Színházat óhajtunk*

Azok a magyar írók, akik a világháború után kezdtek írni, már jóformán mind megmérettek. Könnyű lajstromot csinálni azokról, akik a színen maradtak. Különös dolog, hogy a „választottak” többségben a nép írói; s legfőbb gondjuk, hogy a nemzetnek beszéljenek. S még különösebb, hogy nemcsak külön-külön, hanem együttes küzdelmeikben is ezt a jelleget és törekvést írják zászlójukra.

Magyar megújulás kezdődött az irodalomban. Egyöntetű jelenség, hogy ebben a megújulásban nem az egyéni alkotás, hanem a nemzetnevelés feladata áll előtérben. Bizonyára szükségszerűen van így: s ez a szükségszerűség azt mutatja, hogy a magyar művelődés nagy változások előtt áll.

Nem kétséges: önmagunkat keressük. Lázas elmék és szívek kutatnak a nemzet legjobb erői után, s a megtalált erők kifejezési formáin vajúdnak.

A művelődés minden nagy kérdésével szembe kell néznünk.

A színház kérdése is ilyen.

Nem vagyok színházi ember a megszokott értelemben. De a színház, melyben elevenné válik az alkotás, s amely a nemzetnevelés tiszteletre méltó helye: mélyen érdekel és sokat foglalkoztat.

Még számomra is meglepő a tétel, mely minden észrevételem alapja, s amelyet, éppen ezért, kimondani becsület dolga! Ez a tétel pedig úgy hangzik, hogy magyar színház ez idő szerint nincs.

Aki meghökken ezen a mondaton, gondoljon arra, hogy számunkra nem szakkérdés ez, hanem nemzeti ügy. Írónak, igazgatónak, rendezőnek, színésznek éppen úgy ügye, mint a kritikusnak, a színházban ülőnek, az olvasónak és a hallgatónak. Mindenkinek. Azért vagyunk, hogy a meglévőn gondolkozzunk, s szorgalmazzuk és megcsináljuk, ami szükségesnek látszik.

Ha színházba megy az ember, ha filmeket néz vagy előadói estéken ül: jóleső érzéssel állapítja meg, hogy mennyi kitűnő színházi művész van! Aránylag bizonyára jóval több, mint bármelyik más országban. Kiváló szakemberek is vannak, s jó rendezők. S mindezek együttes munkájából mégsem adódik olyan élmény, hogy mondhatná az ember: ez színház volt: magyarokról magyaroknak!

Magyar emberekről magyar embereknek.

Aki ismeri a háború utáni magyar népi irodalom európai színvonalát, az nem láthat megszűkítést vagy lebecsülést abban, hogy „magyarokról magyaroknak” szeretnénk színházat. Azt lehet vitatni, hogy a politikában mikor és mennyi helye van a nemzeti egyedülvalóságnak; de azt, hogy az irodalom és a művészet megtartója és éltetője a nemzeti sajátság: minden magyarral együtt vagy bárki ellen valljuk és hirdetjük.

Nem népszínműveknek óhajtunk külön színházat, de nem is olyan irodalmi terméknek, mely a nyelvén túl nem magyar. Olyan színházat szeretnénk, amely keresztül-kasul a miénk legyen s ugyanakkor színvonalban az első.

Miért nincs így?

Azt hiszem, hogy az utolsó évtizedekben lépésről lépésre tévedés történt. A sok tévedés és jóindulatú mulasztás végre megteremtett egy színházi világot, melynek a magyar szellemiséghez való atyafisága majdnem kimerül abban, hogy magyarul beszélnek. De nem mondom eléggé helyesen. Mert lehet magyarul beszélni az értelem számára, s lehet az idegrendszernek! Az elsőt gondoltam.

Hol van a magyarázat?

Tekintsünk vissza negyven-ötven esztendőre. A siker olcsóvá és felszínessé tett mindenkit. S kik írtak színházak számára oly sikerrel, hogy azok a sikerek színházi világot tudtak teremteni? Vagyis szokványt a darabírásban, modort a színpadi mozgásban és beszédben. Divattá vált a külföld utánzása és a „világvárosok” szelleméhez való asszimiláció. Ebben a felszínes és mutatós káprázatban sikeres darabokat főleg csak olyanok írhattak, akiknek a magyarsághoz való tartozás nem jelentett egyetlen és sorsszerű életet. Az ilyen írók és szellemi családtagjaik teremtették meg azt a színházi világot, mely nem a nemzet felé világított, hanem a siker szárnyán elvágyott innét világvárosok felé. Ez a szellem magának való színészt vonzott, gyűjtött és nevelt; s természetesen játékban és beszédben is ez virágzott ki. Igaz: művészetnek gyakran művészet volt, főleg a szemnek és a szórakozó ízlésnek. Csak éppen az eszme és a tanítás, a kérgen alul és belül, az nem volt magyar.

Nehéz ebből a világból kivergődni, de biztató jelek már vannak.

Szükségszerű, hogy legyenek.

Ma erjed a világ; s más nemzetekkel együtt erjedünk mi is. Ebben az erjedésben az író tusakodva keresi azt az utat, amelyen népének szelleme versenyt futhat a maga eredeti színében, s közben a politika is szenvedélyesen kutatja az új társadalmi formát, hogy abban elültesse a maga előítéleteit, melyek oly ritkán kedvezőek a szellemre nézve.

A magyarság így várja jobb sorsát, melyet valóban meg is érdemel.

Nekünk jutott, magyar íróknak, hogy őrködjünk a magyarság jó szelleme felett. Ki-ki hite és tehetsége szerint. Az őrködésben nemcsak művek születnek, hanem nevelni is szeretnénk. Főleg jobb nemzedéket, amely népével összeforrjon.

Ebben a munkában színháznak és írónak is találkoznia kell!

 

 

A hivatkozás helye

Színházat óhajtunk. Közölve: Virrasztás (245–248) – Budapest, 1940. december 5. keltezéssel. Újraközölve: Jégtörő gondolatok II. kötet (160–162).

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]