A magyar és a román nép közeledése^*

Engedelmet kérek, hogy a mai világban, amikor egész életünket a politikai gondolkozási mód jellemzi és irányítja, én írói módon és röviden szólhassak hozzá ahhoz a kérdéshez, amelyet a Két nép közeledése címen tettek elém. A magyar és a román nép közeledéséről van szó. Talán szabad annyit bevezetőül mondanom, hogy kevés olyan ember él Magyarországon, akinek több gyakorlati és erkölcsi alapja volna ahhoz, hogy erről a kérdésről beszéljen, mint amennyi nekem van. Ha ehhez még hozzáteszem azt is, hogy a két nép közeledése számomra nemcsak eszmei feladat, hanem egyénileg is szívügy, akkor talán valamit pótoltam abból a hiányból, hogy sem párt, sem semmiféle társaság nevében nem beszélek, csupán egymagam nevében, a szellemi lelkiismeret éberségét tartva magam elé.

Minden ősöm Erdély szülötte volt; s némelyek azt is tudják rólam, hogy magam is Erdélyben születtem és ott nőttem fel. Ezekre az időkre emlékezem vissza, amikor a magyar és a román nép viszonyának dolgában megemlítem a legrégibb emlékemet. A székelyudvarhelyi gimnázium negyedik osztályába jártam, amikor valahonnét, „messze földről”, néhány különös diáktársunk iratkozott közénk az osztályba. Rosszul és furcsa hangsúllyal beszéltek magyarul. Ez nekünk, székely falusi fiúknak igen feltűnő volt, hiszen akkor még nem jártunk volt sehol a tágasabb világban s nagyon meglepett, hogy egyáltalában másféle emberek is vannak, mint amilyenek mi vagyunk. Bátorságot vettünk s meg is kérdeztük az egyik tanártól:

– Tanár úr, kérem! Tessék megmondani, hogy ezek miféle fiúk, akik olyan furcsán beszélnek magyarul?

– Azok bizony román fiúk – mondta a tanár.

– S hova valók? – kérdeztük tovább.

– Hát erdélyiek! – felelte a tanár.

Nagy ámulattal folytattuk mi:

– Hát Erdélyben románok is vannak?!

– Van egy-egy a hegyekben – mondta a tanár.

Ma úgy hat ez az emlék, mint egy kedves erdélyi nemzetiségi anekdota. De bezzeg nem hatott ilyen adomaszerűen azon a nyári napon, amikor az említett gimnáziumi felvilágosítás után tizenkét esztendővel, egy szép nyári napon, az történt velem, ami történt. A sors szerkesztési kedvéből ez is Székelyudvarhelyen történt, mintha a tanár úr rövid magyarázatát a románokra nézve, kíméletlenül és túlozva akarta volna helyreigazítani a sors. Háromesztendei amerikai tartózkodás után akkor jöttem haza, azon a nyáron. Természetesen első dolgom volt, hogy a szüleimet, akik Udvarhely megyében laktak, meglátogassam. Meg is érkeztem a székely anyavárosba, de ahogy az utcán, hazai örömmel az arcomon, mendegéltem, egyszerre elém állott egy fiatalember s azzal a különös magyar beszéddel, amit negyedik gimnazista koromban hallottam volt először, így szólott hozzám:

– Az úr nekem nagyon ismeretlen.

– Nekem is maga – mondtam neki.

Erre felszólított engem, hogy kövessem őt az állambiztonsági hivatalba, vagyis a sziguráncára. Ártatlanságom tudatában nem ellenkeztem, sőt szívesen követtem őt, abban a hitben, hogy igazam miatt ő fog szégyenbe kerülni. A sziguráncán egy óriási nagy és mérges kutya fogadott s egy barátságtalan hivatalfőnök, aki mindjárt átkísértetett a csendőrségre engem. Itt a csendőr őrmester, a szokott várakoztatás után, végre nyersen reám szólt:

– Miért jött maga ide?

– Azért jöttem ide – feleltem neki –, mert meg akarom a szüleimet a szomszéd faluban látogatni.

– Nem kérdeztem magától – szólt még nyersebben az őrmester –, hogy kit akar meglátogatni. Azt kérdeztem, hogy miért jött ide a városba?

Azt feleltem neki, hogy itt vezet keresztül az utam, de nem volt megelégedve a válaszommal. Utána azt is mondtam, hogy itt jártam iskolába, ebben a városban; majd azt, hogy szülőföldemen vagyok, ahol sokan ismernek. Mindenre az volt az őrmester válasza, hogy nem azt kérdeztem magától, hanem azt, hogy miért jött ide a városba?! Mivel az indokolásból is kifogytam s nem is akartam többé hiába felelgetni, elhallgattam. Erre betettek egy sötét kamrába, ahol két napig töltöttem az időt, gondolkozván azon, hogy micsoda esztelenség, ami történt.

Vagy hátha nem is volt esztelenség! Hátha egy távoli, derengő cél érdekében tette velem ezt a forgandó élet! Hátha a román őrmestert csak eszközül használta arra, hogy engem az erdélyi kérdés dolgában gondolkozásra ösztökéljen, ahogy később Surgyélán is gondolkozásra ösztökélte Ábelt. Ha ez lett volna a cél, akkor nem múlott el haszontalanul az a két nap, mert gondolkozhattam a nagy erdélyi kérdésen, melynek a megoldása mégsem lehet más, csak egyedül az, hogy a román és a magyar népnek békességben együtt kell élnie az erdélyi földön. Szépek és önmagukban értékesek a tudományos elméletek arról, hogy ősi jusson kit illet meg Erdély. A magyar ősfoglalás, sőt a hun, avar-székelymagyar történeti legenda éppen olyan elfogadhatóan igaznak hat, akár a dákromán magyarázat. A román népesség nagyobb számával szemben ott van a történelmi tény, hogy az erdélyi magyarság színe-java, sőt a székelység egész állománya egyre pusztult és vérzett az állandó harcokban, melyeket az erdélyi föld védelméért folytatott a magyarság, miközben a románok, nem katonáskodván, egyre szaporodtak! Folytatva ezeket, szakadatlanul sorolni lehetne az érveket, melyek hol a magyarok, hol a románok igaza mellett szólnak. De ebben a kérdésben nem vezetnek megoldásra az érvelések és nincsen haszon abban a tudományban, mely a politika szolgálatában áll, mivel a végén mégis ott van maga a tény, vagyis az, hogy magyarok és románok egy közös földön élnek, mert nem tudnak és nem akarnak máshol élni. A kérdés tehát nem az, hogy egyiknek uralkodnia kell és pusztulnia a másiknak, hanem a kérdés az, hogy miképpen volna lehetséges békében együtt élnünk.

Az a gondolkozási mód, mely az erdélyi kérdés megoldását abban látja, hogy Románia és Magyarország között szigorúan elválasztó határt kell megvonni, nem vezet célhoz. Ilyen határt igazságosan megvonni nem is lehet, hiszen legtöbb helyen egymásba fonódva él Erdélyben a román és a magyar. De ha ez lehetséges volna, akkor is az olyan országhatár, amely országokat és népeket egymástól szigorúan elválaszt, nem a jövőt építi, hanem visszavetne a múltba, mely ádáz és céltalan szenvedésekkel van tele.

Ilyen okoknál fogva nemcsak költői megérzéssel, hanem a józan értelem alapján is üdvözlök és szellemi fegyverekkel támogatok minden olyan törekvést, mely az erdélyi határ elválasztó jellege helyett a két nép közeledését akarja létrehozni. A politika feladata, hogy erre a munkára, mely nemzeti jelentőségű ügy, a lehetőséget megteremtse. Ha ez a lehetőség, melyre biztató jelek vannak, szabadon meglesz, akkor a szellem emberei – s közöttük én is – szívesen elindulnak, hogy a lélek és az értelem kincsein keresztül megismertessék és közel hozzák egymáshoz a két népet.

S mivel a művészetnek előőrs szerepe van ebben a kérdésben, engedjék meg nekem, hogy végezetül ismét visszaemlékezzem egy erdélyi estére.

A harmincas esztendőkben egész Erdélyt bejárta egy magyar művészcsoport, melyben erdélyi magyar írók, szavalók és énekesek voltak s amelyet az apostoli szerepet betöltő Benedek Elek vezetett. Ez az úttörő szellemi csoport, melynek én voltam akkor a legfiatalabb író tagja, Medgyesre is elment, abba az erdélyi városkába, ahol magyarok, románok és szászok vegyesen éltek. Irodalmi estélyünkön egy szász író is szerepelt, és felkértünk egy segesvári származású román énekest is, hogy magyar dalunk és szavunk mellé énekeljen román népdalokat. S ahogy énekelt, egyik román népdalt a másik után, lassan könnyes lett a szemem, mert a sóvárgás és a bánat, mely különös illat gyanánt áradt a dalokból, nemcsak a Körös és a Maros bánata volt, hanem az Olté és a Küküllőé is.

S akinek közös a bánata, közös a sorsa.

 

 

A hivatkozás helye

A magyar és a román nép közeledése. 1947. január 22-én Budapesten a Fővárosi Népművelési Központ és a Kulturális Egyesület Országos Szövetsége román estet rendezett a Parlamentben. Itt hangzott el Tamási Áron fenti című előadása. Rövidített szövegváltozatát közölte a Rómeó és Júlia 1947. ápr. 29-i 7. száma – Meg kell békülni címmel, Groza Péter budapesti látogatása elé alcímmel. A teljes szöveg megjelent először: Magyar Fórum 1991. máj. 23-i szám. Újraközölve továbbá: Aranyos tekergők (189–191) – ugyancsak Meg kell békülni címmel, Groza Péter budapesti látogatása elé alcímmel, rövidített változatban.