Babits tornya^*

Elefántcsontból való torony.

Három kútforrása van annak a gyönyörű jelképnek, amelyet az „elefántcsonttorony” szavával ébresztünk fel. A szó és a jelkép költőtől származik és költőkre hull vissza. A bibliai Vőlegény volt a költő, aki a lélek és a vér elragadtatásában ezzel a szóval dicsérte a Menyasszony szépséges nyakát. Dicséretével Dávid tornyára emlékeztetett, amelyről a Menyasszony is nyilván hallotta, hogy nemcsak gyönyörű volt, hanem ékességét fegyverek tették teljessé. Az Énekek énekében a költő-vőlegény eltalálta a szót, mert hasonlata nemcsak maradandó lett az időben, hanem jelképpé tisztult. Mint a rozsda, levetkőzött róla a test és a vér: s a Lorettói litániában már az égi Szűz neveztetik elefántcsontból való toronynak. Az okos nép, mely gondjai között is szívesen tanul, a szót és a jelképet egyaránt kihozta a bibliából és a templomból, hogy jutalmazzon és megjelöljön véle. Dicséretére legyen mondva a tanult népnek, költőket jutalmazott a gyönyörű jelképpel. Olyan költőket, akik nem vesződtek apró-cseprő dolgokkal, mint maguk a népfiak, hanem az élet zajától távol, egy jelképes elefántcsonttoronyban, édes és andalító verseket írtak. De mivel rendbontók mindig akadnak, s az élet zajában különösen, egyesek vádra festették a dicséretet, s ebben a cselekedetükben népszerűségre tettek szert.

Időnkben már a szellem menyasszonyát, a költőt nem lehet elefántcsonttoronnyal dicsérni. A szó gyönyörű még mindig, némi elvarázsolt ízzel; de az olyan költőnek, akire ráborítják ezt a jelképet, a közvélemény nem lesz vőlegénye soha.

A csillag az égből és a tündöklő szó az időkből mindig görbén hull a földre.

Ritka költő, akihez közel esik mind a kettő.

Babits Mihály ilyen volt.

Mert a „Csillag, melyet az igazi költő folyton szem előtt tart”, égi ajándék gyanánt közel esett hozzá; s közel az elefántcsonttorony szava is mint vád.

S én tőle meglehetősen távol.

Mielőtt személyében is ismertem volna.

Valahol ott rejtőzött, bizonytalan körvonalakban, a változatos hírek és beszédek mögött. Bokrokat beszéltek róla, és bozótot, s ő azon túl titokzatosan élt. Egy kissé úgy tűnt előttem, mint a mesebeli lény; s néha az is eszembe jutott, hogy becsapnak véle, mert bizonyosan nem is létezik.

Joggal foghatott el hát az izgalom, amikor eljött az ideje, hogy személyében is megismerjem. Ennek már tizenkét esztendeje. Este volt. Gondoltam, most test és lélek szerint megbizonyosodom mindenről; s ahogy földi lakához egyre közelebb s közelebb értem, izgalmam meleg felhőiből már csak egyetlen szó emelkedett ki.

Elefántcsonttorony.

S amikor már bent voltam nála, valóban úgy éreztem, hogy toronyban vagyok. Azóta is, valahányszor a képzeletem szemem elé visszateremti ezt a tornyot, mohón keresem a jelzőt, amellyel találóan illethetném az ő földi életének tornyát. Nem volt elvarázsolt királyfi tornya, bár a világot, amelyből oda beléptem, egyszerre és teljesen feledtette. A képzelet színes és pompás tornya sem volt, sem az elefántcsont rózsaszínű fellegvára. A csillagokhoz több köze volt, mint a földi örömhöz; több a tudományhoz, mint a regényességhez; több az értelemhez, mint az ösztönhöz; és több a törvényhez, mint a szokáshoz.

Leginkább valami különös és szigorú őrhelynek tetszett, ahol a csalhatatlanság érdekében minden és mindenki fölött uralkodott az értelem. Uralkodott a képzeleten, s a lélek öröme és siráma fölött; s még magán a torony aszkéta lakóján is, aki soványan és szelíd szigorúsággal őrködött. Nem uralkodott, hanem őrködött. Mint ahogy a csillagász őrködik a törvényhez vezető észleletek nehezen megszerzett kincse fölött vagy a matematikus a logika ösvényén, melyet a szenvedély folyton fenyeget.

Már éreztem, hogy ki lehet Babits Mihály, de felelős módon még nem tudtam felelni.

Költő?

Tudós?

Bíró?

Istenem, milyen könnyű volna lelkes megemlékezést írni róla! Vagy milyen hálás lenne a koreszme valamely népszerű jelszava szerint ítélkezni! De nemcsak magam tiltom meg önmagamnak mind a két változatot, hanem az ő szelleme is tiltja. Mérték és Igazság! Hiszen költőről van szó, aki nemcsak nemzetének, hanem az emberiségnek is kincsévé vált; s az ilyen költő nagy felelősséget ró arra, aki őt vagy neki valamely lényeges tulajdonságát a köztudatban rögzíteni akarja.

S mindjárt halála után!

Elefántcsonttoronyban lakott?

Vagy nyíltmezei harcos volt?

Az írott életművet megmérik és értékelik mások, s majd az időben egyszer mozdulatlanná válik a mérleg, hogy az igazat megmutassa. Élet, szó és írás alapján én inkább a szellemi viselkedés dolgát kutatom. A költői magatartást, melynek egyik végletét elefántcsonttoronnyal jelzi a kényelmes közvélemény, míg a másik végletben piacra küldi a költőt. Az egyik bölcs mosollyal tekint az élet zajára, s a másik minden óvatlan pillanatban suhogtatja a kardját.

Véglet mind a kettő.

Még békés korokban s biztonságos nemzeteknél sincs nagy költő, aki a lármafánál harcolna szakadatlan vagy az elefántcsonttoronyban andalítaná magát. Mi örökösen békétlen korban éltünk, mert történetünk szakadatlan harc volt. A magyar költőnek, ha igazi volt, a lármafa és az elefántcsonttorony között kellett folyton röpködnie, hogy tollát harcra és alkotásra egyformán használhassa. Szívszorongva, lázban és szent őrületben járta ezt a pályát, mint a fényes puskagolyó. Megelőzve a sorsot mindenütt jelen volt, hogy figyelmeztessen, biztasson vagy fenyegessen. Az elefántcsonttoronyban éppen úgy, mint a fegyverek hegyén vagy a munkaszerszámok zajában. S ott is szenvedett, az elefántcsontból való toronyban; és itt is az örök eszményekre mutatott, a fegyverek hegyén.

Babits Mihálynak is ez volt a sorsa.

Vállalta.

S betöltötte-e?

A lélekbe és a testbe Isten adja az erőt. Ő is csak azt kérheti számon, amit adott. Babits ereje végső határáig betöltötte a törvényt, melynek betöltésére a magyar költő és az igazi írástudó születik. Sorsában azonos volt nemzetével, amelyről azt írta, hogy „a magyar szerencsétlenségében is szerencsés”, mert „egyszerre szeretheti hazáját és az Igazságot”. „Nem igaz, hogy nagy és boldogabb nemzetek könnyebben hirdethetik az Igazságot ebben az igazság nélkül maradt világban. A magyarnak könnyebb!” „Hiszen az Igazság maga sem kívánhat itt egyebet, mint fölemelését ennek a boldogtalan népnek, melynek oly fájdalmasan igaza van.”

Magyar költő és igazi írástudó együtt és egyformán akart lenni. Sok harc, szenvedés és félreértés próbálta meg útját és törékeny alakját, amíg a magyart az emberrel alku nélkül összefűzhette. A népszerű hazafi, mindenütt a világon, könnyen segít a bajon, mert „a bűnt, mihelyt az ő hazája bűne az, egyszerűen kinevezi erénynek”. A szellem azonban az egyes helyett, vagy azon keresztül, az általánosra néz, és van eset rá, hogy tusakodva kell megállnia a kérdés előtt: mit szabad és mit kell jobban szeretnie: a közösséget-e, amelybe tartozik vagy az Erkölcsöt és az Igazságot? Mert ha az erkölcs, az igazság és a szellem szava „végképp elnémul a földön, oly ború szállhat az emberi világra, mely minden nemzet lépteit megvakítja”.

Az egyesről az általánosra nézett.

Magyarországról a világra.

Nemcsak a magunk számára akart felemelni minket, hanem a világ számára. Oly makacsul ezért őrizte őrhelyét, mely a földi harcok fölött állt. Nyugtalan kezekkel és vágyakozó szemekkel kutatta innét az igazi írástudókat, kiknek az a hivatása, hogy ébren tartsák „e földön a tiszta erkölcs és logika tekintélyét és tudatát”.

Abban múlt el élete, hogy a részleteket megszépítse s érdemük szerint a helyükre rakja, miközben a Rendszerre gondolt, melyet Isten alkotott.

Nehéz élete volt, mert a könnyű siker és a népszerűség helyett inkább a világítótorony hősiességét választotta, mely „mozdulatlan áll, és híven mutatja az irányt, noha egyetlen bárka sem fordítja feléje az orrát – míg csak egy új vízözön el nem borítja lámpáit”.

Őrhelye is Világítótorony volt.

Nem Elefántcsonttorony.

 

 

A hivatkozás helye

Babits tornya. Pásztortűz 1941. aug. 15. 27. évf. 8. sz. 387–389. Újraközölve: Babits Mihály-emlékkönyv. Szerk. Illyés Gyula. Budapest, 1941. Nyugat-kiadás. 79–81; Virrasztás (194–199) – Babits Mihály címmel, Kolozsvár, 1941. augusztus 13. keltezéssel; Jégtörő gondolatok II. kötet (183–187) – ugyancsak Babits Mihály címmel, Kolozsvár, 1941. augusztus 13. keltezéssel.