Vallomás*Kedves Barátom! Nehezen tudok leszokni arról az éberségről, amelyet a kisebbségi húsz esztendő fokozott mértékben kifejlesztett bennem. Így esett meg, hogy élénk figyelemmel kísértem azt a kutató és tisztogató hadjáratot is, mely a szabadkőművesek kézrekerítése céljából a közelmúltban folyt. Őszintén szólva néha örültem is ennek a társadalmi felhőszakadásnak. Nem gondoltam ugyanis, hogy ily mérhetetlen idealizmus és javító szenvedély lappang még kebleinkben! Bizonyára csak az alkalom hiányzott ahhoz, hogy a most megmutatkozott erkölcsi és szellemi erő olyan sorsdöntő kérdésekben is feltörjön, mint például a földbirtokreform, a telepítés vagy a népegészségügy. Egyedül azon sajnálkozom, hogy a sok indulat egyelőre kevés eredményt hozott. Pedig a társadalmi béke és a megoldásra várakozó töméntelen feladat egyaránt megkívánná, hogy ennek a „szabadkőműves fantom”-nak csakugyan a végére járjunk. Ilyen indokból határoztam el, hogy korábbi szándékomnak megfelelőleg most már megírom Hozzád ezt a levelet; s egyben arra is kérlek, hogy a mostani aránylagos szélcsendben bocsásd azt közre. Közel két évvel ezelőtt, a fiatal erdélyi szellemiség szépszámú képviselői jelenlétében, én már szóban és ünnepélyes formában elmondtam mindazt, ami ennek a levélnek lényege. Te is jelen voltál abban a gyülekezetben, melynek színe előtt őszintén megmondtam, amit különben sem titkoltam soha. Megmondtam, hogy az 1930-adik esztendőben beléptem a kolozsvári „Unió” páholyba. Arra a biztatásra tettem, hogy a páholy megfelelő keret lesz olyan munka számára, melyet az erdélyi magyarság belső erősítése és védelme céljából folytatnunk kell. Egyedül ez érdekelt engem és semmi más. Nem kutattam, hogy kik a páholy tagjai; s a szabadkőműves-mozgalom története és bűnei sem érdekeltek. Egy alkalmat és keretet kínáltak arra, hogy kisebbségi sorsban a magyarságért ott is munkát vállalni és folytatni tudjak. Erőteljes és izzó magyar mozgalmat vártam. Ehelyett azonban azt kellett látnom, hogy a társaság gyakorlati munkája jótékony szolgálatban jóformán kimerül; szellemi téren pedig nem haladja túl azt a színvonalat és tartalmat, melyet egy értelmes felnőttekből alakult önképzőkör bárhol kifejthet. Nélkülöző gyermekeket tápláltak, szegényeken segítettek, és magyar munkanélkülieket juttattak keresethez. Szokványos kérdésekről hangzottak el előadások, melyeknek tartalmát és okfejtését polgári újságokból, folyóiratokból vagy könyvekből is olvashattuk volna. Én becsülöm, aki szegényeken és esetteken segít; szeretem a tudni akarót és a széplelket is. De engem ez a munka nem elégített ki. Nem elégített ki, mert szerintem jótékonysággal nem lehet megváltoztatni a társadalom szociális igazságtalanságait; szokványos előadásokkal pedig nem lehet eszményibb egyéniséget nevelni. Az én felfogásom húsz éven keresztül, írásban és szóban, mindig változatlanul az volt, hogy világnézetünk egyetlen alapja a magyarság, melynek társadalmát a jellem, a tehetség és a hasznos munka alapján kell újjárendezni. A jótékonyságon és a szokványos eszmecseréken túl én ennek a magyar és emberi eszménynek szerettem volna a páholyban is szellemi hevületet szerezni. Az első esztendőkben meg is próbáltam, hogy ilyen értelemben tüzet csiholjak a magyar jótékonyságból és az emberi értelemből. Be kellett látnom azonban, hogy megállapodott, vagyongyűjtő és állást szerető emberekből ilyen tüzet csiholni nem lehet. Sem a páholyban nem lehetett, sem máshol nem lehet, kedves Barátom! Így hát nem tehettem mást, mint 1935-ben feladtam a reménytelen harcot, és magamban leszámoltam a kerettel, mely az én harcomban alkalmatlannak bizonyult. Ebből lett hát a „mumus”, mely időről időre megjelenik és riadalmat idéz elő. Engem azonban nem csal meg, bárhogy kifestik és bárhogy teleaggatják irtó szerszámokkal őt. Tapasztalatból tudom, hogy elvénhedt kísértet már, akire csak az kiabál, aki a hangjával fel akar tűnni. Már a harmincas esztendőkben is, amikor én személyesen találkoztam véle: már akkor is öreg volt. Általában elfogadta és a helyeslés olajával kenegette azt a társadalmi rendet, ami akkor uralkodó volt: a páholyban éppen úgy, mint azon kívül. Ezt a társadalmi rendet az anyagelvűség és az elferdült emberi eszmények jelképezik. Vagyis a jómód, a vagyon: a polgári anyagi és szellemi rend szerint állt a világ és bíráltattak az emberek; s „eszményekben” a tőke és a haszon uralkodtak. És ma?! A vágy erős, és a szellem munkálkodik azon, hogy társadalmunk igazságtalanságait megszüntessük, s hogy hősi és minőségi magyarságot teremtsünk. De mégis önmagunkat csalnók meg, ha azt mondanók, hogy ma már nem a vagyon, a jómód, nem a polgári anyagi és szellemi rend szerint áll nálunk a világ és bíráltatnak meg az emberek; s hazudnánk akkor is, ha a tőkét és hasznot kisebb tényezőnek minősítenők, mint az erkölcsi és szellemi erőket. Akárhogyan is áll azonban a dolog, az elmondottak után fel kell vetnem magamnak egy kérdést. Ez a kérdés pedig arra vonatkozik, hogy miképpen ítélem meg mindazt, amit tettem. Nem a szabadkőművességet, hanem egyszerűen azt, amit én tettem. Kedves Barátom! Ha el tudnék képzelni olyan magyar társadalmat vagy emberi közösséget, melyben az én húszéves munkámat útszélre lehetne dobni, akkor letenném a tollat, mert reménytelennek tartanék mindent. Engem azonban e nehéz idők kirívó és rontó jelenségei nem tévesztenek meg. Tudom, hogy mit állt ki itt, Erdélyben húsz évig a magyarság: a magyar falu, az iparos, a munkás és a szellem! Ez a magyar fajta erős, értelmes és okos. Mint magyart s mint embert egyaránt buzgalom szolgálni és tanítani őt, s tanulni is tőle. Ez a hevület vitt mindenüvé, és a páholy keretébe is, engem. Az embernek nem egyformán sikerülnek a cselekedetei, de a szándék és a cél a sikertelen cselekedetet is fölemeli. Erdélyt is vállaltam, pedig a magyarországi olvasók és megbecsülők segítsége nélkül útszélen kóborolhattam volna azzal, amit Erdély nekem anyagiakban adott! Nem panaszképpen mondom ezt, csak az irodalomtörténet számára. Éppen eléggé szegény és nyomorgatott volt ahhoz, semhogy földi javakat adhasson azoknak is, akik őt legjobban szerették! Ha sorsára és szegénységére emlékezem, megtagadhatom-e azt, ami magyar szempontból hasznos és a nyomorúságban emberi volt: akár a páholyban történt, akár azon kívül? A múlton, mely kisebbségi sorsunk előtt folyt, ítéljen az, aki jól ismeri a múltat. Én csak abban ítélhetek, amit láttam és tudok. Az én ítéletem azonban nem „koreszmén” alapszik, melynek visszásságai és kufárjai elmúlnak; hanem olyan eszményeken, melyek nélkül igazságos és alkotó társadalom nem élhet. Ilyen alapon magamban eltemettem a szabadkőműves-mozgalmat és keretet, hiszen az én társadalmi eszményem szolgálatára alkalmatlan volt. Azokat a magyar embereket azonban, akik valami jót és hasznosat tettek, ha szabadkőművesek voltak is, sohasem tagadom meg. Ez nemcsak becsület dolga, hanem az erkölcsi törvényé is, mely szerint az igazságtalan ítélet egyszer visszaszáll arra, aki cselekszi. Ennyit akartam elmondani Neked, kedves Barátom. Neked, kivel hosszú esztendők magyar gondja és munkája hozott testvéri közösségbe; s Rajtad keresztül a magyar lelkiismeretnek, mely mindnyájunk számára láthatatlan szívében hordozza az ítéletet és a jutalmat.
A hivatkozás helye Vallomás. Ellenzék 1942. ápr. 25. sz. Alcím: Nyílt és tiszta beszéd a kolozsvári szabadkőműves dologban. Keltezése: 1942. április 23. Újraközölve: Virrasztás (426–431) – Nyílt levél szabadkőműves dologban alcímmel, az író következő bevezető soraival: „Az alábbi nyílt levelet Vita Sándorhoz írtam, az Ellenzék c. kolozsvári napilap felelős szerkesztőjéhez. Kérésemnek megfelelőleg Vita Sándor le is közölte levelemet az Ellenzékben, sőt a közlemény elé személyemet megtisztelő sorokat is írt. Most, amikor könyvemben is helyet adok vallomásomnak, meleg érzéssel gondolok rá és mindazokra, akik hűségesek voltak a virrasztásban, de megértették a hevület túlzásait is” Újraközölve továbbá: Jégtörő gondolatok II. kötet (206–209) – az előbbi bevezető jegyzettel. |