Újévi köszöntő*
Testvéri Hallgatóim!
Ismét egy évvel gyarapszik a múlt, s ugyanakkor egy új esztendő lép a csillagok küszöbére. Ilyenkor, régi és természetes szokás szerint, az ember megáll azon a szűk kis helyen, amely ott szorong az idő két fala között. Az egyik falról a krónikás olvassa le az elmúlt esztendő szomorú vagy biztató eseményeit, a másik falra pedig a költő álmodja rá egy új esztendő minden reménységét. Eme néhány perc alatt, amikor a szív és az értelem az én hangomon sugárzik a világba, a krónikás szerepét a történelem lelkiismeretes írójára kell hagynom, a költő hivatását pedig csak egy sugallattal tudom jelképezni. Nem irigylem a krónikást: sem a világ krónikását, aki ennek a tovatűnő esztendőnek gomolygó eseményeit fogja történelembe szedni; de szorongással gondolok a magyar krónikásra is, aki megújult sebeinkről és megújuló reménységeinkről igyekszik majd, hűséggel és alázattal, történelmi képet festeni. A gyász fekete színével fog megemlékezni azokról, akik szívükben és a szándékukban tiszták voltak, és a történelem kerekei mégis összetörték őket; s a fájdalom lila színével jegyzi majd fel azokat, akik az elmúlt esztendő küszöbe előtt és utána elhagyták a hazát. Sokan vannak. Nagy része vérből való rokon vagy lélekből való testvér. Nincsen napunk, küzdelmes napjaink között, amikor ne gondolnánk az eltávozott magyarokra, akiket anyagi ábránd vagy a polgári szabadság szeszélyes tündére vitt el közülünk. Bizonyos, hogy nekik sincs egyetlen napjuk, küzdelmes napjaik között, amikor ne gondolnának reánk, akik itthon, ezen a régi magyar földön, a megújult hit emberi erejével ápoljuk napjainkat és egyengetjük jobb útra egy érdemes nép biztató sorsát. Kis népnek nagy veszteség az a kétszer százezer ember, aki egymillión már felülemelte azoknak a számát, akik a föld nyugati részén élnek. A közös és határtalan légűr útjain, a hideg éjszaka csillagszemei előtt minden magyarhoz utat keres a költői sugallat, de mindenekelőtt és természetesen azok felé szeretne sugárzani, akik Nyugaton élnek. A nép szívének és a nemzet akaratának én csak eszköze vagyok, amikor keresem a sugallat szavait, s amikor arra törekszem, hogy a megtalált szavakból néhány mondatot szőjek. A világ népeit, ezt a sok színt és változatos szellemi illatot, egyetlen csokorba kötötte a földi sors. A hatalom felhői tele vannak villamossággal, s e felhők alatt a szenvedélyek szele zilálja és lazítja a csokrot. Ami szálakat a magyar színek közül kitépett, azok színeikkel és illatukkal, vagyis szív és lélek szerint mégis együvé tartoznak. Akik itthon vagyunk, s akik elhagyták az országot: mind egyformán tudjuk, hogy gyermekei vagyunk egy kis népnek, amelynek hosszú századai sebek és csalódások emlékeivel vannak tele. De mint az értékes egyszál ember is, akit nemesebbé érlelnek a bajok, népi szorgalmában és szellemében talán nemesebb lett a magyar is. A szorgalom és a szellem pedig egy kis népnek legjobb fegyvere; s nem tehet okosabbat, mint ezt a fegyvert hűséggel tisztogatni. Ne is tegyünk egyebet. Aki testileg itt hagyta ezt a földet, a jóra való szorgalomban legyen mindenütt példakép; szellemi képességeivel pedig törekedjék ennek a küzdelmes kornak az élcsapatába, mely az erkölcs, a társadalmi igazság és béke otthonává akarja tenni ezt a földet. Mi pedig, akik itthon vagyunk, s a magyar nép fájáról igyekszünk leszedni a töviseket, szeretnénk a szorgalomban és a művelődésben vonzó példát mutatni. Töltse meg ez a vágy a szív sugallatát, mely a határokon átviszi a költő himnuszát és a testvéri lélek üzenetét. Egyik a magyarra kíván Istentől áldást, a másik pedig boldog új esztendőt köszönt a világra.
A hivatkozás helye Újévi köszöntő. Kézirat szerint. 1957–58 fordulóján keletkezett. Közölve: Jégtörő gondolatok II. kötet (327–329). |