Bánffy Miklós*

Akinek van bátorsága és ideje, eltűnődhetik azon, hogy milyen különös is az élet, és milyen barbár a világ.

Itt van például Bánffy Miklós, akiről írni akarok. S ahogy éppen írni kezdenék róla, eszembe jut tréfásan valami, amit azonban komoly célzattal akarok mondani. Vagyis az jutott eszembe, hogy a magyar irodalom számára ki kéne találni egy olyan írót, amilyen Bánffy Miklós. Szerencse tehát, hogy van.

Úgy hallom, ül otthon, kolozsvári házának egy meghagyott szobájában, a legtisztesebb szegénységben; árván, öregen és bölcsen. Ha az élet értelmén és a halálon gondolkozik, amit fiatalabb korban és könnyebb sorsban is megtesz az ember, akkor bizonyára inkább írni szeretne most is, mint élni. Egyedül ez maradt meg neki: az írás. Nem tudom hirtelen eldönteni, róla emlékezvén, hogy mi az emberi élet meghökkentőbb mozdulata: az-e, amellyel mindenétől megfosztotta őt, ott hagyván száraz ág gyanánt; vagy talán az, hogy benne az írás szenvedélyét éppen most emelte egyedülivé, egy gazdag élet romjai fölött…

A leggazdagabbak közé tartozott, vagyonban és rangban egyaránt. De ráadásul a szellemi világ és a művészi képesség gazdagsága is megvolt benne. Nem egyszerű dolog, nálunk magyaroknál különösen, ha valakiben e kétféle gazdagság együtt adódott. Sok volt a könnyű csábítás ilyen esetben, hogy kevés vagy érdemtelen szellemi munkával is be lehet jutni a szellemi „főurak” közé; de nagy volt a veszedelem is, hogy a kimagasló művészi tehetség könnyen szembefordítja saját osztályával.

Egyik esetben műkedvelő lett az illető, a másikban áruló.

Élete folyamán mind a két vád meglegyintette Bánffy Miklóst. „Dilettáns” hírébe, fiatalabb korában főleg, nemcsak azért keverték, mert fél kézzel és fölényesen is tudott művész lenni, hanem azért is, mert egyformán és jól értett az íráshoz, a rajzhoz, a színházhoz; s mellesleg a politikát is folytatta, és nagy hozzáértéssel űzte a gazdaságot, hiszen messze földön neki volt a leghíresebb ménese.

Mindent tudott.

De ahhoz, hogy tudjon, nemcsak módja volt, hanem érzéke és tehetsége is. Nemcsak gróf volt és gazdag ember, hanem szellemileg is fényűző ezermester, ami Erdélyben nem ritkaság. A sok közül azonban, amit nemcsak jól, hanem megmaradó módon tudott, az írással hódította meg azt a tündérkisasszonyt, aki ma is hűségesen a szívében lakik, s aki bátran tehet olyan ígéretet neki, hogy a nevét beleírja a magyar irodalomtörténet könyvébe.

Akárhányszor gondolom meg, magam is biztatni merem az igazságtevő tündérkisasszonyt, hogy csak írja kétség és tartózkodás nélkül. Írja nyugodt lelkiismerettel, mert ha nem írja a maradandó írók közé Bánffy Miklóst, akkor én írom oda, pedig nekem kevesebbet szabad, mint egy tündérnek.

Aki megírta a Farkasokat, az Erdélyi történetet öt kötetét és megírta A Nagyúr című remek színművét, az nem tehet róla, hogy az ítélkezők így bánnak vele. Úrnak és cigánynak itt, az irodalomtörténet lapjain egyformán igazság szolgáltatik.

Mert ha itt sem, akkor utolsó fórumnak a mennyek országa marad.

 

 

A hivatkozás helye

Bánffy Miklós. Irodalmi Diáknaptár 1948-ra. Újraközölve: Jégtörő gondolatok II. kötet (279–280).

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]