Emberi szó^*

Némelyek mulatságosnak vélték azt a csevegést, amelyet egyszer, még a harmincas évek derekán, Móricz Zsigmonddal folytattam. Ugyanis mi ketten, egy óra leforgása alatt, néhány szónál többet nem beszéltünk. Apám is ilyen nagy csevegő ember volt. Serdülőkoromban eleget jártuk mi ketten a határt, de sok beszéddel sem a kaszálókat, sem a gabonaföldeket nem riasztottuk el attól, hogy valamit teremjenek. A gimnáziumi esztendők alatt is volt egy atyai igazgatóm, aki maga elé idézvén a rossz diákot, úgy rótta meg, hogy egy darabig csóválgatta a fejét, majd így szólt: „No, eredj!” Későbben pedig, amikor katona s majd egyetemi hallgató voltam, gyakran vendégeskedtem a nagybátyámnál, aki nagyprépost volt, s akinek az iskoláztatásomat is köszönhettem. Hát Áron bácsi sem szaporította sokat a szót, sőt a Hegyi beszédet is, mely tudvalevőleg felsorolja, hogy ki-mindenki nyerheti el a mennyek országát, egyszer így foglalta össze: „Légy jó, s eredj bé!!”

Ilyenformán a hajlam és a tapasztalat egyaránt közreműködött abban, hogy én is módjával éljek a szavakkal. Úgy hiszem, ez nem is esett káromra, különösen az utolsó húsz esztendőben, mely idő alatt a könnyű szóhasználat tetemes kárt okozott.

Most azonban nekem is mondanom kell valamit. S ez elég nehéz. Nem a csevegés hálójától félek, hanem a vágyaimmal küzdöm inkább. A vágyaimmal, melyek esztendőkön keresztül sok gondolatot gyűjtöttek halomba, az elmondás sürgető reményében. Gondolatot és emberi szót, mely a jó szándékot másban is megerősíti, a töprengésben talán utat villant, és a jövendő arcára némi derűt hint. Igen, így szerettem volna nemegyszer beszélni, de a vágyam vágy maradt; s nagyjából vágy maradt most is, mert hiszen egyrészt rövid az időm, másrészt pedig az alkalom az írói arckép valamelyes vázlatát kívánja tőlem.

Ennek a vázlatnak csak az idő lehet a vászna, a vászon alapozása pedig az emlékezés.

Ha tudnék, legszívesebben a születésem előtti időre emlékezném; s ez lényeges is lenne nagyon, mert az írói képesség korábban születik, mint maga az író. Nem szójátékot használok, hanem az öröklés dolgáról beszélek. Arról a köznapi igazságról, hogy a sejtek mindig emlékeznek az elődökre. A növények világában ez annyira természetes, hogy csodájára járnánk annak az almafának, amelyik alma helyett tököt teremne. De nyilvánvaló az állatoknál is, amíg a bolha pókhálót nem sző vagy tücsök módjára nem ciripel.

Az emberi sejtek is emlékeznek a szülőkre, és azokon keresztül az ősökre, akik nemcsak testi formákat örökítenek át, hanem egyes hajlamokat és különböző képességeket is. Néha nyíltak az öröklött tulajdonságok, máskor pedig az ösztön világában helyezkednek el. Minél különlegesebb valamely képesség, annál több köze van az öröklés törvényéhez. S mivel az írói képesség elég ritka és különleges, úgy vélem, hogy mély igazság van abban a mondásban, hogy „a költő nem lesz, hanem születik”. Azaz: gondolatilag mély igazság van benne, de a gondolat igazsága, ebben az esetben is, vajmi ritkán teljesedik valósággá.

Vagyis ritkán lesz író még abból is, aki annak születik.

Vannak, akik már az első buktatón sem tudnak átalmenni: olyan környezetbe születnek ugyanis bele, ahol az irodalom fogalma idegen vagy éppen ismeretlen. Az ifjú tehát, aki ilyen környezetben nő fel, még a tudatára sem ébred annak, hogy írói képesség lakik benne. Aki szerencsésebb légkörben nő fel, eljut a második buktatóhoz, melyen csak kellő tanulással és a tiszta szándék hevületével lehet átvergődni. S végül, ha valaki ezen is át tudta küzdeni magát, akkor harmadik vizsga gyanánt műveket kell írnia, melyeknek el is kell jutniok az emberekhez. Ha nem jutnak el, az író pártában marad, koszorúval a fején.

Nehéz tehát az út.

S valóban: én is borzolódom, ha emlékezetemmel végigfutok a magam útján. Emberi igényeim szerint, mint a székelység mélyére száműzött atyámnak, nekem is angolnak kellett volna születnem. De a sors szeszélye szerint székely ágon én is magyarnak születtem, harmadik gyermekül egy olyan családba, amely kevés földön sok küzdelemmel gazdálkodott. Apámtól a sűrű kedélyt, a világjavító indulatot és a formaérzéket örököltem; kedves anyámtól a humort, a lélek és a szív költői libbenéseit; az ősöktől pedig, akik őrködtek a szabadság jussa fölött, a virrasztók szimatát.

De nem volt, aki meggyújtsa otthon a gyertyát.

Az irodalom nem jött el, de még nem is üzent arra a tájra, amely nyolcszáz méterre feküdt a tenger színe fölött. Írott könyv is csak a Biblia unatkozott a házunkban, tudománynak a kalendárium, s drámának a váltó. A költők műveit esténkint a csillagok pótolták, de azokból csak azt tudta kiolvasni gyermeki szemem, hogy én is vizsla fényük alatt s azon a helyen fogok élni, valamint apám.

De hát, úgy látszik, nem tudtam elég jól olvasni a csillagokból.

Tízéves koromban ugyanis olyan dolog történt, minek az udvarába anyám el tudta ültetni a gimnázium gondolatát. Nemhiába volt áldott keze neki, mert a gondolat megfogant, s elvittek engem az udvarhelyi gimnáziumba. A sok gyermeki fáradalom után, melyet erdőkön és mezőkön, hő melegben és kemény hidegben szedtem zsenge ágaimra, én bizony boldogan mentem az internátus finevelő hajlékába. Olyan boldogan, hogy az első esztendőben tanulni is elfelejtettem. Pedig, mint a lányra a gyöngy, reám is rám fért volna a tudomány, mert otthon az elemi iskolában csak annyit szedegettünk volt belőle, mint a madár. Hát eme szűk esztendő után azt mondta apám, hogy haza kell vinni a legénykét, ha már nem fog az esze. Az enyim nem fog?! – pattant meg bennem a virtus; s mivel reménylő anyám a pártomra állt, mégis ott maradtam. A negyedik osztályban már minden tárgyból a tetőre küzdöttem magam; s az értesítőt pedig, amelyben vastag betűvel állott a nevem, válaszképpen odatettem apám elé.

Mire az érettségin is átalestem, már túl voltam az első buktatón: vagyis tudtam, hogy mi az irodalom. De hogy valaha író lesz belőlem, azt ismét nem tudtam kiolvasni a csillagokból. Pap nem lehettem, mert Áron bácsi, a nagyprépost ezen a sorozáson nem talált alkalmasnak. Követtem hát a magyar hagyományt, s jogásznak iratkoztam, de mint a kutya a sündisznót, én is csak kerülgettem két évig ezt a tudományt. Át is váltottam a sínt a kereskedelmi tudományokra, amelyekből akadémiai oklevelet szereztem; s könnyen lehet, hogy a százforintos bankjegyet már én írtam volna alá, ha akkor, huszonöt éves koromban, nem bolydít meg ismét a virtus. Ugyanis egy baráti körben, melynek két tagja egy-egy elbeszéléssel a múzsák csókjára pályázott, azt találtam mondani, hogy én is versenyre kelek azért a csókért. A szó ugyan rágatlanul s csak virtuskodva futott ki a számon, de ha már kimondtam, állani akartam.

Háromnapi gyötrelem után így írtam meg az első novellát, melynek nem a megjelenése döntött engem az irodalom csipkebokrába, hanem az érzés, ami az írás után felszakadt bennem; s ami nem volt vidámító, hanem olyan inkább, mintha virágzó csalánba feküdtem volna.

Nem így gondoltam ugyan, de megadtam magam.

S ha már felkötöttem kard helyett a tollat, igyekeztem azt becsülettel használni. Óvakodtam mindentől, ami zavarhatná ítéletemet írói dolgomban. Ezért nem vállaltam soha hivatalt, s nem lettem tagja semmiféle pártnak. Hordoztam a székelyek örökségét: a helytállást és a virrasztást; hordozom, bár néha az a gyanú villan agyamba, hogy a tojás, mely fölött őrködöm, vajon nem zápult-e meg? Gondolkoztam a magyarság sorsán, mely nemegyszer árva bokornak tűnt, s melynek a fészkébe sok kakukk is szereti belopni tojását; gondolkozom rajta, bár néha olyan vagyok már, mint aki hiába őrizgeti a jövendő szekeréhez az olajat. Tűnődtem a világ állapotán, mely a földdel együtt hol éjszakába s hol biztató napfényre fordult. S igyekeztem megmagyarázni magamnak az égitestekkel és a naprendszerekkel behintett űrvilágot, bár haszontalanul, mert ma sem tudom eloldani magamat a világ fájától, amelyre rá van írva, hogy: „Kezdetben vala az Ige.”

Örökséget hordoztam, gondolkoztam, tűnődtem, és magyarázatot kerestem. S néha írtam. Regényt, novellát, színpadi művet. Úgy huszonöt kötetre valót. Nem sok, de bizonyságul talán elég lesz arra, hogy születésem dolgában a sors belássa utólag a tévedését; s talán arra is elegendő bizonyság lesz, hogy magyar létemre sem viselkedtem illetlenül ezen a bolygón, amelynek vendége voltam.

 

 

A hivatkozás helye

Emberi szó. Új Hang 1956. jún. 6. sz. 5. évf. 26–27. Újraközölve: Jégtörő gondolatok II. kötet (310–314).