Érnek az idők*

Amiben oly mostoha hozzánk a sors, abból is jutott mostanában egy kevés nekünk. Történt valami magunk között, ami az öröm érzéseit keltette fel. Pedig egészen természetes, ami történt, sőt a fejlődés törvénye szerint szükségszerű is.

A szervezett munkásság megtette az első gyakorlati lépést az egészséges népi közösség építése felé. Feleletül rá a magyarság felelős vezetői is megtették a munkásság felé az első gyakorlati lépést. Ezek után amiért oly sokat küzdöttünk: közössé vált a keret, melyet idő és ember azért épített, hogy az erdélyi magyarság különböző rétegeit egybeölelje.

A nemzedék, mely kitartó munka és néhány országos jelentőségű megnyilatkozás után immár a közélet munkaterére lépett, különösképpen örvend annak, ami történt. A kitartó küzdelem és a kezdeményezések után ez természetes is. Különös gondot fordítottunk hát arra, hogy méltányoljuk az eseményt, mely a Népközösség vezetősége és a szervezett munkásság képviselői között történt. Ezért rendeztük úgy, hogy a nemzedék egyik súlyos egyénisége a Vasárnapi Szó főhelyén foglalkozzék ezzel a kérdéssel.

Ilyenformán az én szerepem nem is lehet más, mint hogy a múltban történt kezdeményezések közül nyilvánosságra hozzak egyet. Szolgáljon ez bizonyságul arra, hogy sem a nemzedéki, sem az egyéni munka nem múlhatik el gyümölcstelenül, ha az nem részletérdeket, hanem közösségi ügyet szolgál.

A szöveg, melyet alább közlök, ezelőtt két esztendővel hangzott el Kolozsvárott, a Vasmunkások Otthonában. Az estély, melynek bevezetője volt ez a beszéd, az első jel volt arra, hogy a Vásárhelyi Találkozó szellemét a gyakorlati életben is érvényesíteni kell. Két esztendő után ma sem tudnék egyebet hirdetni, mint amit akkor, az alábbi vallomásban hirdettem:

 

Ennek a mai estének súlyos kezdeményező jelentősége van. Először történik meg, hogy az erdélyi magyar munkásság elé áll egy fiatal szellemi csapat, mely értelmiségünk különböző színeit és társadalmunknak több osztályát is tükrözi. Látogatás ez, a szónak legtestvéribb értelmében. És végre nyílt színvallás arra nézve, hogy tartozhatunk különböző társadalmi osztályokba és hordhatunk különböző pártállású szellemi színeket, de mindezeken túl közös és el nem választható sorsba fűz össze minket az a tény, hogy egyazon népközösségnek vagyunk a tagjai. Közös földből sarjadtunk, közös történelem jegyzett együvé, és bármi történjék, egyazon sors vár mindnyájunkra…

Itt állok és kimondom a szót, amellyel e testvéri látogatásban köszönni akarok: magyarok vagyunk, magyarokhoz jöttünk.

S ahogy nyílt szívű és tiszta szándékú testvérhez illik, nyílt és őszinte leszek. A helyes látás és az ítélet érdekében meg kell mondanom, hogy a népből jöttem és faluból való vagyok, de semmiféle osztályhoz nem tartozom. Súlyos esztendőkön keresztül számot vetettem magammal, és arra a végleges eredményre jutottam, hogy egyetlen közösség van, amelynek életben és halálban tagja vagyok: ez a magyar nép közössége. Ezt a magyar népközösséget az én számomra mindenekelőtt maga a falusi nép jelenti, amely az emberies erkölcsi erőknek és a megtartó nemzeti érzésnek a legmegbízhatóbb kútforrása. Hosszú ideig úgy látszott, mintha a szervezett munkásság elszakította volna a fonalat, mely őt ezzel a néppel sorsközösségbe fűzi. Az emberi művelődés és a társadalmi rend mai világzavarában erős jelek lobbannak fel és egy utat világítanak meg. Ez a megvilágított út mindenütt egy nagyobb közösség felé mutat. Ez a nagyobb közösség a nemzeti közösség, melynek létrejöttét és sorsát az határozza meg, hogy egy nyelvet beszél. Itt, Erdélyben is biztos jelek vannak arra, hogy ezen az úton a munkásság visszatér a maga népének közösségébe.

A fiatal értelmiség nevében is ki kell jelentenem, hogy ez a visszatérés nemzeti ünnepe lesz az erdélyi magyarságnak, és ki kell jelentenem, hogy mindnyájan teljes hittel és meggyőződéssel állunk a munkásság erkölcsi és anyagi jogai mellett ezen a nemzeti ünnepen.

Mi, bármilyen osztály szülöttei vagyunk és bármilyen politikai világnézetet vallunk: hirdetjük azt, hogy az erdélyi magyarság életében le kell dönteni a választófalakat, amelyek mereven osztályokra tagolják és elzárják egymástól a magyarság különböző rétegeit. Véglegesen leszámolunk azzal, hogy a születésnek a nemzeti közösség irányításában és vezetésében előjogai volnának. Az arisztokrácia előjogos történelmi osztálya az erdélyi magyarság életében megszűnt. Ennek az osztálynak az egyedeit, ha munkát és jogot kívánnak a népközösségtől, éppen olyan szigorú erkölcsi és nemzeti szabályok szerint ítéljük meg és ítéljük el, mint azt az embert, aki külvárosban vagy szegény falusi házban született. Nem ismerjük el a polgári középosztály jogát arra, hogy fáradt szempontjai szerint és kicsinyes érdekeinek megfelelően ő képviselje és irányítsa a magyar közösséget. Ellenben kötelességének tartjuk, hogy jobb művelődési fegyvereivel segítséget nyújtson a magyarságnak, hogy az ki tudjon alakítani magából egy új értelmiségi réteget, melynek magatartása nem lesz osztály jellegű, hanem a nemzeti egyetemesség céljait szolgálja.

A munkásságtól nem kérünk és nem várunk egyebet, mint amit a Vásárhelyi Találkozón ígért és vállalt, azokon az úttörő embereken keresztül, akik ott a munkásság érdekeit lenyűgöző fegyelemmel és bátor szókimondással képviselték. Nevezetesen hogy „a munkásság első parancsolatának tekinti együttesen küzdeni az egész romániai magyarsággal, a nemzeti jogainkat biztosító demokratikus jogokért”. Nemkülönben együttesen küzdeni a magyar nyelv feltétlen jogáért a szakiskolai oktatásban és a tanonciskolákban. Ezzel szemben mi ezen az estén is megismételjük, amit a Találkozón vallottunk: vagyis „vállaljuk, hogy életünkben a krisztusi elvek és tanítások alapján a szociális igazságnak érvényesülnie kell”, és ebből kifolyólag vállaljuk a „közösséget a munkássággal a kizsákmányoló tőke elleni küzdelemben”. Ugyancsak „vállaljuk, hogy a magyar munkás és kisiparos egyenlő jogú és szükségességű alkotója a magyar kisebbségnek, s éppen ezért a munkástömegek, a kisiparosok erkölcsi és kulturális nevelésének érdekében magunkra vesszük a közvetítő szerepet a munkásság és a többi társadalmi rétegek között”.

Azokon kívül, akik ma itt dobogóra lépnek, az egész Vásárhelyi Találkozó nevében és az új erdélyi magyar szellemiség nevében ismételtem meg ezt a fogalmat. És kérem mindazokat, akik itt jelen vannak, hogy otthon, családi körükben, munkahelyeiken és barátaik társaságában beszéljék el, amiket itten hallottak. Vigyék és terjesszék a testvérek szavait, melyeket ma este hallanak. Mert fiatal férfiak aggodalmai és gyötrődése szülte ezeket a szavakat, amelyek hitet és feszülő cselekedni vágyást takarnak. Mondják el mindenütt, hogy erkölcsi törvény együvé tartozni azoknak, akik egyazon nyelvet beszélnek és egyazon nép gyermekei. És az erkölcsi törvényen túl megpróbáltatások idején erőnek is az egyetlen, ami véd és megtart: a jelszó, amit így hirdetünk:

Mindnyájan magyarok vagyunk!

 

 

A hivatkozás helye

Érnek az idők. Ellenzék 1939. dec. 10. 286. sz. 9. Újraközölve: Virrasztás (349–353) – Kolozsvár, 1939. december 10. keltezéssel; Tiszta beszéd (377–380) és Jégtörő gondolatok II. kötet (133–136) – ugyancsak Kolozsvár, 1939. december 10. keltezéssel.

A kolozsvári Vasas Otthonban 1938. április 4-én irodalmi estet rendeztek Tamási Áron, Jancsó Elemér, Kiss Jenő, Szenczei László, Bözödi György, Salamon Ernő, Jordáky Lajos, Nagy István, Kovács Katona Jenő, Szabédi László, Brassai Viktor, Szabó István részvételével. Itt hangzott el Tamási előadása, melynek szövege aztán Ruffy Péter interjújában jelent meg, némi rövidítéssel. („Ennek az estnek súlyos kezdeményező jelentősége van.” A Vásárhelyi Találkozó élcsapata a kolozsvári munkásság előtt. Brassói Lapok 1938. ápr. 4.) Az Ellenzékben közölt cikk első öt bekezdése Tamási 1939-es kiegészítése; a szöveg többi része a Vasas Otthonban rendezett est bevezetője.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]