Még csak egyet szólott a kakas*

Abban a szellemi mozgalomban, amelynek a Vasárnapi Szó egyik szerény eszköze, mindig úgy tekintettem magamat, mint a munkaközösségnek bármelyik tagját. Gondosan kerültem tehát, hogy ezen a helyen személyes megnyilatkozásokkal forduljak az olvasóhoz. Most azonban ki kell lépnem a többes szám gyűrűjéből, hogy írásomnak személyes jelleget adjak ezen a módon is. Két okból cselekszem ezt. Egyrészt egyedül magam szeretném vállalni a „megdöbbenők” haragját; másrészt pedig olyan választ szeretnék adni, melynek súlyát, ma még, talán kevesen bírhatják el.

Szerkesztői törekvésemnek a lényegéhez tartozik, hogy az egyetemes magyar művelődésből előtérbe állítsam mindazt, ami sajátosan magyar s ugyanakkor meg nem támadható módon magas színvonalú. Ez a nézőpont és ez az igény a jelenkori magyar művelődésre is vonatkozik, a jövő kialakítására nézve pedig vigyázó őrködéssé emelkedik. Hitemet, mely ebben a törekvésemben is türelmetlenül jelentkezik, semmi meg nem ingathatja: sem belső árulás, sem külső erőszak. Minden munkát csak addig vállalok, amíg a rendelkezésemre álló legjobb módon vihetem azt a feladatot.

Miképpen vittem eddig?

Kisebbik részben saját írásaimmal, melyeket eligazító lámpásnak szántam. Nem rajtam múlott, hogy a megcsipkedett lámpabél kinn a szélben csak pislákolva adta a fényt. De fény az is: az út dereng mellette, és a fogódzkodásra készített korlátok halkan szólanak… S főrészben úgy vittem ezt a feladatot, hogy közlésre olyan írásokat válogattam össze, amelyek tiszta szívekből és minden égtáj felől jelentették: vissza a forráshoz, melynek vize üdít és megtart; s vissza a házi kenyérhez, melynek erejét nem lopta ki még a lélekkereskedő!

Mindezt azért mondottam el, hogy hangsúlyozottabban jelenthessem ki: egyetlen írást sem közöltünk, mellyel szenzációt vagy olcsó szórakozást akartunk szerezni. Természetesen még távolabb állott a Vasárnapi Szótól, hogy bárkit megdöbbentsen vagy bárki jó szándékú embert ellenséggé nyomjon alá. Úgy látszik azonban, hogy a jó szándék, a tiszta elv és a lelkiismeretes cselekedet sem őrzi meg a nemes harcost attól, hogy egy-egy kicsi zsoldos fel ne támadjon ellene.

Így történt azokkal a közléseinkkel kapcsolatban is, melyeket a Németh László könyvéből szakítottunk ki.

Németh László személyét és munkásságát egyaránt jól ismerem: tudom, hogy hívő ember, felelős szellem; s hogy a mai magyar művelődésben súlya van annak, amit mond. A nemes és kitartó harcot, a népi nemzetért és az új magyar művelődésért, együtt kezdtük és együtt folytatjuk. S megítélésem szerint mindenütt folytatni kell ezt, ahol meg akarunk újulni közösségi és egyéni életünkben.

Nem kétséges, hogy itt, Erdélyben is meg akarunk újulni.

Új könyve, melyben e népi-nemzeti megújulásnak nagy irodalmi elődeit keresi, már sok egészséges gondolatot szült Magyarországon is: eszmélkedtek rajta és megdöbbentek tőle. Engemet is sokat foglalkoztatott. Volt benne, amit nem osztottam, de hamar rájöttem, hogy fel-felvillanó idegenkedésem nem igazságainak szól, hanem a modornak, mely néhol hegyes és néhol nem is igazságra szegzi hegyét. Ami azonban vallás és hit a könyvben, akár eszmére, akár személyre vonatkozik, az én vallásom és az én hitem is. S mivel sem öntudat, sem ösztön dolgában nincsenek kétségeim afelől, hogy én a magyarságnak múltjában, jelenében és jövőjében csak jót akarhatok: nem bátorság kérdése hirdetni hitemet, hanem kötelesség. Így jutottam hozzá, hogy néhány részt kijelöltem a Németh László könyvéből, s azokat a Vasárnapi Szóban közreadtam.

Nem kételkedem abban, hogy magát a tényt jól ítéltem meg: de ma már tudom, hogy az embereket rosszul. Nem számítottam ugyanis arra, hogy a helyeslések mellett elítélő megjegyzések is fogják kísérni ezeket a közléseket. Ez az elítélés egy nagyváradi és egy temesvári napilap hasábján a megdöbbenés alakjában jelentkezett. Ebből a tényből különböző következtetéseket kell levonnom, amelyek közvetítő és népszerűsítő magyar rétegünkre nem kedvezőek.

Bár kiderülne egyszer, hogy ebben a megállapításomban igazságtalan voltam. Boldogan vállalnám ezt a tévedést is, mint ahogy vállalom most azt a szellemi törekvést, mely egyes helyekről ítélet alá esik. Pedig milyen szomorúan igaz mindaz a betegség, amellyel Németh László szerint is tele volt és tele van a magyar szellemi élet! Mennyire igaz és fájdalmas, hogy nevelésünk és irodalmunk idegen befolyás alatt, idegen jegyeket viselt és idegen gondolkodást kényszerített a gyermekre és a felnőtt magyarra! Mennyire igaz, hogy a sajátos magyar szellemek állandóan küszködve élnek magyar földön, fájdalmak és áldatlan harcok között emésztvén fel önmagukat.

Természetes ez?

Tudjuk, hogy a polgári romantika természetesnek tartja. S mivel magunk is – iskoláinkon, olvasmányainkon és társadalmi életünkön keresztül – rabjai lettünk ennek a hazug polgári romantikának, sokáig azt hittük, hogy természetes. Szinte nem is tartottuk művésznek azt, aki nem padlásszobában lakott, lehetőleg fázva és éhesen. A gondolkodónak akkor lett igaza, ha a társadalom kivetette magából; az alkotónak meg kellett bolondulnia, hogy aztán rámondhassuk: ez igen…

Aztán ráeszméltünk, hogy az iskolától kezdve végig kitartó és rendszeres ámításnak vagyunk az áldozatai. Ugyanis nem természetes életsors az, hogy csalódottan éljen és tragikusan pusztuljon el mindenki, aki teremt; nem természetes, hanem a gyenge és rossz szervezet bosszúja csupán. Ez a gyenge és rossz szervezet maga a társadalom, mely öntelten nemzetinek is nevezi magát gyakran. Ilyenkor is ámít, hiszen az osztály kereteit alig lépi túl; a nemzet pedig idejére vár e hosszas és kitartó ámítás alatt. A magyar gondolkodó pedig, ki e ráeszmélésben megharcolta a maga harcát, a felismerésen túllép és megállapítja: mindent újra kell fogalmazni, hogy a szándékos és könnyelmű tévedések után eligazodni és eligazítani tudjunk. Az örök magyarság érdekében meg kell állapítani az alkotóerők és a szellemi javak új sorrendjét, hogy a jövő építésének alapja a rend és az igazság legyen.

Nemzet és egyén nagy árat fizetett azért, hogy ezt a rendet az érdek, s hogy ezt az igazságot a kevesek küzdelme képviselte a múltban. Ahogy lehetett, új erdélyi sorsunkban is javítgattuk egymást és önmagunkat; s szüntelenül fűtöttük vágyainkat, hogy a legközelebbi próbatétel idejére legyünk apáinknál igazabbak. Sok jó és emlékezetes részletmunkát végeztünk. De közben rájöttünk arra, hogy a részletekben való eredmény csupán erőgyűjtés lehet arra, hogy az egészet újrakezdhessük. Célunk már nem az, hogy beteges tüneteket gyógyítsunk; hogy jobb belátásra bírjuk a szellemi „úri rendet”; hogy külső és belső sérelmeket gyógyírrel bekenjünk. Új épületet akarunk: alapzattól a tetőig. S ebben az építésben már nem a régi rosszat javítjuk, hanem a régiből gondosan kiválasztjuk, ami jó.

Itt és máshol, mindenütt, ahol magyarok vannak, már jelentkeztek ennek az építésnek a mérnökei. S jelentkeztek minden olyan nemzetnél, melynek agyát nem öntötte el teljesen a gőz, s vérét nem füllesztette meg a barbár civilizáció. Új Európa mérnökei ezek: s mi szerényen jelentkezünk ezeknek soraiba.

Eszközeink még gyarlók ezen az úton, s emberek lévén gyarlók vagyunk magunk is. De a szándékunk annyira határozott és a gondolatunk oly eltökélt, hogy meg kell és meg fogjuk találni alkalmas fegyvereinket. Keressük is őket. S ebben a keresésben nem zavarnak meg minket, akik a múlt roncsai közül „megdöbbenést” küldenek felénk. Csupán megállunk egy pillanatra, hogy az építők hitével feleljük nekik: Várjatok, még csak egyet szólott a kakas!

 

 

A hivatkozás helye

Még csak egyet szólott a kakas. Ellenzék 1939. dec. 17. 292. sz. 9. Újraközölve: Virrasztás (354–358) – Kolozsvár, 1939. december 17. keltezéssel; Tiszta beszéd (380–383) és Jégtörő gondolatok II. kötet (137–140) – ugyancsak Kolozsvár, 1939. december 17. keltezéssel.

1939 novemberében és decemberében Tamási a Vasárnapi Szóban részleteket közölt Németh László nem sokkal előbb megjelent, Kisebbségben című könyvéből. Emiatt támadások érték a mellékletet a nagyváradi Erdélyi Lapok és a Temesvári Hírlap részéről. Tamási cikkében azoknak válaszolt, akik „a múlt roncsai közül »megdöbbenést« küldenek felénk”. A Németh Lászlóhoz fűződő mély gyökerű kapcsolatáról egy 1936-os, Kovács Györgynek adott interjúban vallott részletesen. („Isten velünk és mindenki ellenünk.” Független Újság 1936. február 15-i sz.)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]