Jégtörő gondolatok*

Minden ember legnemesebb öröme, ha valami olyant cselekedhetik, aminek tisztaságában és igazságában nem kételkedik. Sem a cselekedet idején, sem a cselekedet után. Ezt a nemes örömet sokan éreztük a Vásárhelyi Hitvallás idején és utána; s érezzük a Nemzedéki Vallomás óta.

Hűséggel az eszményekhez, melyek az erdélyi magyarság életvágyából sugárzottak ki, már a hetedik Vasárnapi Szót írjuk tele s bocsátjuk az olvasó szemek elé. Nem sok időt jelez hét vasárnap, s a heti nyolc oldal válogatott beszéde is kicsike munkának tűnik. Az események változatos sodrában mégis sok idő ez: és az eszmények hűségében mégis útvágó munka ez. Tudjuk, hogy így van, mert ezt akartuk. S mint bármi hasonló munkának, ennek is a tisztaságában és igazságában van egyedüli jutalma. Tudatosan mondottunk le a szórakoztatás illatos, de mulandó füstjéről, az ócsárlás és dicsőítés közönséges népszerűségéről; az alkalomszerű, háromnapos csilingelésről; mindarról, ami öntudatos magyar férfiúhoz nem illik a mai időben.

Az örökös gond, mely néha a megrendülés határán cikázva futott végig, sohasem múlott el nyomtalanul. Meggyőződést alakított ki, melynek ereje minden tetszetős könnyűség ellen tiltakozik, s amelynek fénye szokatlan igékre világít rá. E meggyőződés nélkül talán meg sem született volna az a törekvés, melyet a Vasárnapi Szónak már hetedik számában egyengetünk: lehetőleg egyetemes képet adni a magyar létről, a múlt arányával vonni be a jelennek szénnel megrajzolt képét. Minden jót és vigasztalót megkeresni a múltban, hogy kárpótlást szerezzünk lelkileg magunknak. S ha így emberekké válunk újra, akik hinni és igazak lenni ismét tudhatunk, akkor hitünkkel és az igazság vágyával megpróbáljuk szolgálni a végvári eszmét, melyet oly hősiesen felfestett már egyszer Európa képére a magyar.

Igen, ezért volt, hogy komoly írásokban és hősi versekben felébresztettük a végvári vitézek életét. S odaállítottuk magunk elé a hősöket, akik a szellem és a test együttes bátorságával, szinte reménytelenségben, tudtak férfiasan küzdeni. Az idő, mint keret, egészen más a mi életünkben, s homályba veszett az a török is. De a lényeg változatlan, mint ahogy az emberi lét alapjai változatlanok. A kereszténység eszméjét ma is szívükben hordják azok, akik miatt egyszer mégis megkegyelmez Európának az Úr; s a pogányság sem tűnt el azzal a törökkel, csupán a szó változott meg, amellyel a civilizált pogányságot jelölni lehetne. És mit mondjunk a hősökről, akik úgy állottak az idő tájt a lényegben, mint mag a földben: feláldozván önmagukat a virágért, melynek illata annyi lelket üdített azóta, s fel a gyümölcsért, melyből nemzetek éltek.

Ha él a lényeg, akkor a lényeg magvának is élnie kell: a hősnek!

Ma töredék vagyunk, s a töredék népnek csak töredék hősei lehetnek. Az agyvelő gondolata ez, mely ésszerűnek tűnik, sőt a törvény igénye után szimatol. De vajon a sorsnak logikáját összefűzhetjük-e az erkölcsével? Ha nem, akkor is ki kell kényszerítenünk a közönséges törvényt, hogy a töredék népnek legalább töredék hősei legyenek!! S ha összefűzhetjük, akkor a sorsnak fölébe kerül az erkölcs, mely olyan hősöket termel, akik nem töredék néphez méltók, hanem a töredék nép erkölcséhez.

Első pillanatra mily balgának tűnhetik, hogy mi a gondolat és az élet területét tűvé akarjuk tenni hősök után. De csak első pillanatra. Mert ahogy láncszem módjára fűződnek tovább napok és gondolatok, kikerülhetetlenül odajutunk, hogy hősök nélkül elveszünk. S ki a hős? Mindenki az, aki a maga helyén becsülettel áll, dolgozik és hisz a jóban. Lehet, hogy névtelen, kicsi hősök az ilyenek, de nevesek és nagyok csak ezeknek társadalmából születhetnek.

S akik a végvári élet hősi világából elindultunk, így jutottunk el a társadalomhoz. Nemcsak itt, ebben az írásban, hanem a Vasárnapi Szónak egymás után következő számaiban is. Ez a társadalom, ami egy idő óta a népi közösség felé vajúdik, nagy hibákat és nagy erényeket egyaránt mutat. Megállapítható, hogy e hibák és erények kavargó viadalában vedleni kezdte régi szőrét. Az ijesztő légkör, mely Európában borong mostanában, nem ad teljes magyarázatot ahhoz a vajúdáshoz, melyben az erdélyi magyarságot ma találjuk. Belső erők is feszítik ezt a népet: a nemzeti és az emberi fejlődés megdugult erői. Megíratlan s talán meg sem írható műnek vagyunk a tanúi. Lehet, hogy műformája ballada ennek a műnek, de lehet az is, hogy éposz. Egyelőre csak annyi bizonyos, hogy a korhadt gátakat ár fenyegeti. A korhadt gátakat valamikor jól megépítette volt a magyarság vezető rétege, de az idő eljárt: a gátak korhadni kezdettek és az eszmék árja nőni!

Ki venné észre ezt az elemi jelenséget, ha nem azok az emberek, akik közösségi gondokkal a fejükben és pennával a kezükben arra vállalkoztak, hogy őrködjenek és hírt adjanak. Nem érdem tehát, hanem természetes dolog, hogy mi a korhadt gátakat és az eszmék áradását észrevettük. S gondunk volt rá és gondunk lesz rá, hogy megfelelő formában hírt is adjunk az elemi jelenségről. A Györffy István tanításainak közlése, az elégedetlenség építő igénye, a magyar alkotók gyümölcsérlelő feddései, a Szabó Zoltán és Németh László új magyar gondolatai: mind efféle híradások voltak. S aztán közelebb lépve a gáthoz, felvetettük a kérdést: eljött-e az ideje annak, hogy az okoskodáson túl szemébe nézzünk a polgári művelődésnek és határozott mozdulattal kezet adjunk a népinek?

Úgy feleltünk rá, hogy: igen, eljött.

De mivel kezdetben megmondottuk, hogy a Vasárnapi Szóban semmi sem történik esetlegesen és céltalanul, s meg azt is, hogy számunkra a tartalom csak fegyver, mellyel hadat viselünk a magyar társadalom legjobb érdekében; azért a felvetett kérdés és a rá megadott felelet nem az okoskodás mutogatása. Meggyőződésből folyó szándék, hogy a helyesen megadott választ valóságos életté alakítsuk minden olyan területen, amely rendelkezésünkre áll vagy amelyet meg tudunk szerezni.

Ha van még anyag és forma, amely jónak bizonyult a korhadt gáton, nem tékozoljuk azt el, a lelkiismeret és a férfikor ítélete biztosíték erre. De ami nem alkalmas és nem erős arra, hogy idegen és belső veszedelmeknek ellenállhasson: azt mind el kell hordani.

A szellem és a közélet területéről egyaránt.

 

 

A hivatkozás helye

Jégtörő gondolatok. Ellenzék 1939. nov. 26. 274. sz. 9. Újraközölve: Virrasztás (345–348) – Kolozsvár, 1939. november 26. keltezéssel; Tiszta beszéd (374–377) és Jégtörő gondolatok II. kötet (129–132) – ugyancsak Kolozsvár, 1939. november 26. keltezéssel.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]