Az irodalom ügyében^*

Szinte mondanom sem kell, hogy az Írószövetség jelenlegi közgyűlését – bizonyára más írókkal együtt – különlegesen fontos eseménynek tartom. A jelentősége, ha jól ítélem meg, nemcsak irodalmi természetű, hanem politikai és társadalmi vonatkozásban is lényeges. A politika területén azért, mert az ötvenhatos eseményeket a történelem lapjaira tudjuk helyezni: megtartva a tanulságot, mely szerint, a Nyugat izgató ábrándjaival szemben is, mi fenntartás nélkül a magunk reális és szocialista politikájának az alapjára helyezkedünk; s ha adódik vita köztünk, azt mi egymás között, úton a közös cél felé, magunk elintézzük. Társadalmilag pedig azért jelentős ez a közgyűlés, mert a magyar nép egész tömege, a fejlődés mai állapotában, a legcsábítóbb módon alkalmas arra, hogy az irodalom termékenyítő szellemét és az irodalmi művek tanításait, a maga nemzeti tömegében, magába fogadja.

Ebben a néhány mondatban rejlik ama elhatározásom, hogy amit oly ritkán szoktam tenni: ezen a közgyűlésen szót kérjek annak az őszinte – s remélem, hasznos – véleményemnek, mely ugyan nem részletezően, hanem csak sommásan a mai irodalmunkkal kapcsolatos. Szándékomat táplálták az elnökünk jelentésének tételei, melyeket volt szerencsém gondosan átolvasni. Olyan hatást tett rám ez a jelentés, mint annak a jó papnak a prédikációja, aki egy kicsit elbízta magát a maga vallási és beszédbeli jártasságában, s bizony némileg elnagyolt és hangzatos beszédet mondott. Ez az egyházi rémkép idézhette fel bennem a kedves anekdotát, mely az egyszeri asszonyról szól. Ez az egyszeri asszony ugyanis részt vett az említett prédikáción, s utána deres lélekkel hazament. S kérdezték otthon tőle, hogy no: jól prédikált-e a pap; mire az asszony így felelt: „Ajh, de milyen jól: még azt is mondta, hogy Mezopotámia!”

Az elnöki jelentés három fejezetben tárgyalja irodalmunk kérdéseit. Az elsőben a jót, s a másodikban a rosszat mondja el; míg a harmadikban a jövendő tennivalóit sorolja fel. Ez a beosztás, kétségtelenül, nagyon világos. Én mégsem akarom e referátum módszerét követni, mert egyrészt nem vagyok elnök, s másrészt pedig az íróság egyik átka, hogy a módszereinkben is különbözünk. De legfőképpen azért nem ragaszkodom az említett felosztáshoz, mert aminek én szeretnék hangot adni, az a vélekedés nem részletező, ahogy mondottam is: hanem inkább elvi igényű, vagyis írói gondolkodásunk és munkánk alapjának a szellemi anyaga.

Három olyan kérdést látok, melyek körül talán sűríthetem is, amit röviden szeretnék elmondani. A három kérdés után pedig, ha a közgyűlés szíves lesz meghallgatni, néhány általános megjegyzést is tennék, melyek talán nem lesznek egészen haszontalanok.

Az első kérdés a „politika és az irodalom” összefüggésének és az egymásra való kölcsönös hatásának a kérdése. Amint nagyon jól tudjuk, ez a fogalmazás, a kölcsönösség említésével, egy kicsit kedvez az irodalomnak. Az összefüggés azonban, nemcsak lényegében, hanem gyakorlatilag is, fennáll; de kétségtelenül már sokkal kedvezőbb módon, mint a korábbi hosszú esztendők alatt. Kölcsönös hatásról azonban nem cseveghetünk, mert ami hatás van, az csupán a politika részéről történik, elvi és gyakorlati vonatkozásban egyaránt; míg az irodalom hatása a politikai életre egy kicsit olyan, mint az a meggyengült sugárzás, amelyet csak a tudományos kutatás észlel, de amelyet a szervezet nem vesz tudomásul. Némelyek azt mondhatnák erre, hogy ez így van rendjén, mert hiszen a politika, elveiben és gyakorlatában, az államot meghatározó népi erő, mely az irodalom hatása nélkül is olyan, amilyennek az eszmetan szerint a nép javára lennie kell. Ez lefegyverző érvelés, mert hiszen ha az eszmetant jól magyarázzák és a nép javát helyesen ítélik meg, akkor így van. S énbennem, az íróban, mégis marad valami békétlenség, amely majdnem aggodalom. Igen, mert ha a szocialista politikát nem dialektikus módon ültetik át a gyakorlatba, amire volt példa; vagy ha íróasztal mellől állapítják meg a nép javát, amire szintén volt példa: hát akkor azt a politikát is eltorzíthatják a hibák. Hogy ez ne történhessék meg, arra jó a „több fej: jobb eredmény” módszere, mely a személyi kultusz után otthonossá is vált. De még eme módszer mellett sem fölösleges egy olyan érzékeny műszer, mint az irodalom, mely ha zavarokat mutat, akkor a baj nemcsak az irodalomban van, hanem egyebütt sincs minden rendjén. Tehát a gyakorlati politikának csak hasznára lehet az az irodalom, amely kifejezési formáit nem a politikától veszi kölcsön, hanem élhet a maga érzékenyebb eszközeivel.

Az irodalom eszközeit említve második kérdés gyanánt itt van a „tartalom és a forma” kérdése. Ebben a dologban a kritikusok azt híresztelik, hogy a formát nem lehet különválasztani a tartalomtól. Én ennél szigorúbb vagyok, mert azt mondom, hogy nem tanácsos különválasztani. Ennek ellenére azonban számtalan példát tudunk arra, hogy silány formában érdemes mondanivaló látott napvilágot, s fordítva is gyakran megesett. Ilyen esetben mindig különválik a forma a tartalomtól, de gyakran különválik a kritikus is a szabálytól, melyet ő maga állított fel. Olyankor ugyanis, amikor a szocialista mondanivaló silány formában jelentkezik. Jobb lenne tehát, ha a forma és a tartalom egységének a szabályát csak a jó írásművek számára tartanók fenn; illetőleg ilyen műveket szorgalmaznának és ismernének el, már csak azért is, hogy a kritikusi szabály csorbát ne szenvedjen. Magam különben, mint a kritikában igen érzékeny, de nem hivatásos ember, úgy tartom, hogy valójában misztifikáció az egész, mert csupán kutya és eb a forma és a tartalom, hiszen a forma belül tartalom, s kívül forma a tartalom. Ezt a szerves egységet nem nagyon könnyű a szocialista realizmus esetében megvalósítani. Nem könnyű először azért, mert az irodalmi élet, a gyakorlati politika állandó mozgékonyságának a hatása alatt, nem enged elegendő időt a művek megérésére és megírására; s másodszor nem könnyű azért, mert minél jobban elönti irodalmi életünket a kritikai működés, annál homályosabbá válik az írók előtt, hogy valójában mi is az a szocialista realizmus. Legjobb lesz tehát, ha minden író úgy segít magán, ahogyan éppen tud. Így tettem én is, amikor a magam számára megfogalmaztam a szocialista realizmus lényegét, ami így szól: a jelen eseményei közé ültesd el a jövőt, mely csak szocialista lehet.

Természetesen a jelen eseményeit csak a magam elvének könnyű világosságáért mondtam; de magán a meghatározáson semmit sem módosít, ha a jelen eseményei helyett a közelmúlt vagy a múlt eseményeit mondom. Ilyen esetben is létrejöhet szocialista realista mű; író számára izgatóbb azonban, ha a kor eseményeiről szólhat.

S most, amikor a kor eseményeit állítom előtérbe, már meg is érkeztem a harmadik kérdéshez, melyet „korszerűség és modernség” cím alatt jelezhetnék. Tudom, mert olvastam, hogy ez a kérdés ma nagyon eleven. Nem is csodálom. Negyvenötben korváltás történt, mely az egész földi világra kiterjedt; s nálunk a korváltással együtt új világ is kezdődött. Ilyen esetekben az irodalom mindig befejez valamit, és ami fontosabb: elkezd valami újat. Ebben a lázban történt talán, hogy én negyvenöt óta – hivatalos segédlettel persze – már harmadszor kezdem el, hogy író lehessek valahogy. S bár sokan vannak, akik biztatnak (olvasók persze), mégis lehetséges, hogy éppen a korszerűség és a modernség dolgába bukom bele. Nem azért, mintha idegenkedném vagy éppen riadnék ezektől; hanem azért inkább, mert nincs népszerű véleményem ebben a kérdésben. Sokan azt mondják ugyanis, hogy a modernség semmi egyéb, mint a korszerűség. Én nem gondolom ezt, sőt olyan fogalmaknak tartom, amelyek – ha úgy tetszik nekik – nem is érintkeznek egymással. A korszerűség ugyanis általános jellegű bélyeg mindazokon, akik ugyanabban a korban élnek. A tehetséges író, éppen mert korának világa iránt érzékeny, nagyon jól tudja, hogy bármit ír, azon az íráson a kor bélyege rajta lesz. A modernség dolga azonban már írói vagy művészi alkat kérdése. Úgy az egyik, mint a másik jelleg nagyszerű műveknek lehet az alapja; de a kettő együtt, úgy hiszem, csak a legnagyobb alkotóknál találkozik.

Ha már ígértem néhány általános megjegyzést is, akkor elsőnek a felelősség dolgát említem meg. Az írói felelősséget: először önmagában véve, mely azt jelenti, hogy itt nemcsak élned és halnod kell, hanem még írnod is, lehetőleg igazat. Másodszor megemlítem a politikai gyakorlattal párhuzamban, ami azt akarja mondani, hogy nemcsak a politikus felelős a maga vezető helyén, hanem az író is a maga szellemi őrhelyén. A politikus a népnek, az író pedig a nemzetnek.

A második megjegyzésem az irodalmi élet gondozóihoz szól, tisztelettel szorgalmazván őket, hogy a legnagyobb figyelmet a művekre fordítsák, mert sok minden múlik és változik, de a művek maradnak. S ez a megjegyzésem szól a kritikusokhoz is, azzal a kívánsággal, hogy vajha kritikusi működésük közben a művek ne zavarnák őket.

S végül szeretném magamat is figyelmeztetni valamire. Nem arra, hogy az irodalmi életben az egység létrejöjjön, mert én eddig is egységben voltam; s talán nem is arra, hogy az író közéleti és társadalmi szerepét hiányoljam, mert ha az efféle megbecsülést hiányolnám, valami bölcs és rejtelmes érdekből akkor sem nyerhetném el. Marad az a megjegyzésem, mely aprónak és nagynak egyaránt szól: s amely arról tesz vallomást, hogy csak művelt, jellemes és emberséges emberből lehet jó szocialista. Az ilyen emberek nevelésében pedig az a legjobb iskola, melynek a homlokára ez van írva: Irodalom.

 

 

A hivatkozás helye

Az irodalom ügyében. Élet és Irodalom 1962. máj. 18. sz. Újraközölve: Jégtörő gondolatok II. kötet (381–385).

Elhangzott az írószövetség közgyűlésén, 1962. május 18-án.