Egy-két gondolat a filmről^*

Nem vagyok tudományos szakértője a filmnek, művészi gyakorlatom sincs a filmművészet területén. Némi érzékem, kezdettől fogva, bizonyára volt az általános művészet dolgában, mert hiszen ennek hiányában az irodalom művészi jellegét sem tudtam volna kellőképpen érzékelni és hangsúlyozni. Mivel a film művészi ábrázolási módja, ha jellegzetes alkalmazásában is, összefügg a művészi érzék általános érzetével: talán megengedhetem magamnak, hogy ezen az alapon egy-két gondolatomat a filmmel kapcsolatban elmondjam.

Ifjúságom és a film kezdeti szakasza egybeesett. Jobban mondva amikor 26–29 éves koromban Amerikában voltam, a filmre vonatkozó emlékeim abban az időben kezdtek bennem gyülekezni. Emlékszem tehát a némafilmekre. Ez az egysíkú kifejezési módszer olyan teljességű kifejezési formának tetszett előttem, hogy egy ideig eszembe se jutott, hogy a beszéd és a zene hiányzik. Az úgynevezett „monumentális” filmek hatottak reám a legjobban, mint például a Ben Hur. Bizonyára a régmúlt világ nagyvonalú és pompás képi ábrázolása miatt, melyhez hozzájárultak a játszó művészek elhitetőképességei. Tetszettek a revüfilmek is, melyeknek akkor Amerikában igen nagy divatja volt, s bennem is nagy érzelmi divatja a válogatott szép nőknek, akik igen hatásosan szerepeltek ezekben a filmekben. Érdekes azonban, hogy Chaplin, aki abban az időben már egyre-másra játszott, nem hagyott bennem maradandó élményeket, illetőleg csak a mozgási humorával hatott rám, s nem azzal az „eszmei tartalommal”, melyet a játékával ki akart fejezni. Ezen sokszor sajnálkoztam, s ma is bánkódom emiatt, de hát vagy nincs érzékem az ő társadalmi humorához, vagy pedig igen erős és az övétől különböző az én világról való felfogásom.

Negyven év óta nagy pályát futott be a film. Olyan művészi kifejezési formává vált, mely nagyobb tömegekhez szól, mint minden másfajta művészi termék. Korunk a tömegek emberi felkelésének kora. Ennélfogva két parancsoló ok is van arra, hogy a magunk művelődési portáján is komolyabban foglalkozzunk a filmművészettel, mint ahogy eddig tettük. Az egyik ok éppen a tömegek ízlésének nevelése, kultúrájának és műveltségének korszerű gyarapítása; a másik ok pedig magában a művészetben rejlik, vagyis a film művészi kifejezési formájának állandó javításában.

Az a kérdés, hogy művészet-e a film vagy ipar, nem okoz fejtörést, hiszen nemcsak a rendezők, az írók és a játszó művészek tartják művészetnek, hanem még azok is, akik pénzt akarnak csinálni belőle. Úgy hiszem, ez helyes is. Legyen olyan művészet, mely nemcsak eltartja magát, hanem még mindazok anyagi érdekeltségének is kedvez, akik a film alkotásában és forgalmazásában jelentékeny szerepet játszanak. Van azonban egy lényeges körülmény, melyről ezzel a kérdéssel kapcsolatban beszélni kell. Nevezetesen a különbség, mely a film gyártási és művészi alapját illetőleg a tőkés és a szocialista államok között fennáll. Amint tudjuk, amott a magántőke vagy valamely filmgyártó vállalat kezében van a gyártás anyagi alapja, melynek jogán, a siker és a jövedelmezőség szempontjai szerint, a tőke jelentősen beleszól a művészi megformálás dolgába is. (Örvendetes ugyan, de csak kivételes az a filmgyártási mód, amikor egy nagy és sikeres rendező-művész a maga tartalmi és művészi elgondolásait tudja megvalósítani.) Mondom, a tőkés világban s nagy átlagban így van; s hogy mégis jelentős, sőt útjelző filmek is készülnek ilyen gyártási módszer alapján, annak két magyarázatát látom. Az egyik az, hogy a nyugati világban rengeteg film készül, ahol pedig sok a madár, ott egyik-másik igen szépen énekel. A másik magyarázat abban a kivételes esetben rejlik, amikor egy rendező-művész nemcsak arra képes, hogy a film történetét jól válassza meg, hanem a történetet úgy tudja művészi formában kifejezni, hogy abban hitbéli szenvedélye és emberi lobogása izzik.

Nálunk, mint más szocialista államokban, nincs olyan egyéni vagy csoportos vállalkozási tőke, mely filmet gyárthatna. Ezeknek filmgyártási szerepét az állam vette át, hozzáadva azt a politikai és erkölcsi többletet, hogy a film ne valamely társadalmi réteg vagy osztály jellegzetes érdekeit helyezze az ábrázolás előterébe, hanem készüljön úgy, hogy az egész nép gyönyörködtető élményévé és az emberi nevelés művészi erejévé válhassék. Amint látszik, ez a gyártási mód, mely a szükséges tőkét és a kevésbé üzletszerű eszmei támogatást egyaránt az államban találja meg, elvileg szerencsésnek mondható. Sajnos a gyakorlat ezt a „szerencsét” nem tükrözi, mert gyártott filmjeink nem mind versenyképesek a nyugati filmekkel. Filmgyártásunknak egyik legfontosabb kérdése, hogy ennek akadályait megkeresse s lehetőség szerint lassanként megszüntesse.

Magam, mint a filmgyártás keretein kívülálló, de az irodalom révén tőle mégsem vadidegen ember, néhány gondolatomat ebben a kérdésben megkísérlem kimondani. Az előfeltétel, mely észrevételeim alapjául kínálkozik, az a szerencsés adottság, hogy vannak jó rendezőink, a régiek és a fiatalok között egyaránt, vannak kitűnő színészeink is; ha a figyelem az írók felé is netalán jobban odafordulna, írók is akadnának, akik műveikkel és műfaji érzékükkel hasznosak lennének a filmgyártásban.

Eme három szerencsés adottság után, melyek mégis a jó filmgyártás ígéretét hordozzák, megemlítem a nehezítő tényeket. Első a gyártáshoz szükséges technikai készültség, mely értesülésem szerint nemcsak elmarad a modern technikai vívmányok mögött, hanem álló állapotában is kissé szegényes. Ez, természetesen, nemcsak a gépi berendezésre vonatkozik, hanem a filmanyag technikai megművelésére is. A második nehezítő körülmény az a bürokratikus szövevény, amelyen egy film ügyének, a gondolattól a film elkészültéig, át kell mennie. Nevezetesen: az írónak vagy a rendezőnek van egy ötlete vagy gondolata, abból készül egy vázlat, melyet, ki tudja, kicsodák és hol, elbírálnak; kedvező vélekedés esetén elkészül, ilyen-olyan beleszólásokkal, a forgatókönyv, melyet a filmgyár illetékesei, a film-főigazgatóság és a minisztérium illetékes osztálya elbírálnak. Ezen az ide-oda úton és a sok rostán végül megszületik valami, melynek tartalmi eredetisége és művészi izgató szépsége valahol elhullott. Így aztán létrejön egy többé-kevésbé érdektelen történet, mely a szokványos filmábrázolási módon eredményez egy színtelen-szagtalan filmet, aminek művészi és közönség előtti sikertelenségéért senki sem felelős. S ebben van a harmadik nehézség: a felelősség kérdésében, mely a film tartalmi részével és művészi színvonalával szorosan összefügg. Ugyanis: ha akad rendező vagy író, aki valamely eredeti és merészebb mondanivalóért és annak korszerű művészi megvalósításáért vállalná a felelősséget és elgondolásához ragaszkodik is, az ilyen ember a szövevényben elszigetelődik és a munkából kiesik. Ha a tarkabarka, de mind nyesegető véleményzuhatagban elgondolásait feladja, olyanná válik, mint a többi, minek folytán a film is olyanná válik, mint a többi.

Természetesen azt mondom, hogy filmgyártásunk mai állapotába nem nyugodhatunk bele. De mindenki ezt mondja: még azok is, akik közreműködtek abban, hogy ez az állapot létrejöjjön. Mi tehát akkor a teendő? Azt hiszem, nem toldozni-foldozni kell azt, ami rossz, hanem a megújító munkát az alapokon kell kezdeni. Tehát szüntessük meg azokat az akadályozó nehézségeket, amelyekről beszéltem.

Ne tegyünk olyan különbséget, hogy vannak közönséget kiszolgáló filmek és vannak művészi filmek; sem olyan osztályozást ne fogadjunk el, hogy tanítson-e a film vagy szórakoztasson. Törekedjünk teljességre: olyan művészi filmeket csináljunk, amelyeknek a tömegek előtt is sikerük van; s olyan filmeket, amelyek a művészi megjelenítő erő útján tanítanak.

Az úgynevezett örök témák vagy kalandosnak nevezett történetek egyformán filmre valók, de, sőt, a jelképes történetek, a gondolat és a líra is filmre való. Vagyis a film ábrázolási eszközei már annyira változatosak és fejlettek, hogy azt kell mondanunk, a film nem ismer lehetetlent. Nekem, személyi érdeklődésemnél fogva, a tudományos filmek, a történelmi és kalandos tárgyúak jobban tetszenek, mint a társadalmi ábrázolások.

Az irodalom és a film viszonya szerintem erős és hasznos. Vannak irodalmi művek, melyek kínálkoznak a film számára. De a film kifejezési lényege még a remekműveknél sincs tekintettel az eredeti mű hűségére; s itt már kezdődik a lazulás az irodalom és a film között, s ez a lazulás egyre erősebb folyamatnak látszik.

Az én filmmel való írói kapcsolatom, sajnos, gyatra. A Mezei próféta című filmem, 1947-ben, nem jutott a közönség elé, s későbbi filmtéma-vázlataim is elakadtak. Mégsem érzem, hogy bármi is elriasztott volna attól, hogy írói módon valamely szerencsésnek látszó történetem filmre való vitelében közreműködjem. Azért mondom azt, hogy írói módon, mert az író szerepe, úgy gondolom, abból áll, hogy a történet izgalmasságára és eszmei tartalmára vigyázzon, de az a művészi feladat, hogy mindez filmen miképpen nyerjen kifejezést, teljesen a rendező dolga.

Ami a filmtörténet jellegét illeti, talán a dráma és az elbeszélés között áll. Szabályt azonban ebben a kérdésben sohasem lehetett felállítani, s a filmművészet rohamos fejlődése útján egyre nehezebb is lenne. Jobb is, ha műfaji jellegét semmihez nem hasonlítjuk, csak önmagához. Ez is legyen nyitott kapu a fejlődéshez, mely már ott tart, hogy a képet, a szót, a zenét és az éneket a kifejezés művészi egységébe tudja fogni.

 

 

A hivatkozás helye

Egy-két gondolat a filmről. Filmkultúra 1964. 23. sz. Újraközölve: Magyar Nemzet 1977. szept. 18. sz.

Ez utóbbi helyen a szerkesztőség bevezető jegyzete: „Tamási Áron hagyatékából került elő ez az írásbeli vallomás a filmről, a moziról, az író filmélményeiről, filmes próbálkozásairól. Az itt olvasható szöveg eredetileg magnetofonos interjúnak indult. Tóbiás Áron vette hangszalagra, a Filmtudományi Intézet Filmkultúra című, zárt körű időszaki közleményeinek 23. számában jelent meg, 1964-ben. Az író ezután átfésülte szóbeli fogalmazványát, s a jellegzetes Tamási Áron-i fordulatokkal, meglátásokkal, jelzőkkel látta el. – Tamási Áronnak ez az írása egy készülő tanulmánykötet számára állt nyomdakészen, a kötet kiadására azonban nem került sor. Az író születésének nyolcvanadik évfordulója alkalmából tesszük közzé ezt az 1964-ben kelt vallomást.”