Üdvözlés a Magyar–Román Társaság megalakulása alkalmával^*

Különleges és országos figyelmet érdemel az az esemény, hogy Budapesten megalakul a Magyar–Román Társaság. Elsősorban a magyar irodalom nevében, de a magam személyében is, ennek a különleges figyelemnek a melegségével és várakozásával üdvözlöm a Társaságot.

Amikor ezt teszem, az öröm érzése és a felelősség tudata egyaránt eleven bennem.

Örülök, mert ez a Társaság, minden reménység szerint, nagy igényű és munkaképes formai megvalósulása annak a szellemi küzdelemnek is, amelynek otthon, Erdélyben, húsz éven keresztül a magjában éltem, s amelynek az volt a célja, hogy a román és a magyar nép megbékélését egyengesse, s hogy a két nép építő együttélését lehetővé tegye. Ennek az erdélyi magyar szellemi küzdelemnek nagy hatású és maradandó megnyilvánulása volt az a Hitvallás, mely 1937-ben Marosvásárhelyen, az ágynevezett Vásárhelyi Találkozón született meg, s amely a két nép megbékélését történelmi szükségnek s így nemzeti feladatnak nyilvánította. Mondanom sem kell, hogy törekvésünk sem a román, sem a magyar államvezetés előtt nem volt eredményes, illetőleg népszerű. Az idők azonban változtak azóta, mert a fölszabadult demokratikus eszmények a megbékélés híveinek adtak történelmi lehetőséget arra, hogy a magyar és a román nép között az emberséges és építő jellegű nemzeti életet megteremtsék. Az öröm mellé ez a történelmi lehetőség adja a felelősség tudatát. Szükséges ez, mert aki a vajúdás mai lázában és a jelszavak incselkedései közben meg tud feledkezni arról, hogy a jövő nemzedék ítélkezni fog fölötte, az könnyen eltéved, sőt a népszerűség vagy a hangzatosság kedvéért talán szívesen is téved el. A magyar–román megbékélés nemzeti jelentőségű ügyét az ilyen emberek elrontanák. Ezt csak olyan emberek vihetik eredményes útra, akik a maguk népe számára biztosítani tudják az emberséges életet, de ugyanakkor meg tudják akadályozni, hogy a másik nép emberi és nemzeti méltósága ellen főbenjáró bűnt kövessenek el. Az ilyen emberek nagyon jól tudják, hogy a magyar–román kérdésben ma két veszedelem fenyegeti azt a munkát, mely a két nép között időt álló békét akar létrehozni. Egyik veszedelem a fűtött és mértéktelen nemzeti becsvágy, melyet köznapi szóval sovinizmusnak neveznek. Azt hiszem, ilyen nálunk úgyannyira nincs, hogy ha velünk szemben mások nem gyakorolnák, magát a szót is hamar el tudnók felejteni. A másik veszedelem éppen az ellenkező véglet betegsége: a nemzeti öntudatnak olyan elsorvadása, amikor megegyezés címén kezét vagy lábát, esetleg egész magát, zsákmányul adja a nemzet. Sok jel mutat arra, hogy boldogtalan állapotunkban hajlamosak vagyunk erre. Az újjáépítés egyik legnagyobb feladata, hogy ez ellen felvegyük a küzdelmet; s reménységgel tehetjük ezt, hiszen az egészségnek és az értéknek e mai történelmi lábadozás után megjön az uralkodó napja.

Azt hiszem, a Magyar–Román Társaságnak nem is kívánhatnék jobbat és mást, mint hogy benne és általa az értelem egészsége és a nemzeti lélek értéke munkálkodjék.

 

 

A hivatkozás helye

Üdvözlés a Magyar–Román Társaság megalakulása alkalmával. Kézirat szerint. Elhangzott 1945. szeptember 21-én. Közölve: Jégtörő gondolatok II. kötet (247–248).