Vélemény háború idején^*

Minél több beszédes ember van egy társaságban, annál inkább illedelem dolga hallgatni. Valami ilyenfélét gondoltam a tegnap. Sőt úgy hittem, hogy számomra a mai nap is ilyen tanulságos, tapasztalat- és értelemgyarapító hallgatásban fog elmúlni. Reggel azonban már a „kötelesség” szavával kellett vesződnöm, ami nem is csoda, hiszen a kitüntető, sőt páratlan figyelem nem azért hívott ide minket, hogy hallgassunk. Igaza volt a „kötelesség” szavának, hiszen ha nem vettem volna őt komolyan, a mai nap élménye úgyis kiugratott volna a hallgatás jótékony és védelmező bokrából.

Ilyenformán most már nemcsak kötelességről, hanem emberi és magyar élményről lévén szó, a mondanivalómnak is ehhez simuló formát kellett keresem. Ez a forma nem lehet más, mint a legszemélyesebb önvallomás. A kötelesség megengedett volna fejtegetést vagy gyakorlati észrevételeket, mely utóbbiaknak még tegnap igen nagy jelentőséget tulajdonítottam. Az élmény azonban, mely erős és bensőséges, azt a meggyőződést teremtette meg bennem, hogy a mai körülmények között, a magyarság mostani és eljövendő történelmi küzdelmében, az egyetlen biztosnak tetsző gyakorlati tény a becsületes és bátor magyar férfiú.

Úgy gondolom hát, hogy ebben a néhány perces önvallomásban erkölcsileg is kötelező számomra becsületesen szembenézni az együttesen felvetett kérdéssel; s kötelező, hogy amit látok, azt ízléssel bár, de nyíltan kell megmondanom.

Mindenekelőtt szeretnék hangot adni annak a reménynek, hogy valamikor, majd a felépítendő új magyar életben, a kard és a toll, a politikai hatalom és a szellem találkozása nem kivételes lesz, hanem természetes. Természetes és nem egyes kimagasló személyiségek kivételes kezdeményezése, mint ez a mostani.

Szeretném még azt is kérni, hogy további vázlatszerű mondanivalómat az elképzelésnek és a fegyelemnek két egészen különböző kertjében helyezzem el. Az egyik kertben álljon az, ami ennek a mostani fegyveres küzdelemnek a végéig él és virul; a másik helyen pedig várjanak készen azok a gondolatok, amelyek nemcsak szükségesek, hanem törvényerejűek ahhoz, hogy új magyar életet teremteni valóban lehetséges legyen.

A magyar író, a két háború között és a mai háború eddigi ideje alatt, fegyelmezetten állt és dolgozott. Ennek a fegyelemnek, melyet a nemzeti lelkiismeret parancsolt ránk, én magam is számtalan gátlását, sőt bénítását éreztem. Szabadság, egyéni vélemény, mellőzés és méltatlan támadás: lépten-nyomon érték a magyar írót. De az írók, s főleg a legjobbak, némán hallgattak. Ebben a hallgatásban egyedül a magyar testvériség gondolata és a magyar lét parancsa uralkodott. Néha nehéz volt hallgatni, de aki megtette, benső elégtételt és külső igazolást kapott ma is, mégpedig abban a magyar írói eszményben, melyet a vezérkar főnöke előttünk kirajzolt. Ő biztos lehet: nekünk is az a magyar író az eszményképünk, aki építve alkot egyfelől, míg másfelől nemzetével él vagy bukik, nem lévén számára emberi élet csak ebben a hazában.

Engedje meg azonban nekünk a hatalom, legyen az katonai vagy politikai, hogy miközben természetszerűleg népünk sorsához kötjük magunkat, őrködjünk az élet és az irodalom színvonala fölött és őrködjünk a magyar ember emberies élete fölött is.

Ezzel jeleztem is mindazt, amit a háború végéig tenni tudunk és tenni kötelességünknek tartjuk. Nem volna azonban becsületes dolog elhallgatni azt a meggyőződést, hogy a fegyveres küzdelem után a magyar író nemcsak régi magyar határokat és megmentett magyar népet szeretne látni, hanem olyan országot, mely nemcsak édes, hanem emberi és igazságos hazája is a magyar népnek. Újra kell teremteni a nemzet fogalmát, hogy annak végre címere legyen az új történelmi osztály: a magyar nép. Az államiság eszméjét a törzsökös magyarságra kell építeni; nem pedig szétszórni gondot, erőt, szellemet és pénzt abból a célból, hogy a kisebbségek jók és elégedettek legyenek. Új kormányzati formát kell kialakítani, mely alulról épül fel, de legfelül erős kézben nyugszik. A nép sorsát hordozó és vállaló értelmiség kell, testvéri érzületű középosztály és öntudatos, egészséges nép.

Igazság és anyagi és a szellemi javak elosztásában, és főleg hogy az ország földje valóban azé a magyarságé legyen, amelynek számára szintén nincs és nem lehet máshol e világon hely.

Először kívül, azután belül kell megvívni a harcot. Azt hiszem, mind a két küzdelem a magyar katona kezében van. De lenne bár e kettős harc bárkinek becsületes, magyar kezében, a magyar író helye annak az oldalán van: még akkor is, ha e harc közben oda kell adni az életét.

Hős dolog ez? Nem! Csak egyszerűen bölcs, hiszen ha már egyszer úgyis meg kell halni, akkor legalább haljunk meg becsületesen.

 

 

A hivatkozás helye

Vélemény háború idején. Közölve: Virrasztás (255–258). Alcíme: Elhangzott a háromnapos írói megbeszélések keretében. Keltezése: Lillafüred, 1942. november 22.