A népi írói határozatról*

Kézhez vettem a párt elméleti munkaközösségének dokumentumát, mely a népi írók ügyét politikai és ideológiai szempontból vizsgálja. Az írásmű elküldését a bizalom jelének tekintem, s már ennélfogva is nagy figyelemmel olvastam el. Az írásműben, a benne tárgyalt kérdés természeténél fogva, az eszmei és az irodalomtörténeti tartalom vegyül a személyi kérdésekkel, a magam személyét illetőleg is. Emiatt komoly gondot okoz nekem az a kérdés, hogy az ügyhöz miképpen szólhatnék hozzá: természetesen azzal az igénnyel, hogy hozzászólásom hasznos és egyben etikus legyen.

 

I.

Személyemmel kapcsolatban, a világos áttekintés rovására, hiányzik az a közlés, hogy én 1944 októberéig Erdélyben éltem, ahol szépírói tevékenységem mellett, általános szellemi és társadalmi vonatkozásban is olyan igénnyel fejtettem ki munkát, mint ahogy a többi népi írók itthon tették. Ilyen természetű munkámnak nagy részéről beszél a Virrasztás című könyvem, mely 1943 tavaszán jelent meg Budapesten. Ennek a könyvnek különösen három cikkére hívom fel a figyelmet. Egyik ama megnyitó beszéd, Hősökhöz nehéz időben címen, amely a Vásárhelyi Találkozó háromnapos értekezlete előtt hangzott el, s amely olyan szervezett összejövetelt jelentett be 1937 őszén, mely összejövetel a népfront politikai kezdete volt, az egész magyar élet területén. A másik a Királyi herceg című írásom, melynek szövegét a magyar írók balatoni kongresszusán, többek között József Attila jelenlétében, 1932-ben mondottam el. A harmadik cikkem a Gondok és gondolatok című, mely egy előadásom szövegét tartalmazza, amit a Bartha Miklós Társaságban mondottam el, 1937 tavaszán.

Fel kell hívnom a figyelmet arra az idézetre, mely a jelen dokumentumban szerepel, ama beszédemmel kapcsolatban, amelyet 1942 novemberében Lillafüreden mondottam. A dokumentum idevonatkozó szövege így hangzik:

„A tanácskozáson Tamási Áron kijelenti: reméli, hogy ezután a magyar életben »a kard és a toll, a politikai hatalom és a szellem« – vagyis a kor hatalmi viszonyainak értelmében: a horthysta rendszer vezetőinek és az íróknak a találkozása nem kivételes lesz, hanem természetes.”

Fenti szöveggel szemben az én elmondott beszédemnek idevonatkozó része így hangzik:

„Mindenekelőtt szeretnék hangot adni annak a reménynek, hogy valamikor, majd a felépítendő új magyar életben, a kard és a toll, a politikai hatalom és a szellem találkozása nem kivételes lesz, hanem természetes. Természetes és nem egyes, kimagasló személyiségek kivételes kezdeményezése, mint ez a mostani.” (Virrasztás, 256. lap.)

Remélem, a két szöveg közötti különbséghez nem kell kommentárt fűznöm, de a módszerre nézve meg kell jegyeznem, hogy komoly igényű értékeléseknél használni nem ajánlatos.

Észrevételeimnek ezt a szakaszát azzal a magyarázattal szeretném zárni, hogy sem fenti soraim, sem pedig ide nem tartozó esetleges vitázó szándékaim nem kívánják a rólam való ítélkezést befolyásolni. Ezt egyedül művek és szellemi természetű cselekedetek tehetik. S amikor ezt mondom, egyrészt a szabad bírálat jogának elismerését óhajtom hangsúlyozni, másrészt pedig szeretném, ha a fejlődés útjában minél kevesebb akadállyal kellene az írónak megküzdenie.

 

II.

Általános jellegű észrevételeim kezdetén megjegyzést kell tennem arra, hogy a dokumentum címében és szövegében „népies” jelző kíséretében szerepelnek a népi írók. A népies kifejezés sem a felfogásom jellegét, sem a mi szóhasználatunk történeti valóságát nem fedi. Mindig népi kifejezést használtunk, olyan értelemben, mint a népi demokrácia vagy a népi hatalom.

A dokumentum ítélkezése csupán politikai és ideológiai alapon történt. Írókról lévén szó, ez olyanszerű hatást tesz az olvasóra, mintha politikusokról valaki csupán szellemtörténeti alapon mondana véleményt. Nem helyeselhető tehát az a módszer, hogy írókról a művek mellőzésével és az írói tehetség különböző színeinek tárgyalása nélkül rajzoljunk országos igényű képet.

A mozgalom, melyet a népi íróknak tulajdonít a dokumentum, sohasem volt állandó jellegű szervezett mozgalom, hanem csak olyan természetes és néha egységes szellemi megnyilatkozás, melyet nem a nevezett írók, hanem a hasonlóképpen átérzett országos gondok és a kor eseményei tettek természetessé és néha egységessé. Az az állítás, hogy a népi írók felfogásukkal a kapitalizmus és a szocializmus között foglaltak és foglalnak helyet, nem helytálló. Egész idejük alatt, korábban a párt befolyása vagy segítsége nélkül is, a szocializmus mellett foglaltak állást. Természetesen csak a szocializmus alapvető kérdéseit tekintve, mert egyes más kérdésekben és főleg a módszerek nagy részében javításra törekvő ellenzéket képviseltek. Személyenkint, természetesen, különböző mértékben.

A nacionalizmus dolgában is igaztalan a vád. Aki a más népek értékeit elismeri és becsüli, s aki küzd a népek közötti barátságért: az nem nevezhető nacionalistának. S nem válik azzá még akkor sem, ha az egyenjogúság alapján állva harcol más népek elnyomó törekvései ellen, mint ahogy én is tettem az erdélyi kisebbségi életben; vagy ha ellene van olyan belső politikai felfogásnak, amely más népek nacionalizmusa előtt az ország rovására meghajlik.

Az önkritika dolgában egyedüli okos dolognak az látszik, ha a természetes fejlődésre bízzuk azt. A természetes fejlődés előfeltétele a kölcsönös véleménymondás szabadsága, mely csak hasznos lehet olyan írók részéről, akik a szocializmus alapkérdéseiben a korral együtt haladnak. Egyébként az a veszély állhat elő, hogy kitűnő írók hitelét megcsorbítják, vagy esetleg alakoskodás történik. Mind a kettő a szellem rovására esik, mert politikailag nem használ, vagy csak keveset és átmenetileg használ, ezzel szemben az írói alkotás munkáját megzavarja, vagy a félrevezetés bűnét idézi elő.

Ha a dokumentum szövege így jelenik meg, ahogy jelenlegi megfogalmazásában áll, olyan irodalomtörténeti ballépés történik, amelyet szomorú tanulság után, előbb vagy utóbb, revideálni kell. Sem a politika, sem az irodalom nem látná ennek semmi hasznát.

Olyan írókról van szó, akik már koros emberek. Akik összegyűjtött élményeikkel és írni tudásukkal szeretnék életművüket méltóképpen befejezni. Több vagy kevesebb mértékben valahányan betegek is. Mindezek a körülmények egyetlen okos és ésszerű megoldást ajánlanak. Azt, hogy ezek az írók a zavaró apró gondoktól mentesen dolgozhassanak. S higgyünk kölcsönösen abban, hogy ennek a munkának nagy része a szocializmus építésében felhasználható!

 

 

A hivatkozás helye

A népi írói határozatról. Keltezése: Budapest, 1958. június 17. Közölve: Magyar Ifjúság 1988. júl. 1. 16–17. Újraközölve: Tamási Áron levele Kállai Gyulához címmel. Válasz Évkönyv 1989/I; szerkesztette Medvigy Endre. Veres Péter Társaság – Püski Kiadó, 1989 (253–256), Tisztelt és kedves Barátom! megszólítással, és Őszinte tisztelettel: Tamási Áron aláírással, jegyzetekkel.

Az MSZMP Központi Bizottsága mellett működő kulturális elméleti munkaközösség állásfoglalása A „népi” írókról címmel 1958 júniusában jelent meg a Társadalmi Szemlében (13. évf. 38–69). „Az állásfoglalás munkálatait háromtagú irodalomtörténész-gárda (Király István, Pándi Pál, Szabolcsi Miklós végezte – írja N. Pál József (A népi írókról szóló állásfoglalás és történeti-ideológiai háttere; Válasz Évkönyv, 1989/I. 185.) – Az általuk elkészített tanulmány került a szélesebb Elméleti Munkaközösség elé (a népi írók közül csupán Darvas József volt ennek a tagja). Több vitaszakaszban alakult ki a végleges változat. Ezt elküldték a népi írók legfontosabb képviselőinek: mondják el róla a véleményüket, s azt a munkaközösség esetleg figyelembe veszi még a közlés előtt. A válaszok mindegyike tisztelettudóan polemizált, némelyik kissé önérzetesen bizonygatta igazát és tevékenységének jó szándékát (Féja Géza, Szabó Pál), s akadt, aki bravúrosan bizonyította az állásfoglalás koncepciójának tévesztettségét (Illyés Gyula). A nyilvánvaló nézetbeli különbségek miatt azonban egyik válasz gondolatai sem épülhettek be a végleges szövegbe…”

Végül is a dokumentum közölt szövegéből csak kimaradt az a meghamisított idézet Tamásinak a lillafüredi találkozón mondott beszédéből, mely ellen ő a szóban forgó levélben határozottan tiltakozott. Az 1942 novemberében rendezett lillafüredi írótalálkozót a kulturális elméleti munkaközösség szervezői tévesen a népi mozgalom jobbra kanyarodása jelének tekintették, mintha az összejövetel a háborús propaganda ügyét szolgálta volna. Valójában kötetlen és közvetlen eszmecsere volt, amelyet a háborúból kiutat kereső Kállay-kormány – maga a miniszterelnök – kezdeményezett, hogy őszinte, nyílt légkörben tájékozódjék az ország hangulatáról, s megvitassák az elérhető béke esélyeit. A Palota Szállóban megrendezett háromnapos találkozón 54 magyar író vett részt.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]