbújtatott királyi katonák szökének elé, jó részük székely, akik így vélték hasznukat űzni ezen a földön.

Reánk omlottak, mint a sáskák, s megfogának.

– Siculi mortis! – így röhögtek.

S rögtön követet küldöttek nagyságos vajdájukhoz, hogy mi lenne velünk, nyilvános tolvajokkal s hazánk árulóival. S hajnalra vissza is érkezett a követ, pecsétes levéllel, melyet György őrgrófnak a testvére így olvasa fel:

– „Édes hazánk nyilvános rablói, sok istenkáromló tolvajok és büdös parasztok s azok felébresztői mind elégettessenek. S legkivált ama vakmerő bizonyos Dósa György, tüzes koronával a fején, mert ő akart vajda lenni és Erdélynek ura.”

Nagy tüzet tettek ama hegyen, és kántáló cigányokat rendelének oda, hogy megsütnének minket. S ahogy hajtának neki a dicsőséges halálnak, feszálla Szűz Mária a zászlóról, karddal a kezében, és vágni kezdé az urakat, s esőt bocsáta a tűzre, s amint lehulla egy főembernek a feje, megdördült az ég…

Verejtékkel a homlokomon és nagy dobogó szívvel felugrottam az ágyból.

Már reggel volt. A szél elállt.

A nap bésütött az ablakomon.

S akkor láttam, hogy levertem a gyertyatartót.

Jót kacagtam egyet.

Aztán kinyitottam az ablakot, hogy szabadon halljam a madarak énekét.

Himnusz egy szamárral

Vargyasi kalóz

Ha székely nem volna, kalauz volna.

Különben Erdővidéken van ez a Vargyas. Valamelyik nap bent vagyok Baróton, s folyik a beszéd. Négyen vagy öten voltunk férfiakul. Egyszerre felveti valamelyik Vargyast.

– Mert az nevezetes hely – mondják.

– Miről? – kérdem.

– Arról, hogy ott van egész Erdélyben márványház egyedül, s az is egy székely gazdáé.

– Hát hogy tudá építeni?

– Az könnyen, mert ott a márványbánya a falu töviben.

– Ott, hogy a tűz lángja vesse fel – kacag huncutul az egyik, s megvakarja a fejét, s látjuk, hogy helyzetet veszen, s valamibe belé akar kezdeni. Mi hagyjuk, s ő mondja:

– A nyáron volt, úgy augusztus farkán egy pénteki nap. Dél elmúlt volt jócskán. Jődögélek ehelyt fel az uccán, s hát zúg szembe velem egy autó. De szép volt, ember szebbet ne lásson. Megállok, hogy szaladjon el mellettem, hát lassít, s megáll ugyancsak.

– Kedves uram – szól ki belőle egy úr –, a vargyasi bányához merre mehetnénk?

– Sok kedvesse van az úrnak – mondom, de csak néz, mint a bagoly.

Gondolám, enyhítek rajta, és így szólék:

– A bányához-é?

– Ahhoz.

– A márványhoz-é?

– Ahhoz.

– Jótól kérdik, mert Józsi bátyám nagy részes benne.

Erre örvendezni kezdnek, s hívak, hogy kalózoljam el őket, s mutogassam meg. Számítom magamat, s úgy határozok ahajt, hogy megjátszom ezt is.

– Mehetek – mondom.

– Üljön fel, kérem.

Felülök reá, a nyavalya törje ki kocsiját, s porozni kezdünk. Ahogy repülünk tova, emberek jőnek szembe s rázzák a kezüket nekünk. Ismét emberek jőnek, s azok is rázzák.

– Hát ezek mit mondanak? – kérdi az egyik úr.

– Ezek azt, amit én szoktam olyankor.

– Hát maga mit szokott?

– Én azt, hogy az Isten a nyakatokat szakassza meg.

Kényszeredetten kacagnak, de vágjuk tovább az utat. Hogy a bánya felé érnénk, sirülünk egyet, valami reccsen, s hát úgy kivetődöm oldalt, hogy a szemem világa elhagy. Úgy reptiben még elkívántam, hogy az Isten pofozza meg az autóját, de szörnyű setét leve. Azonban arra eszmélek egyszer, hogy kerülgetnek, vigyázgatnak, s mondogatják, hogy nem hólt meg, de magam es veszem észre, hogy nem.

Valahogy helyre kentük s taszigáltuk egymást, s akkor neki az autónak, hogy azt is józan állapotba tesszük. Ahogy evvel megvalánk, gondolom, én elpályázom innét, mert ezeket az urakat az Úristen minenletteképpen el akarja pusztítani valahogy.

– Ott az út – mondám. – S tova a bánya.

Reám esnek, hogy immár ott ne hagyjam, s ők megfizetnek engem duflán. Gondolkoztam, mintha lémitálnék, későbbecske reámutatok az autóra, s megrázom az ujjamat:

– De erre fel nem.

Engedtek szavamnak, s megindulunk. Ahogy a márványhegyet elérjük, hát az urak nekifeküsznek a drága, ártatlan márványnak, s úgy nézik, hogy igézik meg. Az egyik egyszeribe elévesz egy kalapácsot, s avval kopogtatni kezdi.

– E nem igazi márvány – mondja.

– Nincs reá írva – azt találom kiszólni a számon, s hát haragszikforma az úr.

– Én tudós vagyok – mondja.

– Mert én arról nem tehetek: ki mondta, hogy a legyen!

– Szamár beszéd.

Mondom, hogy adja ide a kalapácsot egy mákszemet. Ideadja, fogom a nyelit, nekibúvok, s ütögetni kezdem én is a márványt.

– Maga mit csinál? – kérdi.

– Tudós vagyok – mondom. – Tessék a kalapács!

De erre elveresedik, s hát veti a mérgit:

– Hajja!

– Hallok valami szamarat.

Avval eljöttem, lám, mit csinálnak nálam nélkül. Jövök az úton szép leptiben, s éppen azon gondolkoztam, hogy mivel csúfoljam meg őket, s hát hurrog az autó utánam. Megállítják, s szólítnak, hogy üljek fel.

– Erre-é? Erre én nem. De köszönjék, hogy annyi becsületük vala, hogy megállnak. Mert bevallom az uraknak, hogy tova van egy patak, s azon a patakon egy híd, s én azt a hidat annyira eligazítottam, hogy ott az autó keresztül nem menyen halál nélkül. Azért jegyzém ezt meg, mert látom, hogy mégis tudnak becsületet az urak.

Így szólék, s eleresztem őket előre.

Ahogy a hídhoz értem volna, hát meg vannak állva azon innét, s letelepedtek az út szélére.

– Úgy-úgy – mondom – várjanak nyugton, amíg két embert küldök a faluból, hogy megcsinálják ezt a hitvány hidat.

Avval eljöttem haza.

 

 

Itt befejezte beszédét a székely, széjjelnézett, s egyszerre kacagni kezdett, hogy a könnyei csorogtak.

– Mit kacag? – kérdeztem.

– Hogyne kacagnék, mikor még másnap is ott látták az urakat túl a hídon, aminek semmi baja nem volt.

Júdás

Nem sok idővel azután, hogy arany fénnyel kigyúltak Júdeában a mezők, és a pásztorok csodálatos, balga híreket beszéltek, három különös vénember érkezék Jeruzsálem városába. A forrongó és riadozó néptől egyenesen azt tudakolták, hogy merre volna található a zsidók királya. Egyszerre számosan ajánlják magukat, hogy ők elvezérelnék ama három szakállas aggastyán embert, akik igen módosan valának öltözve, és kincseket vivének magukkal.

Amint eljutnának a királyi házba, mind az udvari sok nép körülvevé őket, és igen vizsgálák vala, mivel addigelé soha nem láthatának ezekhez hasonlatos, jámbor embereket.

– Kit kerestek? – kérdezte a főmester.

– Mi a zsidók királyát.

– És kik volnátok?

– Mi királyok vagyunk Napkeletről, és eljöttünk, hogy imádjuk őt.

Melléjük álla amaz főmester férfiú, és Heródes elé vezeté őket, mondván:

– Íme, itt vagyon a zsidók királya.

Csak nézték a nagy kevély embert a napkeleti királyok, és igen elszomorodának, mivel úgy látták, hogy hamis útra hozták és ilyen közönséges módon akarnák megtréfálni őket. Végre hármuk közül bátorságot vett az egyik, és így szólt:

– Hol vagyon, aki született: a zsidók királya?! Mert láttuk a csillagát Napkelet felől, és imádni jöttünk őtet!

Hallván pedig ezt Heródes király, megháborodék szívében és vérében egyaránt; s meghagyá a vitézeinek, hogy zárnák be valahová ezeket a megháborodott mágus királyokat, amíg kiderülne, hogy mely Istentelen balgaságot beszélnek. Azok be is zárták tüstént a bölcs aggastyán embereket, és birkahúst adának nekik enni, s valami kevés gyümölcsöt.

Heródes pedig összegyűjté mind a papi fejedelmeket s a népnek írástudóit, és kérdezi vala tőlük, hogy hol született a zsidóknak ama királya, akiről a vén mágusok tudakozódónak nála. Azok pedig felelének neki:

„Júdea Betlehemében, mert így íratott meg a próféta által.”

Akkor még jobban felgerjedett Heródes, aki bitorlá a zsidók országának trónját, és elkergeté magától a papi fejedelmeket s mind a nép írástudóit, szidván kemény szavakkal őket, amiért így meg tudának ők is elméjükben háborodni. Annak utána hívatá titkon a mágus királyokat, és álnokul kegyességet tanúsítván irántuk, kitudakolá tőlük a csillag idejét, amely nékik Napkeleten megjelent volna. S akkor így szóla nekik:

– Induljatok és menjetek el a közeli Betlehem városába, és kérdezősködjetek szorgalmasan a Gyermek felől; és amikor megtaláljátok őt, tüstént jöjjetek vissza, hogy én is elmenjek és imádjam őt.

Az Istentelen Heródes úgy számította a dolgot, hogy ilyen úton ki fogja tudni a mágusoktól a gyermek Jézus igazi helyét, és akkor elmenvén oda ő is, megöli őtet. Isten azonban angyalt külde a napkeleti királyokhoz, és ama angyal megjelentett álmukban nekik mindent, és meghagyá nekik, hogy vissza ne térjenek Heródeshez többet. Azok úgy is cselekedének, vagyis minekutána megtalálták a kisded Messiást, és imádták őt, és kedves ajándékokkal hódolának neki, más utakon térének vissza az ő tartományukba.

Mivel pedig Heródes hosszú időn keresztül hiába várá vissza a mágus királyokat, és mivel a nép hangos szóval is kezdé beszélni, hogy valóban megszületett a zsidók királya, kit a próféták több versben megjövendöltek vala, szörnyű ijedelem futott az ő kevély szívébe, féltvén a trónját egy kisded gyermektől. Sokáig tusakodott magában, és találgatá a módokat, hogy miképpen pusztíthatná el a föld színéről a betlehemi kisdedet. Elméje határtalan félelemben zakatolt, és a vére pusztító tűznek módjára kezdett égni, s a szíve hasonló leve a megbőszült oroszlán szívéhez, amely mardosva égeti az oroszlánt, aki ilyenformán futni, bőgni, rontani és ölni kényszerül, így a megbőszült Heródes is elhatározá, hogy meg fog meztelen fegyverrel öletni minden csecsemő fiúgyermeket, aki Betlehemben és annak környékén csak találtatik, azt számítván, hogy közöttük lészen a gyermek Jézus is. Annak okáért egybehívatá a kapitányokat és a seregek hadnagyait, s ilyenképpen szóla nekik:

– Szerelmes barátaim és kedves vitézeim! Jól tudom, sok erős hadakban forogtatok, és mindenkor dicséretesen viseltétek magatokat. Mely gyakran halálos veszedelemre vetettétek az életet az én szolgálatomért. Jól tudom mindezt. De mostan igen nehéz dolog történt országomban, melyet ha mindjárt meg nem orvosolhatok, minden kétség nélkül elvesztem az én országomat, ti pedig engemet, vagyis a ti királyotokat, ki veletek mindenkor jót cselekedtem, és sokkal több jókat akartam cselekedni. Most azért, ha magatokat erős vitézeknek tartjátok, ideje vagyon, hogy azt cselekedettel is megmutassátok, mivelhogy az én országomban igen gonosz veszedelmet forraltak ellenem. Légyen híretekkel azért, hogy elrontanak engem országommal egyetemben. Nem nyilvánvaló haddal tusakodnak most ellenem, hanem egy gyermekecske fenyeget engem, és meg akar fosztani Izrael országának trónusától. Eme gyermek pedig Betlehem városában született, és bizonnyal ott vagyon most is, vagy annak környékén valahol. Emlékezhettek a mágus királyokra, akik Napkeletről jővén, mondának: „Hol vagyon, aki született: a zsidók királya?! Mert láttuk a csillagát Napkelet felől, és eljöttünk imádni őtet!” Azt rendeltem azon mágus királyoknak, hogy térnének vissza hozzám a hírrel, mely a kisded felöl a valót elmondja, de az álnok mágusok megcsúfoltak engem. Én most igen félek, és búsulván csak rettegek, nem tudván, hogy mi következik reám eme dologból. Nincs máshova fordulnom, csak hozzátok. Annak okáért az az én akaratom, hogy ti mindjárt Betlehembe menjetek, és annak határaiba és a környülvaló tartományokba, és mezítelen fegyverekkel bémenvén a házakba, ne bántsátok a vénembereket, ne illessétek az ifjakat, sem az asszonyi állatokat, hanem öljétek meg mind a fiúgyermekeket kétesztendőstől fogva és alább. Ne tekintsetek az anyáknak sírásaira, sőt, azoknak ölében is megkeressétek az én ellenségemet. És ha azok közül valaki elszántan oltalmazná fiacskáját, öljétek meg mind fiával együtt. Senkitől semmit ne féljetek, mert én, a ti királyotok, parancsolom ezt nektek. Menjetek bé tehát abba a városba, mint az oroszlánok, hogy csak egyetlenegy is azon gyermekek közül meg ne maradjon, mert talán az az egy lenne, akit a mágus királyok imádtak.

A kapitányok és a seregek vezérei mindjárt hírül adták eme parancsot az egész hadi seregnek, és mindnyájan sok meztelen éles fegyverrel Betlehem felé indulának.

Isten azonban mindezeket látja vala; és minekutána kiadta volna Heródes a vad parancsolatot a csecsemő-gyermekek megölésére, nyomban szóla az ő angyalának, hogy menne és repülne nagy gyorsasággal Szent Józsefhez Betlehembe, és jelentené meg neki a veszedelmet, és szólítaná fel, hogy menekedjék tüstént mind az egész szent család Egyiptus földjére. S akkor a mennyei angyal leszállván késedelem nélkül Betlehem városába, megjelenék Józsefnek álmában, és így szóla neki:

– Kelj fel, és vedd a gyermeket és a gyermeknek az anyját, és Egyiptusba fuss! És légy ott, amíg mondom neked, mert keresni fogja Heródes a gyermeket, hogy megölesse.

Hamar felkele József, hogy még abban a szent órában megcselekedje, amit az angyal által parancsolt vala neki az Úr. Felkölté azonnal a gyermek anyját, és megbeszélé neki az Isteni jelentést. Akkor magukhoz vevék éjnek idején a kisded Jézust, egy szamárra felrakának némi útravaló dolgokat az ő szegény házukból, és minden késedelem nélkül s titkon Egyiptus földjére indulának, hogy ott lakjanak mindaddig, amíg az Úr akarata azt megkívánná.

S azon a napon, hogy reggelre virradott volna Betlehem városa és mind a környező tartományok, melyek Júdeában valának, a Heródes sok kegyetlen vitézei megérkeznek vala, hogy a napot betöltsék az anyáknak sírásaival, és a földet béfessék a gyermekeknek ártatlan vérével.

Elsőbben is a várost lepék el, mint a kegyetlen farkasok, hogy ölni kezdjék az ártatlan bárányokat. Kegyetlen dühösséggel rontának be minden lakosok házaiba, és átvizsgálják a pincéket és a vermeket, s átal mindenféle rejtekhelyeket, netalán oda dugtak volna egyet a gyermekek közül. És bémenének gonoszul forgó szemekkel és meztelen fegyverekkel a szent templomokba is; és az utcákon, minden házakban és a megrémült városnak minden helyén irgalom nélkül öldösni kezdék a férfiúi gyermekeket, kétesztendőstől fogva és alább.

És akkor sírni kezdett nagy jajszóval és fennhangon Betlehem városa, úgyannyira, hogy a nagy zendülés, riadalom és kiáltozás miatt nem hallották egymásnak szavait, míglen a gyermekecskék öldöklése tartott. És abban az időben, amit boldognak kellett volna mondani, mivel eljőve rendes idejére az Isteni gyermek, kiről a próféták olyan nagy jóslatokat tettek vala, nem találtatott csak egy ember is az egész városban, aki örvendezett volna, hanem mind olyanok voltak, akik arcájokból kikelve kiáltottak az égre. Sírtak az ártatlan gyermekek, akiket ölnek vala, sírtak azoknak nénjei és bátyjai; sírtak az atyák, de mindezeket legyőzte a fájdalmas asszonyok sírása és ordítása.

Némely nagyszívű anyák a vitézek elejébe állának, vagy éppen azoknak lábai elé veték magukat, hogy inkább ők ölessenek meg, ne pedig az ő ártatlan fiuk, aki nem vétkezett semmit ezen a földön. Némelyek ide és oda futkorásztak, karjukon az ő csecsemőjükkel, hogy elmenekülnének valahogy a városból, de a nagy igyekezetben megbotlának más anyáknak és kisdedeknek megcsúfolt holttestében, és azokra ráesvén, maguk alá ölték az ő gyermeküket. Némelyek olyan erősen tarták karjaik között az ártatlan kisdedet, ki az övék vala, hogy megfogván és húzván a vitézek, kettőbe szakada. Némelyek elrejték az ő fiukat, de az hangos sírással elárulá magát, mintha hívta volna az ő megölésére a vitézeket, nehogy kimaradna azon apró szent mártírok közül, akik elsőnek adták életüket a kisded Jézusért.

Amikor már nem volt gyermek Betlehem városában, akit megölni számítottak a dühös vitézek, a számtalan apró mártíroknak holttestein keresztül lemenének a közeli és a távoli majorokba és a körülfekvő tartományokba. És akkor ott is megindul vala a kisdedeknek és az anyáknak rettenetes sírása.

És ahogy a kegyetlenség éppen javában folyik vala, az egyik majorban gyermeket halla sírni egy vitéz, aki igen kedvelt embere volt Heródesnek. Nagy szorgalommal és serényen odafuta tehát a vitéz, és a kardjával rögtön levágá a gyermeknek a fejét, mire a dajka, aki szoptatá és gondozá a gyermeket, odaveté magát a vitéz elejébe, és így kiálta neki:

– A Heródes gyermeke volt, akit megöltél!

Akkor a vitéznek elváltozott az ő gonosz arcája, elméje kiugrott az ő rendes útjáról, és keresztüldöfé a dajkát, s megölé magát is azonhelyben, nehogy bármikor is megtudhatná Heródes, hogy ő lett fiának gyilkosa.

Egy másik majorban pedig, amely jó messzire vala Betlehem városától, egy igen szép és kívánatos fiatal asszony álla házának kapujában. Odamene hozzá a seregből egy hadnagy, és megkérdezé tőle, hogy nem volna-e fia, akit meg kellene ölni. Erre az asszony, aki még szebb vala, mint ahogy messzibbről látszott, azt felelé neki:

– Gyere be hozzám, mert vagyon.

Akkor bemenének mind a ketten a házba, ahol látá a hadnagy, hogy ott fekszik nyughatatlan siránkozással egy férfiú-gyermek. Kivonta tehát a kardját, hogy rögtön a gyermek életére menjen. De akkor elejébe állott az asszony felgerjesztő szemekkel, s széjjelnyitá az ő köntösét, derekától a földig, és így szóla a vitéznek:

– Vajon nem volna neked is jobb, ha inkább reám emelnéd a meztelen kardodat?!

A vitéz pedig megszédült attól, amit hallott, és amit látott, és rögtön elmúla az ő akarata, mellyel meg akará ölni a gyermeket; és annak helyébe olyan gerjedelem ébredett benne, hogy megfogni kíváná az asszonyt, és örömét tölteni véle. És miután be is töltötte véle örömét, megkímélte annak gyermekét, sőt, egy ezüstpénzt is adott az asszonynak, hogy emlékezne reá. S alig távozott el a házból, egy másik vitéz jött tüstént, és miután véle is hasonlóképpen cselekedett az asszony, az a vitéz is egy ezüstpénzt ada neki. És utána megint egy harmadik vitéz jött, és véle is úgy tett az asszony. És a harmadik után egy negyedik vitéz jött az ő látogatására. És a negyedik után az ötödik jött, és még nem vala vége. S mire elérkezett az este, a látványos asszonynak harminc ezüstpénze vala, mely csillogó pénzek közül egyet odaadott a kicsi fiának, hogy gyönyörködjék benne. A gyermekecske apró kezébe vette a pénzt, igen gyönyörködött benne, és nem jutott eszébe, hogy sírjon.

– Mi a neve a te fiadnak? – kérdé akkor a vitéz, aki éppen az asszonynál vala.

– Júdás! – felelé az asszony, és hálával kiáltott fel az ő bűnei közül, amiért meg tudá oltalmazni az ő édes fiát a szörnyű haláltól.

Dínomdánom illata

A faluban hált a Szentlélek az éjjel. Hajnalban látták fényesen elmenni egy piros hintón. Utána harmat és a harmat után illatos fény szállta meg a földet.

És most, a délutáni aranynapon gyermekcsapat rajzott a pünkösdhajnali örömhintónak a nyomán. Zajgó, kedvben és örömben bugyborékoló, kicsi tarka had volt. Időre tíz és tizenhárom körüliek valahányan, viseletre pedig három a szoknyás csupán.

Csokrokba verődve gurultak ki az utolsó házak közül az északi részen. S itt a kinyílott horizontok közepén elevenen poroztak tova az országúton.

Hevesen osztottak valamit, s közben titokzatosságot leheltek szavaik hátán, és rajongást fénylő szemeikkel. Szinte a föld fölé emelte őket a szapora mozgás.

– Hóhé, álljatok meg! – kiáltott Orbán kicsi Dénkó.

Úgy látszott, ő vezérli a sereget. Virágos, nagy rét hullámzott balra az úttól. Dénkó ebbe az irányba vette az arcot, a többiek pedig köréje sereglettek, és csillogó szemekkel várták a születő szavakat.

– Itt átalvágunk – mondta a vezér –, s tova a nagy domb alatt lesz a jó világ.

Megindult az egyik leánykával elöl, s a társai utánaugrottak a kövér fűbe, mint a virághabos tengeri vízbe. Ahogy lábbal és karokkal tovaeveztek, csak fejeket lehetett látni, amelyek fekete gumók módjára hullámzottak a réten.

A mesebeli fürjmadarak is így mehettek királyt választani hajdan, amikor még nem szóródának vala széjjel a földön.

Vígan és nagy buzgósággal egy domb alá értek valahára. Akkora domb lehetett, mint egy jókora sütőház. Az aljában dús és ezerszínű a virágos fű, mintha királyleányok álmodták volna oda. De a teteje kopasz, mint egy nyakig süllyedt óriás feje, amit addig veregetett sugárvesszeivel a nap, amíg vércseppek gyanánt néhány fecskeszegfű sarjadott ki rajta.

Itt megállottak, majd intett a vezér, hogy legyen tömörülés. Engedelmesen egybeverődtek, s a nap aranyfonallal összekötötte őket, mint egy nagy mezei csokrot.

Mind nyugtalanul várták a szót, valami különös játékra kinyílott szemekkel.

Tartotta meleg hátán őket a föld, és azt hitte, hogy béállanak ezek is az ő többi gyermeke mellé virágnak.

Nézték a megrebbenő madarak is, és azt hitték, együtt tartanak immár, és a következő hajnalon együtt fogják hirdetni, hogy jó, amit Isten cselekszik.

Nézte a Nap is őket, és azt hitte, új emberiség kisded csapata érkezett a földre, hogy a halottak felett örök életet kacagjon.

És ringatta áldott tenyerén őket az Úr, s találgatta szaporán, hogy vajon mit akarhat annyi sok gyermek egybeverődve.

S akkor így szólott Orbán kicsi Dénkó parancsnoki szóval:

– Állj elé, menyasszon!

Egy leányka előrelépett, s pírba borulva megállt. Aztán egy buksifejű szökött a leányka mellé, jobb karját annak vállára kanyarította, s pezderkedve így ágált teleszájjal:

– Ne búsulj, galambom, megélünk hótig!

Az arcok derűre nyíltak, és hirtelen víg zajongás támadt közöttük. Még Dénkó is vidulni kezdett, hogy milyen jól bétölti a vezéri tisztet. Kicsi melle domborodott az örömtől, a szemei pislogtak, mint a gyertyák; majd vigyázzba feszült újra, a szája kinyílt, s hát nem tudja, mit szalasszon ki rajta. Akkor dünnyögni kezdett, és a kezeivel hadonászni. Aztán ártatlan arccal, mintha most szállott volna le a földre, a kiszólított párra tekintett, s a fűre mutatva így szólt:

– No, gyüngyölődjetek egy kicsit!

Szólásán nevetve hengeredtek végig, mint a jó meleg sarjún. Dénkó azonban nagy képet öltött magára, s megtűrte nyakát, mint nehéz helyzetekben a családapa. Mégis könnyed akart lenni, s mintha a kelletinél nagyobb ésszel dúskálna minden lehető világi dologban, komolykodva mondta:

– Vagy játszódjunk, vagy feküdjünk le!

– Bajos játszani, ha botlik a vezér – szólott valamelyik.

– Botlik a te nyelved! – dolgozott a tekintélyén Dénkó. – Hát nem úgy rendelte volt az Isten, hogy lakodalom előtt összebúva üsmerkedjék a fijatal pár? Úgy van vagy nincs úgy?

– Úgy van hát! – mondták egyszerre többen.

Dénkó úgy gondolta hirtelen, hogy most jól megszorítá, aki dolgába szólott az előbb. Feléje fordult tehát, s így szegezte neki szavait:

– Most tudóskodj, lám!

A másik béhúzta magát.

– Én nem szóltam semmit – mondta.

– Hát ki szólt?

– Az a sárga ember, né! – mutatott kicsi ujjával előre s felazon a gyermek.

Nézték, s hát csakugyan egy ember került valahonnét a dombtetőre. Valami úrféle volt, ki a városból jövögetett el egy-egy hétre a faluba. Kerek feje kopasz volt, és sárgásan fénylett a napon, mintha rostának való disznóbőrbe lett volna pakolva.

– Az Gyalló úr! – súgta az egyik. – Nálunk is volt egyszer, valami könyvet árult.

– Puskája is van! – szólott a másik.

Csakugyan odalátszott, amint Gyalló úr széjjelvetett lábai között, mint egy karót, úgy tartotta a fegyvert. Ruhája úgy sárgállott, mintha sáfrány leviben fereszték vala meg.

– Hí, beh rusnya! – mondta kacagva az egyik.

– Haggyátok, hogy járja a szél – intett Dénkó, a vezér. Utána körülnézett, hogy megint megkeresse helyét a parancsnoki szóhoz. Tapogott egy kicsit, majd közelebb ment, s még közelebb, s úgy magyarázta:

– Ház kell a fiataloknak, ház! Heába adja össze a pap, ha nincs hova meghúzódjanak aztán. Nem igaz-é?

– Igazsága van Dénkónak – ismerték el többen is. – De hogy lesz meg a ház?

– Hogy-é? – legyintett Dénkó. – A könnyen! Jó erőben vagyunk, hálistennek, s kalákában megcsináljuk.

Azzal jobbra fordult, s valami bokrok felé lengette kezét.

– Lássátok-é: ott az anyag! S egy pillantásra házat csinálunk, zöld házat.

– Menjünk!

Némelyek megfutamodtak helyből. Kicsi Dénkó azonban hátramaradt, a menyasszony karját megfogta, s komolyan szólott, mint egy meglett ember:

– Ide a fűbe ülj le, né!

A leányka leült rögtön.

Akkor a vőlegény karját ragadta meg.

– Te pedig húzódj melléje, s burukolj neki, mint a galamb. Mü mindjárt visszajövünk.

Azzal elgázolt sebesen a többi után.

A kopasz úr meg sem mozdult a dombtetőn, hanem erősen figyelte a játékos sereget, majd elévette kicsi zsebkönyvét, s abba beléírt valamit.

A bokrok tövén már fürgén dolgozott a gyermeki sereg. Egy részük tördeste az ágat, kettő karót kerített a kalibaházhoz, mások megint füvet téptek házfedélnek s puha pádimentumnak.

Egyszer megállott az egyik, s a bokrok közül a domb felé lesve vihogni kezdett:

– Né, Gyalló úr rajzol!

– A nem rajzol, hanem ír.

– Biztosan a szeretejinek ír.

– Mert van is az olyan vén kopacnak! – mondta a másik.

Orbán kicsi Dénkó buzgón serkentette őket:

– Dolgozzatok, mert ti nem vattok urak.

Később találós kérdést vetett fel az egyik:

– Mi az, hogy dombon ül, s aztán sárga héja van?

– Az eppen tök! – szólott, aki mellette volt.

– Igende ír is! – tette hozzá a másik.

– Az akkor Gyalló úr.

Ismét később ezt a kérdést tette fel az előbbi:

– Hát a mi, hogy gyalog indul, pedig ló van előtte?

Sokáig kerülgették kicsi eszükkel a kérdést, míg nagyot nevetett végül az egyik:

– Az is Gyalló úr eppen!

Zajongtak és repdestek a jóízű dolgon, mint a verebek a kiterített búzán. S a nagy bölcsösködésben azon vették észre magukat egyszer, hogy készen áll a kalibaház.

Orbán kicsi Dénkó vizsgálódva megkerülgette, aztán buksi fejével rábólintotta a végszót:

– Emmá ház! Még szaporodni is lehetne benne.

– Azt igen, nyulaknak kivált – mondta egy kék szemű cingár, aki hibát kapott még a toronyban is.

Hanem Dénkó már visszafelé tartott sebes mozgással, s nagyokat szökött mindegyre, mint a sáska. A többiek is szaporán ugrándoztak utána, s közben taszigálták belé egymást a fűbe, s olyan hangokat adtak, hogy nyekkenő seregnek lehetett volna nevezni őket.

– Ide, népség! – parancsolt a vezér, és újból maga elé tömörítette őket. Akkor vette észre, hogy a menyasszony s a vőlegény még javában kuksol a fűben.

– Hé, haggyatok lakodalom utánra is valamit! – kiáltott feléjük, s odarendelte azokat is. Erre a megmaradt két leánykát kinevezte örömanyának, két legénykét örömapának, egyet szószólónak, majd felhívást tett, hogy ki vállalja a papi tisztséget.

Nem jelentkezett senki.

Végre az egyik a domb felé hunyorított:

– Gyalló úrt híjjuk meg papnak…! – mondta.

Nagy zúdulás támadt.

– Hogyne!

– Mert eppen talál is a medve a kakasüllőre!

– Nem rontjuk el a napot!

Dénkó rázni kezdte a kezét, hogy csend legyen.

– Akkor vállalom én – szólott.

– Püspök nem lennél-e?! – kottyant belé a kék szemű cingár.

A vezér megsértődött erre.

– Akkor fújjátok fel az egészet! – mondta.

Nagy lárma támadt, s bomlás. Mind a kékszeműre mentek, s mind beszélni kezdtek:

– Ne tudj többet másnál!

– Kivetünk a játékból, ha nem nyughatsz!

Egy ideig így gyűléseztek, aztán közakarattal Orbán kicsi Dénkót kikiáltották papnak. S hogy mindez lezajlott, csendre állottak újra, hogy mehessen a játék.

Kicsi Dénkó szétterjesztett karokkal mindjárt fohászkodni kezdett nagy hangon a mezőben:

– Dóminusz bóbiszkum!

Utána karjait leeresztette, és intett, hogy járuljon elébe a fiatal pár. Azok oda is mentek, nagy komolyan lehajtották a fejüket, és térdre ereszkedtek a „pap” előtt, aki dünnyögött percekig valamit nekik, majd futkosó vonalakat rajzolt felettük, aztán felállította őket, s így szólt:

– Tudja meg a föld népe, hogy jóban-rosszban, esőben-sárban immár össze vattok kötve. Értitek-é?

– Ércsük.

– No, akkor menjetek békességgel, s lepjétek bé a földet! – mondta végezetül Dénkó olyan komolyan és méltóságteljes képpel, mintha egy világot teremtett volna.

De már senki sem ügyelt rá, hanem megbolydultak, és körülvették az új párt, s valamelyik nagyot kiáltott mindjárt:

– Dínomdánom, lakodalom!

Ketten-hárman táncolni is kezdtek, de a nagy fűben összeakadt a lábuk, s felbuktak, mint a csutak.

Orbán kicsi Dénkó forogva kiáltotta:

– Örömanyák, hol vattok?

Mikor azok jelentkeztek, így parancsolt rájuk:

– Szerepöt vinni! Itt az ideje, nem látjátok?!

Erre a két leányka járni kezdett kereken, s hajlongott, s kiáltotta ég felé szaladó hegyes hangon:

– Ételhez s italhoz hozzálátni, tisztelt vendégkoszorú!

S amint így körbejártak, egyikhez is, másikhoz is kínáló szavakat intéztek:

– Egyék, komám!

– Igyék, sógor!

– Ó, használjon, pelébános úr, no!

– Maga is, Ferenc bá, ne szégyellje magát, mint egy szűzleán!

S a víg örömben, mintha csoda történt volna, kenyér- és kalácsmaradékot termettek a zsebek, és kicsi orvosságosüvegek bújtak elé, amelyekben mind bor s pálinka, ki tudja honnan!

Mohón majszoltak, mintha sohasem ettek volna. S a kicsi üvegeket verték egymáshoz, s köszöntötték el a kortyot:

– Adjon Isten megélhetést az új párnak!

– Adjon az Isten sok ügyes gyermeket is!

– Eléhaladást és békességet!

– S nyugodalmas vénséget!

Így folytatták valami félóráig a lakodalmat. Akkor elkiáltotta magát Orbán kicsi Dénkó:

– Viszik az ifiasszont!

Erre kiállott a szószóló, és így búcsúztatta habarva az apai háztól:

 

Sírjál szép menyaszon: Könnyeid follyanak, Virágjaid maradjanak, Fegyverek ropogjanak!

 

És úgy elvégezte hirtelen, mintha leesett volna valahonnan. S akkor megindultak a kalibaház felé, szökdöstek, és akkora zajt vertek örömükben, mint ha háromannyian lettek volna, mint ahányan voltak. Az új párt az élén vitték a menetnek, s mindegyre rikótották elöl-hátul:

 

Ij-jú-jú! Megdöglött a suta juh. Ij-jú-jú! Nem kell neki több sarjú.

 

Így lakodalmaztak végig a réten, s ahogy a kalibát megközelítették volna, hát mint a villanás, egy nyúl s egy nyúlfiú ugrott ki onnan.

– Né!

– Hó!

S utána mind, s neki a dombnak.

– Buff!

Gyalló úr lövést tett orcájuk előtt. Odamentek, s hát meghalt a nyúlfiú. Rosszulesett a gyermekeknek, mert örvendezni s játszani szerettek volna vele.

– Maga métt lőtte meg azt a nyúlfiat? – kérdezte Orbán kicsi Dénkó.

– Azért, mert futott – mondta az úr.

Összesúgtak a legénykék. Voltak legalább tizenöten. Szemük kigyúlt, arcájukra a vakmerőség kiállott, mint a vércse.

A puska a földön feküdt, gazdája a nyúlfiat nézegette.

Dénkó odalehelt a társának valamit, s erre, mint egy riadóra, megpattant az erők húrja végig.

– Levesszük a lábáról!

Gyalló úr megérzett valamit. Oldalt a fiúkra sunyított, de ebben a pillantásban elkiáltotta magát a vezér:

– Reá, hé!!

S mint a medve, kit darázssereg megriaszt, félrelökött hármat a kopasz úr, s kiugrott közülük, s puska nélkül s nyúl nélkül sebesen vágni kezdte a virágos fűben az utat.

– Fogd meg!

S futottak valami száz lépést utána, de aztán megtértek, s körülvették a halott nyúlfiat, majd a puskára gyűltek valahányan.

– Fojtsuk meg földdel! – mondta a vezér.

S örömhullámokat verve, betömték a halál két csövét fekete földdel. És rázendítettek egy énekre. S ezt az éneket, mint az Ember új riadóját, úgy zengették a gyermeki tüzes nyelvek végig a mezőn.

Sóvidéki társasjáték

A déli ragyogó napon hallani lehetett a források, a szálló bogarak, a fák és földi virágok énekét. Valami csodálatos, ritmusban lengedező szellő fényhullámokat ringatott az országút felett, amely ezüstben csillogott ez illatos világban, és önmagával kanyarodókat játszott. Madarak repültek néha keresztül rajta, különben a csend húzott fedelet föléje, mint egy végtelen hídra.

Sokáig nem jött senki.

Végre egy hajlatnál előbukkant mégis egy szekér. Rendes falusi szekér volt, döcögő természetű és lajtorjás. Két pereszlen pejlovacska húzta. Fent egy keresztülvetett deszkán tömött székely ült, derűsen, mókára született arccal. Inge messzire fehérlett. Harisnyáján zöldeskék színben játszott a sokat tekergő zsinór, és büszkén hirdette, hogy:

Én sófalvi vagyok!

Közönségesen Mókakirálynak hívták. Jól benne élt immár az időben, de a szeme huncutság kútja volt mégis, és az arcája valami különös gyermeki pajkosság derengő mezeje.

Üdén és szapora menésben hajtotta apró lovait. Amint kiért volna a szenttamási keresztfához a tetőre, látta, hogy egy úrféle mendegél előtte az úton, majd megfordul, néz visszafelé, és helyből megáll.

– Ebből üsmeretség lesz – mondta az öreg, de úgy tett, mintha meg sem látná az urat. Azonban a nadrágos bévárta egyálltában a szekeret, s derékig emelte kalapját.

– Jó napot kívánok, bácsi! – köszönt, és nekibillent a feje is.

– Mára megvolt – mondta a székely.

– Ültessen fel, bácsi! Meg lesz fizetve – szólott az úr kissé tehetősen.

A sófalvi azonban nem állítá meg a szekeret, hanem elnézett a lovak felett, majd megsuhintotta ostorát, s akkor így felelt:

– Hát üljön fel az úr!

– Hát álljon meg akkor! – mondta a nadrágos.

– Én meg, ha mondják – tempózott az öreg, s leállította lovait. Hirtelen megnézte fél szemmel az urat s maga mellett a deszkát, s mókára gyúló szemekkel felülésre biztatta. A nadrágos valahogy felhágott, s nekihelyezkedett az ülődeszkán. S a másik pillantásban a nyelve már állott, hogy mondja: „én Lukács Mihály vagyok, hivatalbéli ember, Kolozsváron, s most jövök meglátogatni öregapámat Korondon”, azonban lenyelte utolsó pillanatban a szót, mert észrevette, hogy az atyafi semmibe veszi.

Mentek már valami fél kilométert, s még egyik sem vakkantott bár egy szót. A lovak szaporán aprítottak a poros úton, maga a székely kacagta belől, hogy kínlódik az úr. Pajkosan nézte az út melletti földeket, s a hegyek felé is elhunyorgatott néha, mintha az övé volna ez az egész ország. De a beszéddel egészen várt, mert úgy tartotta, hogy az úrnak kell szólani előbb.

S végre csakugyan fészkelődni kezdett a hivatalbéli, előrehúzta magát egy kicsit a deszkán, s így szólt:

– Maga hová való, bácsi?

– Én a földbe. Hát maga?

Az úr hirtelen kapta a feleletet, de gondolta magában, hogy ő is mond egy nagyot, s így szólt:

– Én svájci, tudja-e, hol van?

Az öreg nem jött zavarba, hanem könnyedén ráfelelte:

– Hogyne tudnám, hiszen nekem is van egy tehenyem odavaló.

Lukács úr visszaült előbbi helyzetébe rögtön. Azon jártatta hirtelen az eszét, hogy mit cselekedjék: visszamondjon valami darabos szót, vagy megvesse az embert, s leszálljon a szekérről; vagy kezdje erős magosan a beszédet ő is. Úgy döntött, hogy magosan kezdi, s így szólt:

– Tudja, bácsi, én Amerikából jövök. Fél esztendeje lesz mindjárt, hogy hajón s vonaton s repülőgépen s csónakon s autón s motorbiciklin s lovon s kocsin mindegyet jövök.

A székely felemelte mutatóujját, s ájtatosan közbevetette:

– Mister!

Lukács úr sem jött zavarba. Benne volt immár egészen a tempóban, s minden erejét arra vetette, hogy elszédítse ezt a goromba parasztot. Egész testében mozogni kezdett, ahogy folytatta:

– Nincs az Istennek embere, aki annyi mindenen keresztülment volna, mint én ebben az utolsó tíz esztendőben. Mert annyi ideje élek Amerikában, pontosan annyi. Tudja, Svájcból mentem ki, s tudtam már németül, franciául, angolul s még vagy tizenkét világnyelvet. S amikor kiérkeztem, mégsem kaptam munkát, olyan nékem való munkát, úrit, tudja, hanem kifogott halakról szedtem le a pikkelyeket, mert New York utcáit mind olyanból rakták ki, tudja! De aztán egy farmot vásároltam, közel a trénhez a centrum felé, s azon a farmon voltak banánerdők, s termettek ezer módra az ananászok. Nemsokára beléptem egy bank-kompaniba, s vicepresident lettem, s a csekkszámlám már százezer dollárt mutatott, s akkor azt gondoltam: elég, Mihály, a pénzből s a dicsőségből, most hazamész Európába, s megveszed Korondon az aragonitbányát…

Itt fújt még egyet a végére, aztán nagy önérzettel leste, hogy mit mond az öreg.

Az öreg pedig meglengette ostorát, s egykedvűen csak ennyit mondott:

– Lám, hazudjék egyet az úr!

Úgy hatott a szólás, hogy még meggörnyedt belé a nadrágos ember. Aztán mozdulatot tett hirtelen, hogy leszálljon. A szekeres megfogta azonban kedvesen a karját:

– Üljön csak veszteg – mondta. – Nem látja, milyen jól töltjük együtt az időt?!

Meggondolta, s visszaereszkedett az úr. Úgy érezte, hogy felengedett végre a székely, s várta is további kedves szólásait. A sófalvi azonban erősen hallgatott. Míg végre egy kóborgó kutyát megkapott a szeme. Akkor valami új hátmegetti gondolattal így szólt:

– Látja-é, az a kutya eszesebb, mint sok ember.

– S miért vajon? – ellenkezett a hivatalbéli.

– Az egyéb mellett azért is, mert csak akkor ugat, ha szükség.

Csak most vette észre a nadrágos, hogy mennyire ráfeküdt eszével a székely.

– Tovább ne folytassuk! – ajánlotta.

– Nekem nem is haszon… – szúrta meg megint az öreg.

Ahogy a következő faluba értek, s egy szép tömött menyecske szembejött velük, hunyorított az úr, s így szólt:

– Jó volna közrevenni!

– Melyik felit választaná? – kérdezte a székely.

– Én a balt.

– Akkor éppen jó, mert én a jobbik felit szeretem.

– Nem sokat érne véle.

– Én tudom, hogy sokat, mert annak titka van – hunyorított a székely.

Lukács úr is tanulékonyabb lett egybe.

– Mi a titka? – hajlott közelebb.

– Annak az eppen – beszélte a sófalvi –, hogy a fehérnép az Istennek az az egyetlen teremtménye, amelyiknek a jobbik fele nem jobbról van.

Ezt már nagyban helyeselte az úrféle is. Sőt, a falu végéig egyet mulatott rajta. Itt azonban valami zajgó legénykecsapatot értek bé a szekérrel. Az öreg meg is olvasta őket, s azt mondta:

– Tizenhárom.

– Elég volna egy házhoz – barátkozott a másik.

Az öreg azonban nem is hallotta tán. Gondolkozott újra. Majd az ostornyelet maga elé csíptette, s dohányt vett elé, hogy szivarat sirítsen. Nyugodtan kivárta, amíg füstre kaphatott, s akkor így szólt:

– Melyik több, lám, mondja meg: tizenhárom csaló-e vagy tizenhárom legényke?

– Tizenhárom csaló – felelte Lukács úr nyomatékkal.

A szekeres is ezt akarta mondani, s azért egy kicsit ingerkedve kérdezte:

– S miért?

– Azért – felelte a hivatalbéli –, mert a tizenhárom csaló közül egy-kettő bizonyosan gyermekes család feje, s én azt is számítom.

Kezd az esze megjőni – mondta magában a székely, de ha egyenesen belészakad, úgy is többet akart tudni.

– Én nem azt mondanám – szólt némi fontolgatás után –, hanem azt, hogy tizenhárom legényke mégis több.

– Hogy magyarázza? – érdeklődött a nadrágos.

– Ezt az igazság magyarázza, mert né, számítsa csak meg: a tizenhárom legénykének van tizenhárom teste s tizenhárom lelke, az összesen huszonhat. A tizenhárom csalónak pedig van tizenhárom teste, de csak egyetlenegy lelke.

– S az az egy melyiké a tizenhárom közül? – kérdezte Lukács úr.

– Az egyiké se, hanem az ördögé – jelentette ki a székely.

Ezt az egy győzelmet nem bánta a hivatalbéli sem, mert a csalók hálójában vergődött már ő is. Több mint egy kilométert kuncogott rajta. Akkor vette csak észre, hogy közelednek Korond felé, ahol ő leszáll, s vége. Most nagy kedve lett hirtelen.

Repülni vagy legalább játszani szeretett volna. Vizsgálódott is, hogy mit tehetne végezetül. Egyszerre vicces ötlete támadt, kihajolt a szekérből, majd ijedten visszakapta magát, s kiabálni kezdte:

– Hó, bácsi, hó! Ki akar esni a kerék!

Az öreg lefogta lovait rögtön, kiugrott a szekérből, a nyelve hegyén egy káromkodással a másik oldalra került, de ott megütközve így szólott fel az úrnak:

– Hiszen nem is akar kiesni!

– Az akarna – mondta Lukács úr –, csak a kerékszeg nem engedi.

Az öreg nagyot nyelt, hogy ilyen sikeresen megviccelte egy nadrágos. De nem szólt, hanem felült, s barátságosan hajtani kezdett. Titkon azonban bosszút forralt, s egyszer megcsillant a szeme, jelezvén, hogy mindjárt megszenvedsz, te kolduskirály!

Közben beérték a falut, s csendesen zörögtek tova.

– Annál a hídnál leszállok – mondta Lukács úr.

– Melyiknél?

– Ennél né!

Mire kimondta volna, jót húzott a lovakra a székely, s a szekér hányni kezdte sebesen a farát.

– Álljon meg! – kiáltotta Lukács úr.

De az öreg még jobban szabni kezdte a lovakat, s ki a faluból, s poroztak veszettül fel az úton. S közben odareccsentette a szót:

– Nézze a kereket az úr, lám nem akar-é kiesni!

Egyetlen futásban értek a faluba, s ott egy ház előtt leállította lovait az öreg, s nagyot szusszanva így szólt: – No, hazajövénk, hál’ Istennek!

A nadrágos leugrott, s arcából kikelve ordította:

– Disznóság! Így elvágtatni az emberrel!

S újabb nyomatékkal hozzátette:

– Én Lukács Mihály vagyok, tudja meg! A korondi Lukács Péternek a fia, tudja meg!

A székely ránézett meredten, majd a fejét vakarni kezdte:

– A tűz lángja vesse fel, hiszen az a Lukács Péter az én onokabátyám.

Meglaposodtak mind a ketten. Aztán az öreg megfordította szekerét, s így szólt:

– Gyere, ecsém, ülj fel, s hazaviszlek.

Lukács úr a kalapját verte a lajtorjához, úgy röhögött. Elhelyezkedtek megint.

– Hát honnét jössz, ecsém? – kérdezte az öreg.

– Én Kolozsvárról. Hát maga, bátyám?

– Én valami sót szállíték Udvarhelyre, s jól felmérgesíte a boltos.

Egy korcsma előtt megálltak a lovak. A székely leszállott.

– Gyere, ecsém, s igyunk meg egy féllitret erre a társosjátékra!

Bémentek, s legényesen elkiáltotta magát az öreg:

– Hé, egy litret a jobbikból!

Az első csillag lekacagott a Sóvidékre; a gyerekek pedig imádkoztak a faluban.

Erdélyi csillagok

Szép Domokos Anna

Négy kerek esztendőt, négy szörnyű esztendőt folyvást egyet omlék a világnak vére. A negyedik végén, őszre menendőben, lefeküvék patyolat ágyába szép Domokos Anna. Alig imádkozott, szépen elaluvék. Akkor elejébe tiszta álom jöve, s abban az álomban egy fekete madár. S az a nagy fekete madár felszállott a házra, annak jobb szárnyára.

– Honnét jössz, te nagy fekete madár?

– Idegen országból, Domokos Anna.

– S onnét mi hírt hoztál, nagy fekete madár?

– Onnét biza országodnak halálát s a katonalegények megszabadulását.

– Jaj, nem bánom országom halálát, csak a szeretőmet mondd meg, nem láttad-é, nagy fekete madár?

Megrázta a tollát az éjjeli madár, s Domokos Annának ő csak ennyit mondott:

– Nézd meg a szinömet, szép Domokos Anna.

– Megnéztem, megláttam, szép fekete madár.

Akkor felrepüle, s emígy éneköle:

– Tiszta fehér voltam, mikor a sok legényt, embert ölni vittem, de fekete lettem világ nagy gyászától…

Szép Domokos Anna ilyen álmot látott.

Álom után, fényes reggel kútra indult vizet meríteni. Hét teli kártyával vizet merített is, belé is öntötte virágos nagy kádba. Levette ruháját szép Domokos Anna, s megmosta dalolva rózsaszín arcáját. Megmosta utána két gyümölcsös mellét, s meg végetes végig szép patyolat testét.

– Hova készülsz, édes lányom?

– Örömre készülök, kedves édesanyám.

– Miféle örömre, egyetlen lányom?

– Jőnek a legények a nagy háborúból, s közöttök kell legyen az én szeretőm is.

Szépen páváskodott, s fejér gyolcsinget vett. Derekára piros szoknyát, két lábára gyenge csidmát. Arcájára Napnak ragyogását, s szíve köré Holdnak a szerelmit. S hosszú szőke haját pántlikába fonta, s vállára ereszté.

– Hova indulsz, édes lányom?

– Megyek a falu végére, szeretőmet várni.

– Ne menj, lányom, várd meg itthon.

– Biza elmegyek én.

El is ment a falu végére szép Domokos Anna. Ott várta a legényt déli harangszóig, s déli harangszókor onnét hazajöve. Megsétálta magát virágos kertjében, s leszakasztott három ékes szálat. Hajának szálával azt ő egybekötötte, s elindula ismét a falu végére.

Ott várta a legényt esti harangszóig, s esti harangszókor onnét hazajöve.

– Hol van a szeretőd, kedves szép leányom?

– Baja esett, édesanyám, nem jöhetett mára.

Lefeküdt ágyába szép Domokos Anna. De hasztalan tette, mert a forró párnán szerelem gyötörte, álom elkerülte. Éjfél idejéig feküdt jobb oldalán, éjfél idején túl feküdt bal oldalán.

– Hova lettél, te fekete madár?

Hajnalhasadtakor felkelt az ágyából szép Domokos Anna.

– Jaj, az a háború bár ne is lett volna!

Más színű szoknyát vett, s a haját befonta másik pántlikába. Arcájára vette Holdnak vágyódását, szíve közepébe harangok hívását.

– Hova indulsz, édes lányom?

– Megyek a falu végére, szeretőmet várni.

– Ne menj, lányom, várd meg itthon.

– Biza elmegyek én.

El is ment aznap is szép Domokos Anna. Ott várta a legényt déli harangszóig, s déli harangszókor onnét hazajöve. Megsétálta magát virágoskertjében, s három virágszálat tegnapi csokrához újból odakötött. S csak elindult ismét a falu végére. Ott várta kedvesét esti harangszóig, s esti harangszókor onnét hazajöve.

– Hol van a szeretőd, kedves szép leányom?

– Baja esett, édesanyám, mára sem jöhetett.

Lefeküdt ágyába szép Domokos Anna. De hiába feküdt az ágyába megint, mert a nagy szerelem még jobban gyötörte, s a jóltévő álom még jobban kerülte. Két óra hosszáig feküdt jobb oldalán, két óra hosszáig feküdt bal oldalán.

Így kínozta magát éjfél idejéig.

És akkor felkele szép Domokos Anna. Lámpát nem is gyújtott, édes szülőanyja nehogy észrevegye. Fáradt derekára fekete szoknyát vett, s a hold világánál feketébe fonta hosszú szőke haját.

Két arca dombjára hullócsillagot tett, a szívébe pedig síró Szűzmárját tett.

Csendben elindula, ajtóig eljuta. De akkor az ajtó sírással nyikordult, s édes szülőanyja erre felriadott.

– Hová szököl sötét éjjel, felnevelt leányom?

– Megyek harmatot gyűjteni, mosdóvizembe hinteni.

– Ne menj, te szótitkoló leány.

– Szívem így rendelte, jaj, én elmegyek.

Megindula szép Domokos Anna, s ki is lépett feketében az anyai házból. Udvaron megállott, kezét összefogta, s felnézett a házra, annak jobb szárnyára.

– Hova lettél, te fekete madár?

Akkor béfordula virágoskertjébe, annak sok virágját mind leszakasztotta, s meleg szép ölében mind fel is halmozta. Gyenge holdvilágon ismét elindula, s egy példakísértet elejébe állott.

– Hová mész, te gyönyörű szép leány?

– Megyek a falu végére, szeretőmet várni.

– Ne menj oda, boldogtalan, gyere háljunk együtt.

– Távozzál, kísértet, én megyek utamra.

Virágai közé elrejtette piruló arcáját szép Domokos Anna, s megint elindula. Gyenge csidmáival csak kétszer koppintott, s a példakísértet akkor ismét elejébe állott.

– Fogadj szót te nekem, gyönyörű szép leány.

– Távozzál, kísértet, megöletlek az én szeretőmmel.

– Avval meg nem öletsz, mert az jó helyen van.

Megvillant a szeme Domokos Annának.

– Ki vagy, te kísértet?

– Nagy vitéz vagyok én, mert a háborúnak angyala vagyok én.

– Verjen meg az Isten!

Így szólott nagy bátran szép Domokos Anna, s avval továbbvitte szerelemzászlaját, s azt a falu végén lobogtatni kezdé.

– Gyere már, gyere már, egyetlen szeretőm. Ha immár megölted haza ellenségit, öld meg azokat is, akik reám törnek. Öld meg az én nappali hóhérim, szívem mocskolóit, éjjeli rontóit. Gyere sebes menést, leányságom napja, hadd ragyogjunk ketten falu bosszújára.

Közben sétálgatott egyik útszéliről másik útszélire. A szép virágokat ölében rengette, hánykolódó szívét emígy melengette.

– Istenem!, Istenem!, hozd haza hajnalra az én kedvesemet.

A hajnal piroslék, s szép Domokos Anna keletre fordula.

– Istenem!, Istenem!, hozd haza napoddal az én szeretőmet.

A nap is feljöve, de az ő kedvese haza mégsem jöve.

Hanem édesanyja tejet hozott neki, s szépen így kérlelte:

– Gyere haza, kedves lányom, néznek az emberek.

– Nem megyek én, édesanyám, csak a szeretőmmel.

– Akkor idd meg ezt az édes tejet.

– Nem kell, anyám, szerelmes testömnek.

S az ő édesanyja déli harangszókor ismét híni kezdé:

– Gyere haza, kedves lányom, rágnak az emberek.

– Nem megyek én, édesanyám, csak a kedvesemmel.

– Akkor edd meg ezt a délebédet.

– Nem kell, anyám, szerelmes testömnek.

S az ő édesanyja esti harangszókor ráncigálni kezdé:

– Gyere haza, szégyentelen, elpusztítnak szájokkal a népek!

– Nem megyek én, édesanyám, csak a kedvesemmel.

– Akkor falj valamit, Isten megfizeti!

– Nem kell, anyám, semmi étel a világon szerelmes testömnek!

A nap elbúcsúzott a földi világtól, anyja is el az ő leányától.

– Az én karommal többet nem nevellek, anyai szívemből ezennel kivetlek. Testödet ne lássam, hírödet ne halljam.

Ahogy hallá szomorú szép leány omlani az átkot, virágai közé béejtette fejét, s keserves sírással így zokogott ottan:

– Jaj, Istenem!, anyámból kifogytam!

Sétáló két lába akkor elgyengüle, könnyező két szeme homályba merüle. Sánc martja szólítá, oda le is romlott, s a nagy sötétségben folyton csak sírdogált.

– Jaj, búlátott szívem, jaj, fiatalságom! Jaj, ölbeli virágaim, jaj, jövendő napjaim! Jaj, egész életem, minden reménységem!

Sötét égnek alján a szomorú nagy Hold elébukdácsola, onnét nagy hegyek tetején Domokos Annához, és őt a kedves helyett ekképp vigasztalá:

– Ne sírj te hiába, szép Domokos Anna. Másnak is beborult az ő víg élete, másnak is elveszett az ő szeretője.

– De nekem csak egy volt, egyetlen életem! De nekem csak egy volt, egyetlen kedvesem.

Akkor a gyenge Hold szépen ráborula.

– Alugyál, alugyál, szép Domokos Anna.

Emígy forgolódott éjféli időig. Akkor valahonnét egy fekete gyásztó odaereszkedett, s azon a nagy gyásztón a fekete madár neki megjelenék.

– Állj meg, állj meg, nagy fekete madár, nekem mért hazudtál?

– Szép Domokos Anna, neked nem hazudtam, hanem a szívedet gyászba borítani biza nem akartam.

– Életem elhagyott, anyám megtagadott, ne sajnálj te engem!

– Vess számot magaddal, szép Domokos Anna.

– Elkárhoztam immár ebben az életben, s vessenek, nem bánom, pokol nagy tüzire: hol van a szeretőm??

A fekete madár akkor vallomást tett Domokos Annának:

– Nyugszik a szeretőd idegen országban, idegen országnak sírhomp templomában.

Szép Domokos Anna égre felkiáltott:

– Bár összeomlanék széles ez a világ!

A fekete gyásztó nagy hullámot vetett, s felette a mennyég dördülve meghasadt. Domokos Annának ölbeli virága fekete színt váltott, s megszakadó szíve nagy átkot kiáltott:

– Halljad, Isten, halljad utolsó szavamot, s utolsó szavamban minden fájdalmamot. Halljad füleiddel szívemnek sírását, szerelmes véremnek háborgó zúgását. Verd meg örök haláloddal, akik háborút indítnak, verd meg pokol kínjaival, akik népeket zúdítnak. Verd meg az eszüket, akik a háborút földre kitalálták, verd meg a szívüket, kik a szeretőket egymástól megfosztják!

A fekete madár lebegtette szárnyát.

– Szórjad átkaidot, szép Domokos Anna!

A háborgó leány mind az ő virágit a tóba vetette.

– Nagy égi csillagok, ágyúknak csövibe mind beléhulljatok! Kis égi csillagok, puskáknak csövibe mind beléhulljatok!

Így szólt az út szélin szép Domokos Anna, s virágai után a gyászos halálban maga is elmerült.

Akkor hozzáment a fekete madár, hátára felvette, az égbe felvitte. Ottan az Istennek szép Domokos Anna elejébe álla, s így szólott hozzája:

– Ugyé, te csináltad a vészes háborút, felséges Úristen?

– Én azt nem csináltam, hanem azt csinálták pokol angyalai.

Oda is leszállott szép Domokos Anna.

– Pokoli angyalok, gyászos nagy háborút miért csináltatok?

– Mi azt nem csináltuk, hanem azt csinálták földnek fajzatai.

Akkor kiállott ő minden éjszakára a Holdnak képibe, s onnét le a földre imígy kiáltoza:

– Verjen meg az Isten, háborúcsinálók!

S nappalra kiállott a Napnak képibe, s onnét le a földre imígy kiáltozott:

– Verjen meg az Isten, háborúcsinálók!

Hajnali madár

A vizek hátáról leszállott a fény. Az erdők átbújtak a horizonton. A mezők lehunyták szemüket. A hegyek elsüllyedtek. Bent a faluban pedig eléjött rejtekéből a denevér, és az első ház derekára karikát repült suhogva. S reá kialudtak lassan a virágok a fán, s a házakban meggyúltak a lámpák. Aztán énekelni kezdett a csendben a harang is, mire végérvényesen megszületett a falusi este.

A pap felállott asztala mellől, s a templom felé fordulva megszokott imádságát mondta:

„… és áldott a Te méhednek gyümölcse: Jézus…”

– Plébános úr, egy kocsi béjött a kapun! – rontott bé Jézus szent nevénél Kati, a mindenes leány.

– Miféle kocsi, te?

– Elég módos kocsi.

– S ki van véle?

– Valami magos személynek láccik.

Rögtön kiugrott a pap az Istenes útból.

– Eredj, s fogadjad, te! – szólott a leánynak hirtelen hangon, s ahogy helyre taszigálhatott sietve jó néhány széket, maga is megindult, s még a reverendát is térdig emelte, hogy fürgébben mehessen.

– Szervusz, Józsep! – kiáltott feléje a kocsi mellől egy férfi, kinek a hangjával együtt mellénye is messzire virított.

– Szervusz, Kázmér! – szólott vissza felemelt hangon a pap.

– Kezit csókolom, nagyságos úr! – szíveskedett a leány is, de rögtön ráesett a papi gazda:

– Hallgass, te! – feddte sietve – mert az nem nagyságos, hanem méltóságos.

Kati javítani akart éppen, de a szavát elgázolta dörögve a pap:

– Eredj, s mutasd meg a pajtát; s jó dolgok legyen azoknak a lovaknak!

A végszóra egy másik alak is elébukkant a kocsi mellől.

– Szervusz, kedves Józsep!

– Híjj, micsoda áldás! – ölelte meg azt is a pap. – Hiszen az egész vármegye itt van!

– Nem a vármegye, hanem az ország! – javított belé a férfi, és a nagy szavakra megmarkolászta nyomatékul vadászkalapját.

A pap azonban állott a maga útján.

– Ne bőcsködjetek annyit – mondta legyintve –, hanem Isten hozott, s gyertek!

– Isten s a haza sorsa! – fontoskodott búsan a fehérmellényes.

– Bizony, temetni jöttünk… – tette rá sötéten a másik, mire megállott rögtön a pap is, és az urak szemébe kémlelt a maradék fényben.

– S kit akartok temetni? – kérdezte.

– Szegény hazánkat: szép Erdélyországot.

Mintha mélységet vágtak volna pont a lába elé, visszább lépett egyet a pap, majd előrehajlott valamicskét, s úgy tette fel a fekete kérdést:

– Hát csakugyan elvesztettük Erdélyt?!

– El.

– A szerződést alá fogjuk írni – mondta a másik.

Egy ideig sújtottan álltak. Aztán mégis bémentek lassan és szótalanul a házba. S akkor az istállóban megszólalt Kati, ahogy kötözte a lovakat a kocsislegénnyel együtt:

– Hát ezek mik, hogy olyan rangosak?

– Ezek az urak-e?

– Ezek.

– Nagy kárt vallottak hirtelen.

– Kárt-é? S azt miképpen?

– Hát az egyik kamarás úr s alispán – magyarázta a legény –; s a másik főszolgabíró, de csak tetszelögnek immár, mert megkapták a végzést, hogy a rományok fognak uralkodni.

– S a címjök megmarad-é? – érdeklődött Kati.

– Vagy marad, vagy nem, de megtartják – mondta a legény, s hirtelen röhögni kezdett, s még leült belé a jászol karfájára, s úgy idétlenkedett sokáig darabosan. Végre mégis megjött a szava, s így szólt:

– Láttál-é csóré cigánypurdét bokrétás kalappal?

– Én nem.

– No, ez nagy kár, mert éppen olyan a helyzet.

A leány elértette rögtön a dolgot. A szeme megcsillant, s hóval mosott fogai kilátszottak az örömben, jelezvén, hogy az urak tetején találkozott a legénnyel.

– A mü markunkba nem ütnek pecsétet, ne félj… – mondta.

– S ha ütnek is reggel, lekopik estére – szólott a legény, és odament Katihoz, hogy a gyenge lámpafényen szemébe essék, mint a tüzes csóva. Átfonta derekát, és a nyakára bújva súgta:

– Szeretőd van-é?

– Van a nyavalyát, hiszen szent házban lakom! – mondta a leány, s éppen kéz alá állott, de nagyot kiáltott a ház felől valaki akkor.

– Akki? – eresztette el a legény.

– Az maga a pap – szólott Kati, és az ajtóba pendült.

– Poroncsoljon, pelébános úr! – jelentette magát.

– Hát te mi csinálsz ott?

– Ehelyt a ponkhálót verem, nehogy vajegy mérges ponk megmássza a lovakot.

– Gyere elé, s három csürkét ölints le, mert az urak megehültek.

Még hátravillant a leány két szeme, aztán sietve megindult. Alig léphetett azonban kettőt, a legény hangja suhanó madárként repült az illatos tavaszi estben:

– Aztán visszavárlak…

Csendbe merült utána minden. A falu is lefeküdt már az erős tavaszi munka után a hosszú völgybe. Csak az angyal állott kiterjesztett szárnyakkal felette, mint egy csodálatos tó felett.

A legény is hallgatagon ült egy ideig a két ló között az alacsony jászlon, de aztán kiáradt belőle az erdélyi föld és az Időnek lelke, s izzó szemekkel dúdolni kezdte a megsújtott nép szomorú dalát:

 

Édesanyám, ha fel akarsz keresni, Doberdói csatatérre gyere ki: Sziklák között egy árva fa virágzik, Halott fiad alatta várakozik.

 

S mialatt így énekelt a magyar bánat örökös pusztájában, odabent a vacsorát várták az urak, s itták a pálinkát a falon keresztrefeszült Krisztus átvert lábai alatt.

 

 

– Hát ez felséges volt, Józsep! – szólt a főszolgabíró vacsora után, s kigombolta kerek hasán a kabátot, s megdőlt nagy egészséggel hátrafelé a széken. Kék mellénye megfeszült, és rajta végigborult az aranylánc, mint a három araszra zsugorodott erdélyi égen a Csaba útja.

– Gratulálok a csirkéhez, s nemkülönben a leányhoz – kacsintott kicsire húzott szemmel.

A pap bort töltött éppen, s visszamosolygott.

– Szegények vagyunk, de jól élünk – jegyezte meg minden gondolat nélkül.

Az alispán nem lépett belé a beszédbe. Ő még a sajtot ette finomkodva, s melléje kedvenc almáját, a batult. Sovány, szépen gondozott arcán azonban mintha valami gond feküdt volna. A szemeiben is ború látszott, s a homlokán ránc.

– Kár, hogy nem büdösebb – mondta egy idő múlva.

Aggodalommal néztek oda, mert nem tartották lehetetlennek, hogy nemzeti bánatában félrebeszél.

– Mire értetted? – előzékenykedett a pap.

– Én erre a sajtra – felelt a másik.

A főszolgabíró kacagni kezdett.

– Hozass Párizsból büdösebbet – mondta.

Egy kissé ízetlennek találta az egészet a pap. Látszott is valami hirtelen merevség az arcán. Azonban jó magyar lévén, megőrizte vendégeinek úri örömét, s nem szólt semmi rontót, hanem kedélyesre húzott arccal poharat emelt, és koccintott. Eme mozdulatra azonban, mint a megindult lavina, az érzelem megtömörödött hirtelen benne, s felállt.

– Kedves barátaim!

A két vendég letette poharát. Tudták, hogy a pap nagy szónokló férfiú, s valami megrázó jelenetet vártak, amely a könnyeiket is megereszti talán. Magasabbra ültek, és meghatottan néztek a szilaj és nagy hajú fejre, amelyen rángatódzni kezdett lassan a száj, és szavakat szülni:

– Én nem Erdélyt akarom temetni, hanem magunkat. Ezt a nemzedéket, amely nem volt méltó bizonyára e földhöz. Mert, kedves barátaim, én azt hiszem, hogy Erdélyt nem lehet eltemetni soha: az áll, mint egy örök szikla, amelyről lehullhat a fáradt madár, de maga össze nem omolhat. Mert Isten, a mi Mindenhatónk, gondozza ennek a földnek fenséges arcát, akár nevet az, akár sírni látszik…

A főszolgabíró játszani kezdett az aranylánccal. A másik finom zsebkésével a poharából halászott kifelé valami dugótöredéket. Mondhatta már a szép frázisokat nékik a pap, mert nem szorongott a szívük, és nem fakadt fel bennük a könny. Fűzhette és köthette a gyönyörű szóvirágokat is, mert rögtön, ahogy bétoppant az Isten a szavak közé, úgy érezték, hogy vakon jár a beszélő férfi, s csak szánalmat ébreszt szavaival, mint egy újfajta erdélyi koldus.

– Hát minek is keveri bele ebbe az Istent! – duzzogott magában a kamarás. – Hiszen ez politika és diplomácia volt az egész!

– Azért azt mondom néktek – szavalta az utolsó szavakat a pap –, hogy bízzatok Istenben, mert amíg ő veletek van, addig senki sem hagyott el.

– Éljen! – ujjongott az alispán.

– Éljen! – ujjongott a főszolgabíró.

Koccintottak, s ahogy megihatták fenékig a bort, szótalanul maguk elé néztek, de a szemük sarkából valahányan lesték egymást. A színpadi csendet, amely távolról nagy nemzeti bánatnak látszott, az alispán oldotta meg végre.

– Szépen beszéltél, Józsep.

A pap elgondolkozott, majd lengetve fejét, így szólt:

– Ó, mennyi nagy-nagy témát ad nekünk az Isten, amiről mind szebbnél szebben lehet beszélni.

– Bizony, bizony… – bólogatott a fehérmellényes.

– Tölts még egyet, Józsep! – mondta a vadászkalapos.

Felemelte a pap a kancsót, s akkor vette észre, hogy kifogyott a bor. Hamar felállt, sietve kiment, és jót kiáltott az udvaron által:

– Kati, hol vagy?

Az istálló ajtajából eléugrott nemsokára a leány.

– Tessék, pelébános úr!

– Te ott mi csinálsz ismét?

– Ehelyt a lovakat itatjuk.

– Gyere, s hozz bort fel a pincéből, mert az urak ihatnának.

Fel is hozta a leány a bort, s ahogy az asztalra tette, megfogta az alispán a karját.

– Hány éves vagy? – kérdezte.

– Kinek húsz, kinek száz.

Szerette volna maga mellé ültetni, de tartott a paptól. S ha már nem lehetett, valami mást, valami úri szórakozást akart.

– Itt nincs valami egzotikum? – kérdezte.

– Milyenfajta, kérlek?

– Hát izé – akadozott –, valami jópofa cigány.

– Van, hogyne volna! – mondta a pap. – Gyere csak vissza, Kati!

– Poroncsoljon, pelébános úr.

– Eredj egyenesen Csunyihoz, s mondjad, hogy hozza a hegedűt is, mert nagyuraknak kell muzsikálni.

– S hát valami különös, bogaras ember? – fűzte tovább a megpendült alispán.

– Olyant akarsz?

– Olyant. Van talán?

– Várj, Kati!

A leány az ajtóban megállt. A pap pedig sietve adta elé:

– Hát van, van itt egy nagyszerű költő, egy mellőzött tehetség. Bolond egy kicsit, de annál igazibb. Kecskésnek hívják, mert kecskével jár örökké; hosszú szakálla van, és rögtön írja a verset: alkalmi strófát, epigrammát, ódát, elégiát.

– Ó, te Józsep, hozasd ide, kérlek!

– S van egy „apostol” is – folytatta a pap. – Én azonban inkább bolsevikinek nézném. Tanult fej azért, tudod, s egészen új jelenség. S érdekes, egy parasztnak a fia.

– Ó, hozasd ide azt is!

– Te Kati! – intett az ajtó felé a pap.

– Poroncsoljon, pelébános úr.

– Szaladj, mint a sebes szél, s hidd ide Kecskés urat is, a pennás dalnokot. S aztán Simó Balázst, a főhadnagy urat is! Mondjad, hogy valami urak vannak itt, akik tanácskozni szeretnének véle.

A leány elment.

– Nagy spektákulum lesz… – pöfögött egy bőrszékben szivarozva a főszolgabíró. Az alispán pedig kivált nem tudta összefogni a száját. A gazda töltött, s a nyugtalan várakozásban mind sűrűbben ittak.

Tíz perc múlva kopogtatott valaki az ajtón.

– Lehet.

Simó Balázs jött bé. Középtermetű, csontos, nyugtalan szemű fiú volt. Katonanadrágot viselt, csizmát és falusi kabátot. Barna, kemény arcáról ömlött a hit, s két karjáról a munka fénye. Bemutatkozott, és jól megnézte sorra az urakat. A pap leültette, és poharat tett eléje.

– Köszönöm, nem iszom – mondta határozottan Balázs. – A fogságom ideje óta nem élek véle.

Hiszen ez nem is érdekes! – gondolta az alispán, de mielőtt szólhatott volna valamit, megérkezett a cigány: mezítláb, foszlottan, egy suta kalappal a fején.

– Hát téged ki ruház? – kérdezte mindjárt a főszolgabíró.

– Engemet a jó szerencse, istálom – mondta a cigány, és sorra ment, s szépen kezet csókolt az uraknak. Amikor azonban Balázsnak is bókolni akart, ez keményen rászólt:

– Hát te féreg s nem ember vagy?!

– Ember vagyok, istálom.

– Nohát légy az, s ne nyald senki kezét!

Az urak feszengeni kezdtek a különös tanításra, amikor kopogtatás hallatszott megint az ajtón.

– Tessék! – mondta a gazda, és felállt.

Egy különös férfiú jött lassan az ajtónyílásból elé. Kopott, hosszú fekete kabátja volt, és szürke nadrágja, minek a szára hosszú szárú csizmába futott. Azt hihette bátran akárki, hogy vak ember öltözteti. Réveteg, gyanakvó szeme volt, hegyes feje, megeresztett bokros haja és kenderszínű nagy szakálla. A legmeglepőbb azonban mégis az volt, hogy zöldre festett kötélen egy fehér kecskét vezetett maga után. Szerencsés jó estét köszönt, majd sorra ment, és mindenki előtt meghajlott, mondván:

– Várfalvi Török Tóbiás, nemzeti költő.

– Hát a kecskét, azt hogy hívják? – szólt valamit az alispán, hogy röhögni ne kezdjen.

– A kecskét? Azt Múzsának – mondta a nemzeti költő, és megsimogatta a szelíd állatot.

– Foglaljon helyet, mester! – kínálta meg egy székkel a pap.

Tóbiás meghajtotta magát, és leült. Aztán a szék lábához kötötte gondosan a kecskét, majd körülnézett, és így szólt:

– Rossz világ jár a költőre, kérem.

Az urak mind koszorúban ültek az asztalnál. A nemzeti költőre pislogtak, s valami kuncogó öröm futkosott a szájuk peremén.

Csak Balázs maradott komoly. Szemei a keserűség és a megvetés tüzével veséig szúrtak.

Tóbiás nagy mélabúval körültekintett, majd meglapogatta a kecske nyakát, mire az otthonosan lefeküdt.

– Mi a nótája, mester? – kérdezte az alispán.

– Az én nótám? – mondta a nemzeti költő, és ünnepélyesen felállt, aztán kivetette horpac mellkasát, s így szólt: „Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted…”

– Húzzad! – intett a fejével a cigánynak az alispán.

– Nem tudom, istálom.

– Hogy?! Nem tudod ezt az ősi nótát?! S még mered magyarnak mondani magadot, te üszökvég, te nemzetközi denevér!

Egy pillanatra megállott az arcokon az élet, de aztán könnyedén legyintett egyet a kamarás úr:

– Húzz egy mást, de magyarnak valót.

A cigány nekidőlt a hegedűnek, s ahogy rázendített, az urak is fújni kezdték a nótát:

 

Az éjszaka nem aludtam egy órát, A babámmal töltöttem az éjszakát. Reggelfelé kezdtem elszenderedni, Jaj Istenem, háborúba kell menni…

 

Balázs nem énekelt. Néma volt és elszánt, mintha a halál legyezte volna az arcát.

De az urak másodszor is dalolni kezdték a „magyarnak való” nótát, s mint annyi sokszor, gyászos nagy időkben, most sem hallották, hogy a körüllévő házak tetején szólanak a halál kicsi ágyúi, a baglyok.

Amikor pirkadni kezdett, már mind izzottak az urak. Csillagoknak érezték magukat, akik ímé, egy utolsó lobbanással, lehullanak a magyar égről. Féktelenek voltak, meggyúlt bennük a bánat, és úgy kiáltották az erdélyi tavaszba:

– Jaj, ezt nem lehet elviselni!

Az alispán karjaira bújt a boros asztalon:

– Én elmegyek innen, pedig nekem szerelmem Erdély!

– Együtt megyünk, Kázmér – folytak a könnyei a főszolgabírónak. – Mert mi ezt nem tudjuk nézni!

Sorjában vigasztalta őket a pap:

– Bízzatok csak az Istenben, mert ez a földi élet úgyis csak egy jelentéktelen állomás.

Balázs döbbenve nézte őket. Arcája mindegyre változásba esett. Egyszer nagy sajnálkozás ömlött el rajta, máskor megvetés és harag, majd tűz borította bé, mint a napot; és végül józanság és élet áradott rája, mint a tavaszi földre. Akkor szólani kezdett, s megfontolt szavai úgy hullottak alá, mint a kövek:

– Én nem hiszek a szóvirágban, sem a könnyben. És nem hiszem, hogy szereti Erdélyt, aki elmegy. Vegyen kalapácsot minden magyar, vagy bújjék a földbe, de maradjon itt!

Az urak csodálkozva hallgatták a székely fiú egyszerű szavait. Csak a fejüket rázták néha, hogy ezt nem lehet, jaj, ezt nem lehet itthon maradva kibírni. Valami menedéket kerestek, valami kicsi rést, ahol kibújhassanak innét a fényre.

A pap felszárnyalt országok fölé, és onnan nézett alá. És csodálkozott, hogy nem követi fennkölt lelkével Tóbiás is őt. De a nemzeti költő erejét vesztetten mind jobban és jobban hervadott a fekete lávában az asztal mellett. Búnak eresztette végleg a fejét, s határtalan szenvedéssel mind csak a heverő kecskét nézte. Néha lehajolt, és megsimogatta. S ilyenkor mindig egy-egy könny hullott a jámbor állat hátára szeméből.

– Mester! – szólt reá hirtelen az alispán, és látszott rajta, hogy valami különös, nagy ötlete van.

Tóbiás felemelte a fejét.

– Mindjárt meghalok… – mondta.

– Éppen ellenkezőleg! – szólott az alispán, azután sietve felállt, s a költőhöz lépett, s rátette annak vállára a kezét. – Ne meghaljon – mondta –, hanem írjon hamar egy gyönyörű elégiát, egy világszép nemzeti siratót.

– Éljen! – kiáltotta a pap is. – Írjon, azt írjon!

Megitattak véle egy jó pohár bort. Balázs szomorúan nézte, hogy mi lesz.

S az alispán papírt és írószerszámot rakott a nemzeti költő elé, aztán kivette revolverét, és őrt állott felette.

– Rajta, mester!

Tóbiás a kezébe vette a tollat, és nézni kezdte a heverő kecskét. Sokáig így ült, de az urak hiába várták az erdélyi siratót, mert Tóbiás csak ült, csak tépte a fájdalom őt, és égette a nagy tűz, de nem tudott egyetlen szót sem leírni most. Az alispán eléje tette a fegyvert.

– Írjon talán ezzel – vetette oda a szót, mire felemelte a fejét a költő, és hosszan, vontatottan így szólt:

– Vége… Erdély eltemetett…

Aztán az asztalra borult, és a teste rángatódzni kezdett a zokogás terhe alatt. Az ablakok fényt öntöttek kopott ruhájára és nagy hajára, amely elfödte fejét, mint az őszi fű a sírnak hantját.

Szótlanul megittak egy pohár bort az urak.

A cigány félrehúzódott, s valami ételmaradékot evett sietve.

Balázs kínjában felállt, és egyenesre feszült, mintha új jelnek nőtt volna ki hirtelen az erdélyi földből. Két lábában kirúgtak az inak, s a keze, az erős két keze, amely megszagolta immár a tavaszi földet, ökölbe szorult, hogy béontsa minden magyar háznak a falát, amelyben sírnak és temetnek.

Nem bírta tovább ebben a szobában, ahol huhognak a baglyok. Kinyitotta a tornácra vivő ajtónak mind a két szárnyát, és kiállott oda szembe a vajúdó nappal. S akkor valami csodálatos, vérébe zuhogó világot látott: átellenben a templommal és a házzal, künn a nagy hegy alatt a széles tavaszi határon, minden földön székelyek szántottak a hegyről leomló fényben.

Hangosan kacagni kezdett, és a két karját úsztatta a levegőben, mint egy óriási, ujjongó hajnali madár.

Mind kirohantak hozzá.

– Mi van ott? Mi van ott?

S akkor a fiú erős jobb karját a határ felé nyújtotta, és szélesen, nagy hömpölygéssel áradott belőle az öröm és a hit:

– Nézzétek, megmozdult a föld! Az urak eltemették Erdélyt, de a székely falu feltámadott immár!

Ahogy kirepültek szavai, egy lövés sikoltott odabenn a szobában, és a nemzeti költő leesett a székről a felijedt kecske mellé. Odafutottak, s ahogy megdöbbenve körülállották a halálba zuhant költőt, ünnepi ruhában egy gazda lépett bé az ajtón. Köszönt, megnézte alig a halottat, aztán az asztal mellé állott, és úgy jelentette az örömhírt a papnak:

– Fiam született, plébános úr.

A plébános elévette az anyakönyvet.

– Milyen névre akarja kereszteltetni, Dózsa bácsi?

– Úgy gondolom, hogy lenne György – mondta a székely.

– Dózsa György?!

– Az éppen.

– Az már volt! – lehelte a férfiút szembe a pap.

A szikla nyugalmával vette a férfi a szót.

– Egy volt – mondta. – S ez lenne a második.

Hűtelen bátya

Belém feküdt egy halott, mintha én lennék az ő koporsója. A nyugalmamat feldúlta, a hitemet megzavarta: kínoz és gyötör, megsárgult ujjaival csiklandozza az oldalamat.

Példátlan felebarát.

Mert mindeme zaklatás módja-é vajon a köszönetnek, amellyel tartozik nekem? Menthetetlen módon tartozik. Még ha egyszerű jótéteményről volna szó, nem mondanék a világon semmit, de csodálatos, nagy dolgot műveltem én annak idején véle! Olyant, amit rendes körülmények között csak maga az Isten tehet: feltámasztottam, egyenesen halottaiból.

Ez nem tréfaság.

Ámbár felnőttkoromig örökké nevetnem kellett, ha csak eszembe jutott ez a falumbéli ember. Most azonban nem fog a jókedv: csalódott vagyok, szép reményeimben zavarodott, az emberi természet megvetésére hajlamos, magával a halállal rokonszenvező, és nem a halottal.

Mégis atyámfiának nevezem ezt a hűtelent, és elnézem neki kiáltó vétkét: részint azért, mert megkeresztelte az utolsó földi pillanat, részint pedig a nagy korkülönbség miatt, amely közöttünk vagyon. Pedig találóbb volna jámbor alaknak mondani őt, vagy még inkább hűtelen bátynak. Annál is inkább, mert életiben is az volt.

Több mint húsz esztendőn keresztül ismertem állandóan. Iskoláskoromban igen gyakran leskelődtem utána, sőt, másokat is csábítottam erre a barátaim közül. Sovány ember volt, s szerfelett magas. Különös, megáldott íze volt minden mozdulatának. A nyelve szaporán járt és botladozott. Mindenekfelett pedig nagyon vallásos volt, de nem a nevelésből kifolyólag, hanem azért, mert egyszerűen rászületett, mint ahogy más ember fukarnak vagy disznótermészetűnek születik.

Bankó Péternek nevezték.

Egyszerű székely volt. Néha a borzalomig, néha a nevetségig eredeti és bölcs. Én legalább mindig úgy láttam, hogy a világ felett áll, és zavartalanul jár a maga különös természetének botján, mialatt lenn a földön gonoszkodtak vagy szorgoskodtak bogarak módjára mások.

A kocsmába sokat járt, de csak nappal. Két-három hetes megszállásai voltak. Ilyenkor elszáradhatott tőle a mezőn a fű, a gabonája elérhetett feketére, az állatjai is döglődhettek, mint a herék. Ő csak a kocsmát járta egyedül. Ezt sem úgy csinálta azonban, mint más férfiú. Nem ült bé a hordók tövibe reggel, hogy ott ölje magát s a világot estig. Csupán beütötte magát, két-három decit megivott, s aztán indult hazafelé ismét. Folytonos mozgásban volt. Napjában húsz-harminc ízben is megtette ezt az utat. Pedig nem sietett: úgy járt-kelt szép vasárnapiasan, mintha valami határtalan ünnepet ülne, amelynek csak ő látja az értelmét és fényét. A nagy Istennek ajánlott hetek voltak ezek, magasztosak, szinte túlvilágiak. Ezt határozottan meg tudom állapítani most, érettebb fejjel. S meg azt is, hogy a kocsma temploma volt neki. Nem úgy látszik, mintha temploma lett volna, hanem egyenesen az volt. Szent énekkel tért bé mindannyiszor a kapuján, és úgy jött ki rajta. Megtisztult valósággal ilyenkor a szája, mint a bolyongó prófétáknak. Két nagy feszület volt a kocsma és a háza között az úton, s ezeknél úgy mentiben, mint jöttiben megállt. Levette tiszta fekete kalapját, és Jézus csodálatos szívéről vagy a Szűz Mária szentanyai fájdalmáról énekelt egyet. Aztán letérdepelt, és ahogy a madarak szép fennhangon szólnak, úgy imádkozott ő is. Kacagtak örökké rajta.

Ó, mennyire nem tudta ezt az áldott embert felfogni senki!

Mi gyermekek a legkevésbé. Mindig a nyomában voltunk, és vihogtunk. Néha oda is mentünk hozzája sunyin, és megkérdeztük:

– Péter bá, hány személy van az Egyistenben?

– Ahány ember van a világon – felelte nekünk furcsán.

Aztán megkérdeztük azt is, hogy miért nem lett pap, mire így felelt:

– Nem csak a verebek tudnak énekelni.

Ó, milyen bölcs volt! Valóságos kegyeltje Istennek.

És most, eme előttem heverő hazai levélnek tanúsága szerint, mégis meghalt. Meghalt? Ha elég merész volnék, kételkedném ebben. Hátha csak helyet és formát változtatott, énbelém feküdvén! Utóvégre csakugyan érzem, hogy gyötör és kínoz, hogy megsárgult ujjaival csiklandozza az oldalamat. Csak azt csodálom, hogy ennyire hálátlan, ennyire közönséges tudott ez az Isten kegyeltje halála után lenni. Fel kell kiáltanom: hát miképpen felejthette el, hogy feltámasztottam halottaiból egyszer?

Ez nekem csodám.

De nem baj. Legyen ellenségem ő is, bár atyámfia volt! Figyelmeztetem azonban még hatottaiban is arra, hogy felnőttkoromban, még mielőtt feltámasztottam volna, mennyire gyengéd és figyelmes voltam hozzá. Pontosabban is meg tudom mondani, hogy mikor: nyolc esztendővel ezelőtt, kilencszázhuszonkettőben, nyáron; amikor hazamentem a falumba, és ő szembejött velem szomorán, testében elpusztulva, egy pénteki napon. Egész lelkemmel aggódva kérdeztem tőle akkor:

– Mi baj van, Péter bácsi?

– Meghót a feleségem, agyoncsapá a villám szegényt… – mondta elborult szemekkel.

– Hagyja el, ne bánkódjék! – vigasztaltam. – Legalább az Isten kezitől halt meg.

– Éppen ez az, mert végérvényes… – szólott összébb esve reá.

A gyógyítás reményében tovább simogattam:

– Áldott jó asszony volt, az igaz, s még élhetett volna. De ha már így végezte a Gondviselés, ne eressze ennyire búnak magát, hanem vigasztalódjék, s házasodjék meg Isten után ismét.

– Jaj, ecsém – mondta ő –, én utána vágyódozom, s nem más fehérnép után.

– Azért tisztelheti szívében, amiért megházasodik ismét.

– Én-e? Én nem megházasodni akarok, hanem meghalni!

Erre én is megütődtem.

– De már ilyen mókát ne csináljon, hallja! – mondtam.

– Én nem is csinálok. Majd megcsinálja nekem az Isten: vagyon még villáma neki!

Úgy tűnt, mintha zavarodott lenne egy kicsit.

– Maga mit beszél?! – szóltam. – Ne gondolja, hogy megrendelheti a villámot a saját fejére bárki!

Péter bácsi nem ingott meg.

– Az Istennel lehet beszélni… – emelte fel a fejét.

Néhány nappal későbben a mezőn bolyongtam. Nagy vihar jött hirtelen elé, s aprítani kezdtem sebesen a mezei úton. Nem sokat mehettem, amikor észrevettem, hogy egy kanyarodónál két ember mendegél szép leptiben előttem. Az egyik Péter bácsi volt. Melléjük szegődtem harmadiknak. A felhők rohanva futottak utánunk, haraggal és alacsonyan. Biztattam a társaimat, hogy szedjük egy kissé gyorsabban a lábainkat.

– Az Isten elől nem futhatunk el – mondta Péter bácsi.

– De az eső elől igen – feleltem hirtelen, és ránéztem. A két szemem lobbot vetett azonban rögtön. Valósággal elömleni éreztem magamon valami csodát: én ilyen arcot, mint amilyen ezé a férfiúé volt, nem láttam soha. Lázba jövök most is, ahogy emlékezetem kendőjén felvilágít. Barna szemei szent rajongásban fénylettek, mintha látta volna a mérges felhők között az Istent. Valami magasztos, szóval nem fedhető érzés ült a száján. Megszelídült arca pedig olyan volt, mint a vértanúé, aki sóvárog a mennyek országa után.

Csattant egyet az ég, és vágni kezdett tompa zúgással az eső. Egy közeli fa alá menekültünk, valami kicsi völgybe. Nem szólottam semmit, talán nem is tudtam volna. Péter bácsi sem beszélt, hanem körülfordult, mintha keresne valamit. Aztán nagy lábaival rohanni kezdett vénember létére hirtelen. A másik ember nevetett, mert azt hitte nyilván, hogy az öregre rájött a figura. Én azonban babonásan néztem utána. S láttam, hogy a legnagyobb dombon megáll, hamar kiválasztja a legmagasabbik fát, s odaáll alája.

– Péter bá, ott a villám megüti! – kiáltotta a másik, aki velem maradott. Péter bácsi azonban nem felelt vissza, csak megölelte a fát, és magasra kinyúlva felfelé nézett mozdulatlanul.

– Tiszta bolond… – mondta a másik, és legyintett.

– Ne bántsa őt! – szóltam szelíden. – Valami célja van bizonyosan.

– Célja nem neki van, hanem a villámnak, mert úgy belévág, hogy széjjelmegyen – bölcsködött az ember.

Én erre nem szóltam semmit, hanem a domb felé indultam, hogy láthassam az öregnek az arcát is valamicskét. Fele útjáig mehettem a zúgó esőben talán, amikor a felhőből, mint egy szikrázó ostor, reccsenve lecsapott a tűz. Föld felé görnyedtem magam is, aztán rémülve lestem a dombra, de Péter bácsi nyugodtan függött a fán, mint a kereszten. Megfordultam, hogy visszameneküljek elhagyott helyemre, de abban a pillanatban a szemembe ugrott egy sikoltás: a völgyben égett a fa. Odarohantam valahogy, és leestem az ember mellé, aki megszenesedve feküdt az arcán.

Mire erőt vehettem, már az eső is elállt.

Péter bácsi megsimogatta a halottat, és azt mondta csendesen:

– Összevétette velem az Isten…

Néhány nap múlva megint furcsán láttam az öreget. Estefelé volt, szürkület előtt valamivel. Különös setétség gyúrodott nyugati irányból. Siettem fel az úton, mert kinyitott ablakkal, egyedül hagytam otthon a házat. A szemem mindegyre a magasban járt, hogy figyeljem az időt. Éppen a Péter bácsi házához értem, amikor egy fejet láttam kinőni a zsindelyek között a háztetőn. A szomszéd kapuja alá húzódtam, és vártam. Valami ínmozgató izgalom vett rajtam erőt. A kibontott lyukon a fej után elétűnt egy törzs is. Péter bácsi volt, könnyen megismertem. Kiült lassan a háztetőre, a felhők felé emelte a fejét, és valami Istenkísértő, borzongató nyugalommal várta a felhők tüzes ostorait.

Mozdulat nélkül, égre emelt fejjel állotta végig a vihart.

Mondhatom, majdnem belébetegedtem.

Elmúlt azonban ez is. Nem is láttam valami három hétig az öreget. Már azt hittem, hogy kimegyünk valahogy a nyárból, és eljön minden baj nélkül az ősz.

De a sors villáma beütött ismét.

Történt ugyanis, hogy Szent István-napi ebédre meghívott magához a pap. Ketten voltunk csupán. Jól találtuk magunkat, s ebéd után illogatni kezdtünk. Már az első üveget félre is tettük, amikor megjelent a harangozó ember.

– Erős üdő jön – szólt, és elkérte a templom kulcsát, hogy harangozzon.

El is ment növendék fiával együtt. Mi jóízűen poharazgattunk tovább. Jóformán nem is hallottuk sem a harangok szavát, sem az égi zengést. Egyszerre azonban buta, megrémült arccal berontott a harangozó, és így szólt:

– Egy ember meghót a templom oldalában!

Hamar kirohantunk, s hát csakugyan ott fekszik a villámhárító tövében egy férfiú. Hason, megkunkorodva egy kicsit a földön. Jobb kezével görcsösen szorította még most is a villámhárító drótját.

Gondoltam, hogy ez Péter bácsi lesz bizonnyal.

– Csakugyan meghalt – mondta a pap.

Hamar hanyatt fordítottam az öreget, megoldottam a ruháit, vizet hozattam, és támasztani kezdtem.

– Csak elájult – feleltem most a papnak.

– Honnan gondolja?

– Onnét, mert ezt az embert nem üti meg a villám.

És igazam volt, mert Péter bácsi csakugyan éledni kezdett. S akkor egy ötletet adott az Isten hirtelen a fejembe. Félrehúztam a papot, és így szóltam neki:

– Tessék azt mondani ennek az embernek, hogy meg volt végérvényesen halva, csak Isten csodát tett, és feltámasztotta.

– Miért kéne azt mondani neki?

– Mondja csak azt! Egy életről van szó. Én majd megmagyarázom.

A pap habozva nézett, majd megbotránkozás látszott az arcán.

– Én ezt nem tehetem – mondta. – Nem is értem az egészet, de ha érteném, sem tehetném.

– Miért?

– Mert a feltámadás gondolata szent. Ebből játékot űzni nem szabad.

Nem szóltam többet.

Felállítottuk Péter bácsit. Én karon ragadtam, s amikor kiérhettem vele az útra, megkérdeztem:

– Hát aztán milyen világ van a másvilágon?

Az öreg úgy nézett reám, mintha eszmélne valamire.

– A felesége hogy élhet odaát? – folytattam.

– Ő-e? Ő jól, hál’ Istennek. Vigad a többi jó lelkekkel. Éppen beszélgettem véle, mikor magamhoz térítének.

– Maga hova gondol, Péter bácsi?! – magyaráztam neki. – A halottat nem lehet magához téríteni, az feltámad, amikor az Isten úgy akarja. Maga is feltámadott dicsőségesen.

– Mások is feltámadtak? – kérdezte az öreg.

– Néhányan már feltámadtak. Tudja, olyanok, mint maga: akik nem végezték volt bé rendesen az életüket. Láttam is őket előjönni a templom mellett a temetőből.

– Szólott a harsona is? – kérdezősködött az öreg.

– De még milyen erősen! Hát nem hallotta?

– Zengeni eléggé zengett valami.

– No látja: az volt a harsona! Örvendjen, és adjon hálát az Istennek, aki olyan csodálatosképpen mutatta meg magának a feleségét, és azt akarta, hogy fejezze bé szép rendesen az életét.

Péter bácsi rám nézett. Láttam, hogy visszaérkezett a földi örömökhöz.

– Jöjjön, menjünk bé! – szóltam a kocsma előtt. – S egy pohár bort igyunk meg ennek a feltámadásnak az örömére.

– Abbiza jó lesz – egyezett belé az öreg.

– Most immár mihez fog? – kérdeztem.

– Hát aztán beléállok az életbe Szentfelsége útmutatása szerint.

Egymásra köszöntük a poharat.

– Hát akkor most ismét meg kell házasodni – szólottam később egy alkalmas pillanatban.

Az öreg nem felelt semmit, csak megcsillámlott a szeme.

Boldogok voltunk mind a ketten.

 

 

Most előttem fekszik a hazai levél. Végigfutnak szomorú szemeim rajta, és olvasom újra a hírt: „Az égvilágán semmi újság, csak a vén Bankó Péter meghót, azt mondják, hogy a felesége valami mérget itatott véle.”

Szóval mégis szót fogadott nekem, és megházasodott újból!

Elgondolkozom az élete sorsán, és valami gyötrő nyugtalanság vesz erőt rajtam: érzem, hogy Péter bácsi megsárgult ujjaival csiklintja az oldalamot, kínoz, és megzavarja a lelkemet is.

Nagyon rosszul esik ez a kiáltó hálátlanság.

Annál rosszabbul, mert fogadom, hogy a pap nyugodtan alszik ezalatt. Pedig ő nem akarta megcselekedni azt a csodálatos jótéteményt, amelyet én boldogan cselekedtem meg, hogy egy Ember élhessen tovább, és másodszor is feleséget vehessen.

Népszakértők

A falu leégett. A nagy látvány óta néhány nap már el is múlt. Csak kevesen jártak a romok között a fekete földön. Azoknak is a fele kutya volt.

Azonban jártak urak is itt: biztosítási ügynökök, fakereskedők, magánbankárok és vállalkozók. De volt három másik is, aki nagyon kitetszett közülük. Ezek még inkább urak voltak: autóval érkeztek, szép fekete ruhát viseltek. S már a szomszéd faluban kibeszélték, hogy ők kik: az egyik politikus volt, a másik tudós, a harmadik író. Nem közönséges egyik sem.

Lassan, finoman mentek a nagy romlásban.

– Az az érzésem, hogy maga a Gondviselés mérte ránk ezt az elemi csapást – mondta a politikus, aki katolikus volt a leégett faluval együtt.

– A Sors keze mindenesetre kiérezhető – jegyezte meg az író.

A tudós nem szólt, mert ő fajbiológus volt, és lélekbúvár: neki médium kellett volna. Azonban kihasználta addig is az időt, a leégett házhelyeket és az üszkös gerendákat olvasta, mert mellékesen adatgyűjtéssel is foglalkozott.

– Nézzétek! – állott meg az író, és széttárta a karjait –, micsoda grandiózus látvány ez az elhamvadt község. Olyan, mint egy hatalmas, fekete színpad!

Egy szénporos, kiéhezett kutya ugatni kezdte őket.

– Hess, ne! – ijedt meg az író.

– Ugyan, mit félsz ettől a rondától? – lépett előre a politikus.

– Könnyű neked – mondta az író –, te hozzá vagy szokva az ebekhez.

A tudós megkerülte messziről a kutyát, aztán visszajött, és így szólt:

– Egyszerű kuvaszfajta.

Varjak szálltak egy felmeredt fekete falra. A kutya rohanni kezdett arra. Közben egy macska is leugrott valami megmaradt kemencéről, és mozgatta a koromszagban a bajszát.

– Szenzációs hangulat! – mondta az író. – Vissza fogom adni.

A tudós nógatni kezdte őket, hogy induljanak tovább.

– Mit akarsz? Valami bogarad van megint? – szólott a politikus.

– Hogy mit akarok? Hát én nem a háziállatokért és a varjakért jöttem ide. Beszélni akarok valakivel, akinek leégett a háza. Mert engemet elsősorban a lelki jelenségek érdekelnek.

– Igaza van – mondta az író. – Ez nagyon érdekes lesz. Menjünk, keressünk valakit.

– És mit akartok beszélni, kérlek? – óvatoskodott a politikus. – Vigyázzatok, mert megvernek ezek a székelyek.

A tudós felkapta erre a vállát.

– Miért vernének meg? – mondta.

– Azért, mert csúfolódásnak veszik, ha lélekanalízist folytattok. Ismerem én ezt a fajtát éppen eléggé.

– Nem jobban, mint én! – mondták egyszerre a tudós és az író.

– Jól van, én nem bánom – engedett a politikus, és megindultak tovább a dísztelen helyen. Végre meg is láttak egy székelyt, amint lehajtott fejjel gubbasztott egy üszkös gerendán.

– Tapintatosak legyetek! – intette a politikus.

A tudós megállt, komolyan elgondolkozott, azután így szólt:

– Talán ne menjünk minden terv nélkül oda. Jónak látnám, ha mindegyikünk már előre megfogalmazná pontosan, hogy mit akar kérdezni. Aztán az is jó lesz – fordult a politikushoz –, ha te beszélsz először az egyénnel, tekintettel arra, hogy meglehetős diplomáciai érzéked van.

– Én pedig maradok csattanónak a végire – mondta az író.

Meg is egyeztek mindezekre nézve. Aztán egymás után álltak, és megindultak a gubbasztó székely felé.

– Jó napot kívánok, bácsikám! – köszönt a politikus. – Mit tetszik csinálni?

A székely oldalt törte lassan a fejét, aztán a szenes gerendára mutatott, amelyből kiálltak sűrűn a szegek, és így szólt:

– Éppen az urakat vártam. Tessék helyet foglalni.

– Nagyon köszönjük – mondta a politikus –, de mi nem időzhetünk sokáig. Azért jöttünk, hogy segítsünk a nép baján. Én például képviselő vagyok, s ha van valami sürgős kívánsága, talán közbenjárhatok…

A székely nem szólt, csak a földet nézte.

– Hát nincs semmi kívánsága? – kérdezte a képviselő.

– Nekem van, hogyne volna.

– Miféle?

– Az, hogy örököljek házhelyet magától.

A képviselőnek elég volt ennyi is. Intett a tudósnak, hogy vegye át a helyét.

– Ez az ön háza volt, ugyebár? – kérdezte a tudós.

– Melyik?

– Ez, amelyik leégett.

– Az most is az enyim, amelyik leégett.

– Nagyon érdekes – bólintott a tudós. – Ilyenformán most az az érzése, ugyebár, hogy otthon ül?

– Eléggé otthon ülök – mondta a székely. – Csak éppen azon akadok fel, hogy az urak, amikor béjöttek, mért nem tették bé maguk után az ajtót.

– Az az érzésem, hogy betettük – fűzte tovább a tudós.

– No, ügyeljen! – intett a székely – mert az Isten el találja hirtelen venni az érzésit, s akkor nem tud kimenni.

A tudós nem akarta hagyni magát:

– Majd kisegítene akkor is maga, amilyen értelmes ember.

– Olyant már aztán ne kívánjon az úr!

– Miért?

– Azért – mondta a székely –, mert én akkor kettőbe kéne válasszom az urat, mivel a bétett ajtón csak a lelkit tudnám kisegíteni.

Az író a vállába húzta a fejét, úgy élvezte sunyin a csevegést. A tudós azonban a másik lábára állott, s mintha élülről kezdené az egészet, így szólt:

– Nagyon sajnálja-é, hogy leégett a háza?

– Hát az úr sajnálná-é, ha csórén hagyná valaki? – kérdezte vissza a székely.

– De gondolja meg – magyarázta a tudós –, hogy egy szebb házat építhet, mint amilyen volt! Ebben az esetben is bánja, hogy leégett?

A székely kicsire húzta a szemét.

– Hát maga bánná-é – mondta –, ha a fejiből kivennék az eszét, s egy tudós emberét tennék helyette oda?

Erre a tudós is félreállt. Az író nagy képet öltött, és a székelynek a vállára tette a kezét.

– Nézze, atyafi – kezdte. – Én író vagyok, nagyon hathatós szavú és közismert. Nálamnál jobban senki sem szereti a föld népét. Örökösen a maguk ügyét-baját írom, amiért népiesnek is neveznek, de én erre büszke vagyok… Nézze, most éppen egy olyan emberről írok drámát, akinek leégett a háza. Hogy hívják magát?

Ijedten kérdezte a székely:

– Az Isten megfizeti, mit akar az úr?

– Mondom, megírom a maga szomorú esetét.

– No, még a kéne éppen! – méltatlankodott a székely. – Hát nem elég, hogy ekkora kárt vallottam, még meg is akarja írni az úr?

– De értse meg, atyafi, ez szépen lesz megírva! Nem szégyenére, hanem dicsőségére fog válni… Hogy hívják?

– Már aztán az én nevemet nem teszi kárrá az úr! Eddig is becsületben éltem, mindenki tudja…

Az író népiesen kezdett beszélni, ámbár nem szeretett:

– Menjen el, no! Ne tegye magát, hajja-é! Nézze meg, né: ezt a sok rusnya fekete omladékot is megírom, ezekből a megszenesedett gerendákból pedig rámát csinálok magának, a főhősnek…

– Az Isten ne hallgassa meg… – mondta a székely, és szerette volna eldugni valahová a fejét. Az író azonban belékapott a dologba, és tovább beszélt:

– Mindent megírok, ami itt van… Megrázó színekkel fogom ecsetelni a földet, a levegőt, a sok szenvedést, a tűz pusztító erejét és a jelenségeket, amik utána következtek. Megírom a szálldosó varjakat is, a csellengő kutyákat és a koromban bóbiskoló cirmost.

– No, a jó lesz! – enyhült meg a székely. – A kutyát s a macskát ha megírja, a lesz a legjobb. Azokról aztán akármit írhat az úr. El is vihetne egyet-egyet belőlük, ha valami ládája volna.

A politikus nem tudta megállani, hogy ne röhögjön hátul.

A tudós megbökte az írót, hogy csak folytassa, mert jól megy.

– No, rendben van, atyafi – folytatta is amaz ravaszul. – Nem írok magáról semmit a világon. De akkor feleljen nekem néhány kérdésre.

– Nocsak kérdezzen, bennem hiba nem lesz.

– Hát aztán maga itt volt-é, amikor égett a háza?

– Bár ne lettem volna itt – mondta a székely.

– S mit csinált azon idő alatt, amíg az égés tartott?

– Magyarót törtem – szólt keserűen a székely.

– Hát aztán – ment tovább az író –, meg tudná-é mondani, hogy milyen érzései voltak, amíg égett a háza?

– Olyanformák, mint most.

– És most mit érez?

– Én azt – mondta a székely –, hogy az Isten örökké reá küld valami nyavalyát az emberre.

Az író méltatlankodni akart éppen, de akkor rémülten, kormosan és rongyosan egy legényke futott oda.

– Édesapám! – mondta lelkendezve. – Mihály keresztapám megbolondult a házhelyen. Mert mosdik a koromban…

– Hol van, te? – kérdezte a tudós.

– Tova, né: a kéményen túl egy kicsit.

– Gyertek, figyeljük meg! – szólt az író, és megindultak.

A székely utánuk nézett, néhány pillanatig mozgatta keserű, száraz, kiszikkadt száját, de aztán magához vonta hirtelen a fiát, és így szólott neki:

– Pökjél helyettem hamar egyet!