Örökös szivárvány*

Nagyon sok „thémám” van, amit meg kellene írnom. S azok mellett mostanában még egy új feladat is környékez. Hónapok óta ösztökél ugyanis az a gondolat, hogy írnék egy kalendáriumot. Mások az effélét nem így neveznék. Beszámolónak, naplónak, számadásnak talán. Ezekkel a szokványos műfaji formákkal, úgy hiszem, együtt járhat a szerkezeti esetlegesség. Én ezt a kalendárium kerek formájával szeretném elkerülni, vagyis szeretnék már a mondanivaló gondolatával egy időben szerkeszteni.

Tartalmilag a polgári év napjait írnám meg. A „polgári” szó miatt nem kell ez alkalommal borzolódni, mert ebben az esetben nem életformát idéz, hanem a tudományos megjelölése az esztendő gyakorlati idejének, mely 365 nap, 5 óra, 48 perc és 46 másodperc. Ezeknek a napoknak, óráknak és perceknek egy-egy villanását írnám meg. Lehet ez a villanás egy fontos esemény, mely akár a nagyvilágban, akár csak a mi országunkban történt. Lehet csupán egy gondolat, melyet valami olvasmány vagy jelenség belőlem kivált. Vélemény is lehet, mely azonban inkább vélekedés lesz, mert idegenkedem azoktól az emberektől, akik egyéni vélemény formájában az igazságot óhajtják kinyilatkoztatni. Az ilyenek nem gondolnak arra, hogy az emberi élet igazságtalansággal kezdődik, s azzal is végződik; nem valószínű tehát, hogy az egyéni élet alfája és ómegája között az alfabétum többi betűje az igazság atomjaitól duzzadna. A vélemény helyett tehát inkább a vélekedést űzném; sőt még inkább az érzelmet, mely ha némileg szeszélyesnek is mondható, talán a legalkalmasabb arra, hogy a tenyészet csapdájába esve a csapda fenekén még derülni is tudjunk.

Tartalmilag efféléket s így szeretnék írni; szerkezetileg azonban a csillagászati év példáját követném. Nevezetesen a föld példáját, mely Szilveszter éjfélén meghatározott pontról elindul s személyzet nélkül pontosan közlekedve, befutja a körpályát, s majd a következő Szilveszter éjfélén befut az eredeti pontra. Az ingadozás mindössze 15–17 másodperc. Azt nem tudom, hogy a föld ingadozik-e ennyit vagy mi ingadozunk a számításban. Annyi azonban bizonyos, hogy a föld, azzal a pontossággal, mellyel a nap körüli pályát évente befutja, sok gondot okozott már az emberiségnek. Az időszámítás gondját értem. Az egyiptomiak és a görögök tizenkét harmincnapos hónappal éltek, de minden esztendőben vakarták a fejüket, hogy a fennmaradó öt napot hova szúrják be. Némely népeknél talán ebből a bajlódásból eredt a hűtlenség szellője, mely a Naptól a Holdra vitte az ő időszámító eszüket. Lehetséges, de az én észjárásom mégis azt mondja inkább, hogy ezek a népek, mint például az arabok, a törökök, a kínaiak és a zsidók, hát ezek nem a Nap iránti hűtlenségből számították a Hold után az évet, hanem azért inkább, mert jobbadán a holdvilágos szabad ég alatt éltek-kóboroltak vagy pedig a költészetre és az érzelmes romantikára hajlamosak voltak.

Persze ezeknek az időszámítása sem ütött ki jobban, mint a másik. Így-úgy a kuszált időszámítás azt a figurát is lehetővé tette Julius Caesar idejében, hogy a konzulok uralmának meghosszabbítása vagy megrövidítése érdekében a naptári időt gazdagon vagy fösvényen mérjék. A császár ezt az idővel való politikai játszadozást szüntette meg, amikor az év időtartamát 365 és egy negyed napban állapította meg. Azt a tizenegy percet, ami századokon keresztül kihullott ebből a számításból, XIII. Gergely babusgatta fel és építette bele az egyházi naptárba.

De nemcsak a naptári órák és percek repültek így, különböző csapatokban, keresztül a történelmen. Hanem a „boldog újév” is olyan volt, mind a vándor lélek: változatos és szeszélyes időpontokban hol itt, hol amott bukkant elő. Szinte azt lehetne mondani, hogy az esztendő tele volt hintve újévekkel, mint megújító fűszerekkel. Kezdték a hintegetést a régi keresztények, akik nyilván még valódiak voltak, s akik az új esztendőt március elsején ünnepelték. Ebben a szokásukban azonban nem voltak olyan állhatatosak, mint a hitükben, mert később az új évet karácsonykor kezdték, majd pedig Gyümölcsoltó Boldogasszony napján. Anglia becsülte meg őket a legjobban, mert a Gyümölcsoltó újév megünneplésében még a tizennyolcadik század közepén is velük tartott. Maga az egyház azonban, eme ünnep dolgában, nem került a keresztények uszályába, mivel az egyházi év advent első vasárnapjával kezdődött, ami tudvalevőleg késő ősszel van. A rómaiak a tavaszi napéjegyenlőség idején; az egyiptomiak, a perzsák és a görögök a nyár végeztével, a görögkeleti egyház pedig a kereszt felmagasztalásának napján, vagyis szeptember tizennegyedikén ünnepelte az újévet.

Ha már az évszakokat és az új esztendőt ennyire megziláltuk, nem állom meg, hogy évszak dolgában panaszt ne tegyek a görögökre, akiket pedig értelem, bátorság és költészet dolgában mindig eszményi népnek tartottam és tartok ma is. A duzzogásom azért van, mert az esztendőt tavaszi, nyári és téli évszakokra osztották, kimarasztván belőle az őszt, mely pedig nekem kedvenc évszakom.

Hát ezekben elmondtam, a magam okulására is, ami az esztendő hányattatásáról és az időszámításról ismeretes.

De még nem mondtam el, hogy én mit gondolok.

Ha furcsát gondolok, s esetleg helytelent is, mentségemre szolgáljon az, hogy az időt fejtegető filozófiában nem vagyok pallérozott; s amit mondok, csupán a logika mankóján mondom, mely mankót, nagyon helyesen, a filozófia is elkívánja.

Úgy képzik előttem, hogy idő valójában nincs. Az anyag okozza azt a káprázatot, hogy az időt, ami nincs, mégis észleljük. Ha olyan erős ez a káprázat, hogy az időt valóság gyanánt kényszeríti reánk, akkor ez annyit jelent, hogy ebben a létező világban az anyag uralkodik. Ő szüli az idő káprázatát s kényszerít arra, hogy ezzel a szivárványos káprázattal mérjük az ő változásait. Ha nem volna és nem változnék, hanem minden formájában megszűnnék, akkor az idő, mint használhatatlan valami, egyszeriben annyira nem lenne, mintha nem is lett volna soha.

Tehát az anyag függvénye.

Így aztán, ha az időről beszélünk, valójában az anyag változásairól szólunk. A változások mögött pedig ott rejtőzik a végső kérdés: vagyis az, hogy az anyag lett-e vagy öröktől fogva van. Ha lett, akkor megszűnhetik; ha öröktől fogva van, akkor örökkön lesz. Én azt gondolom, hogy azt hiszem: mindig volt és mindig lesz.

Ennél beljebb nem tudok menni; s ha tudnék, most akkor sem mehetnék, mert itt van a szilveszteri éjfél, s utána kezdődik az új esztendő, melynek a hónapjait és a napjait szeretném tölteni.

 

 

A hivatkozás helye

Örökös szivárvány. Élet és Irodalom 1964. máj. 2-i sz. Keltezése: Budapest, 1963. december 31.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]