Gond és reménység*A lélek, mely a test gyarló hüvelyében vergődik, karácsonykor megkóstolja a reménység örömét. Meglobban benne a tisztaság fénye s annak világánál tisztán emlékszik az isteni eredetre. Szelíd mámor ejti meg, melynek szárnyain felröppen az anyagi világ terhei közül s ott ünnepel ég és föld között. Lebeg fehér kedvében vagy láthatatlan fákra száll, melyeknek ágain csillagok rügyeznek. Sokan fészket is raknak egy-egy mennyei „uborkafán”, mintha sokáig ott akarnának maradni. Jó is volna ott maradni, csakugyan. De a karácsonynak egykettőre vége van, s akkor vissza kell szállni újból a földi világba: emberek vagyunk, akik halál nélkül nem bújhatunk ki az anyagi törvények hatalma alól. S azonfelül most a földet és az emberi nemet háború dúlja, melyben részt venni sorsunk s benne megállni akaratunk; országunk van, melyért egy ezredéven át apáink vére folyt; s hazánk, mely egyetlen otthonunk. S odatartozunk egy nemzethez, mely új ezredévre készül; és egy néphez, mely ebben a nemzetben méltó helyére kívánkozik. Rengeteg dolgunk van a földön. És mind olyan dolog, melyet bölcsen kell meggondolni s bátran végbevinni. A helytelen ítélet vagy a festett ábránd csupa veszedelem. Ha az elméletek zűrzavarából és a gyakorlat kavargó részletei közül mégis felszáll ünnepelni a lélek, hát azért szálljon fel, hogy az isteni eredet örömében lehetőleg tisztán és igazságosan tudjon a földre tekinteni. Ünnepeljen ott a magasban, de mint erős fénnyel a betlehemi csillag, legalább haloványan ő is mutassa meg nekünk, hogy az ige magyar földön hol és miképpen lészen testté. Legyen éber, kedvében és erejében megújuló; s a Keresztelő Szent János jegyében eltökélt az ünnep utáni munkára, tökéletes népet készítendő az Úrnak… Szálljunk a földi világ fölé, de elmélkedjünk róla. Itt a magasban a szelíd mámor hátha nyelvünkre adja a szavakat, amelyek Isten szándékában vannak. Gondoljuk el a háborút, mely egyszerre sújt és tisztít, már csaknem mindenütt és minden népet. Keressük lélekkel a magyarázatot, melyet ésszel megtalálni nem tudtunk, mert amit oly sok elméletben vélnek megtalálni, az el van rejtve az okoskodó ész elől. Háborút vinni földi sors, melynek terhét mindig és mindenkor viselni fogjuk. Aki erős, még erősebb szeretne lenni; máskor a gyengébb testben lázad fel az igazságosabb lélek. De a legvégzetesebb háború nem hatalmi kérdésből születik, hanem ugyanarról a fáról szakad az emberekre, amelynek gyümölcséből evett az első emberpár. Nagyravágyás készíti és kevélység, s a földi élet értelmének meghamisítása lobbantja tűzzé. A hamis elmélet torz életet szül, melyben az ember nagyobb hibával véli gyógyítani a kisebbet, míg végül tűzzel kénytelen elpusztítani, amit feje fölé hordott, mert különben megfullad. Íme a tisztítótűz, melyben a bűnöknek már itt a földön el kell égniök! Ilyen háború szakadt az emberekre, úgy hiszi a lélek. Az anyag, melyből a kapzsi vágy egyik felől vagyont gyűjteni óhajtott, míg másfelől a test kényelmére hódította őt: végül igája alá hajtotta az emberi életet és az ő bosszúálló jegyébe fordította a világot. Hatalmas városokat épített az ember, lehetőleg egyforma és célszerű házakkal; tömegben gyártott embert és szerszámokat; olcsó mutatványokkal vakította a népet, hogy közben a kalmárok gazdagodni jobban tudjanak. Hódított az „egyenlőség”, melyben a vagyon a vagyonnal, a cím a címmel és a szegény a szegénnyel volt egyenlő; ránk szabadult a „testvériség”, mely elválasztotta azokat, akik test és vér szerint tartoztak volna együvé, de a jogos vagy jogtalan érdek szálaival egybekötötte azokat, akik vagy uralkodni akartak, vagy feltörni jobb anyagi létre. És megigézett a „szabadság”, mely mindent engedett az egyik helyen, hogy máshol egyedül tiltson. A szavak elárulták a fogalmat, az ember az anyagból „szellemet” teremtett, mely kultúra helyett társadalmi műveltséget adott nekünk, csillagok helyett géppel kápráztatott, nyugalom helyett rohanást ajándékozott, bölcsesség helyett tudományt, természet helyett parkot és állatkertet, Isten helyett aranyat. Lélek és test között felborult az egyensúly, mely szenvedések nélkül, úgy látszik, nem állhat helyre. Vigyázzunk azonban, nehogy hiába szenvedjünk újból! Gondolkozzunk hát a nagy kérdésen, hogy mit és hogyan kell cselekednünk, ha a szenvedések árán valóban új életet akarunk teremteni. Teljességgel bizonyos, hogy a megváltás csak belülről jöhet, amiképpen a kegyelem felülről. Mindenkinek önmagát kell megváltania: egyénnek az egyént, családnak a családot, nemzetnek a nemzetet. Megújult lelkekből áll a megújult közösség. Ez minden nevelésnek az alapja, a nemzetnevelésnek is. Eszmények nélkül azonban puszta és céltalan a vágy: meg kell keresnünk hát az eszményeket, melyeknek jegyében a megújulást hirdetni és cselekedni kell. Vannak örök eszmények, melyeket a kereszténység hordoz: az emberi lélek ezekhez a forrásokhoz szomjasabban fog visszatérni, mint ahogy vélnék azok a politikai és társadalmi rendszerek, amelyek csupán az anyagi jólét igazságosabb rendezését akarják végbevinni most is. Az örök eszmények mellett azonban meg kell találnunk azt a nemzeti eszmét is, amely nemcsak erős közösséggé tud egybeforrasztani minket, hanem a magyarságnak a nemzetek között méltó helyet biztosít. Ez a nemzeti eszme nem lehet más, mint a magyar haza történelmi határai között újrateremteni az életet. Az élet pedig lélek és test: kultúra és anyagi rend. Újrateremteni?! Ne féljünk a szótól, mert jobb idejében egészet vállalni és mindenre felkészülni, mint később szenvedni a mulasztás miatt. S meg se ütődjünk ezen a szón, túlzottnak találván, hiszen attól jobb magyarok biztosan nem leszünk, a kérdés pedig nem szűnik meg azáltal, ha nem beszélünk róla. Mi baj van hát a lélekkel, melynek megnyilatkozása a kultúrát jelenti; és mi baj van az anyagi renddel, melyet a társadalom tükröz? Egyedül a lélek tesz emberré minket, tartalmánál fogva. A tartalomnak azonban színe és jellege van: egyéni színe és magyar jellege. Válságban van a lélek, akár emberi tartalmát tekintem, akár egyéni színét, vagy magyar jellegét. Ezen se ütődjünk meg, mert a lélek betegsége korszerű tünet: nemcsak mi szenvedünk benne, hanem más nemzetek fiai is. Sajnos ma ez az egyetlen és valóságos bizonyítéka az „emberi közösség” létezésének, s legfőképpen az európai egységnek. Beteg a lélek, mert az anyagelvűség olyan világnézetet kényszerített rá, amelyben meg kell nyomorodnia. Az egészséges és termékeny világnézetnek ugyanis három örök tényezője van az emberi lélek számára: az Isten, a természet és a társadalom. Emberhez méltó élet csak akkor képzelhető el, ha a lélek e három tényezőhöz való kapcsolatát megnyugtató módon rendezni tudja. Az anyagelvű korszak úgy rendezte ezeket a kapcsolatokat, hogy az Istent és a természetet kiűzte a lelki világunk képéből s élete színteréül egyedül a társadalmat tette meg, amelyben egyenlőtlen és gyakran méltatlan fegyverekkel folyt a küzdelem: ember és ember, osztály és osztály, nemzet és nemzet között. A lélek, mely tartalmát egyrészt elveszítette, másrészt pedig a meglévőt gondozni nem tudta: színében is elhervadott, jellege pedig bizonytalan és erőtlen lett. Így történt, hogy a színes és erkölcsös egyéniség helyébe a tömegember lépett, az értelmes és sokszor művelt szolga, ki felülről veszi azokat a véleményeket, amelyekre dühös meggyőződését alapítja. S így történt, hogy a nemzeti kultúra helyett, melyet az egészséges lélek jellegének megfelelőleg teremt, a társadalmi műveltség köszöntött reánk. Lélek és test: együtt a földi élet. Ha a kettő közül válságban van a lélek, mert szabad és természetes életformáját elvesztette, akkor a test világában is bizonyára zavarok vannak. A nyugalom hiánya és a beteges fegyelmezetlenség csakugyan feltűnő a mindennapi élet folyamán. A nemzeti test: maga a társadalom is fegyelmezetlen. Erős kézre van szükség és az erős kéznek törvényekre még olyan dolgokban is, amelyeket egészséges társadalom önkéntes fegyelemmel rendez. Sokan azt hiszik, hogy a háború miatt. Mi azt gondoljuk, hogy a háború maga is következmény, mely a végső fokon teszi próbára a küszködő társadalmat. Bajosan is lehetne elképzelni, hogy jól rendezett társadalom jöjjön létre olyan világban, mely a lélek kultúráját „produkciókkal” akarja helyettesíteni; másfelől pedig az anyagi javak elosztásában olyan igazsággal mér, amely azoknak az igazsága, akiknek legtöbb van az anyagi javakból. Először az egyén békéje borul fel ilyen világban, azután a közösségek békéje, majd földrészeké és az egész világé. Meg is történt. Az elveszett békével együtt az igazságot és a természetes rendet is újból meg kell szereznünk, mert érdemes élet máskülönben nincs. Az anyagi javak elosztásában – földrészek és nemzetek között éppen úgy, mint a társadalomban – az emberi eszmével összecsendülő nemzeti igazságnak kell döntenie. Mert egyedül ebben az igazságban van megnyugtató és rendteremtő értelem, mely a kevesek helyett a sokat jutalmazza és a kivételeket érték szerint válogatja meg. Ezért látja úgy a lélek, hogy a jövő társadalma a szocializmus elvére épül s hogy olyan értékrendet teremt, melyben a lélek, a szellem és a tehetség megillető helyére jut. Tehát újra kell teremteni az életet! Újrateremteni azonban emberi erővel csak azt lehet, amit valamilyen formában megőriztünk és a veszélyben megvédelmeztünk. Ebben a védelemben mind egyek vagyunk. Éltet az ünnepi reménység, hogy az újrateremtésben is egyek leszünk.
A hivatkozás helye Gond és reménység. Közölve: Virrasztás (449–455). Keltezése: Budapest, 1942. karácsony. |