Szellemi tisztesség^*

Isten őrizzen, hogy panasszal kezdjem ezt az írást. Inkább derűt szeretnék vegyíteni belé, ami oly ritka mai irodalmi életünkben. Ebből a célból, indító mosoly gyanánt, csak így említem meg, hogy micsoda mendemondát hallottam mostanában. Azt mondta ugyanis valaki, hogy az egyik iskolában előadást tartottak az irodalomról; s ábra gyanánt az előadó megemlített engem is, mint akit elkényeztetett a népi demokrácia, s én ezért hálátlansággal fizettem. Ha mondtak ilyent, ha nem: személyileg majdnem egyre megy. Közérdekből azonban nem hasznos, sem előadásokban, sem a sajtóban, tetszetős szólamokat használni irodalom és írók ügyében. Azért nem hasznos, mert a komoly bírálatot hervasztja, az irodalom hitelét pedig koptatja.

Nem az említett szólamok dolgában, de eme nyilvános gondolkodásom olaja gyanánt szeretném megidézni Bölcső és Bagoly című könyvemet. Persze mondhatnám, hogy elkényeztetésem egyik tanúja ez a könyv, melynek négy évig kellett várnia arra, hogy megjelenhessék. De egészen más okból idézem őt. Megírtam ugyanis ebben a könyvben, hogy már zsenge koromban, az elemi iskola és a gimnáziumi évek alatt, sokat kellett dolgoznom otthon, a kicsi falusi gazdaságban. Később, amikor végre megélhetési pályát kellett választanom, a sok munkának a rémképe, mint ingyenmozi, folyton előttem volt. Olyan foglalkozást akartam hát választani, ahol lehetőleg nem kell nagyon sokat dolgozni. Ez, azt hiszem, érthető emberi okoskodás. Így jutottam, az egyetemi évek alatt arra a sugallatra, hogy író leszek. Tetszettek nekem a költők és az írók. Úgy képzett előttem, hogy nyáron rózsás kertekben járnak, télen pedig kinézegetnek az ablakon a patyolat világba. Közben gondolkoznak, és a gondolataikat néha leírják, s írásaik mellett az ifjak megforrósodnak, az öregek pedig elandalodnak.

Tehát az írói foglalkozást választottam.

Úgy jártam azonban én is, mint amikor mondják, hogy betyárból lesz a hű szerető. Mint a szirmok között az illatot vagy a levelek sátorában a fát, a betűkön keresztül én is mindjárt megismertem a lényeget. A lényeg pedig a szellemi tisztesség volt, és a küzdelem a művészi kifejezésért. Azóta, már több mint három évtizede, mind a kettőre egyformán és mindig törekedtem. Azt hiszem, mind a kettő szükséges ahhoz, hogy irodalmi mű jöhessen létre; bár így is megtörténhetik, hogy fehér ugyan és szárnya is van, de mégsem angyal, hanem csak egy lúd. Minden ilyen balszerencsének ki tudnám kutatni az okát, ha olyan okos és finom elme volnék, mint egy kritikus. Az efféle közbeszéd azonban, mint amilyennel most is élek, inkább csak általános kérdésekben használható. Vagyis egy barátságos pillantás után hadd maradjak meg mégis a szellemi tisztesség és a művészi kifejezés küzdelme mellett.

Erről a második dologról, vagyis a kifejezés küzdelméről, sokat nem illik mondanom, mert hiszen az írói műhely legbelső fészkéhez tartozik. Egészen személyhez kötött jellege és fortélyai vannak; majdnem azt mondhatnám, hogy szemérmes és fájdalmas küzdelem, melyet minden írónak magára hagyatva kell megvívnia, akár a haláltusát. Bevallom, félek is mindig ettől a harctól, s rendesen megborotválkozom és kezet mosok, mielőtt elkezdeném. Ha kívülről nézem ilyenkor magamat, bizony mosolyognom kell ezen a kényszerű tisztelgésen. De aztán azzal enyhítem szorongásomat, hogy legalább rothadt almát nem szagolok, s főleg püspöki süveget nem teszek a fejemre. Néha meg is kérdezem magamtól, hogy ugyan mitől félek, hiszen a korábbi szabályok szerint helyesen írni tudok; érzem az írás légkörét, az alakokat ismerem, s a gondolatsor is eléggé rendben van, mert reguta gondolatokkal nem kezdek írásba. Arra jöttem rá, hogy két dologtól félek. Először attól, hogy nem tudok jól magyarul; másodszor pedig attól, hogy egy szerencsétlen pillanatban az írói kedély valamelyik színét elveszítem.

Ebben a percben is szívesen menekülök ebből a tüskebokorból, vagyis a művészi küzdelem sebeivel átmegyek a szellemi tisztesség területére. Útközben és példának eszembe juthatna a vízimadár, aki fészkéről, a nád közül kiszáll a tengernyi szabad vízre. Mivel azonban hegyi ember vagyok, nekem inkább a medve jut eszembe, akit a barlangjában a békák és bogarak háborgatván, kivonul az erdőbe, ahol pásztorok és favágók is járnak, de felbukkanhat vadász is valahol. De hát szerencsével mégis megöregszik a medve: ágak-bokrok a bundáját rongyosítják, eső-fagy az egészségét koptatja; morcos lesz, mert sokat kellett a szabadságért fizetnie; s makacs, mert öregen és betegen is azt mondja, hogy másképpen nem érdemes élni.

Hát valahogy így jártam én is.

Morcos vagyok, mert évtizedeken keresztül a szabadságért sokat kellett fizetnem; de egészségem rongyos bundájában is makacsul azt mondom, hogy csak a szellemi tisztesség mezején érdemes élni. Mert ha van oltalom, akkor az író számára mégis itt van a legnagyobb oltalom. De hát ki ellen? A lelkiismeret zaklatásai ellen, a lelketlen színváltások ellen, a riadt tévelygések ellen; s természetesen a világi hatalom ellen is, mert hiszen a szellemi tisztesség dolgában a gyakorlat embere és az író gyakran elütő módon hangsúlyoz.

Mindez egy kicsit úgy hangzik, mintha volna egy lovam, akit szellemi tisztességnek neveznek, s ezt a lovamat látatlanban el akarnám az íróknak adni. Vagy mintha tudnék egy csodaszert, amiről nem mondanám meg, hogy milyen anyagokból kotyvasztottam, hanem csak azt mondanám: no, aki író, ezt vegye be, mert ettől üdvözülni fog. S ugyanakkor azt ajánlanám a művelődés hivatalos fejének, hogy üsse szellemi lovaggá és ábra gyanánt tegye a nép elé mindazokat, akik bevették ezt a csodaszert.

Ilyen balga nem vagyok.

De hogy mások se tartsanak annak, legalább vázlatosan el kell mondanom, nem példa gyanánt, hanem csak ösztönzésül, hogy bennem miképpen formálódott s jelenleg hogyan fest az a kép, amit én szellemi tisztességnek nevezek. Az örökség, a környezet, a fizikai és szellemi táplálkozás, a művelődés, a néppel való közösség érzete és a kor eszméi: ezek hordják össze a szellemiség képéhez a festéket, melyekből az értelem és az erkölcsi érzék lassankint megfesti a képet. Ha jó a kép, ami tehetség, akarat és szerencse dolga is, akkor azon rajta van úgyszólván minden. A vélemény a mérhetetlen világról, mely tele van hintve csillagokkal és ki van terítve végtelen űrmezőkkel; a vélemény a földi létről és az emberi küzdelemről; a társadalmi formákról és a szellem felelősségéről.

S mint a sejtelmes pára a kék ég alatt, talán rajta van ezen a képen a sugallat is, hogy merre dereng a szebb jövendő.

Szellemi tisztesség dolga, hogy ezt a képet tiszta lélekkel és különös gonddal fesse az író; s ne vásári portékának, hanem tanításra és buzdulásul a népnek. Tisztesség dolga az is, hogy ki-ki a maga világképe szerint cselekedjék és szóljon, s hogy tisztelje a mások becsületes szellemi képét akkor is, ha az nem mindenben egyezik az övével. A többit bízza aztán a sorsra, mely hosszú vagy rövidebb ideig a legváltozatosabb formákban jelentkezhetik, de végül, talán a besüppedt síron, mégis felragyog.

S ha már a hit így kibuggyant ezekből a szavakból, hadd mondjam meg menetközben Betlehem felé, hogy hiszek az Istenben. Az én Istenem azonban nem személyes Isten, hanem maga a Törvény, amely létrehozta és működésben tartja a világot, s amelyről a költők és a csillagászok, a lélek és az anyag kutatói beszélnek. Ezen a fátyolon keresztül nézem a földet, amely csak egy porszem ugyan a világ arányaiban, de mégis a gyöngye a végtelennek, mert hiszen itt él az ember, aki mai tudásunk szerint, szellemet és akaratot hordozva, egyedüli értelmes lénye a létező világnak. Az értelem fénye boldoggá tehette volna sorsát, mert hiszen ennél a fénynél látni lehet, hogy a rossznál jobb a jó és a bajkeverés helyett a békesség. Valahogy mégis pára szállt értelme falára és sorsának vizébe, talán az anyaggal együtt belecseppent a balszerencse.

Küzdelem tere lett a föld.

S korok forgatagán keresztül most előttem áll az aggasztó kép: nagy ingerületben és borzolódva az emberi világ. Író vagyok, akit a szellemi tisztesség kötelez; tehát meg kell a véleményemet mondanom, hátha valahol, a biztató rügyek között, az én szavam is vethet egy rügyet. A felelősség súlya feloldja a szerénységet, és tudomásul veszem, hogy bent az országban és a határokon kívül számosan vannak, akik hisznek szavamnak. Tudják, hogy vagyon és tisztség helyett inkább emberi hitelt gyűjtöttem magamnak. Nem lehetek tehát papagáj, aki a vásárban kinek-kinek kihúzom a szerencséjét; csak egyedül a nép fia lehetek, aki a szegénység örökével és az igazság szavával a szocializmus eszméjét vallom, ápolom és segítem szétömleni a világon.

Ebben a szélben, mely a kor barlangjából kiszabadult, a kapitalizmus levelei le fognak hullani, és a világon megtelepül egy olyan népuralom, amelynek intézményei a szocializmus elvei szerint épülnek, az építés eszközei pedig demokratikusuk lesznek. Ennek érdekében a gyarmati népek igazságos harcot vívnak, a néptömegek békevágya az emberiség üdvét menti, és a tudósok munkája szárnyat ad az emberi akaratnak, amely meg akarja ismerni a világot.

Ez is egy őrhely, ahonnan szólok.

S egymás között itthon, a fájdalom és a reménység meghitt óráiban, bizonyára elmondhatjuk, hogy közös dolgaink rendezésére nagyobb bizalom és több őszinte szó kívánatos. Ha a kormányzat előtt, álmomban és fehér angyal gyanánt, egyszer megjelenhetnék: azt mondanám neki, hogy a tehetséges elme és az igaz szó akkor is hasznos, ha kritikai megjegyzéseket is tartalmaz. Az irodalom ügyében különösen így van. Így van azért, mert az irodalompolitika, ha közben művek nem születnek, lassan üressé válik. Műveket pedig csak tehetséges írók tudnak létrehozni, de békétlen légkörben vagy zaklatottságban azok sem.

Persze azt mondják, hogy folt van az angyal szárnyán.

S ez így is van. Ami nem csoda, mert három zivataros évtizeden keresztül még az angyal szárnya is kap néha foltot, nemcsak szellemi tusáiban és tusakodásaiban az író. Az író sorsa minden korban és mindenütt nehéz. S különösen nehéz a magyar íróé, mert nálunk örökség, hogy politikai gondokat is hordozzon az író.

Húsz évvel ezelőtt, a Vásárhelyi Találkozón, mely magyarok között az első népfrontos tanácskozás volt: azt mondtam akkor az elnöki megnyitóban, hogy nem a hivatásomat, hanem a kötelességemet teljesítem. Most sem mondhatok egyebet, ennek a búcsúzó évnek a végén, mint azt, hogy tavaly ősszel is nem a hivatásomat, hanem a kötelességemet véltem teljesíteni. Nyíltan tettem, szenvedélyek között józanságra törekedve, de előttem is kétséges, hogy mindenben jól.

A szellemi tisztesség szava ez is.

S a szót tegye meleggé a hűség, mely jóban és rosszban összefűz a néppel; s ha még lehetséges, aranyozza be a hivatás gyümölcse: az írói mű.

 

 

A hivatkozás helye

Szellemi tisztesség. Élet és Irodalom 1957. dec. 21. sz. Újraközölve: Jégtörő gondolatok II. kötet (319–326).

A kritikai szemlélet jelentőségét, a korabeli irodalompolitika „ürességét”, a tehetség elsőrendűségét hangsúlyozó Tamási-cikkre Bölöni György válaszolt, Barátságos figyelemmel című írásában. (Élet és Irodalom 1958. jan. 10. sz.)