Nehéz napok tündére*

Nem szoktam napi eseményekről följegyzést csinálni. Azokról a napokról, amelyeket az ostrom idején Bajor Gizinél töltöttem, valahogy mégis feljegyeztem egynéhány szót. Azért tettem talán, mert különös napok voltak azok: történelmi súlyuk volt, és a percek ölében együtt ült élet és halál. Vagy inkább azért, mert mindaz, amit nyolc nap alatt éreztem és láttam, az emberi szeretet élménye volt.

Hát ezekből a följegyzett sárguló szavakból és gyenge emlékezetemből most megpróbálom feltámasztani azokat a napokat.

 

Január 26., péntek. Itt vagyok az Attila utcában, közel az alagúthoz, lent a pincében. A ház, melyhez ez a pince tartozik, háromemeletes. Nagy U alakban a kapu felé néz, s egy téglaidomú udvart képez, mely lehet hetven négyszögöl. Már karácsony óta itt vagyok egy baráti házaspárnál. Kedvesen kértek, ragaszkodtak hozzá, hogy a szomszéd utcából, ahol a lakásom volt, átjöjjek hozzájuk. Hát átjöttem, hogy együtt reménykedjünk és a katonafiúkért együtt aggódjunk. Két nap híján öt hete már, hogy a pincében lakunk. A ház, ahonnan átjöttem, azóta romokban hever. De mi megvagyunk. Az első hetekben, harci szünetek alatt, még a lakásba is feljárogattunk, a második emeletre. De egyre ritkábban. Tegnap aztán ennek a kirándulásnak is vége lett, mert a lépcsők az erős bombázásban leomlottak. Maga a ház is kettőbe szakadt, az udvaron pedig néhány ló kimúlva fekszik.

Reggel egy katona jön, fegyvere nincs. Engem keres a katona. Azt mondja, hogy a művésznő küldte, Bajor Gizi; s azt üzeni, hogy menjek fel hozzá a Pilsudszky útra, mert ottan jobb lesz. Bólogatok, mosolygok. A hangját hallom, magyarban az emberi zenét; s a szemét látom, azt a majdnem feketén csillogó két mandulát. Agyamban ül mind a kettő, az emlékezet valamelyik virágos ágán. Pedig künn a világi életben alig találkoztunk, bővebb szavakra csak Kolozsváron, amikor a bolond Ásvaynét játszotta. Bólogatok, és mosolygok. Aztán a barátomra nézek, aki rázza a fejét, hogy ne menjek. A felesége is aggódik, látom. Hosszú az út, s bármelyik percben golyó érheti az embert, vagy a fejére esik egy bomba. A fejemre? Azt nem hiszem.

Nehéz szívvel elbúcsúzom tehát.

 

Január 27., szombat. Hát tegnap mégis megérkeztem. A Krisztinán, Márvány utcán, a Böszörményi úton jöttem. Jöttem? Romok között bukdácsoltam, kerülgetve élőket és holtakat. Az eszem borzongott, a szívem nehezen volt; de ami fenntartja a világot: az életösztön titokzatos módon hatalmas! A kiskapun jöttem be a villába. Fényes volt minden: a hó, a csend és az ég. És bennem is valami. Gizit békebeli módban találtam: csinos volt, és sugárzó, mintha éppen a színházba akart volna menni, hogy ott eljátssza valamelyik híres szerepét. Üdvözlés után, fent az emeleti lakban, forgatott-nézegetett, s folyton nevetett. Sovány voltam bizony, s a ruhám gyűrött is nagyon, hiszen két nap híján már öt hete volt, hogy az Attila utcai pincében mindnyájan nappali ruhánkban aludtunk. És hát hosszú volt a hajam, mint egy remetének. Azon nevetett legjobban, s vele én is. A nagy mulatságra Tibor is előjött a rejtekéből, a Gizi férje, az orvosprofesszor. Az ő arcára is derű szállt, s a maga halk mozdulataival ide-oda járt. Aztán megmért az orvosi mérlegen, majd bort hozott és szivart.

Béke volt.

Az alagsorban aludtam, nagy teremszobában, pompás ágyban. Úgy emlékszem, ott aludt Tóni és Terka is, házastársak és művészek, akik ugyancsak a Gizi vendégei voltak. Csendes, melegszívű emberek, akiket nem akartam nyugodalmukban háborgatni. Mert én bizony nagyon nyugtalan voltam, vigyázattal forgolódtam a jó ágyban, s legszívesebben fölkeltem volna, hogy lenézzek az Attila utca felé: vajon nem égnek-e odalent a házak.

Aztán megvirradt valahogy. Künn világít a hó, s mi a meleg szobában az ablakok mellett állunk. Szótalanul, órák hosszat nézzük innét a várost. Itt-ott gomolyogva füstöl egy ház, s a hömpölygő füst közül ki-kicsap a lángnyelv. A Vár fölött gépek oldják a bombát, melyek elmaradva zuhannak, mint a fekete pontok, a föld felé.

Gizi a vállamra teszi a kezét. Érzem, hogy mit akar mondani; de ahogy ránézek, látom is, mert a szája nevet, és a szeme sír.

 

Január 28., vasárnap. Csikorgó hideg van, tündököl a kék lég. A csend is tart még, bár néha a ház fölött bogos-mérges hangon átszáll egy aknavető lövedék, vagy a magasban süvítve elhúz egy ágyúgolyó. Felettünk a Márton-hegyen állnak a szovjet katonák, alattunk pedig a Böszörményi úton a nyilasok és a kényszeredett magyar katonák.

Bent a fényes ablakok mögött kellemes meleg van. Élénkebb a ház élete, mint a tegnapi napon. Gizi tünedezik, mint egy tündér. Mindenütt ott van, ahol mosolyogva valamit tenni kell. Rózsikával megbeszéli az ebédet, Tibornak a kívánságait lesi, Rudi bátyjának orvosságot ad; Líviát pedig, az unokahúgát, ráültetné egy bárányfelhőre, mint az angyalt.

S úgy látom, az én számomra is tervez valamit. Sugdosnak és nevetnek felém. Majd Terka egy széket hoz, leteszi az ablakhoz közel, és azt mondja: „Tessék parancsolni helyet foglalni.” Lívia is megjelenik egy fehér lepedővel, és a vállamra teríti, jól a nyakam köré. Aztán Gizi bevonul egy ollóval s fésűvel, s a család tagjai és a vendégek gyermeki örömmel gyűrűbe vesznek minket.

Azt hiszem, egyetlen vagyok a világon, akinek Bajor Gizi vágta le a haját.

 

Január 29., hétfő. A hideg tart s a téli verőfény. A csend azonban kezd darabokra törni. Visítanak a lövedékek, ahogy a Márton-hegyről a ház fölött átrepülnek a Déli pályaudvarra, a Vérmezőre és a Várra. Odalent sűrűn keringenek a gépek is, hullnak a fekete pontok, lent port okádnak, füstöt pöffennek és tüzet fújnak. Szorongva figyeljük a Vár-templomot, s rettegő szemünk már ferdének látja a csipketornyot.

Ritkán szól valaki.

Terka el is tűnt valamerre. Csak órák múlva jelenik meg, kezében egy színezett rajzzal. A kép Gizit ábrázolja és engem. Ahogy én megérkezem a házba: hosszú hajjal, a jobb vállamon egy átalvető, mint a vándoroknak; a bal vállamon pedig egy madárka, egy énekesmadár. Gizi pedig a szívét nyújtja nekem, a tenyerén.

Nézzük a képet. A jelképek népszerűek, de a gépek zúgása alatt és az ágyúszóban a szív és a madár megható. Elveszem a képet, és egy négysoros verset írok rá. Rossz verset, de a hit tüzével, mint ahogy rossz költők rögtönöznek. Valami olyant, hogy háború dúlja a világot, de a romokból újra felépítjük. Dátumot jegyzek rá, és átnyújtom Gizinek. Gizi elolvassa, és reám néz. Úgy néz rám, mint az emberre az őz. Aztán megfordul, és kecsesen elmegy, mintha forrást keresne valahol.

Egy tiszta forrást a jövendő rengetegében.

 

Január 30., kedd. Úgy látszik, megváltozik az idő. A hideg nem sokat engedett ugyan, de enyhe borulat látszik. Aztán egy-egy hópihe megjelenik, s a régi hóra új hó kezd hullani. S ahogy egyre sűrűbben szállnak a pilinkék, úgy csitul a fegyveres zaj, s ritkulnak a gépek.

Vendégek érkeznek. Egy kitűnő újságíró, nagy hátizsákkal; együtt jön a feleségével és szelíden bimbózó leányával. Mindenki örül neki, mert Róbert tájékozott újságíró, s igen biztató híreket mond. Gizi beiktatja őket a vendégek közé, kijelöli ágyaikat az alagsorban, kihirdeti, hogy egy órakor ebéd.

S nevet is hozzá, a készülő ebédhez.

Hát eljön az idő, s hozzák a gulyáslevest. Mindenki felém fürkész: várakozással pillognak felém, mintha én nem tudnám még, amit ők tudnak. Somolyognak, kuncognak. Tibor mértékletesen bort tölt. Végre kipirkad mégis a titok, mert a háziasszony, éppen nekem akarván osztani az ebédből, pillangós aggodalommal megkérdezi, hogy szeretem-e a lóhúst. Ahá, gondolom, itt lóhúsból van a gulyás! Istenem, mit mondjak? Ilyen szűk időben, amikor más házaknál kenyér is alig akad, nem illik válogatni.

– Idáig még lótejet nem ittam, s lóhúst nem ettem – mondom.

S kezdek enni, s eszem. Csuda édeskés a leve a gulyásnak, s bíboros benne a hús. De hát vitézül megeszem az egészet, s várom a kitüntetést. Tibor át is nyújt nekem egy Regália Médiát. Szép szivar, szagolgatom, majd rágyújtok. S ahogy eregetem a füstöt belőle, otthoni disznótort látok az illatos füstön keresztül.

 

Január 31., szerda. A mai nap nem testvére a tegnapinak. Már reggel borongani kezd az idő, majd fátyolos köd veszi körül a fekete fákat, s a háztetőket gyenge fehér színnel szitálja be. De nemcsak az idő szigorodik el, hanem az oroszok is nekibuzdultak fenn a Márton-hegyen. Lövik az egész környéket. Búgnak az aknák, és az ablakok rázkódnak, amikor nagyokat reccsenve felrobbannak az aknák.

Levonulunk az alagsorba. Az emeletről lépcső vezet oda, de keskeny gyalogúton keresztül a ház déli oldalán is egy bejárása. Mindjárt egy szobácska van ott, bal kéz felől, amelyben Róberték tanyáznak. Tovább a folyosón haladva, jobbra nyílik a konyha, s balra pedig, egy kicsit tovább, ott vezet a lépcső az emeletre. Balra a folyosó, a Róberték szobája mellett, tágasabb helyiségbe vezet.

Ez lett az ebédlő.

Ebédidő alatt azonban néhány ablak az emeleten betörik, a szomszédban pedig kigyúl egy ház.

 

Február 1., csütörtök. Sokat sűrűsödött a köd. A hó tapad. Gyengén füstölög még a szomszédban a ház, a falai feketén lesnek által a ködön. Szorgosan dolgoznak az aknavetők is, néha gépek süvítenek el a ház fölött, s forrón köpnek le egy-egy sorozatot a gépfegyverek.

Bujkálva egy zászlós érkezik valahonnét. Sápadt szegény, mint egy leszakadt nyárfalevél. Gizi civil ruhát szed össze neki, felöltözik a fiú, eszik is valamit, majd eltűnik a ködben. Néhány óra múlva magyar katonák jönnek: megszállnának valahol, amíg vége lesz a harcnak. Rudi megmutatja nekik az óvóhelyet, künn a kertben. A katonák bólogatnak, valahol a szomszédos kőfalaknál lerakják a fegyvert, s az óvóhely kis ajtaján levonulnak mélyen a föld alá.

Új menekültek érkeznek: egy mérnök a feleségével és két gyermekével. Gizi a vendégek közé sorozza őket. A nyugtalanság és a várakozás megtölti az alagsort.

Havazni kezd, majd ólmos esőre váltanak a pelyhek.

 

Február 2., péntek. Nem tud az idő dönteni: néha esik, máskor havazik. Szabálytalan időközökben tüzes rohamokat lőnek az aknavetők. Minden ablak betörik az emeleten, a falat is megfúrja egy akna.

A Márton-hegy felől német előőrsök húzódnak vissza a kerteken és az udvaron keresztül. Meggyűlnek az alagsor bejárata előtt, a mélyen futó gyalogúton. Rendezkednek, szót váltanak, majd eltűnnek.

Gizi mosolyogva jár közöttünk.

 

Február 3., szombat. Déli időben, fél egy órakor, egy női kiáltás repül végig a házon: itt vannak az oroszok! Fent az emeleten zaj támad, lépések döngenek. Már ott állunk mind a feljárólépcső alatt. Rudi és a Lívia fiatal férje fölmennek a lépcsőn, az oroszok elejébe. Beszédet hallunk. A percek belehullnak a történelembe, az idő megáll. Gizi néhány mozdulattal kifesti a száját. Aztán döng a lépcső, jönnek a szovjet katonák. Elöl egy altiszt fehér köpönyegben; utána néhány katona. Az altiszt szeme végigvillan rajtunk. Gizin megakad a tekintete, rögtön odalép hozzá, és az ujjával, két gyors mozdulattal letörli az ajkáról a festéket.

Nem tudta, ki volt Bajor Gizi.

 

 

A hivatkozás helye

Nehéz napok tündére. Élet és Irodalom 1958. dec. 23. 51/52. sz. Emberi lélek címmel megjelent a Bajor Gizi-emlékkönyvben (86–90), melyet Escher Károly és Vajda Miklós szerkesztett (Magvető kiadása, 1958). Újraközölve: Jégtörő gondolatok II. kötet (338–344).

Tamási Áron 1944 karácsonyától 1945. január 26-ig Bókay Jánoséknál, január 26. után Bajor Giziék villájában tartózkodott. (Az általa itt említett Terka: Nagyajtai Teréz; Tóni: Diósy Antal festőművész. Tamási négysoros verse: „Háborúval pusztít a gyönge világ, / S mi kedves kínjait emlegetjük. / Ám az angyali szárny, a szív s a madár / Jegyében a földet újból felemeljük.”)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]