Nyitott levél^*

Ha derűvel akarnám kezdeni a szót, akkor azt mondanám, hogy mindent meggondoltam és megfontoltam, mint Ferenc Jóska tette volt. Mivel azonban ez a módszer nála sem vált be, arra kérem a Magyar Nemzetet, hogy meggondolás és megfontolás nélkül, vagyis csupán a közjó természetes szolgálata alapján, adjon helyet ennek a levelemnek.

Nyilvánvaló, hogy elsősorban azért kívánok e lap hasábjairól szólani, mert a mondanivalóm a Hazafias Népfront országos ügyét érinti. De ilyen közírás formájában, hosszú esztendők óta először, szívesen is szólok abban az újságban, amelynek jóra serkentő és tisztogató erejét a múltakból is szívesen őrzöm. Főképpen a Szekfű Gyula és Pethő Sándor írásai párolognak az emlékezetemben, s a Bajcsy-Zsilinszky Endre írásai a szívemben is.

Mint a magyarság egyik tagja és a világ egyik embere, kiben az írói természet megérző csápot is fejlesztett, az eszemmel és az érzékszerveimmel együtt gondolkozom. Így vizsgálom állapotunkat, csüngök sorsunkon; de ugyanakkor vizsgálom a világ állapotát is, és csüngök az emberiség sorsán. S ahogy ezt kimondom, már szinte hallom is a szomjas olvasó kérdését, hogy mi hát a véleményem a történelmi gomolygás eme percében?

Mivel említettem az előbb, hogy a Hazafias Népfront ügyét kívánom érinteni, a kérdező olvasónak is csak ebben a dologban próbálok most válaszolni. Ebben pedig úgy vélekedem, hogy a Hazafias Népfront eszméje és mozgalma, a mi jelen körülményeink között, az idő szülötte.

A nemzet kosarába beletett a szárnyas idő egy tojást, amit ki kell költeni.

Szükség volt és szükség van a kormányzat minden gondosságára, hogy a fészek jól legyen megépítve és az idő szerint tatarozva; s kell a népi test egész melege, melyet csak a megfelelő lelki és fizikai táplálék biztosít.

Író embernek a lelki táplálék dolgában van szerepe.

Ezért gondoltam úgy, hogy röviden szólanom kell; s ha már szólok, csak őszintén szólhatok, mert hiszen egyébként semmi haszna nem volna.

Abban az időben, amikor a Hazafias Népfront mozgalma javában forrt, s amikor a kongresszus is ülésezett, én vidéken tartózkodtam, ahol kedves írói munkámat végeztem. Így nem is élhettem azzal a szíves meghívással, már annak késedelmes volta miatt sem, hogy az országos gyűlésen jelen legyek. Azonban, mint az egész mozgalmat, magát a kongresszust is, az újságok részletes közlései nyomán, igen élénk figyelemmel kísértem.

Mint levélnek a nemzet fáján, személyes okom is volt erre, hiszen a kongresszus, oly sok kitűnőség között, engem is az országos tanács egyik tagjává választott.

Ez a váratlan tény még csak szigorúbbá tette bennem a lelkiismeret szavát, melyet különös érzékenységgel hallok máskor is, valahányszor a nemzet ügyéről van szó. Végül úgy feleltem magamnak, hogy a hívást, mely az országos tanács tagjai sorába szólított, a magyar nép megtisztelő üzenetének tekintem.

Oly üzenetnek, mely a nemzeti egység munkájára szólít.

Így feleltem magamnak, gondos vizsgálódás után és tiszta akaratomból. Különös hangsúlyt teszek az akarat szavára, mert azt tartom, hogy az egyéni akarat szabadsága olyan társadalmi és erkölcsi erő, amely egyik lényeges értéke minden közösségi munkának. Ajánlatos is, hogy mindenki, egyesek és intézmények egyaránt, ilyen lényeges értéknek tartsák, mert felelősséggel párosult, és szívben gyökerező nemzeti munkát csak úgy végezhetünk, ha az egyéni akarat szabadsága és a nép üdve, ez a kettő teljes egységben, már kezdettől fogva alapja a munkának.

Azt hiszem, közóhajtás, hogy így legyen.

De hát, eme sarkalatos elvi kívánalom után, menjünk tovább egy lépéssel.

Vagyis hadd nézzek szembe azzal a kérdéssel, hogy az író, mint az országos tanács tagja is, miképpen veheti ki részét a Hazafias Népfront munkájából. Hogyan szolgálhatja, becsületes és leghasznosabb módon, a nemzeti egységre vágyakozó népet; s mivel gazdagíthatja azt a szellemi tervet, melynek céljában a jobb jövendő nyugszik?!

Nézzünk állapotunkra és a világra; nézzünk az idő és az ember együttes küzdelmére, mellyel ez a nép is keresi jobb sorsát e földön.

S azután nézzünk magunkba!

Hát ennek az értelmi és lelki vizsgálódásnak énbennem néhány igényes gondolat az eredménye. Mind olyan gondolatok, amelyek alkalmasak arra, hogy ízelítő módon jellemezzék és meg is jelöljék a munkámnak alapját, a Hazafias Népfront keretei között.

Ugye, természetesnek látszik, hogy bármily szerények is szellemi és emberi erényeim, mégis azoknak társadalmilag hasznos volta, vagy legalább a remény azoknak hasznosságában, az ajánlott engem az országos tanács tagjául? Igen, szól a gondolat, természetesnek látszik, mert ésszerű. Ha pedig így van, akkor a közóhajtás és az én vágyakozásom teljesen azonos abban, hogy a meglévő szellemi és lelki ábrázatommal vegyek és vehessek részt abban a munkában, amellyel a nemzeti egységet akarjuk építeni. Bár nincs reményem abban, beszél tovább a gondolat, hogy ez a szellemi és lelki arculatom lényegében megváltozzék, hinni szeretném mégis, hogy az idő és az országos tennivalók sodrában gazdagodni és fejlődni fog.

Író embernél, aki vagyok, könyvek és a könyvek mellett emberi magatartás jelzik a kialakulás útját. Így némileg közismert az a gondolkozás, mely engemet világnézetileg és a néppel való természetes azonosságomban jellemez. Bár így van ez, mégsem látszik fölöslegesnek talán, ha ennek a gondolkozásnak néhány alkalomszerű vonására rámutatok.

Ilyen például az, hogy nem voltam soha semmiféle politikai pártnak a tagja, s ma sem vagyok.

Ez éppen olyan helyes lehet, mint helytelen. De oka és magyarázata van. Az oka az, hogy mindig éppen az a párt hiányzott, amely hiánytalanul lehetett volna az én társadalmi otthonom; a magyarázata pedig abban rejlik, hogy sohasem az időszerű részletek erősítésére és eltúlzására törekedtem, hanem olyan világkép kialakítására, mely a legigazabb politikához is maradandónak látszó erkölcsi és szellemi értékeket adhat hozzá.

De az én világképemnek mindig a valóság volt a melegítő és buzdító napja. Vagyis maga a nép, mely nemcsak a világkép tápláló forrása, hanem tárgya a szent önzésnek is, mely különös örömét leli abban, ha népének értékei nemcsak magát a népet díszítik, hanem színesítik a világot is. Igen, a nép értékei! De annak, hogy a nép értékei ki is tudjanak virágozni, annak előfeltétele van.

Ez az előfeltétel a megfelelő társadalmi rendszer.

Az én eszményem is, ebben a tekintetben, a szocializmus. Mivel azonban az a hitem, hogy a szocializmust, végső fokon, csak demokratikus eszközökkel lehet megvalósítani, a néppel való azonosságomban csak örvendezni tudok a fejlődés minden olyan mozzanatán, mely a munkához és az élethez való kedvet a demokratikus módszer szellemében gazdagítja.

Már a kereszténység kezdetétől fogva sokan próbálkoztak azzal, hogy a szocializmus társadalmi rendszerének alapelveit megfogalmazzák. Ez a makacs törekvés és a meg-megújuló kísérletek is arra vallanak, hogy az emberiség egy ilyen rendszerben akarja a maga társadalmát elrendezni. Ennek a világküzdelemnek talán a legvajúdóbb pontján állunk mostan. Ha akarjuk, ha nem akarjuk, de mindnyájan résztvevői vagyunk ennek a küzdelemnek.

S én, mint egyik küzdője az időnek, aki a népe előtt még írói felelősséget is hord, abban a hitemben igyekszem hasznos lenni, hogy természetes jogaiban minden ember egyenlő; s hogy az értékelés dolgában helyes az az „arisztokratikus” alapelv, amelyet a Hazafias Népfront felhívása a következő módon fogalmazott meg: „Olyan közéletet akarunk, amelyben a nép iránti hűség, a képesség és a tisztesség dönti el kinek-kinek a helyét, megbecsülését.”

Mennyi vigasztaló reménység egyetlen mondatban!

Örömömnek csupán a további munka vethet gátat, ha elgondolom, hogy eljön az idő, amikor kinek-kinek a helyét csakugyan a nép iránti hűség, a képesség és tisztesség fogja eldönteni.

Kezdjük talán azzal, hogy vegyük komolyan a szavakat; vagyis tiszta gondolatokat közöljünk velük, és az őszinte meggyőződés hűségét bízzuk rájuk. Lám, ebben a rövid írásomban én sem a hangzatosságot kerestem, hanem a nemzeti munkához a nyílt emberi beszédet; s nem a közélet szokványos szövegeiből válogattam, hanem az irodalom hitelét igyekeztem ápolni a nép előtt.

Remélem, hogy nemzeti ügyünkre nézve némi haszonnal.

 

 

A hivatkozás helye

Nyitott levél. Magyar Nemzet 1954. nov. 21. sz. Elhangzott Kecskeméten, ahol Tamási a Hazafias Népfront Országos Tanácsának tagjaként mondott beszédet. Újraközölve: Jégtörő gondolatok II. kötet (294–298).