Miért?*Azon gondolkozom, hogy egy gondolat vagy egy észrevétel milyen ragaszkodó tud lenni! Bizonyára nem teszi ezt céltalanul. Ha íróhoz ragaszkodik ilyen makacsul, azt akarja nyilván, hogy az író írjon róla. Hát teljék neki kedve. Arról a gondolatról van szó, hogy vajon egy színházi lapnál helyén van-e az író? Az olyan író természetesen, aki egymagában is, könyvek írásával, hiánytalanul teljesíti hivatását. Sőt csak úgy teljesítheti valójában. Ilyenformán, ha nem tágítok az írói hivatás klasszikus fogalmától, készen is vagyok a felelettel, amely helyesnek és határozottnak tetszik. De a gondolat, amely oly makacsul üldözött idáig, ennek a feleletnek igazsága előtt mégsem adja meg magát. Úgy látszik, nem olyan egyszerű a dolog. El kell indulnom, hogy megnyugtató és kielégítő magyarázatot keressek. Egy kicsit a múltba megyek, színházi gyermekkoromba, mint ahogy a felnőtt ember is helyesen teszi, ha magyarázatért néha visszafut gyermeki korába. Ha jól emlékszem, az idén éppen tíz éve annak, hogy eleven kapcsolatba kerültem a színházi világgal. Az Új Thália, boldogult Pünkösti Andor rendezésében, akkor mutatta be Énekes madár című színpadi játékomat. Akkor belekóstoltam valamibe, ami egyikfelől az alkotó képzeletet idézte meg bennem, másfelől pedig meglebbentett előttem egy világot, amely vonzott s ugyanakkor taszított. Ezt a világot szokták színházi világnak nevezni. Esztendők és új színdarabok következtek, de a színi világgal kapcsolatos élményem nem változott. Nem tudott változni. Amikor vonzódtam, ugyanakkor idegenkedtem tovább is; s amikor idegenkedtem, vonzódtam is egyben. Akárhányszor bosszantott a dolog, mert a természetem és a szellemi fegyelem egyaránt panasszal fordult hozzám, hogy ezt az ügyet nem akarom megelégedésükre rendezni. Én akartam volna, de nehezen ment. Könnyű a megoldás csak akkor lett volna, ha igent vagy nemet döntök: vagyis ha teljesen elszakadok a színházak világától vagy ha teljesen megadom magam. Az elsőt nem akartam megtenni, mert akkor le kellett volna mondanom arról is, hogy színdarabot írjak; a másodikat nem tehettem meg azért, mert az a világ a maga modorával, szokásaival és szellemi erkölcsével nem az én világom volt. Végül is azt a megoldást választottam magamban, hogy a kötelező és szükséges szerzői érintkezéstől eltekintve távol tartom magam, hogy az örökös vonzódást szépen megőrizhessem. Így is lett. Be kell azonban vallanom, önmagam előtt is, hogy ez a felfogásom olyan áldozatokkal járt, amelyeket, mint színpadi író, fájdalmasan éreztem. Az igazgatónak átadtam a színdarabot és a bemutató előadáson megjelentem: jóformán ennyi volt, amit szerző gyanánt színházakban töltöttem. Ehhez a szokásomhoz elméletet is gyártottam, ami különben helyesnek látszik s ami így szól: az író írja meg a darabot, a rendező rendezze meg és a színész játssza el. Mondom, helyesnek látszik ez az elmélet, de csak látszik. Mert a bemutató előadásokon, amikor az eredményt elmélet nélkül szemléli a szerző, gyakori szemrehányást tettem magamnak, hogy a próbákon nem vettem részt; sőt nemegyszer az a gonosz gondolat is kerülgetett, hogy a darabomat magamnak kéne rendeznem. De hát akinek az a véleménye, hogy a parton sétáljon, nem ugorhatik belé a vízbe! S miért mondtam el mindezt? Nem azért, mintha idejét látnám, hogy eddig tartózkodó elméletem fölött rágódjam. Ha ennek meg kell lennie, arra úgyis ráérek, amikor új színdarabbal indulok ismét valamelyik színház felé. A célom az volt, hogy az olvasó számára és magamnak előkészítsek egy nyilvánvaló és határozott feleletet. Mégpedig arra a kérdésre, hogy vajon a múltban vállalkoztam volna-e arra, hogy egy színházi lap szerkesztési és munkatársi gondjaiban cselekvő módon részt vegyek? Nyilvánvaló, hogy erre nem vállalkoztam volna. Hát akkor mi történt?! Mindnyájan tudjuk, hogy mi történt. Egy ország romokba omlott. Majd az a szó, hogy „honalapítás” az „újjáépítés” szavában valósággal történelmi társat kapott magának. Volt idő, amikor a szellem hajlékaiban úgyszólván csak a baglyok maradtak, fejükben a kérdőjel és szívükben a szégyen. De az életösztön kivirágoztatta a romokon a reményt: mindent megteremtünk ismét, ami volt! De nem úgy, ahogy volt, hiszen a romlásunk éppen abból származott, hogy a mutatós edényben rossz vagy hamis volt a tartalom. Egyszerre ezer kérdés és ezer tennivaló állott elénk. S ezernél is több az író elé, aki amúgy is lelki dajkája mindig nemzetének. Nehéz lett volna csak regényt írni, megmaradván tépetten is a hivatás megszokott fogalmánál. Úr lett a kötelesség. Úgy éreztem, hogy ez a kötelesség szól reám, amikor az író külön gondjai mellett a magyar színjátszás gondjaiból is megkínáltak engem. Szót fogadtam az Úrnak, akit kötelességnek hívnak. S ezt békétlenség nélkül tettem, mert előttem sem kétséges, hogy a színház a legelső nemes eszköze a lelki felébresztésnek és szellemi útbaigazításnak. S a szomorúságban is, hogy ily csúnyán elestünk a nagy viharban, némi örömét éreztem annak, hogy a régi hibákat a romok alatt feledhetjük. S ott felejtettük? Nyugodt lélekkel ezt nem mondhatnám. Sőt, ahogy telnek a napok és múlnak hetek, a régi hibák mellett újakat is látok meghonosodni. Nagy szomorúság, hogy a régi és új hibák barátkozását oly kevesen akarják megakadályozni. De hát bizonyára mindenkit ér ilyen szomorúság, aki nagy szükségben a hivatás ünnepi mezejéről a köznapi kötelesség munkaterületére lép. Mert ha nem is régi, de bölcs mondás, hogy egy bolhát nehezebb megőrizni, mint az ég csillagait.
A hivatkozás helye Miért? Színház 1945. nov. 7–13. I. évf. 13. sz. |