Amerikáról és íróságomról^*

Ha Amerikáról kell szólanom, magammal s íróságommal kapcsolatban, akkor meg kell mondanom, hogy nem voltam úgynevezett kivándorló. Inkább kíváncsiságból mentem ki, iskoláim elvégzése után, huszonhat éves koromban. Otthon, a faluban, s máshol is, olyan sok mindent meséltek Amerikáról, hogy tudni szerettem volna: vajon mi igaz, s mi nem igaz. Elmentem tehát, egy tízkoronás arannyal a zsebemben. Három évet töltöttem ott, különböző munkában s változatos élmények között. Ez alatt az idő alatt volt alkalmam megállapítani, hogy az emberek igazat beszéltek; de sőt úgy gondoltam, hogy az emberek beszédjéhez valamit még én is hozzátehetek.

Az én íróságom gyengén állott, amikor kimentem Amerikába. Csupán két-három novella volt a hátam mögött, s így könnyen megtörténhetett volna, hogy az új élet forgatagában ezzel a töredékkel maradok. Ha így történik vala, bizonyára ott is maradok Amerikában; s akkor ma, ha még élnék, nyilván gazdag ember volnék, aki csak az elmúlt idő ködén keresztül látom, derengve, az óhazát. De hát nem így történt. S hogy nem így történt, ennek fő oka éppen az, hogy az írói betegség szikrája igen makacs volt bennem. A távolságból nem az apró dolgok látszanak, hanem az élet nagy hegyei. Ezek a nagy hegyek, írósággal fertőzött fiatal embernél, inkább erkölcsi és szellemi természetűek. Így például annak a népnek az élete, amelyhez az embert a történelmi múlt, az ősök és a nyelv hozzáköti. Ezeknek a fogságában lévén, már az iskolai nevelés tudatosságával is, ott, Amerikában is folytattam az írást. Így gyűltek össze azok a novellák, amelyek aztán, két év múlva, Kolozsváron Lélekindulás címen megjelentek. Első könyvemmel a kezemben, ott, Amerikában, megkísértett a becsvágy, amely sohasem volt jó barátom. Akkor sem tudott rávenni arra, hogy ne csak író legyek, aki magyarul ír, hanem legyek angolul író. Mondom, csábított egy ideig ez a gondolat, mely kegyesen így szólt: adok neked tíz évet, azalatt jól megtanulsz angolul, s akkor angolul fogsz írni. Szerencséje volt azonban Margaret Mitchellnek, mert ezt a gondolatomat elfújta idővel a szél. S lehetséges, hogy nekem is szerencsém volt, ha ugyan a szerencse azt jelenti, hogy szép ugyan, de nem valami vigasztaló magyar írónak lenni.

Vagyis három év múltán hazajöttem, s éltem ezzel a terhes szerencsével.

Hazajövetelem után először regényt írtam, a Szűzmáriás királyfit. S aztán ismét regényt, Czímeresek címen, s majd az Énekes madár című színpadi játékot. Közben, természetesen, novellákat s elég gyakran újságbeli cikkeket, melyekkel az embereket okosítani akartam, s jobbítani a társadalmat. Így hát elég változatos volt a műfaj, melyben dolgoztam. Ez a műfaji változatosság végigkísérte írói életemet, csak éppen az újságbeli cikkek gyérültek s majd maradoztak el, amit nem is csodálok, mert az emberek okosabbak, ott legbelül, csak a tapasztalatok révén lesznek, ahogy ezt Zöld ág című regényemben meg is írtam. A novella, a regény és a színpadi munka ma is tartja magát. Jobban, mint én tartom őket. De ebben a lazulásban sem tudnám megmondani, hogy melyik a kedvenc műfajom. Talán a téma választ műfajt, s nem az író. S végső szorultságban, ha mégis választanom kéne, akkor a staféta műfajt választanám. Ez abból állana, hogy egy szerencsésebb író, aki az olvasóknak és a kritikának egyaránt tetszik, megírná azt a számos témát, amit most is magamban hordok. De természetesen legalább olyan igénnyel, ahogy én szeretném megírni; s ha annál is jobban, akkor ezer köszönet.

Ebben az évben megjelenik ismét a Hazai tükör című regényem, amely ezzel a megjelenéssel túlhaladja a százezres példányszámot. S megjelenik egy válogatott novelláskötetem is, Hétszínű virág címen. Ebben a Hétszínű virágban régi és új novellák lesznek, több mint félszáz novella. A válogatás fő gondja az volt, hogy lehetőleg mind derűs novellák kerüljenek a kötetbe, mert derülni, s főleg nevetni már kezdtünk volt elfelejteni.

Jelenleg két kisregényen dolgozom. A kisregény divatja ebben nem játszik szerepet, mert ellenőrizhető, hogy mindig kedvelője voltam a kisregénynek. Ez a kedvelésem idővel annyira fejlődött, hogy legszívesebben recepteket írnék, ami azonban, bármennyire modern lenne is, irodalomban lehetetlen.

Az egyik kisregényem a tiszta szerelem erkölcsi és emberi próbáját példázza egy történetben; a másik pedig egy medvének a történetét mondja el, kicsi bocs korától egészen a nyugdíjazásig, ami – remélhetőleg – egybeesik az enyémmel.