Reményik Sándor*

Mintha az erdélyi föld, viszonzásul és hálából, ezer költeményt írt volna neki: úgy borították pazar bőséggel a virágok a koporsóját, melyben megpihent végre a költő. Amikor búcsút vettünk szellemének összetört kelyhétől, én arra kértem őt, hogy virrasszon a világ fölött és imádkozzék érte. Imádkozzék a világért, mely vérben eped a megváltás után. Küzdjön Magyarországért s mutassa neki csillagát. Nekünk pedig, akiket itt hagyott, ezen az erdélyi földön: nekünk legyen Arkangyalunk, aki egyszerre imádkozik és küzd.

Már egy fél éve virraszt a világ fölött, imádkozik és küzd értünk a költő, aki ma este szívünk kelyhére ült, mint a szelíd lepke. Áhítatban beszélünk hozzá és róla; s mialatt színeiben és tisztaságában gyönyörködünk: úgy tetszik nekünk, mintha az idő és a tér távolában már messze felettünk lebegne a koporsója. Nem súlyosan lebeg már, hanem könnyedén; nem a gyász színeivel, hanem aranyban; nem az erdélyi föld virágaival, hanem az Isten biztató sugaraival. S ő pedig, szívünk kelyhén ülve, mosolyogva ösztökél és súgja nekünk a szárnyas szavakat, melyek az anyag rabságából immár kiszabadultak végleg s amelyeket ő is elmondott egykor: „Halott poéta! Belőled belénk árad az erő. Koporsó, hát hol itt a fullánkod?!”

Valóban úgy érzem, hogy szelleme is csodát tett velünk! Ki valamikor itt, Erdélyben test szerint adta vissza a hitet és a reménységet, most, holtában egy fél esztendő alatt kihúzta szívünkből a koporsója fullánkját, hogy annak a helyébe újból a hitet és a reménységet ültesse el. Aki úgy imádkozott valamikor a „Halott poéta” emlékezetére, hogy a „terméketlen fájdalomnak kelyhe múljék el tőlem, Uram, ha lehet!”: az szelleméletében is mindenkit őrhelyére parancsol.

Jól meggondolva a szót: csodálatos jelenség volt!

Akik közelről ismerték őt és szellemében, mint valami éles és tiszta levegőben, gyakran időztek: azok bizonyára valahányan érezték, amit én sokszor éreztem. A sors valóságos jelenlétét nyugtalanító vagy felemelő módon, de mindig ingatagság nélkül, szigorúan. Vagy az ő szelleméhez méltóbb szavakkal: Az Isten kezének rendezését szinte látható módon. Ezt éreztem én mindenben, ami vele és körülötte történt. A jogász, aki jómódú építész fia és józan polgárok ivadéka, váratlanul és egyszerre kijelenti, hogy az ő élete hivatás lesz a szellem területén, és szolgálat a magyarság érdekében. Kinn a világban dúl akkor a harc; s érzékeny lelkek, kik az idők mélyéről morajlást hallottak már, remegve gondoltak az Írás szavaira, mely szerint a „teremtett világ kínjai az Istenfiak után epedeznek”. Ilyen érzékeny lélek volt a jómódú építész fia és a józan polgárok ifjú ivadéka is. Miközben kinn, a világban állott a harc, benne is megindult a tusa. Istennel hadakozott, de Istennel szemben nem lehet győzni! Már vesztett is talán, s már Erdély megnyerte őt, amikor levelet írt egy ifjú barátjának, aki falusi lelkipásztor, akivel a hit és Isten s nemkülönben a hivatás forró érzete szorosan egybeköti. Azt írja a levélben, hogy „a leghősiesebb harc talán az Isten ellen való harc, mert az a legteljesebben reménytelen”. És e levél után huszonöt esztendővel itt állunk, ebben a teremben, mely az elzúgott idő tanúja. Itt állunk, hogy tisztelegjünk a levélíró szelleme előtt, mely a hivatás és a szolgálat terhe alatt megdicsőült! És itt van a lelkipásztor is, ki a szolgálat földjéről hivatása földjére visszahozta a huszonöt éves levelet! S miközben szomjasan kereste a költő titkát, mely az ő titka is, a levélből felkeltek a szavak és az Isten neve „rést ütött az ő sorain”:

– Bizony, a leghősiesebb harc, amely Isten rendelése ellen való, mert az a legteljesebben reménytelen!

Úgy tűnik az egész, mint egy titokzatos színjáték, melynek a főszereplője a költő s amelynek kiosztott szerepeit nekünk is játszani kell. Vagy nem csodálatos az is, hogy amikor sötétbe borult Erdély fölött az ég, akkor a költő egünkön csillag módjára kiragyogott, s amikor végre nehezen pirkadni kezdett, akkor fényét a hajnalnak ajánlva ő maga örökre eltűnt!? Valóban úgy van, ahogy ő oly keserűen hitte s oly keményen mondta: „az Isten irgalmatlan dicsősége, hogy minden meg van írva”!? Meg volt írva, hogy őrködnie kell és utat mutatnia, amíg felettünk sötét az ég? S rendelés volt az is, hogy viaskodjék az Istennel, kivel szemben reménytelen a harc? Olyan szolgálat az első, mely újból eszünkbe juttatja az Írás szavait, hogy „a teremtett világ kínjai Istenfiak után epedeznek”. Eszünkbe juttatja, mert az ő szolgálata a sötét erdélyi egünkön reménységgel töltött el egy népet, hogy íme: egy csillag bizonyság arra, hogy az Istenfiak eljönnek valamikor megváltani újból a világot! De a másik rendelés, hogy viaskodjunk az Istennel, akivel szemben reménytelen a harc: az csakugyan kegyetlen. Győzelem itt nem lehetséges, mert aki diadalra vihetné a harcot, az legyőzné a halált. A halált pedig, Isten irgalmatlan dicsőségéből, nem lehet legyőzni. A harc útja azonban hosszú és nemcsak kínokban változatos, hanem a lélek aranyat porzik a tiszta harc alatt. Ilyen aranyporszemek a költő versei, amelyeket isteni zsákmány gyanánt az ő árva népének hagyott. És neki mi maradt a harcból? Megmaradt az, hogy Istenhez közel lehetett; megmaradt az, hogy ami hasonló volt benne Istenhez, azon nem tudott diadalt venni a halál; és megmaradt az a kitüntető kegyelem, hogy a testi halál időpontját az Isten fiával megbeszélhette. Az Én őszöm című vers tanúskodik arról, hogy ezt meg is beszélte. Alázatosan és szelíd révületben őszi levelek között járt a költő. Akkor találkozott az „őszi Jézussal”, aki jegyese minden lehullott levélnek. Szomorú fájdalommal kívánta meg a lehullott őszi levél sorsát, és arra kérte Jézust, hogy szedje fel őt is, mint lehullott levelet s a töviskoszorújába kösse belé. A fáról, melyet úgy szeretett s amelyen oly hősiesen állta huszonkét esztendeig a vihart: nehezen tudott lehullni ez a levél. De három esztendő múlva, egy szélcsendes pénteki napon, a Jézussal való megegyezés szerint, lehullt az erdélyi őszi földre, melyről valaha lángolva kiáltotta: „Védd!… De aztán foggal, tíz körömmel!”

Tényleg csodálatos jelenség volt.

Élte, mely majdnem annyira előttünk folyt le, mint Isten előtt: példa gyanánt kínálkozik arra, hogy a forma és a tartalom lényegében azonos. Nem a versek művészi formáját gondolom, hanem az ő valóságos életének művészi építményét: a napokból, hónapokból és esztendőkből összerakott keretet, melyben a tartalom kihajtott, megérett és a mi számunkra a bibliai öt kenyér ízét és bőségét jelentette. Minden ember élete hasonlít valami olyan műhöz vagy gyártmányhoz, amit az ember hoz létre. A nemzet élete mintha óriási halastó volna! A családé, mint egy veteményeskert. Sok ember élete olyan, mint egy egyszerű, de hasznos skatulya; a másoké mint a kályha, mely duruzsol és melegít. Vannak virágvázaéletek; s olyan is, mint a kalapács. A nagy emberek élete mindig valami remekműhöz hasonlít. Nem hiszünk az olyan nagy embernek, akinek fércmű az élete, olcsó ponyva vagy izgató detektívregény. De hiszünk a virágéneknek, mint a Balassi Bálinté; a pontos és szabályos leírókölteménynek, mint az Arany János élete; a rapszódiának, mint a Petőfié.

A Reményik élete olyan volt, mint egy zsoltár.

Hol a magyarázat erre? A környezetben rendesen nincs. Igaz, hogy a tisztes polgári életnek minden eszményét magával hozta a költő és élete végéig megtartotta. De ezzel még nem lett volna ő sem „szemérmes szikla”, sem egy árva nép csillaga, sem az isteni zsákmányt követelő akarat, aki tűzben így szólt:

 

Mert ki csupán olcsó zsákmányra les,
Kis, könnyű vadra királyi tetőn:
Azt én letaszítom a meredélyen!

 

Legfeljebb személyében minta lehetett volna arra, hogy milyen emberei és milyen költői volnának a magyar polgárságnak, ha az a polgárság öntudatosan ki tudott volna Magyarországon alakulni. Istennél van bizonyára a titok, hogy miképpen lehetett zsoltár ennek a költőnek az élete. S még a gyülekezetben, mely huszonkét esztendeig járta az ő templomát s betöltvén gonddal és szeretettel minden helyet, úgy segített neki, hogy egyik szóról a másikra és sor után sorra felépüljön a zsoltár… Vajon ez az élet gyöngyözte-e ki a verseket vagy a versek építették az ő életét, mint megannyi kőmíves ezt a történelmi Déva-várat?! Ő úgy hitte, hogy minden előre meg van írva. Tusakodott ugyan az Isten „irgalmatlan dicsőségében”, de ez a harc az engedelmességet csiszolta benne. Isten keze motoszkált a lelkében, hogy elrendezze életét; az ő suttogó hangja szólott huszonöt évvel ezelőtt, amikor oly váratlanul és rejtelmesen hangzott a szellem és a szolgálat: ez a két szó.

A költő engedelmeskedett és segedelmet kért, hogy „emberül és igazán” tudjon élni.

Tizenegy verseskönyv mondja el, hogy mit hirdettek a zsoltár szavai.

Borongott az ég, mikor az ének első szavát kimondta a költő és megütötte a dallamot. Az őszi felhők kedvetlenül gomolyogtak, a szél savanyúan bujkált és a költő rothadt leveleken járt a kolozsvári sétatéren. Sokan megindultak, hogy a váratlan, kegyetlen évszak elől a megmaradt melegebb hazába költözzenek. Akkor jelentkezett a Szolgálat, tíz körmét szívébe akasztva a költőnek, aki Isten végzéséből tudta, hogy magyar Végvár ez az Erdély. Végvár, és aki benne vigyázó őrszemnek kiáll: Végvári az!

– Helytállani! – ez volt a zsoltár első szava.

 

A sors kiáltott: válasszatok hát:
A szülőföldet-e, vagy a hazát?

 

S bár kenyér helyett virágot kínált a költő, mi Istennel és reménységgel mégis a szülőföldet választottuk, hogy egy ügyet védjünk utolsó csepp vérig. Mentünk a szó után és a dallam után, melyet a szellem szolgálat közben megütött. A hívők serege nőtt, és velünk együtt nőtt a költő. Az ige társ lett és vezető: bátorított és munkához vezetett ezen a földön, mely a kihullott vér, a szellem és alkotás jogán akkor is a miénk volt.

– Magyarnak lenni! – így hangzott hát a zsoltár második szava.

A példa és a szó igézetében, amikor már az élet is elmosolyodott néha, helyükre álltak az emberek; s ha úgy esett, hogy ára is volt annak, mégis magyarok maradtak. Amott a falu, emitt a városé; külön a nép és az úr; külön a munkás, a földműves és a tanult fő. A sors azonos volt, a helytállás parancsa élő és a magyarság tudata természetes. Kezet kézbe kellett fogni; bajtársból testvérré kellett válni és tömegből nemzeti családdá. A cél közös volt, s feléje indulni: a megmaradás parancsolta. De többen többféle utat mutattak a cél felé; s a mód és eszközök dolgában sem akart az egyetértés megszületni. Akkor is a költőre tekintettünk, ki szólott nekünk:

 

Nem a mi dolgunk igazságot tenni,
A mi dolgunk csak: igazabbá lenni.

 

Így tanultuk meg, hogy a zsoltár harmadik szava:

– Igaznak lenni!

Együtt és összerakva úgy hangzott, mint a parancs. Annak érezte maga a költő is, mert őrhelyéről népéhez így szólt:

 

Mint Lót, eredj a kőkemény paranccsal!
Mögötted lobogjanak a csodák.
Mint akinek csak ökle, foga van:
Úgy menj a pusztuló világon át!

 

A hajnal meghasadt. Az éjszaka rejtelmeit és veszedelmeit a nappali munka és a napi gondok váltották fel. Új küzdelem a honért, itthon és messze földeken; s új törekvés az igazságért, melynek virágaival szeretnők beültetni mindenütt a magyar földet.

Induljunk hát előre és énekeljük a költővel a zsoltár szavait:

– Helytállni! Magyarnak lenni! És igaznak lenni!

 

 

A hivatkozás helye

Reményik Sándor. Virrasztás (200–207) – Emlékezés a költőre, a Mátyás király diákházban alcímmel. Keltezése: Kolozsvár, 1942. április 26.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]