Erdélyi jelentés a magyar szellem küszködéseiről^*

Arra kért a Hitel szerkesztője, hogy a magyar szellem háború utáni és mai állapotával foglalkozzam a lapban; s főleg nézzek szembe azokkal a jelenségekkel, amelyek aggodalommal töltenek el. Amikor hozzám fordult, bizonyára illetékes és őszinte véleményt akart; én pedig úgy éreztem, mintha az életünk és az álmaink legkedvesebb betegét kéne gyógyítanom.

Nemes emberi hagyomány, hogy ápoljuk és megbecsüljük a szellemet; maga a szellem azonban nem hagyomány, hanem az emberi történet egén olyan titokzatos jelenség, mint a csillag. A hagyomány változik, néha kitelve ragyog s máskor elapad, mint a hold; a csillagnak azonban mindig lüktetve kell ragyognia.

Jó és rossz időkben egyaránt őrködnie kell tehát a szellemnek, mert ez a természete és a szerepe.

A magyarság történetének egyik állandó jelensége, hogy a szellem csillaga mindig őrködve ragyogott. Akkor is, amikor a megbecsülés holdja láthatatlanul bolyongott valahol; s akkor is, ha holdfényes éjszakák lebegtek a nemzet fölött. Példátlan volna tehát, ha igazságot jelentene az a vélekedés, hogy a magyar szellem manapság nem ismeri fel szerepét; vagy ha felismeri, nem tölti be. Lehetséges volna ez éppen a mostani időkben?! Hiszen olyan sorsforduló vajúdásai között élünk, melyhez hasonlót a Kárpátok között való berendezkedés óta ritkán élt átal a nemzet! Ilyen időkben nemcsak csillag gyanánt kéne őrködnie a szellemnek, hanem egyenesen a „szerencsecsillag” hivatása vár reá.

Az első percben nemcsak a büszkeségünk, hanem az életösztönünk is tiltakozik a baljós vélekedés ellen. Nemesi és egészséges természetre vall a büszkeség és a tiltakozó életösztön, de a második percben már jelentkezik az értelem és a felelősség. Az értelem még idejében szembe akar nézni ezzel a súlyos kérdéssel; a felelősség pedig ezt egyenesen kötelességgé teszi.

Olyan az egész, mint a halaszthatatlan utazás, mely talán életünk új fordulatát rejti magában; s amelynek ideje alatt jól meg kell figyelni mindent s jól megítélni mindent, mert a hiba végzetes lehet. S mint a közönséges utazásnál, amikor hazulról indul az ember s majd elérkezik szélesebb világba: úgy kell talán lélekben most is elindulnom.

Nekem Erdély az otthon.

Ebben az esztendőben, melyet a lelki utazással kezdek el, már húsz éve lesz annak, hogy kolozsvári diákkoromban megírtam az első elbeszélést. Szász Tamás, a novellám hőse, hazatérve a vesztett háborúból, mindenét elpusztítja, amit a balsors még meghagyott neki. Tűzzel és az áldozat szertartásával teszi ezt: s most úgy tetszik nekem, hogy korát húsz esztendővel megelőzte, hiszen ma az egész világ ugyanazt teszi, hogy az emberrel és az anyaggal való őrült leszámolás után új életet kezdhessen. A keserű székely, ki úgy ugrott ki az időből, mint egy szikra, engem nemcsak az irodalommal jegyzett el, hanem azzal a sorssal is, melyet az erdélyi magyarságnak idegen hatalom alatt kellett élnie. Attól kezdve, leszámítva az amerikai három esztendőt, a szellem útján álltam és haladtam, hibáimmal és némi eredményeimmel együtt. Egyszerű tény ez, a kötelesség és a hivatás érzetének olyan természetes és testvéri léte, mely nem igényli a dicséretet és nem érdemli meg a lebecsülést. Egyebek között azonban alkalmas arra is, hogy hiteles kútfőnek tekinthessen engem az olvasó, amikor a szellemről beszélek, mely az elnyomás ideje alatt itt, Erdélyben kialakult és élt.

Az a nemzedék, mely a háború után elsőnek bontotta ki szellemének zászlóját, a Tizenegyek című könyvben jelentkezett először. Tanulmányainkat, verseinket és elbeszéléseinket ebben a könyvben már az anyaföld titokzatos ereje szorította egységbe és a Petőfi s Kemény Zsigmond felemelt szellemszalagjával kötöttük össze a csokrot, mely bizony elég változatos mezei virágokból állott. De mind erdélyi mezők virágai voltak: s ha valami, akkor éppen ez különböztetett meg minket a megelőző nemzedéktől, melynek szellemvirágai változatosabb talajon nőttek. Néhány év múlva azonban a közös sors már befedett minden elválasztóvonalat és az Erdélyi Helikon rugalmas keretei között az erdélyi magyar íróknak java része olyan egységbe tömörült, mely a magyar művelődés és a magyar nép szellemi érdekeinek védelmében egyetlen akarat volt. Úgy tetszett, mintha a szellem jól átgondolva és szerencsésen foglalta volna el Erdélyben a magyar lélek fellegvárát, melynek bástyái költők és írók voltak. Alkotásokon keresztül Erdély minden részét behangzó irodalmi felolvasásokon és az újságok hasábjain olyan hadviselés folyt, mely az itteni magyarság lelki impériumát kívánta megteremteni és virágoztatni. Az elkövetkező tíz esztendő alatt történt, hogy az írás itt „erdélyi irodalom”-má kerekedett. Természetes, hogy ez az elnevezés utalt az erdélyi írás jellegére is; de mi szívünkben büszkék és boldogok valójában azért voltunk, mert az összefoglaló név egy szellemi küzdelem sikerét jelentette: örömet, hogy a „lelki impérium” megalapítása jó úton halad; s némi diadalt a nehéz sorsban, hogy a lélek él és a szellem őrködik. Érthető tehát, hogy fájt nekünk a vád, melyet a Csonka országból eresztettek felénk, s amely „schismát” emlegetett. De itthon, a mi belső életünkben is volt valami, ami még a „schismánál” is fájdalmasabb volt. Az a tény ugyanis, hogy a szellem és a politika nem tudott együtt haladni, bár mind a kettőnek egy és azonos volt a célja: megtartani a népet, az otthont és a magyar öntudatot. A vajúdás első éveiben néha még felcsillant a közös munkára valami lehetőség, de később már bizonyossá vált, hogy a kettő nem fér össze. Most, amikor a bánat már a múlté s a tanulság a jövőé, szenvedély nélkül kereshetjük a magyarázatot. Egyik fiatal képviselőnk – egyébként okos és tárgyilagos könyvében – azt az idevágó megjegyzést tette, hogy az „ellentét kovászai rendesen írók voltak, akik nem tudtak a politikai életben érvényesülni s gyakran politikusok, akik az irodalomban alulmaradtak”. Mondatát igen jónak találnám, ha valami kulcsregény tartalmára akarna utalni vele, de az erdélyi szellem és az erdélyi politika ellentétének magyarázatára nem világít rá. Bár ne így volna! Bár okoskodásában vele tarthatnánk, mert akkor azt az ellentétet, amely ma országos viszonylatban is fennáll s amelyről későbben fogok szólni, ezen az úton szintén magyarázni és gyógyítani lehetne. Mások úgy vélekednek, hogy a szellem és a politika, természetüknél és jellegüknél fogva, sohasem tudtak együtt haladni. A magyarság története bőséges bizonyítóanyagot szolgáltat ennek a vélekedésnek igaz voltára, az én oknyomozó vágyamat azonban ez a magyarázat sem elégíti ki, mihelyt az elnyomás két évtizedéről van szó. Mert egy olyan élethalálharcban, amilyent mi vívtunk, az életösztön még a kutyát s a macskát is összebarátkoztatja!

A tó és a folyó természetes és kibékíthetetlen ellentétéről kell beszélnünk, ha a különbséget, mely az erdélyi politika és az erdélyi szellem között volt, éreztetni akarjuk. A tó nem ismert más megoldást, mint azt az egyet, hogy a folyó szakadjon belé; a folyó pedig a tavat szerette volna mederbe vezetni, hogy a sors földjét együtt öntözzék mindenütt, s így munkáljanak egy termékeny jövendőt.

A harmincas évek vége felé a jelek azt mutatták, hogy a szellem ereje már készíti a medret, amelyen át előbb-utóbb lecsapolja a tavat. Fiatal erők, kik a folyó vizéből gyakran ittak s akik jórészt a tóban is megfürödtek, az élet és a haladás szigorú törvényei szerint munkálkodtak a terven, hogy a szellem eszmei lendületéből és a politika gyakorlati tudományából miképpen lehetne egységes nemzeti erőt létrehozni. A megújulás vágya a tanult szívekben és a tömegekben már egyaránt érett volt. Ezt világosan mutatta a Vásárhelyi Találkozó, mely az első komoly és átfogó kísérlet volt a megújulás útján. Sajnos az erdélyi magyarság eszmei alkotmányát, mely a Hitvallásban történelmi kifejezést nyert, nem tudtuk gyakorlati formába önteni. Több volt a szellem és a nemzetpolitikai tudomány, mint a gyakorlati érzék és elszántság. Egyszerre nyilvánvaló lett a politikai párt egyik legnagyobb mulasztása, mely hatalmi felfogásából eredt: az ugyanis, hogy a fiatalabb nemzedék sorából nem nevelt gyakorlati politikusokat. Meg kell mondanom azonban őszintén, hogy a kudarcért, mely az eszmének valósággá válását érte, magam is felelősnek érzem magamat. A nemzedék gyakorlati képességeit, melyeket azóta bizonyára nagymértékben kifejlesztett magában, rosszul ítéltem meg. Azt hittem, hogy a kiforrott elvek és a tudás lendületét a cselekvés bátorsága fogja követni. Ebben a hitben hallgattam szívem sugallatára, mely az irodalmat, vagyis a tiszta szellemet dédelgette bennem s nem a politikust.

Úgy tetszett abban az időben, mintha a szellem és a lelkiismeret vajúdásai a kezdeti esztendők tüneteit ismételnék meg. A folyamat, melyet a magyarság titkos és egészséges életerői tápláltak, egyszerre kényszerű helyzet falába ütközött: a politikai pártokat feloszlatták, s minden alulról és belülről jövő szervezkedési lehetőséget megszüntetett a hatalom.

Jelképesen szólva: azt a kérdést kellett eldönteni, hogy az erdélyi magyarság éhségsztrájkot kezdjen-e vagy elfogadja s lenyelje azt a gyanús táplálékot, mely a hatalom konyháján készült. Kétségtelen, hogy a magyarság regényes és hősi természetéhez jobban illett volna a politikai éhségsztrájk, de ennek nyílt vállalására vagy próféta kellett volna, vagy Dózsa György.

Az erdélyi felfogás, melyet az „ahogy lehet” okossága mindig inkább jellemzett, mint az „eb ura fakó” lázadása, a nép érdekeinek védelmében vállalta a rabok eledelét.

Keserves koszt volt, de lelki és testi betegség nélkül múlott el tőlünk: s most már bizonyos regényesség is van abban, ahogy emlékezünk rá.

Íme, e vázlatos fejtegetésben próbáltam megvonni a magyar szellemnek azt a vonalát, melyet a „kisebbségi” lét idején küszködve és becsülettel vont a magyarság életébe. A vonalon belül és a mélyben sok vívódásnak, sebeknek és sikereknek az emlékei pihennek. Ha az idő és a munka engedne valamennyi kedves elereszkedést, ezekről is lehetne beszélni; így azonban ennek a szellemnek vázlatos története mellett csak néhány alapvető dologra mutatok rá. Ezekre is egyrészt azért, hogy az „erdélyi szellem” eljövendő küzdelmeinek szükségét és jogát hangsúlyozzam; másrészt pedig azért, hogy az olvasó is helyes nézőpontot foglalhasson el, amikor majd ez írás folyamán a magyar szellem általános és égető kérdéseiről lesz szó.

Mindenekelőtt meg kell állapítanunk, hogy azt a szellemet, mely az elnyomás ideje alatt az irodalomban és a nemzetpolitikai fejtegetésekben kialakult, egyfelől a néppel való sorsközösség tudata jellemezte, másfelől pedig az erkölcsi felelősség. A sorsközösség tudata és vállalása adta meg műben és magatartásban a népi-nemzeti jelleget: s olyan időben, amikor ez a jelleg még csíráiban feszengett olyan helyeken, ahol ma ezzel borogatják az embereket. Magyarországon és külföldön egyaránt. Az erkölcsi felelősség pedig azt a felfogást állította előtérbe, hogy a mű nemcsak művészi alkotás, hanem a legmagasabb értelemben vett nevelőeszköz. Nehéz volna hamarjában felelni arra, hogy a néppel való sorsközösség és az erkölcsi felelősség a múltban meghatározóbb jegye volt-e a szellemnek, mint amilyen határozottnak kell lennie ma! A szemlélődés és a tanulság, mely a felszabadulást követő időket máig jellemezte, azt a választ súgja a lelkiismeretnek, hogy hitvány és áruló volna a magyar szellem, ha a mai időkben nem vállalná a legvégső pontig a néppel való sorsközösséget és az ő sorsa iránti erkölcsi felelősséget.

Szemlélődést és tanulságot említettem. Mielőtt azonban erről beszélnék, a gondolatoknak helyesebb rendje érdekében talán azokról a tapasztalatokról kéne szólnom, amelyeket még a „kisebbségi” lét ideje alatt Magyarországon alkalmam volt szerezni. Ezek a tapasztalatok ugyanis, melyeket abban az időben még nehezen tudtam kellőképpen értékelni és okulásra felhasználni, elég pontos magyarázatul szolgálnak mindahhoz, ami a szellem világát itt, Erdélyben a felszabadulás óta érintette, sőt érte.

Számunkra, akik itt, Erdélyben a helyünkön maradtunk, mindig eleven valóság volt a lelki és szellemi egység, mely a határokon felül minden magyart egybeölelt. Egyenként és csoportosan is néha látogatásra átmentünk, hogy a lelki egységet a valóságban is érezhessük és éreztetni tudjuk. Ezekről a látogatásokról a Székelyföld egyik képviselője is említést tett a parlamentben, s ebből az említésből tudjuk, hogy az írók ilyen látogatások alkalmával verseket és novellákat olvastak fel, melyeket a tájékozatlan közönség megtapsolt. Ez csakugyan igaz, mert alig van Magyarországnak városa, ahol az erdélyi írók tetszetős novelláikat és verseiket ne olvasták volna fel a közönségnek, melynek első soraiban mindig ott ültek a szellemi és a társadalmi élet előkelő tagjai. Mindannyiunk közül ebben a tekintetben talán én voltam a legmegrögzöttebb, mert én nemcsak a közönségnek vittem el egy-egy „muszáj megélnünk” székelyt, hanem a magyarországi szellemi mozgalmakkal is tartottam a kapcsolatot. Természetesen nem titokban, hiszen céljaim és szellemi kapcsolataim megvallására előadásokat is olvastam fel. A Márciusi Front íróival, a „reformnemzedék” számos tagjával és ifjúsági vezetőkkel gyakran ölelt egybe a közös gond és a hevület, hogy a magyar nép sorsát miképpen lehetne jobbá tenni és a nehezítő erőket gyöngíteni.

Nem céltalanul említettem a személyes kapcsolatot, melyet a magyarországi közönség széles rétegével módunkban volt megteremteni; sem azt az ismeretséget, melyet az ifjú magyar szellemiség képviselőivel fenntartottam. Szolgáljon ez hiteléül annak, hogy a vajúdó magyar szellem ügyét, annak erényeit és hibáit közvetlen tapasztalásból is ismerem.

A szellemet sem megismerni, sem magyarázni nem lehet, ha elvonatkoztatjuk attól a világtól, amelyből sarjadt s amelyben hatni akar. Ez a megállapítás fokozott mértékben vonatkozik az első háború után kisarjadt s ma is küszködő magyar szellemre, melynek tántorgását és megtorpanásait csak úgy tudjuk megérteni, ha a mostani magyar élet némely sajátosságát megismerjük. Főleg arra kéne rámutatnom, hogy a szellemet miképpen értékeli egyfelől a hatalom s másfelől a társadalom; vagy helyesebben szólva: ez a két földi erő hogyan viselkedik a szellemi emberrel. Bátran írhattam volna azt is, hogy a szellemi emberrel szemben, mert a hatalomnak nálunk mostoha gyermeke a szellem; a társadalom pedig, amely valóságos vagy jelképes birtokán ül, ebben az egyben szívesen tanul a hatalomtól. Mindazonáltal csúnyán igazságtalan volnék, ha ezt a véleményemet általánosítanám, hiszen élmény gyanánt őrzöm például azt a három órát, amit egyszer Gömbös Gyula miniszterelnök írói körünkben töltött; nemkülönben a mélységes hálának sok megható percét, melyet az olvasók köréből még én is kaptam. Kivételes jelenség azonban az efféle: hirtelen előbukkanó s eltűnő hold a sötét éjszakában, vagy kibuggyanó csillagok. Sokkal jellemzőbb és hivatalosabb az a kép, amelyet a többi helyett is mintának tettem el. Egyszer magyar vonaton utaztunk, csak néhány esztendővel ezelőtt, művészek és írók, akik között én nem is voltam valami neves. Vidéki nagyvárosba igyekeztünk, hogy ott felolvassunk egy előadóesten, melyre a központi hatalom is készült ráütni a pecsétjét. Egy magas rangú tisztviselő is velünk utazott, aki a fülkéjében fogadta a neki kijáró hódoló látogatásokat, miket a neves emberek sorjában tettek. Mivel én nem járultam elébe, tapintatosan kiejtett a kegyéből; s akkor elgondolkoztam a székelyek nyílt és öntudatos természetén, mely egy szegeletbe és nehéz küzdelemre szorította vissza őket; s eszembe jutott a lehajtott fej és a meghajlott gerinc, melynek erején mások szaporodtak el az erdélyi magyar birtokföldeken…

Más irodalmi esteken, melyeket különböző magyar városok egykor az Erdélyi Helikon írói számára kitüntető szívességgel rendeztek, rendesen egy gróf vagy egy báró írótársunk is részt vett. Egyszer azonban megtörtént, hogy történetesen nem jöhetett el senki, aki ilyen születési rangot viselt volna. Az együttes munka és a közöttünk meglévő bajtársias szellem természetessé tette, hogy magunk is sajnálkozzunk ezen, de az már óriási meglepetés volt, hogy a közönség s különösen annak előkelőbb része mennyire sajnálkozott e hiány fölött! Hamarjában kölcsönösen sokat adtunk volna egy versíró grófért vagy regényíró báróért, hogy mint a varázsló, egyszerre megszüntesse a választófalat, mely a vendéglátó úri társadalom és a szellem közönséges embere között hagyományszerűen fennáll. Ügyesen és rangsor szerint el is szállingóztak sokan, mihelyt az estély elcsitult, holott máskor a rangosokkal együtt ültünk a kedves vacsoránál, hol az ember szomszédja, csupa előzékenységből, székelyesen kezdett beszélni vagy nyájasan az iránt érdeklődött, hogy otthon, Erdélyben a szobában írunk-e, avagy a természetben.

A jelképes történetekre ezúttal nincsen bővebben hely, de azt hiszem, hogy ennyi villantás után is rátérhetünk a helyzetjelentésre.

Számunkra, kik abban az időben idegen hatalom alatt éltünk, kétszeresen sajnálatos volt, hogy a magyar hatalom és a magyar szellem viszonya rendezetlen vagy rosszul rendezett. Kissé értelmetlennek, sőt érthetetlennek tűnt, hogy a hatalom nem becsüli az élő szellemet: sőt, amit helyette látszólag támogat és becsül, abból válik a magyar szellem igazi fáján mutatós és kártékony fagyöngy. Fájlaltuk azt is, hogy a társadalom vezető és hangadó rétege jórészt külsőségekben szemléli és engedi magához közel a szellemet, mely az ő számára elvégezte „hivatását”, ha a fennálló rendet támogatja és szórakoztatni tud. Énnekem, aki a magyar szellem java embereinek önzetlen erőfeszítéseit közelről is láthattam, különösképpen szomorúságot okoztak ezek a tapasztalatok. Hogyne okoztak volna, mikor a szellemi élet igen sok fájdalmas tünetének okát véltem ezekben megtalálni! Ebben a hatalmi világban és társadalmi légkörben lényegbevágó fogalmak váltak zavarossá, mint például a bátorság, erkölcs és hazafiasság fogalmai. Bátornak tartották azt az írót vagy falukutatót, aki a néppel való sorsközösséget hangoztatta, holott ez nem bátorság, hanem egyszerűen természetes magatartás: elemi magyar becsület dolga. Az erkölcs politikai vagy társadalmi rendszerbeli megítélés kereke alá került; s nem az volt általában a jó hazafi, aki lelkiismeretének szavára hallgatott, hanem aki a divat hullámain szekerezett. Egészségesebb s a távlatokat is kibíró közszellem a legtermészetesebb módon juttatta volna a „reformnemzedéket” a hatalom sáncaiba; s a falukutatás eredményeit is sürgős átrendezésre és építésre használta volna fel. Ehelyett hatalmi erők csendesítették el a megújítást készítő és sürgető szellemi tevékenységet. Ha a lendületet és a szellem eredményeit át lehetett volna társadalmi s majd politikai szervezeti formába menteni: ez lett volna a helyes és természetes folyamat. Erre volt is vágy; sőt ilyenfajta kísérletek is történtek, de eredménytelenül. A tünetek, melyek az erőfeszítések közben kiütköztek, erősen hasonlítottak mindahhoz, ami Erdélyben a Vásárhelyi Találkozó idején és után történt. Az anyaországi kudarc azonban jóval túlszárnyalta az erdélyit, mert nálunk legalább az irodalmi élet egysége veszélyesebb sebek nélkül maradt meg s az ifjú nemzetpolitikai csoportnak a gerince szervezeti formák falain is áttört, hol azonban az eszmények fakó gyakorlat alakjában csendesedtek el. Ugyanakkor pedig Magyarországon a népi szellem csoportokra bomlott; sőt kezdett feltűnni az egymagában hadakozó szellemi ember, aki előbbi sorstársában gyakran ellenséget látott s keserű magányában már nem mindig tudott helyesen ítélkezni.

A biztató küzdelmek után tehát éppen akkor vesztette el lendületét és egyensúlyát a szellem, amikor nekünk, erdélyieknek megjött a földi élet legnagyobb ajándéka: a felszabadulás. Az a mámoros lelki és testi állapot, amely a felszabadulás után jó ideig tartott, nem volt alkalmas arra, hogy Erdélyből a szellem jól átgondolt és felelős megnyilatkozásokat tehessen. Ezeknek hiányában sok helyről számosan éreztették csalódásukat velünk, amit az „erdélyi szellem” regényes tisztelete után nem is lehet csodálni. Mi a jóhiszeműség és a nemzeti fegyelem eszménye címén találtunk önmagunkban mentséget a hallgatásra: s így erkölcsi szempontból a fölmentésünket természetesnek, sőt jogosnak véltük. Most azonban, a tizenhat hónap távlatából a hallgatás mégis mulasztásnak tűnik, mert mialatt a szellem szava némán és hosszasan érlelődött, azalatt a vezetés vonalán és a társadalom síkján olyan folyamat indult el nagy iramban, melyet sem egészségesnek, sem célravezetőnek nem tarthatunk.

A sürgés-forgás „hősei” kihasználták jóhiszeműségünket, és visszaéltek azzal a hittel, melyet a szellem a nemzeti fegyelem eszményébe vetett.

S most, amikor azon gondolkozunk, hogy a változásról legalább főbb vonásokban helyzetjelentést adjunk, a mulasztás terhe egyre jobban szorongatja a szellem szívét, mely őrhelyén örömében elmerült. Az Erdélyi Helikon írói közössége máig elmulasztotta, hogy egyöntetűen állást foglaljon legalább az erdélyi szellemiség kérdéseinek ügyében. Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, bár új vezetőséget nyert, csendes hivatallá vált, holott a huszonkét éves tapasztalatok és művelődéspolitikai eredmények alapján serényen kéne végeznie az egyéni, a társadalmi és a nemzeti nevelés sürgető feladatait. Az irodalmi társaságok hallgatnak; sajtónk küszködik és a vidékiesség jellege s színvonala fenyegeti; színházunk úgy áll itten, mint egy jól felszerelt művészi különítmény, mely jórészt szellemi népkonyhán táplálja az elmaradott szegény erdélyieket; az ifjúság jövőt forraló szellemi szikrái hiányoznak; a közéleti új nemzedék vezető tagjai különböző utak között vívódnak; s az írók jó részét a kényes ízlés és a társtalanság érzete a harctól távol űzte vagy éppen magányba.

Mindnyájunkban szenvedésig jutott már a vágy, hogy a sürgető munka ifjabb lendülete előtt mindezeket megmagyarázzuk és megértsük. Vizsgálódásainkban a kérdések gyökeréig kell furakodnunk: s ha megtettük valahogy ezt az utat, akkor egyszerre úgy érezzük, mintha a magyarázatot megtaláltuk volna.

Azt hisszük, hogy két felfogás végzetes ellentétéről van szó: s hogy ebből származott itt, Erdélyben is mindaz, amit a szellem helyesnek és célravezetőnek el nem fogadhat.

Az egyik felfogás szerint a meglévő társadalmi rendszert nemcsak fenn kell tartani, hanem a hazatért részeken is annak szellemében kell egységesíteni, hogy a nemzet mai sorsdöntő idejében a vezetőréteg így könnyebben és jobban ura lehessen a helyzetnek. A másik felfogás abban foglalható egybe, hogy a magyar jövő és a magyar hivatás érdekében a társadalmi rendszernek és a nemzetfogalomnak egyaránt változnia kell.

Az előbbi a vezetőréteg felfogása, melynek elnémító érvelése alatt a társadalom súlyos szervi és erkölcsi hibái is menedéket kapnak; míg a második felfogás a szellemé, melynek természetes hivatása, hogy a szükséges változásra felkészítse a társadalmat és alkalmassá tegye a nemzetet.

Ez a két felfogás a huszonkét éves erdélyi magyar életen is végighúzódott, sőt olyan tisztán és jellegzetesen sehol máshol nem szemlélhető, mint ezekben a küzdelmekben. A vezetőréteg élcsapata itt a politikai párt volt, mely a korábban mondott tóhasonlatnak megfelelően szigorúan bezárva állott minden társadalmi vagy eszmei fejlődés előtt. A szellem az ő örök hivatásához lett volna méltatlan, ha ebben támogatja a pártot; a közös végső célt azonban, mely a fennmaradás eltökélt vágyát és parancsát jelentette, az eszmei fejlődés s a társadalmi fejlesztés útján ingadozás nélkül szolgálta. Egyrészt a történelem magyar hőseit vonultatta fel irodalmában, másrészt példamutató élő alakokat teremtett. Külső hatalom híján a magyarság lelki impériumát építette, melynek uralkodói a hit, a minőség s a nemzetcsalád eszményei voltak. A harmincas évek vége felé már úgy látszott, hogy nemzeti harcát sikerrel harcolta meg, hiszen olyan társadalmi erjedés kezdődött, mely a nemzetcsalád megvalósulását már formailag is lehetségesnek mutatta. A magyarságért és a megújulásért folytatott küzdelemnek ebben a szakaszában jött el a felszabadulás, mely egyszerre mindent megváltoztatott. A magyar vezetőréteg, melynek gondjai és feladatai igen nagy mértékben megszaporodtak, felfogásához híven a központosító és egységesítő módszert követte. Az állami berendezkedésnek ebben a munkájában az erdélyi társadalom korábbi erjedése hamarosan megszűnt, holott az az erjedés a nemzetépítés számára igen nagy ajándék lehetett volna. Megszűnt az egyikfajta erjedés, hogy egy másik jöjjön a helyébe: a társadalmi visszahasonulás folyamata, melyben az erdélyiség sajátos jegyei elhalványultak és vívmányai időszerűtlenekké váltak.

A szív megkapta a sorstól a hazatérés legnagyobb ajándékát, de a szellem mostoha sorsra száműzetett. Ebben a száműzetésben az erdélyi és az odaát való szellem egymás mellé került; úgyhogy az egység lényegében itt is helyreállott, csupán a formája hiányzik még. Természetesen nem azt jelenti ez a megállapítás, hogy az „erdélyi szellem” levesse sajátos jegyeit, hiszen egyikfelől éppen ezekkel a sajátosságokkal gyarapítja a nemzet szellemi vagyonát. Inkább azt jelenti, hogy az elkerülhetetlen magyar megújulás történelmi munkájában azonos sorsot és azonos feladatokat kell vállalnia.

Ha vázlatosan is, mint az előzőkben, de erről kell beszélnünk.

Mindenekelőtt annak a meggyőződésünknek akarunk hangot adni, hogy a magyar szellemnek pártokon felül kell állania. Ez nemcsak azért szükséges, hogy a küzdelem folyamán elkerülhessük a pártoskodó és sokszor bizony vásári hangot, hanem a szellem őrségi szerepe is erre kötelez. Így talán, a szenvedély forró homálya és a tévedés veszélye nélkül, világosabban és pontosabban jelölhetjük meg a magyarság emberi és európai hivatását, melyre egyrészt értékeink folytán vállalkozhatunk, s amelyet másrészt történetünk tanítása és földrajzi helyzetünk szab meg. Ennek a hivatásnak a megállapításánál nem a világnézeti elvek döntenek, hanem a helyes önismeret és az egybeforrasztó magyar öntudat. A helyes megítélésnek azonban csak elméleti értéke van, ha a magyarságot nem tesszük alkalmassá arra, hogy felismert és elfogadott hivatását ingadozás nélkül be is tölthesse. A kérdésre, hogy miképpen tehetjük alkalmassá erre, csak hosszú fejtegetésben lehetne válaszolni. De három alapvető követelményt ebben a vázlatban is megjelölhetünk.

Első a hősi szellem és magatartás.

Második a magyar fajta uralma.

Harmadik pedig a nemzetfogalom és a nemzet megújhodása.

Az első pontra azt az ellenvetést lehetne tenni, hogy a hősi szellem elevenen él a magyarságban, hiszen csak meg kell nézni a hadsereget és annak szellemét. Ezt nemcsak boldogan ismerjük el, hanem örök hála mindazoknak, akiknek az új magyar hadsereg megteremtésében részük volt; és hódolat a magyar fajta iránt, mely ezt lehetővé tette. De szorongva kérdezzük: ezentúl és ezenkívül hol állapítható meg az átható és forró hősi szemlélet, mely nagy történelmi fordulatok idején a hadsereg mellett a győzelmes megújhodásnak ugyancsak biztosítéka lehet?! Legfeljebb a fajta egyes kiváló embereiben, akiket nyugtalanító kísérleteknek tart a társadalom, mely előtt a hősi szemlélet idegen. Nagy feladat a szellem számára, hogy a hősi magatartás kialakítását sikerrel munkálja. Ebben a munkában a magyarság személytelen erejéhez és a magyar történet hőseihez kell fordulni; s nem utolsósorban az igazi magyarság keleti forrásaihoz, melyeknek oly sokszor számkivetett erejében rejlik a megújhodás legfőbb titka.

A második követelmény, mely a magyar fajta uralmára vonatkozik, két súlyos kérdést állít elénk. Az egyik a fajta védelme, a másik pedig a vezetésben való érvényesítése. A fajta védelme nemcsak szükséges és örökös nemzeti tevékenység, hanem isteni parancs is, hiszen a származásnak és a történelmi sorsnak ezek a közösségei legalkalmasabbak arra, hogy az emberi haladás munkájában sajátos erőikkel és értékeikkel vehessenek részt. Éppen ezért, a magyarság egyetemes érdekéből, sajnálatosnak tartom a fajta védelmének olyan megszűkítését és módosítását, ami manapság „fajvédelem” alatt ismeretes. Nálunk ez a politikai és társadalmi áramlat a fajta védelméből az okmányszerű kereszténység védelmévé változott, mintha a magyar fajta azonos volna mindazoknak a keresztény vallásúaknak összességével, akik a magyar állam keretei között honpolgár gyanánt élnek. A „fajvédelem”-nek ez a fajtája, ha teljes sikerrel járna is, nem oldja meg azokat a szorongató kérdéseket, amelyek a legnagyobb aggodalommal töltenek el. Egyrészt nem hiszem ugyanis, hogy a zsidó helyére nyomuló idegen vérű keresztény megnyugtató vívmány volna; másrészt pedig hiányzik az az eltökéltség és munka, mely a magyar nép óriási tömegének boldogulását és szaporodását minden eszközzel és nagy iramban mozdítaná elő mint a fajta védelmének legegyetemesebb és legsürgetőbb parancsát. A természetes jog mellett, mely szerint a magyarság vezetésében minden vezető hely, a zseniális kivételeket nem tekintve, csak magyar fajú embert illet meg: a fajtának ezt a vezetésben való uralmát azért is eszmei törekvésünknek valljuk, mert a magyar nép felemelése és elárasztása, mint a legbiztosabb fajvédelem, csak így válhatik programból természetes cselekedetté.

Tudós emberek, írók és a fiatal politikusok manapság egyre többet írnak és beszélnek a nemzetfogalom megújításáról. Úgy gondolom magam is, hogy nagy és időszerű kérdés ez. A sok vita és ellentmondás, mely a magyar alkotmány, a demokrácia és parancsuralom, a magyar életforma és a kisebbségi kérdés körül tapasztalható: mind ezzel függ enyhébben vagy szorosabban össze. A tudományos és alkotó szellem legszebb hivatása, hogy a nemzetfogalmat valósággal újrateremtse, hiszen mint hajdan a pásztoroknak a csillag, nekünk is ez az a fénylő pont, mely a megújhodó második ezredév felé vezethet.

A magyarság története és élete annyira összeforrt a nemzet fogalmával, hogy a magyar életforma csak ebben a keretben valósítható meg. A keretből azonban hiányzik az a rész, mely elsőnek Szent László alakját idézi elénk; az élet pedig a meglévőben sem találta meg kielégítő és összhangzó formáját. A nép erős és jogos szociális igényekkel feszíti az időt; a polgári társadalom az ő külön érdekeit űzi, amelyek így osztály jellegűekké váltak; a vezetőréteg sokszor a nép ismerete nélkül jogi és világnézeti szabályok szerint kormányoz; s a nemzetiségi kérdésben a különválasztás és a szövetkezés helyett a költséges dajkálás politikáját űzzük. A vajúdás hőfoka igen nagy; s azok az erecskék, melyeket a kormányzat csillapítás és hűsítő gyanánt, nagy szerencsére, az utóbbi időkben gyakran kibocsát: csak a halasztás veszedelmeit orvosolják valameddig. Sokszor úgy érezzük, hogy az átfogó, egységes terv hiányzik ahhoz, hogy a megújítás valóban elkezdődhessék. Ez a terv csak akkor lehet helyes és jövőt bíró, ha a nép, a szociális, az erkölcsi és a szellemi jóvátétel révén, a nemzet gerincévé válik; ha a középosztály az érdekvédelem helyett ismét a néppel való sorsközösség alapjára helyezkedik s ha a vezetőréteg a vérségi és szellemi kiválasztódás természetes útján jut a hatalomhoz.

Íme a vázlatos jelentést, melyet az aggodalom és a lelkiismeret szavának is nevezhetnék: ezekben kívántam megtenni. Inkább a szellemhez kívántam szólni, mint a politikához. A magyar szellem képviselőihez, akik velem együtt vallják, hogy a szellem sürgetőereje és vezérlőfénye nélkül a tévelygés veszélye fenyeget. A szellem Istentől vagyon, és útját a nemzet életében erkölcsi parancsok igazítják. Bármi legyen hát érte a sorsa, őrködnie kell és hallatni szavát.

Különben hivatásának ormáról lefújja a szél.

 

 

A hivatkozás helye

Erdélyi jelentés a magyar szellem küszködéseiről. Hitel 1940–41. 3–4. sz. 3–13. (Különlenyomat is.) Újraközölve: Virrasztás (408–426) – Erdélyi jelentés címmel, Vázlatos beszámoló a szellem küszködéseiről a múltban és a jelenben alcímmel, 1942. január 7. keltezéssel, lényeges változtatásokkal.