Lelki bélyeg rajtunk*

Aki olvasta a Vasárnapi Szó első számát, a Nemzedéki Vallomás programjából s egyéb közleményeinkből is világosan láthatta, hogy a szokott értelemben nem óhajtunk politikával foglalkozni. Még addig a mértékig sem, ameddig lehetőségeink megengednék. Mert szokott értelemben a politika erősen napi és személyi vonatkozású, s legfőképpen gyakorlati jellegű. A mi helyünket, politikai vonatkozásban, nem a gyakorlat jelöli meg, hanem az elv és a szellemi magatartás. Természetesen lankadatlan és hő vágyunk, hogy a gyakorlat embereire olyan befolyást gyakoroljunk, mely táguló lehetőséget nyújt a közösségi és az egyéni élet javítására. Ennek a befolyásnak cselekedetekben való jelentkezését azoknál sürgetjük mindenekelőtt, akik szellemi körünkben állanak; s egy szélesebb gyűrűben azoknál, akik rokonszenvvel várják és olvassák írásainkat.

A szolgálat, melyet szellemi emberek népük érdekében vállalnak és kifejtenek, természeténél fogva nevelő szándékú. Maga a mindennapi élet is két erőforrásból táplálkozik: egyik lelki s a másik fizikai erőforrás. A küzdelem, melyet egyénnek és közösségnek oly megfeszített erővel kell a mai súlyos időkben folytatnia, különösképpen szükségessé teszi, hogy a lélek forrását öntudattal, eszmékkel és szeretettel szünet nélkül tápláljuk. A forrást azonban, melynek ágyát az idő moszatokkal rakta teli, gondosan meg is kell tisztítani. Időközben a vágyaknak sok megsárgult levele pilinkézett belé lelkünk forrásába s a mindennapos élet is hagyott elég iszapot benne, de a legnagyobb baj mégsem itt van. Hanem egy különös fajtájú dús moszatnál, melyet kezdetben, legnagyobb vergődéseink közben, szinte észre sem vettünk. Talán nem is volt akkor nagyobb egy kicsi és mérges színű békanyálnál, de ahogy az idő telt, egyre nőtt és fonódott tovább. Az utóbbi esztendők alatt már dús moszattá fejlődött egészen; s lépten-nyomon tehetetlenül kellett látnunk, hogy az egyik helyen teljesen megzavarta a forrás vizét, s máshol már-már el is dugta azt. Még az erdélyi magyarság legjobb férfiai között is akadt, akinek lelkét, a mi küzdelmeink számára, megfojtotta ez a moszat.

De bennünk inkább a másik bátorság kerekedett felül: nem az értelem bátorsága, hanem a titokzatos életösztön bátorsága. És a léleké, amely a valóságot átfesteti az ideállal és hisz az örökkévaló erkölcs törvényében, mely a jót ígéri mindig a megpróbáltatások jutalmául. Küszködő emberek vagyunk azonban mi is, kik a lélek bő hite mellett a fizikai lét nehézségeit is napról napra érezzük. S mint értelmes lények azon gondolkozunk, hogy vagy a fizikai lét nehézségein könnyítsünk valamit, vagy pedig a lélek erőforrását gazdagítsuk a nehézségek elviselése érdekében. Helyzetünknél fogva jórészt nem rajtunk múlik, hogy a fizikai életünk terhein könnyítsünk, de a lélek egyedül a miénk, s ha valami uralkodhatik rajta, az csupán az erkölcs törvénye lehet. Ennek az uralkodásnak védelme alatt látunk hozzá ahhoz a művelethez, melyet a lélek forrásának tisztításában és bőségessé tételében jelöltem meg.

A vágyak sok megsárgult levelét mindenki szedegesse ki saját maga a forrásból, s a mindennapos élet iszapját is takarítsa ki, ahogy tudja. A dús moszatot azonban, mely a közösségi élet éltető vizét is egyre jobban eldugja, egyetértésben és közös törekvéssel fogjuk kiszedni. Ha egyszerre és gyökeresen nem is sikerül ez, de lassanként legalább. Mielőtt munkához látnánk, tehetnénk-e egyebet, mint hogy az értelem fegyvereivel kutassuk: micsoda lelki féreg lopta e moszatot a mi forrásunkba, és mi élteti ott oly dús buzgalommal? Semmi egyéb, csupán egy megjelölés, vagy ha jobban tetszik: egy elnevezés. Igen, egy elnevezés, egy fogalom a vízdugó moszatnak a nemzője és éltetője.

Hisszük, hogy a fogalmak megjelölése mégis inkább tartozik a szellem területére, mint máshová. Csodálkozunk is azon, hogy az erdélyi magyar szellem, mely többek között sajátos irodalmat teremtett, sohasem vetette fel a kérdést: helyes-e egy fogalmat olyan szóval jelölni meg, amely csupán a számbeli viszonyra vonatkozik? Vagy legalább azt: tudomásul veheti-e a szellem, hogy egy ember, bármilyen nyelvet beszél és bármilyen politikai állapotban van: semmi egyéb, csupán egy darab?

Kétségtelen, hogy a szellem ezt nem veheti tudomásul.

Bár azt, ami a szellem életében egyedül döntő, azt mi nem akarjuk minden mérlegelés és átmenet nélkül más területekre átvinni. Nem természetünk a türelmetlenség, s életünk java korát is úgy éltük, hogy elszoktunk a szellemi erő jogának érvényesülésétől; de a magunk politikamentes területén, mondhatnám, lelki életünkben, mégis és minden bizonnyal megtehetjük azt, hogy fogalmakat helyesen nevezzünk el. Annál is inkább, mert a fogalmak helyes megjelölése nemcsak egy közös nyelvet beszélő népi egységnek válik valamicskét javára, hanem főképpen javára válik magának az államnak, amelyben él az illető népi közösség. Mert akarhat-e jobbat egy állam, mint azt, hogy öntudatos polgárai legyenek, akik lelki bélyeg nélkül fejthessék ki szellemi és fizikai alkotóerejüket!

Bizonyára nem.

Bizonyára orvosság kell, de mi csak a szellem orvosságát hozhatjuk, mert csupán arra vállalkoztunk, hogy az agyat és a lelket gyógyítjuk. Ebben a hivatásunkban haladéktalanul szükségesnek véljük, hogy a politika mennyiségi meghatározásáról áttérjünk a szellem minőségi meghatározására. Ebben az elhatározásunkban cselekedjük, hogy azt a fogalmat, mely itteni állapotunkat eddig jelölte, új szóval kívánjuk megnevezni. Az állammal és önmagunkkal való viszonyunkban emberségesen hordtuk idáig a „kisebbségi” megjelölést. Most azonban, önmagunk között legalább, becsülettel letesszük ezt a szót és helyébe a „nemzetiség” megjelölést állítjuk, mint ahogy a háború előtt is szokásban volt ez.

Az írott és a természetes törvények szerint a magyar jelzőt ehhez is éppen úgy hozzá lehet tenni, mint a másikhoz hozzátettük.

Ha kezdetben többet nem is, de ennyit legalább adnia kell saját közössége számára a szellemnek, ha becsületesen akarja használni a „szellem” megjelölést.

 

 

A hivatkozás helye

Lelki bélyeg rajtunk. Ellenzék 1939. okt. 22. 244. sz. 9. Újraközölve: Virrasztás (336–339) – Kolozsvár, 1939. október 22. keltezéssel; Tiszta beszéd (367–370) és Jégtörő gondolatok II. kötet (119–122) – ugyancsak Kolozsvár, 1939. október 22. keltezéssel.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]