Egy remek színmű^*

Amikor oly sokan elhagyták Trianon után az erdélyi földet, a Múzsák velünk maradtak. Ezek a hűséges és demokratikus Múzsák fűztek Bánffy Miklóssal ismeretségbe engem. Lassanként már húsz éve lesz ennek. Ha visszagondolok e végvári időkre, az emlékezet sűrűjéből mindegyre felröppen valami olyan színes esemény vagy tanulságos történet, amely Bánffy Miklóssal kapcsolatos. Kelleti is magát valahány, hogy az Erdélyi Helikonnak ebben az elgondolkozó és tisztelgő számában elmondjam őket. Legalább egyet közülük szívesen is beszélnék el, ha a Múzsák tetszésével tehetném.

Ők azonban egyebet kívánnak tőlem.

Nevezetesen azt, hogy személyi megemlékezés helyett inkább egy műről beszéljek, melyben ők mindig kedvüket lelték.

A Nagyúr ez a mű.

Ha lehetséges, szeretném figyelmen kívül hagyni a szerző társadalmi súlyát és irodalompolitikai jelentőségét; s szeretném elkerülni a szokványos bírálati módot is, mely valójában mutatványos küzdelem az alkotással. Egyedül önmagamnak szeretném megmagyarázni A Nagyúr című remek színművet; s ha lehetséges, meg is fejteni önmagamnak. Ha ez valamelyest sikerülne, gondolataiban kalauzt találhatna nyilván az olvasó és a néző is, kit bizonyára szintén felbolygat ez az Attiláról szóló műalkotás. Mert én kevés olyan irodalmi művet olvastam életemben, mely annyira izgalomba hozott volna, mint A Nagyúr. Nemcsak lelkileg izgatott fel, hanem testileg is. Idegben és vérben egyaránt.

Három esztendeje elmúlt, hogy először olvastam ezt a drámát; s a tavaly májusban, amikor Kolozsváron újból színre került, ismét napokat töltöttem vele. Valahogy úgy voltam mindannyiszor ezzel A Nagyúrral, mint magában a műben Mikolt Attilával: furcsa módon vonzódtam hozzá, de ugyanakkor féltem is tőle. Mindig a szenvedély hatását keltette bennem a mű. S így voltam azzal a gondolattal is, hogy a színmű előadását megnézzem. Azt éreztem ugyanis, hogy legyen bármilyen nagyszerű az előadás: a világ, amit a dráma olvasása után magamban hordoztam, annyira színes és szenvedélyes, hogy azt számomra csak a képzelet tudhatja maradéktalanul eljátszani.

Magamban tűnődve, egyre azon gondolkoztam, hogy az a különös és szenvedélyes hatás, amit A Nagyúr reám gyakorolt, vajon miben találja magyarázatát? Annyi bizonyos, hogy ezt a színművet remekműnek tartom. S tudom, hogy a remekmű magában véve is elemi hatást tesz az emberre; de úgy érzem, hogy ezen túl is van még valami, amit kutatnom kell.

Vajon lehetséges volna, hogy ahhoz az emberi világhoz, mely a darabban él és kavarog, nekem lelkileg olyanféle közöm van, mint egy eltemetett és újból emlegetett szerelemhez?! Vannak az ember életében ilyen furcsa rejtelmek. Gondolom, ez az eltemetett és újból felbuzgott vér- és fajszerelem lökte az alkotó keze alá is ezt a világot, hogy próbálja azt egy drámai műben elrendezni, felépíteni és elevenre támasztani. A legnagyobb és a legveszélyesebb küzdelem egy ilyen cselekedet: leszámolás valósággal, melyben a győzelem és a halál egymásra vetnek fényt és árnyékot.

A rejtélyes és bolyongó kísértet, kivel Bánffy Miklós ezelőtt harminc esztendővel A Nagyúrban küszködött, a mai időkben is gyakran jár magyar földön. Szinte népszerű is már. Megszállott tudósok és tárgyilagos alkotók keresik a vérnek és a szellemnek folytonosságát, mely a mélységben, titkos ereken keresztül kétségtelenül megvan. Békés és derűs világban, mint amilyenben A Nagyúr született, csak a kivételesen érzékeny természet bolygott ez erek mély vidékein. Ma fölszakadt ismét a föld és az emberi sors. Úgy tűnik, mintha ezerötszáz esztendő múlva ismét úgy „forogna keserű levében” a föld, mint Attila idejében. Ha elolvassuk vagy megnézzük ezt a darabot, csak akkor döbbenünk rá, hogy mily rettenetes a hasonlóság! Népek változtatják a helyüket ismét; pusztul valami régi, és vajúdik valami új; hit hittel akaszkodik recsegve össze; s viaskodik az anyaggal a lélek.

Ma élőbb és életünkben vágóbb ez a remek színmű, mint bármikor. Életünkbe vág, mert a sors, mely A Nagyúrban oly erőteljesen gázol népeken és egyéneken keresztül, ma ismét erejének teljében jár a világon. S élőbb, mert a vajúdás mostani lázában számos jelenség emeli még hitelesebbé a darabot, szinte kézzelfoghatóan bizonyítva ezáltal, hogy ama korról mily hiteles képet fest az író műve! Mert az ember lényegében mindig egyforma: a bölcső és a koporsó között pályát fut be, melyet a végzet és az akarat határoz meg. A végzetet Isten az időben rejti el, amelyet és amelyben él az egyén; az akarat pedig a különbség, ami másoktól elválaszt. Háborgó időkben a végzet szeszélyes és tüneményes, az akarat pedig röptét káprázatosabban mutathatja meg.

Milyen világossá teszi mindezt A Nagyúr!

Különös dolog is az írás, mely az alkotás határáig tör, s amelynek a számára a szellemek ott kaput nyitnak. Az ilyen íráshoz nem elegendő a tehetség: valahogy az ideg és a vér találó természete s nemkülönben a szerencse is szükséges hozzá. Úgy érzem, hogy ezek mind találkoztak A Nagyúr megírásánál. Innét van a műnek az a hitele, mely az alkotás fogalmával kapcsolódik egybe. Mert egy világot a történelem sírjából úgy feltámasztani, hogy az valóban éljen: ez a képesség abból a forrásból ered, ahonnét a teremtő erő, mely folytonosan megújít s ezáltal megörökít. Ahogy olvasom A Nagyúrt, megújul a kor, melynél mozgalmasabbat és a helyét kereső emberiségre jellemzőbbet nem látott a világ. Keleten morogva megnyílik a föld, és furcsa, „irgalmatlan teremtményeket” áraszt nyugat felé. Hunoknak hívják őket, akik minden akadályt „úgy söpörnek el maguk előtt, mint a keleti szélvész a polyvát”. Az egész germán világot megremegtetik, és tizenkilenc esztendőn keresztül a Rajnától az Urálig Attila uralkodik, aki barbár hit szerint isteni eredetű. Népek és egyéni sorsok kóvályognak e mérhetetlen föld fölött, mint a porfelleg vagy a pehely, látjuk a porfelleget, és a pelyhek előttünk kavarognak, mielőtt lehullanának az utak porába vagy a mérhetetlen puszták földjére, mely oly titokzatos éjszaka, oly kegyetlen a süvöltő szélben, de oly gyönyörű a hajnali pirkadásban!

Népek, nyelvek és istenek között folyik a küzdelem. Hallani lehet a sors jajszavát, s látni, hogy a nyelv, melynek bozótjában tenyészik a lélek, miképpen fordít ádázul szembe népet néppel. A zsákmány rettentő kora ez: a szolgán és a hercegnőn túl, a barmon és az aranyon felül a gomolygó időben még az Isten is az emberi szenvedély zsákmánya lesz! Kemény és gőgös bálványt csinál belőle, aki maga is gőgös és bálvány; kígyózó és mindenre alkalmas eszmét az, ki a művelődésben nagyobbnak képzeli magát.

Ilyen a kor, mely A Nagyúrban elevenné válik; s amelynek hitelességéről nemcsak a szerencsés alkotás győz meg minket, hanem sok minden az időből is, amelyben élni sorsunk.

És az egyén?

Millióknak szenvedés: buta és egyszerű sors. Munka, mely a holttest fölött legtöbbször füstbe megy; gyermek, ki elmegy a világba, mint a szél. A szolga gyűlöl, lázad és eltiportatik, hogy az ő sírján sorstársai felemelhessék a fejüket. A letiport ősök sarját Isten és emberek bosszúállásra jelölik ki, és elveszik tőle a boldogságot, amikor a boldogság valóban megjelenik. A legszebbet sújtja legcsúnyábban a sors: Mikolt igazán és kegyetlenül tragikus! De az emberi nagyság nem véletlen: az idő törvényén kívül a tehetség akarata is kormányozza azt: aki élni, alkotni és uralkodni nagy volt, az nagyszerűen és a tetőn tud meghalni, mint Attila.

Nagy dolog ilyen darabot írni; és hős dolog némán viselni mostoha sorsát.

Legyen azonban vigasz, hogy mindig él, ami maradandó.

 

 

A hivatkozás helye

Egy remek színmű. Erdélyi Helikon 1943. okt. 10. sz. 550–552. Újraközölve: Jégtörő gondolatok II. kötet (229–233).

Méltató sorok Bánffy Miklós A Nagyúr című darabjáról.