Dózsáról^*

Még tavaszi ember és kezdő író voltam, amikor Márki Sándornak Dózsáról szóló könyvét először olvastam. Nyomán nemcsak az a hatás maradt meg bennem, amit Dózsa történelmi alakja vágott belém, hanem a mai napig elevenen emlékszem arra a környezetre és tájra is, ahol olvastam a könyvet.

Ettől az időtől kezdve mint ember és író egyaránt, sokat kerülgettem a Dózsa György egyéniségét. Szinte örökös volt bennem a küzdelem, hogy megértsem és tisztán lássam; de örökös volt bennem az aggodalom is, hogy ebben vagy abban tévedek talán.

Ismerni vélem a székelység tulajdonságait, amelyek természetszerűleg és sűrítve voltak meg Dózsában. Ilyen tulajdonság például az örökös izzás, a nagy érzékenység az emberi bajok iránt; az erős képzelet, amely a valóságnak is szárnyat ad; és a tömör szellemi alkat, mely a megkezdett úton sem megállást, sem abból kitérést nem enged. Ilyenformán és népi értelemben a székelység fia volt Dózsa is, de ugyanakkor nemesi, sőt mondhatnám, székely főnemesi sarjadék. Belebújván a korba, amelyben élt, kutatnom kell tehát, hogy az örökös izzásban mennyi volt nála az egyéni becsvágy, az emberi érzékenységben a gát; töprengenem kell azon, hogy a valóság törvényén nem suhantak-e túl a szárnyai, s hogy a hősi céltudatban, mely bevilágítja útját, mennyi volt a gőg.

Ez a néhány megjegyzésem csupán a szellemi feladat izgalmasságának és az írói igénynek a jelzése. Valóban izgalmas feladat Dózsáról írni, mert nemcsak a történelmi hős tiszta ábrája ő, hanem emberi tulajdonságaiban szivárványos is. Az írói igény pedig arra az irodalmi ábrándra vonatkozik, hogy ne csak róla szóljon egy irodalmi mű, hanem magát Dózsát alkossa meg. Hősi alakja, újabb időkben is, gyakran mozgatta meg az írói tollakat. Több érdekes és igényes írói munka született, melyek közül, mostanában, kettőt olvastam el. Illyés Dózsa című drámáját és Juhász Ferenc A tékozló ország nevű krónikás eposzát. Ha eme két műről röviden szólok, a szavam nem kritikai méltatás kíván lenni, hanem köszönő megemlékezés inkább. Valami jóleső érzés, mely ezt a két írásművet és azoknak íróját illeti, de ugyanakkor emlékeztető is, hogy a magam szellemi szobrát, amelyet Dózsáról mindig kívántam faragni, kissé szorgalmasabban készítsem magamban. Ilyen szándékom lévén, rendkívül érzékeny vagyok minden Dózsáról szóló írásművel kapcsolatban, másrészt pedig igen éles bennem az a bíráló szándék, amely az én erjedő Dózsa-munkámat illeti.

Az a hatás, amit az Illyés drámája tett reám, nem annyira lenyűgöző, mint inkább feloldó. Igen izgalmas, hogy maga az előadás miben és mennyiben fogja majd módosítani ezt a hatást. Addig nem is tehetek mást, mint kutatom annak az okát, hogy ennek a drámai műnek miért inkább feloldó a hatása, mint lenyűgöző. Azt hiszem, a válasz abban a magyarázatban rejlik, hogy Illyésnek a Dózsáról való elképzelése, ha színeiben jellegzetesen egyéni is, megfelel annak a Dózsa-képnek, melyet a haladó nemzeti köztudat őriz. Ezért van hangsúlyos nemzeti jellege a drámának. Illetőleg a hatás, amit reám tett, szabályos nemzeti hősről emlékezik. Ez a megjelölés, természetesen, eszébe juttatja az embernek azt a fölfogást is, mely Dózsát népi hősnek ábrázolja, vagy a valóságból kinőtt emberi tündöklésnek.

Az eszmény, azt hiszem, ennek a háromnak az ötvözete.

Juhász Ferencnek A tékozló országban megjelenő hőse egészen más Dózsát mutat. Mondom ugyan magamnak, hogy a dráma hőse természetszerűleg más is, mint az eposz hőse. Igen, műfaji hangolásában és sokszor megtévesztő külsőségeiben más, de itt lényegbeli különbözőségről van szó. Ha az előbbi jellegmegjelöléseknél maradok, akkor A tékozló ország Dózsájában legkevésbé éppen a nemzeti hőst találom meg. Érzem azonban a néppel való teljes azonosságát, melyet nem is annyira a cselekedeteiben hord, mint inkább tengerszem lelkiismeretében. De ennek az érzésemnek is fölötte áll az a hatás, mely a Juhász eposzában Dózsát úgy emeli elém, mint az emberi tündöklés hősét.

Vagyis mindenekelőtt lélekben hős.

Különös, hogy ez a hős, miközben kard van az oldalán és alatta paripa, könnyen juttat eszembe egy nagy prédikátort, avagy törvényalkotót. S még különösebb, hogy a Marcus Aurelius emlékezéseit merítette fel bennem, vagyis eme emlékezéseken keresztül ennek a római császárnak a hadakban is emberi igazságot kereső alakját.

Mindez úgy hangzik, mintha A tékozló ország hősét kevesebb fenntartással tettem volna el az élményeim közé, mint az Illyés drámai hősét. Ebben van is igazság. Csakhogy míg ez az igazság Juhász felé rögzített is, az Illyés drámai műve dolgában még mozgásban van, mert hiszen a dráma előadásra vár, s azt a hatást, amelyről szólottam, lényegesen is módosíthatja.

Természetesen, mint ez jó színpadi műveknél lenni szokott, a dráma javára.

Köszönő megemlékezésemet valójában be is fejeztem volna ezzel. De az a jóleső érzés, hogy egyszerre két ilyen jeles irodalmi munkáról szólhattam, egy szokatlan dologra is kedvet szerzett nekem. Arra ugyanis, hogy néhány vázlatos szóval próbáljam megvillantani azt a képet, amelyet én Dózsáról borongatok magamban. Ennek érdekessége kérdés lehet ugyan, de némi hasznosságot ígér. Nevezetesen egy-két megjegyzésem is elriaszthatja a színházakat attól, hogy olyan, Dózsáról szóló színpadi művet kívánjanak előadni, amilyent én szeretnék írni. Ha ez így lenne, megóvnám magamat attól, hogy haszontalanba írjak egy színpadi művet, mint ahogy írtam már két évvel ezelőtt egyet.

De ha mégis írásnak ülnék egyszer, különös súlyt vetnék arra a gondolatra, hogy az egyéniség és a külvilág kölcsönös hatása alatt a drámai hősnek alulról a csúcsig kell fejlődnie. Ezt a gondolatot Dózsánál kétszeresen fontosnak tartom, mert olyan hőst látok benne, aki a vegyes emberi tulajdonságok forró salakjából indul el, hogy a népi s majd a nemzeti hős ábráján túl eszményi hőse legyen az emberi akaratnak, mely e földi világ folyamát minden időkben előre sodorja.

Kezdetben, aranysarkantyús kapitány korában, még csak székely főnemes lehetett, kinek a becsvágya a virtusban izzott, vére lángja az önös féktelenség felé csapott, s nem annyira az emberi bajokra, mint inkább a gőgjére volt érzékeny. Úgy lehetett, hogy ez a gőg valami nagy bántalom miatt büszkeséggé kezdett tisztulni benne, s így felszabadulván a gőggel együtt járó érzékenység, egyre fogékonyabb lett a sanyargó magyarok szenvedéseire. Ennek révén a nép általános állapotának víziója ködlött fel benne s majd kelt is föl tisztán előtte. A természetes örökség után maga az értelem is tudomásul vette, hogy a föld és a nép, más-más formában, de azonos. Mivel pedig mind a kettőt bitorolja a hatalom, nemzet csak úgy jöhet létre, ha a föld hazájává válik, a nép pedig hatalommá. Ez az eszme, abban a korban, még akkor sem válhatott volna valósággá, ha győzi az erő. De Dózsa, ezen a ponton, nem a korhoz volt hűséges, hanem az eszméhez.

A népi s majd a nemzeti hősből így lett emberi hős.

Ezért nemcsak klasszikus ábrája Dózsa a történelmi hősnek, hanem vérével írván az igét, költője is minden időknek.

 

 

A hivatkozás helye

Dózsáról. Művelt Nép 1955. febr. 13-i sz. Újraközölve: Jégtörő gondolatok II. kötet (301–304).