Hevesi Sándor^*

Úgy gondolom, hogy ebben a tiszteletre méltó Társaságban nem a kegyelet gyöngédségéből sarjadt az a szokás, hogy az új tag első szavával elődjéről emlékezzék meg. Inkább az előd szellemi arcát óhajtja felidéztetni, hogy azon az arcon újból megláthassuk, ami megőrzésre méltó, s ami folytatásra kívánatos.

Ilyen értelemben kívánnék én most megemlékezni Hevesi Sándorról. Bevallom, engem kétség szorongat, hogy vajon igazán sikerül-e felidéznem az ő szellemi arcát, amely oly nyugtalannak és színekben változatosnak tetszik előttem. Kissé titokzatos és talán szeszélyes is az olyan ember szellemi világa, akinek egész élete a színház jegyében izzott. Személyesen kellett volna ismernem, hogy a biztonság érzésével tudjam meghúzni a vonásokat, melyek egyszeriben elevenné tehetnék őt az emlékezetünkben.

A színház minden kérdésében legelöl látszott alakja, elméleti és gyakorlati oldalon egyaránt. Rendező volt, igazgató, író és nevelő: a „színházi” jelzővel mindegyik. Azt hiszem, azonos megállapítást tehetünk, bármelyik munkaterületén nézzük őt: nem az eredetiség vagy az alkotószenvedély jellemezte, hanem a kutatás, a szüntelen éberség, a tanulás és az örökös cselekvés. Ilyen szellemi alkat mellett mestere valóban csak Reinhardt lehetett. Kisebb méretekben és szűkösebb viszonyok között kísérletezett, de nemesebb ízléssel és a hagyományokhoz jobban ragaszkodva, mint a nagy német rendező. A romantika helyett inkább a „klasszikus realizmus” jellemezte őt, művészi hitvallásában és rendezői útján. Ehhez a stílushoz formálta a régit és a feltörekvő újat egyaránt. Nem a hangosságot, hanem az ízlést szolgálta.

Tíz évig volt a Nemzeti Színház igazgatója. Elméletileg és gyakorlatilag egyformán képzett színházi ember, amikor a Nemzeti Színház élére került. S az a szerencse is megadatott neki, hogy igen kedvező körülmények között, hiszen Ambrus Zoltán anyagilag és művészi erők dolgában rendezett színházat hagyott rá, hatáskört is teljeset kapott, és legfelülről feltétlen bizalmat. Kedvvel és akadály nélkül kezdhetett hozzá, hogy terveit megvalósítsa. Ezen az irányító és vezető helyen talán a Beöthy szelleme lebegett előtte, amikor európai színházat akart inkább, mint jellegzetesen magyart. Az ő lelki alkata és a kor ízlése szerint egyebet őszintén nem is akarhatott, ámbár ma úgy ítéljük meg a Nemzeti Színház mindenkori szerepét, hogy általa inkább a jellegzetes magyar értékek váljanak európai eredményekké. Hevesinek ez az „európai” törekvése nagy nyugtalanságot idézett elő a műsorpolitikában, és igen sok kísérletezést a darabok előadása terén. A nyugtalanság aggodalmakat szült, és a kísérletezés szenvedélyes vitákat. Ő azonban, mint más céltudatos és jellemes ember is, nem csinálhatott egyebet: csupán azt, amit a magyar színházi művészet érdekében jónak látott, s amiben hite volt. Inkább vállalta, hogy a Nemzeti Színház előadjon közönségesebb, de jövedelmező darabokat, csakhogy kísérletei és egy-egy nagyobb művészi terve számára az anyagi fedezetet biztosítani tudja. Ilyen célból honosította meg a bérleti rendszert, és nyitotta meg a Kamaraszínházat is.

Hite szerint választotta és tíz évig a gyakorlati életben is állta azt a küzdelmet, amelyet végső fokon a színház magasabb rendű hivatásáért folytatott. Amikor távoznia kellett a Nemzeti Színház éléről, nyugodt lélekkel nézhetett eme küzdelemre vissza.

Mint író is nagy és jelentős munkát végzett. A színházi kérdésekről és drámákról szóló tanulmányait a gyakorlati színházi ember átélése frissekké teszi, és gazdaggá tanulságokban. Műfordításaival az elsők között van, mint színműíró maradandóbb elismerést vagy hangosabb sikert nem aratott ugyan, de ezek a munkái teljessé és kerekké teszik egyéniségét, melynek minden ereje a magyar színházi művészetet táplálta.

Jólesik arra gondolnom, hogy emléke él, s hogy szellemi arca közöttünk van.

 

 

A hivatkozás helye

Hevesi Sándor. Magyar Nemzet 1943. febr. 14. Alcíme: Megemlékezés a Kisfaludy Társaság ünnepi ülésén. Újraközölve: Jégtörő gondolatok II. kötet (226–228).