A magyar szó becsülete*Azok a magyarok, akik hallották Kossuth Lajost beszélni, bizonyára úgy érezték, hogy a magyar szó dolgában rendben van minden. Manapság ritkán vannak ilyen megnyugtató érzéseink. Nem a szónokok hiánya okozza ezt, hiszen az élő magyar szónak is vannak nagy mesterei. Valahol máshol van a baj; s azon gondolkozom, hogy vajon hol. A kutatás megkívánná a becsületes munkát, de az valósággal lehetetlen. Mert a becsületes munka az volna, ha az emberi szó történetét nyomon tudnám követni. De még a magyar szó történetét sem tudom nyomon követni, nemhogy az emberi szóét! Nagy tudós kéne ahhoz, hogy az Árpád szavait, hiteles kiejtéssel, tolmácsolja nekünk; s még nagyobb tudós lenne az, aki az Ádám és az Éva eredeti beszélgetését adná elő nekünk az Akadémia valamelyik ülésén. Pedig a fejlődés útja, amely valószínűleg a Paradicsom és a majom között vezetett el, még ezeknél is titokzatosabb. Különösen a kezdeti korszak, melyben az ember a hangtól a szóig eljutott, a gondolatnak olyan végtelenségében van, hogy még a képzelet is csak mosolyogni tud rajta. Igaz és értelmes feltevésnek tetszik azonban, hogy az emberi őslény abban a kezdeti korszakban a hangot megbecsülte. Mint más hangadó lényeknek, bizonyára neki is külön hangjai voltak az éhségre, külön a szerelmi epekedésre és dühre, s külön a veszedelem jelzésére. Tisztességén kívül a legfőbb érdeke is azt kívánta, hogy ezeket a hangokat megbecsülje. Vagyis igaz indulat nélkül ne használja az igaz hangot, se az igaz indulatra a hamis hangot, avagy a hamis indulatra az igazi hangot. Még az állatok sem teszik azt. Buta kutya volna, amelyik ugatna, amikor éhségében lopni megy; avagy a csontnak szóló hangot használná epekedésre. A macska sem dorombol az egérlyuk előtt. Nyilvánvaló tehát, hogy a hang használatában az emberi őslény is becsületes volt. Eljött azonban az idő, amikor a hangból szó lett. Ez a fordulat volt a legnagyobb esemény az emberiség történetében. A hang, az emberi beszédnek ez az ősi sejtje, aminek se füle, se farka nem volt, egyszerre csodálatos fejlődésnek indult. Szó után szó kelt ki belőle, s a szavakból beszéd kezdett alakulni. A test hangjából az értelem megteremtette a nyelvet, mely aztán a sors, az atyafiság és az érdek követelményei szerint ismét külön ágakra bomlott. A különböző nyelvek melegéből keltek ki a különböző népek, melyeket az atyafiság és az együttes érdek alapján a közös szó szervezett nemzetekké. Velünk is ez történt. A magyarságot is az atyafiság és az együttes érdek alapján a sors verte egybe; hazát a bátorsággal irányított életösztön szerzett neki, de nemzetté a magyar szó teremtette. Mint jelképes erő és hatalom, a magyar szó nekünk a legnagyobb ereklye. Kegyelet, hűség és becsület illeti őt. Gondoljunk mindig erre! Az eszme, mely a magyar szó iránti kegyeletet, hűséget és becsületet magában foglalja és élteti, minden magyar emberben ösztönösen él. S mostanában, amikor annyi fejtegetés folyik arról, hogy ki a magyar, ez az ösztönben élő eszme bizonyára egyik legbiztosabb vezetőnk lehetne. Csakhogy a kérdés és a feleleten kívül nincs eszközünk arra, hogy ennek az eszmének a létezését szükség esetén megállapíthassuk. Ezt a kérdést ugyan feltehetnők, de a felelet igazsága csak Isten előtt ismeretes. Nekünk csak az marad, hogy jót higgyünk inkább, mint rosszat; s hogy ennek a hitnek erején még éberebbek legyünk a szolgálatban, mely a magyar szó iránti kegyelet, hűség és becsület védelmében történik. Ilyen szavak után most az olvasóban az a gondolat ébredhet fel, hogy talán a magyar szó dolgában nincsen minden rendben. Hát csak ébredjen fel ez a gondolat, mert valóban olyan bajok mutatkoznak, amelyek nemcsak az élő magyar beszéd hitelét csorbítják meg, hanem az egymás megértésében zűrzavart okoznak, s idővel a társadalmi élet egyensúlyát is fölboríthatják. A kérdés bonyolult, de a veszély nagy. Nem csodálnám, ha a felismerés és a gyógyítás nemes indulata végigjárna e hazában, s tudósokat, papokat és írókat szólaltatna meg, akik mind segítenének abban, hogy a magyar szónak visszaadassék a hitelesség, a jelentésbeli és az erkölcsi súly. Mert magyar szavaink kezdik elveszíteni hitelüket, lassan kihull belőlük az eredeti tartalom, és elveszítik erkölcsi súlyukat. Figyeld meg a magad szavait és megnyilatkozásait; hallgasd meg a társaságod beszédét; kísérd figyelemmel a szónokokat és a különböző pártok hivatalos szóhasználatát. Aztán vonulj egy fél órára magadba, és a magyar szó szenvedéseinek jegyében gondold végig az egészet. Akkor te is felismered a bajt! Rengeteg forrásból erednek a bajok. Ha rendszeresen és kimerítő módon megírná azokat valaki, az asztalunkra vaskos könyvet tehetne. Mi pedig csodálkozva vennők észre, hogy a szavak becsületének védelme címén választ kaptunk a világnézeti és művelődésbeli zűrzavarra, a társadalmi egyenetlenség okaira; s általában a mai ember egész válságára. Talán megírja ezt is valaki. Ez az én írásom még a bevezetője sem lehetne egy ilyen műnek, csupán az író figyelmeztetése vagy szemléltetőbb módon: csupán egy szikra, mely az elkínzott magyar szó melegítésére az érzékeny lélekből kipattant. Rövid fénye van ennek a szikrának, de arra elegendő, hogy a magyar szó szenvedésének három kútforrását meg tudjuk pillantani. Az első mindenesetre a fecsegés. Bőséges magyarázatot tudunk adni arra vonatkozólag, hogy az egyik ember miért beszédesebb, mint a másik. A faji tulajdonság, az egyéniség természete, a nemzeti és családi nevelés, nemkülönben a foglalkozás mind magyarázatul szolgálhat. Általában a fegyelmezett ember kevesebbet beszél, mint a fegyelmezetlen, a földdel foglalkozó és abból élő ember is kevesebbet, mint a városi; sőt rendszerint a tartalmasabb ember is kevesebbet, mint a silány. Törvény gyanánt azonban mégsem lehetne megállapítani, hogy egy ember értéke attól függ, vajon milyen keveset beszél. Olyan bökmondás volna ez, melynek még az ellenkezője sem igaz. Kétségtelen azonban, hogy aki tisztában van a szavak jelentőségével és a kimondott szó következményével, az meggondoltan és válogatott szavakkal beszél. Fegyelmezett és gondolkodó ember az ilyen, s benne a felelősség érzete is ép. Szóhasználat, vagyis beszéd dolgában az ilyen ember a példakép. Az értelem és az önfegyelem mindenkit példaképpé tehet. Legfőbb ideje is, hogy erre minden magyar törekedjék, hiszen a szenvedély, az okoskodás és a felelőtlenség olyan bozótossá tette már a magyar társadalmat, hogy abban már maholnap csak titkos térkép alapján lehet eligazodni. A baj másik kútforrása a szavakkal való garázdálkodás. Nemzeteknek és egyénnek ma egyformán bajos az élet. Az állam, mint a nemzeti közösség képviselője, az egyéntől rendet és áldozatot követel. Az egyén pedig meglehetősen fegyelmezetlen, és szeretné, ha az áldozatot más hozná. A követelmények, melyeket az idő és a sors sürgetésére az állam polgáraival szemben támaszt, a fejlődésnek más fokát mutatják, mint maga a társadalom. Ma ez többé-kevésbé mindenütt így van a világon; sajnos nálunk határozottan így van. Az idő megelőzte a nevelést, és a szociális igazság általános érvénye még rendezetlen állapot fölött nyugtalankodik. Az utak, melyek a cél felé vezetnek, látszólag különbözők. A pártharc és a szenvedély nem tud elülni, s azoknak parazsait sokszor a magánérdek is fújja. Ilyen körülmények között a „harcosok” jelentékeny része nap nap után ingerülten tör be a magyar szavak virágoskertjébe, és ott nagy hevületben garázdálkodik. Ártatlan szavakat letapos, színeseket és üdéket; másokat, mint avultakat, felrúg; majd a nagy hevületéhez nagy szavakat hajigál egybe. S a magyar szó őrei gyáván hallgatnak ilyenkor! A hűtlenség a harmadik. Azt a hűtlenséget gondolom, amely a magyar szó eredeti jelentését érte és éri. Főleg olyan szavakkal történt ez, amelyek elvont fogalmat őriztek. A „szamár” szóhoz például nem lett hűtlen senki, mert ha ezt kimondjuk, ma is egyértelműlen a csacsira gondolunk, vagy az ismerőseink közül azokra, akik szamárságot szoktak csinálni. De ha azt mondom, hogy „keresztény”; vagy ha azt mondom, hogy „erkölcs”; már elvetettem a viszály magvát; mert a fogalom, melyet ezek a szavak valaha őriztek, enyhén szólva változást szenvedett. Üljön együtt három ember, s tegyük eléjük ezt a két szót: vajon egyet mondanak-e? Az eddigi tapasztalatok arra tanítanak, hogy nem. Akkor pedig e három közül legalább kettő hűtlen lett a szóhoz, de az is lehet, hogy mind a három. Erre azt mondhatná valaki, hogy még tíz olyan embert is össze tudna válogatni, aki mind egyértelműen magyarázná a „keresztény” és az „erkölcs” szavait. Ezt el is hinném nekik, de ha ugyanakkor kikötném, hogy a tíz ne tartozzék egyazon politikai pártba, nagyon megnehezíteném a dolgát. Olyanok a szavak, mint a hírnökök: mindazt a jót vagy rosszat elbeszélik, ami ott honol abban az országban, ahonnét jöttek. Azonban megfüröszthetjük őket, ha fáradtan érkeznek; rendes ruhát adhatunk nekik, ha rongyosak; s jó ételt, ha a szolgálatban elszigorodtak. S főleg üzenhetünk általuk, hadd mondják meg minden magyarnak, ahol szolgálatot hűséggel teljesítenek: becsüljetek meg minket, magyar szavakat, hogy egyértelmű és erős nemzeti lelkületet s igazságos magyar társadalmat tudjunk teremteni!
A hivatkozás helye A magyar szó becsülete. Híd 1941. aug. 26. 2. évf. 36. sz. 16–17. Újraközölve: Virrasztás (249–254) – A szó becsülete címmel, Kolozsvár, 1941. augusztus 21. keltezéssel; Jégtörő gondolatok II. kötet (188–192) – ugyancsak A szó becsülete címmel, Kolozsvár, 1941. augusztus 21. keltezéssel. |