Reményik Sándor^*

Reményik Sándort eltemettük.

Október 24-én, pénteken halt meg a költő, s 26-án, vasárnap temettük el. Amikor a halállal vívódott, a borongós őszi hajnal is akkor küszködött a reggeli fény után. S amikor temettük, az alkonyat is kísérte a koporsót, mintha Isten küldötte lett volna.

A Halottat sohasem felejti el a szellem, és a temetést sem felejti el soha a kortárs.

A trianoni szomorújáték első esztendejében, amikor Reményik Sándor a legelsők között Erdélyben talpra állt, én még otthon vívódtam a székely faluban. Nem volt rózsás lelkiállapot az érettségi bizonyítvánnyal és a piavei átkelés tapasztalataival olyan faluban borongani a jövendő fölött, amelyik faluban soha egyetlen román sem élt, s amely akkor mégis a román hatalom kéjes fürgeségét szenvedte. A következő őszön, amikor beléptem a kolozsvári egyetem kapuján, Reményik Sándor már nemcsak költő volt, hanem hitre és életre buzdító apostol. Akkor indult a Pásztortűz, melynek a lelke az első időtől kezdve mostanáig Reményik Sándor volt. Én még személyesen nem ismertem a költőt, csak távolról láttam aszketikus alakját. Kevés reményem lehetett arra, hogy később is megismerjem, hiszen az időben még titkos gondolatom sem volt arról, hogy valaha író leszek.

A sors mégis úgy hozta magával, hogy három esztendő múlva én is az írás rabságába estem. Így ismerkedtem meg a többi eszményi rabokkal; s azok között Reményik Sándorral is, aki mindig szívesen látta az új csemetéket a maga jelképes pásztortüze mellett. Költő, nevelő és bíró volt egy személyben. Mint költő inkább a gondolataival hatott reánk, s nem verseinek művészi formáján keresztül; nevelőnek olyanforma volt, mint egy szerzetes, kinek szelídsége erélyt és ítélkezési hajlamot takart.

Csak esztendők múltával és akkor is lassan jutottam olyan közel hozzá, hogy azt mondhassam: ismerem.

Aztán újból és újból kaptam tőle olyan lelki adományt, melynek élménye alatt azt kellett gondolnom, hogy még mindig nem ismerem.

De hát ki ismer egy embert?

Különösen ha olyan zárkózott, magányos és szüntelenül vívódó, mint amilyen Reményik Sándor volt.

Azok közé tartozott, akiket nemcsak szerettem, hanem tiszteltem is. Önmagához és az eszményeihez hű ember volt; és a harcában mindig bátor. Íróember hovatovább nagyon válogatva olvas; s ismerősök írásait csak akkor, ha a biztos tehetség mellé a jellem jótállása is járul. Reményiknek minden írását elolvastam, és minden szavát komolyan vettem.

Ragyogó minta volt arra, hogy egy személyben milyen emberei és milyen költői lehetnének a mi polgárságunknak, ha az a polgárság öntudatosan ki tudott volna Magyarországon alakulni. Ennek az eszményi polgárságnak minden erényét magával hozta és halála percéig megtartotta. A tehetségen kívül itt van a titka annak, hogy oly nagy hatással volt az emberekre. Különösen olyan emberekre, akik az emberi-nemzeti nevelés valamelyik őrhelyén állottak.

Tizenegy verskötetén felül személyében és életével még polgári eszménykép is volt. A tanár fölnézett rá; s a tanító úgy hordozta és olvasta verseit, mint egy isteni küldött magyar üzenetét. A kereskedő boldog volt, ha betért az üzletébe valamit vásárolni; s a borbélymester, akihez járt, könnyes szemekkel kísérte halálos küzdelmét. Húsz esztendőn keresztül figyeltem ezt a hatást, s figyelem nélkül is sokszor észrevettem. S ha most a sírja mellől visszatekintek ezen a húsz éven, látomásomban egy hősi kép rajzolódik ki. Ezen a képen szenvedő magyarok néznek a költőre fel, akihez hasonlók szeretnének lenni. Polgárok és a középosztálynak az a része, amely a szellem világában élt. Úgy érezték ezek, hogy a szenvedések alatt a megtisztulás felé vezeti őket a költő, akinek igéivel, mint mankókkal, már-már el is jutottak odáig, ahol a nemzeti és a keresztény eszmények tisztán rajzolódtak ki.

Akkor következett be a változás.

A szenvedést másféle gondok váltották fel; s a harc helyébe, melyet a lélek idegen hatalom ellen folytatott addig, egyszerre a társadalom és a politika alattomos csetepatéi nyomultak.

Reményik megpróbálta, hogy ebben a társadalmi és politikai kuszaságban is kivezető utat keressen hívei élén. Hite megtört azonban, hogy ezt az utat megtalálhatja: és az ereje visszahullt a szenvedésekbe, melyeknek költője volt.

Amikor feladta a harcot, meghalt.

Úgy esett el a szellem csatasíkján, mint egy szeplőtelen vitéz.

S azokban az órákban, amikor a fekete hír végigjárta a várost, mindenki tudta, hogy nemcsak egy életnek vége, hanem az erdélyi magyarság is pontot tesz egy történelmi fejezet végére.

Némán állt egész Kolozsvár.

Mindent megértett.

S a város feje, Keledy Tibor polgármester, szintén megértette a várost. A költőt nemcsak a város halottjának tekintette, hanem érzékeny szellemével és gazdag lelkiségével Kolozsvár ki nem mondott kívánságait is rögtön megértette.

Erdély átszellemült a költő halott szíve fölött.

Kolozsvár senkit sem temetett úgy, mint Reményik Sándort.

Mint egy szelíd és áhítatos virradat, a szellem úgy borult az ősi városra. A szívek egységben fájtak, és a lelkek egységben gyászoltak. Parancsszó nélkül isteni és magyar parancsot teljesített a nép: a megváltott lelket és a magyar költőt a bűnök fölé emelte, feledhetetlen magasságba.

Ezrek és ezrek megilletődött, néma sorfala között kísértük utolsó földi útjára a költőt. S mint az „őszi Jézus” mosolyában, úgy fürdött a város a különös alkonyatban.

 

 

A hivatkozás helye

Reményik Sárodor. Híd 1941. nov. 4. 2. évf. 46. sz. 4. Az első közlés tulajdonképpeni címe: T. Á. krónikája. Reményik Sándor halálára. Újraközölve: Pásztortűz, 1941. november 15. 27. évf. 11. sz. 539. és Jégtörő gondolatok II. kötet (193–196) – Reményik Sándor címmel.