Író és olvasó*Ha jövedelem szempontjából néznők a dolgot, ami helytelen volna, akkor bizony jobb a kritika, mint az önkritika. A kritikai működés ugyanis gyarapítja a jövedelmet; az önkritika azonban, az írónál, anyagi károsodást okoz, mert szigorú önbírálat esetén nem tud oly sok könyvet vagy oly terjedelmesen írni, mint különben tehetné. Üzleti érzékemre jellemző, hogy én mégis, írás előtt és írás közben, folyton bírálom magam. Van azonban egy dolog, amiben nem kell megrónom aggályos személyemet. Abban ugyanis, hogy az olvasókkal való kapcsolatomat mostanában elhanyagoltam volna. Nem az eszmei kapcsolatra gondolok, melyet az igazi író otthoni munkája közben is lélekben fenntart, hanem a gyakorlatilag személyes kapcsolatra. Jártam az utolsó hónapok alatt Nyíregyházán, Szolnokon, Szegeden és Cegléden. Amit eme helyeken az olvasóknak mondtam, igyekeztem azzal a kedvüket az irodalom iránt frissíteni; én pedig az ő meglévő kedvüktől is igen megfrissültem. Különösen Kecskeméten, mely híres várost ötödiknek látogattam meg, hogy a szakszervezeti megyei könyvtárban találkozhassam az olvasók népes közönségével. Maguk a könyvtárosok is lelkesek voltak; s az értékes beszélgetés alatt, mely az olvasók és az író között folyt, még jobban meglelkesedtek. Magam is annyira beléfelejtkeztem a dologba, hogy az eszmei mondanivaló mellett még egy-két személyes apróságot is elmondtam. Olyanokat persze, melyekben az olvasó volt a fő személy. Így például megemlítettem egy fiatal férfit, aki egy ízben azért hálálkodott nekem, hogy lebeszéltem a papi pályáról. Nem személyesen beszéltem le, mert ennyire ma sem avatkoznám belé senki életébe; hanem olvasta egy novellámat, melynek a hatása alatt papi szándékáról lemondott. Sőt irodalmi vonatkozásban még ennél többet is tett: nevezetesen ellene mondott az irodalmi kritikának, mely ezt az írásomat is az „istenes” rovatban tartja számon. Megemlítettem azt is, hogy egyszer egy férfi, különben nagy olvasó ember, orvosi recepttel jelent meg a könyvnapi könyvsátornál. A rendelvényt odanyújtotta nekem: nézem, s hát látom, hogy „Tamási-könyvek” vannak felírva azon. Ijedten tekintettem rá, mert sohasem gondoltam, hogy regény vagy novella képiben orvosságot írok. De a férfi megnyugtatott, hogy bizony úgy van, ahogy van; s szomorú mosollyal mondta el, hogy a felesége beteg, s orvosságul az én könyveimet rendelte neki az orvos, merthogy azoktól más betegek is meggyógyulnak. Kedves apróság volt ez mind a kettő, de igazán megható a harmadik volt. Ez egy nyilvános helyiségben történt, még Kolozsváron. Baráti társaságban ültem, s majd idő jöttével felálltam, hogy elmenjek. S ahogy mentem volna az ajtó felé, előmbe állt egy fiatalember, s csak nézett-nézett reám párás szemekkel. Mondtam neki, hogy segíthetnék-e valamit rajta, mire azt felelte, hogy én már segítettem rajta. Mert ugyanis, azelőtt egy évvel, öngyilkos akart lenni. Az ágyban neki is feküdt, s matarászni kezdte a mérget, amit az éjjeliszekrényre helyezett volt. S ahogy ott matarászott, a kezébe akadt valami könyv, s hát istenem, milyen az életösztön: kezébe vette a könyvet, hogy néhány sorral még megtoldja az életét. A néhány sorból azonban több lett, s majd azon vette magát észre, hogy kezd a halál szele fogyni, s nőni az életkedve. Aztán már mosolygott is; s végtére fölkelt, és elment Ábellel kettesben szórakozni. S mondván efféle gyöngyös csacskaságokat, magamra venni nem érdemet akartam, hanem inkább a „vak tyúk” szólásmondását; s ami pedig az olvasókat illeti, azokban meg akartam babusgatni az érzékenységet, amely igen sokszor nagyobb, mint írókul a miénk. A jó szándék azonban kétszer is visszahullt reám. Mert először: az egyik olvasó, különben művelt ember, az én jövendőmondó képességemnek adózott, mellyel már ezelőtt húsz-harminc esztendővel megjósoltam a magyarság gyökeres társadalmi változását. Nem akartam őt megfosztani attól a hitétől, hogy vannak írók, akik a jövőbe látnak. Mert ha ellene szóltam volna, esetleg megingattam volna őt abban a hiedelmében, hogy ma is vannak írók, akik hivatalos segédlettel a jövőbe látnak. Pedig a meztelen igazság parancsa szerint meg kellett volna tennem. Egyrészt azért, hogy szükség esetén megvédhessem a mai írók jövendölési képességét; s másrészt azért, hogy elmondhassam: én, kérem szépen, a jövendőt nem megjósoltam, hanem csak hangot adtam annak a logikus és törvényszerű folyamatnak, amely a magyar társadalom gyökeres megváltozására vezetett. Ez pedig nem tartozik a sámáni tulajdonságok közé. Sőt a jövendölés dolgában igen gyarló voltam, mert sohasem szállott meg engem az a látnoki gondolat, hogy példának okáért Aczél Tamásból nagy író lesz Keleten és Nyugaton, énbelőlem pedig csak irodalmi pixidarius itthon. Bizonyára ezt az én gyalogos mivoltomat akarta bearanyozni egy másik olvasó, amikor nagy buzgalmában, s bizonyára pillanatnyi szellemi megbillenéssel, azt találta mondani, hogy ő a Mesterházi könyveit is szereti, de az én könyveimet jobban. Mihelyt ezt hallottam, a véka alól rögtön kivettem az én szemérmes megbecsülésemet, és azt mondottam, hogy én pedig jobban szeretem a Lajos könyveit, mint a magam iratait. Amint eme kevés apróságból is látszik, igen bensőséges volt az én találkozásom a kecskeméti olvasókkal. Haza is, vissza Budapestre, a tavaszi éjszakában, egy olvasóm hozott a kocsijával. Ahogy meg-megvillantak ezüst sóhajtással a zsenge, zöld lombok, szinte láttam a régi költőt, akit az uraság nem vitt el a kocsiján olvasótól olvasóig, hanem aki gyalog bandukolt a poros úton. Lám, mennyivel jobb dolga van a mai írónak; szinte érdemes annak lenni. Sőt talán a szinte is eltűnik, ha az ember, akár az őszi fa a tavaszban, megújul az olvasók kedvében. S ha mégsem tűnnék el egészen, akkor arra gondol, hogy hamarosan összegyűlnek közgyűlésbe az írók, s ott Aeiloszhoz könyörögnek, aki friss szellőt bocsát az irodalmi közéletbe. S majd ebben az új szellőben elkövetkezik az országos könyvhét is, ahol az olvasókkal, tömeges módon, öröm lesz találkozni.
A hivatkozás helye Író és olvasó. Ország-Világ 1962. máj. 21. sz. Újraközölve: Jégtörő gondolatok II. kötet (377–380). |