Menedékünk: a lelki közösség^*

Nincsen gondolkozó magyar ember Erdélyben, ki ezekben az időkben ne érezne mélységes szorongást. Mindnyájan olyan idegállapotban élünk, amely fokozott mértékben kívánná meg gondjainknak és gondolatainknak nyilvános közlését s egyéni és közösségi kérdéseinknek a nyílt és őszinte megtárgyalását. Mindenekfelett tiszteletben tartjuk az új államvezetés intézkedéseit, amelyek lehetetlenné tették, hogy pártszerű összejöveteleken vagy más gyülekezéseken erdélyi magyar népünk életkérdéseiről beszélhessünk. Aminthogy húsz esztendőn keresztül mindig és mindenben megmutattuk, hogy állampolgári kötelezettségeinket komolyan vesszük és teljesítjük, bár lépten-nyomon éreznünk kellett, hogy eme kötelezettségek hiánytalan teljesítése közben sem tudjuk soha felküzdeni magunkat az első osztályú állampolgárok vonalába.

Egy percre sem hittük azonban és nem hisszük most sem, hogy ez a törekvésünk sikertelen marad. Ennek a sikernek két előfeltétele van. Mindenekelőtt az erdélyi magyar sajtót belülről és kívülről egyaránt alkalmassá kell tenni arra, hogy másfajta nyilvánosság hiányában ez a sajtó hangot adhasson az erdélyi magyarság szavának, amely építő, de éppen erre az építésre támaszkodva közösségi és egyéni jogaiért eltökélten küzd. A második előfeltétele ennek a sikernek, hogy úgy a kormány, mint az ő irányítása alatt levő hivatalos közegek vegyék komolyan a közös építésre felajánlott erőt és munkát, s viszonzásul ezért az erőért és munkáért juttassanak olyan helyzetbe minket, amelyben az állampolgári és népi jogaink nem lesznek többé koldulás tárgya.

Azt mondottam, hogy az erdélyi magyar sajtót belülről és kívülről egyaránt alkalmassá kell tenni arra, hogy ne csak magyarul íródjék, hanem tükrözze is ennek a magyarságnak érzelmi és gondolatvilágát. Sajnos egy idő óta és nagyon kevés esettől eltekintve ezt nem mondhatjuk a sajtóról. Ha csupán a magam nevében mondanám ezt, egy kézlegyintéssel talán minden oldalról elintézhető volna, de tömegek elégedetlenségét nem lehet következmények nélkül figyelmen kívül hagyni. S ezek a következmények máris mutatkoznak abban, hogy a sajtónk jó része és a magyarság között lelki szétszakadás mutatkozik. Természetesen magyarságnak és sajtónak közös akarata az, hogy szegény viszonyainkhoz mérten megélhető sajtónk legyen, de ez a közös akarat megbomlik rögtön, ha a sajtónak üzleti vagy más szempontból olyan áldozatokat kell hoznia, amelyekben elsikkad a magyar közösség hangja és akarata. Mindnyájan figyelemmel olvastuk például, hogy a kisebbségi újságírók nevében a szervezet elnöke ennek a sajtónak hűségéről biztosította az illetékes miniszter urat, s mindössze annyit kért tőle, hogy az „idegen” megkülönböztetést vegyék le rólunk. Én nem osztom azt a véleményt, hogy felelős ember felelős helyen ezzel az egyetlen és általánosságban mozgó érzelmi kéréssel álljon elő. A hang és a magatartás nem az enyém és nem a kisebbségi tömegé, mert mi sohasem vettük és sohasem vesszük tudomásul azt, hogy „idegenek” vagyunk ezen a földön. A mi sajtónknak másfajta rakásba hordható gondjai is vannak, amelyeket ilyen alkalommal és adatszerűen fel kell tárni; s hogy kívánság vagy követelés formájában kell-e ezt cselekedni, az már magatartás dolga. Ezzel kapcsolatban ugyancsak figyelmesen olvastuk a sajtóminiszter úr kétrendbeli beszédét, melyben az elismerés legzavartalanabb hangján emlékezett meg a kisebbségi sajtóról. Dicséretére felhozta, hogy az utóbbi és történelminek mondott időkben ez a kisebbségi sajtó egyetlen hanggal sem jelentkezett, amely sérthette volna az összhangot. Jól viselte magát ez a vendégsajtó, de nincs is semmi oka az ellenkezőjére, hiszen mindent megkap, ami vendégeknek kijár. Mindez magyarul annyit jelent, hogy mi a sajtónkkal együtt vendégek vagyunk itt, s a vendégnek pedig csak egyhez van joga: jól viselkedni. Ezt a gondolkodást öntudatos erdélyi magyar ember sohasem vállalja, s így erről a dicséretről még akkor is lemondana, ha azt a magyar sajtó magáévá is tenné. Igaz, nem bontotta meg az összhangot a magyar sajtó, de ami lényegesebb: nem bontották meg a magyar tömegek sem. Azonban nem a vendég illendő magaviselete volt ez, hanem a józan és okos belátása annak, hogy egy államnak vagyunk a polgárai, együtt és a közös jólét érdekében kell élnünk és cselekednünk. A vendég ki van szolgáltatva a házigazdának: vagy jól viselkedik, vagy eltávozik a háztól. Mi azonban otthon vagyunk, és ha történelmi időkben megtaláljuk az egyetlen helyes utat, azt nem illendőségből, hanem öntudatosan cselekedjük. Ezért nem dicséret jár, hanem egyenlő jog.

Röviden és nagyjából csak gondolatmenetet adtam arra vonatkozólag, hogy az erdélyi magyar sajtót kívülről miképpen lehetne alkalmassá tenni arra, hogy ne csak magyarul legyen írva, hanem tükrözze is ennek a magyarságnak érzelmi és gondolatvilágát.

Ami pedig a belső munkát illeti, szintén hasonló nyíltsággal kell szólni erről. Ezt annál inkább megtehetem, mert egy percre sem kételkedem abban, hogy a mutatkozó szakadékot a sajtó és közönsége között belső bajok indították volna útnak. Bár lelkiismeretes és figyelmes vizsgálódás után is nem tudom hangtalanul elviselni azt az észrevételemet, hogy magyar újságjaink nagy része nemzeti közösségünk ügyének szolgálatában még addig a határig sem megy el, ameddig a törvényes intézkedések azt lehetővé tennék. Aki sohasem mulasztotta el az örömet és a boldog elismerést, ha ennek a sajtónak olyan munkásai, mint Krenner Miklós vagy Kacsó Sándor férfias bátorsággal nem egyéni, hanem közösségi jogokért küzdöttek: az lelkiismeretének szavára hallgatva aggodalmának is kifejezést adhat. Úgy látom, hogy amikor közösségi küzdelmeinknek szinte egyetlen fegyvere a sajtó, akkor ez, bizonyára létezésének túlzottan aggodalmaskodó védelmében, a kelleténél nagyobb óvatossággal válogatja össze anyagát és fogalmazza meg mondanivalóit. Elmulasztja azt is, hogy az üzleti elgondolások felett összeegyeztesse azokat a törekvéseit, amelyek nemzeti közösségünk védelmét szolgálják. Ha valaha, úgy valóban itt van az ideje annak, hogy idézzem a Vásárhelyi Találkozó egyöntetű véleményét és határozatát, amely kimondja: „(…) a kisebbségi sorsban a sajtó csak úgy teljesíti kötelességét, ha az önvédelmi egység, példa és tanítás napi megnyilvánulása. Nemzeti érdekeink megparancsolják, hogy a magyar népkisebbség létérdekeit érintő döntő kérdésekben teljesen azonos álláspontot foglaljon el.” Mindazok, akik ezt az utat látták helyesnek és látják ma is, kötelességszerű munkának tartanák, ha az újságíró-szervezet, jogos megélhetési érdekei mellett, ezzel a kérdéssel is foglalkoznék és kimondaná, hogy kiadót és újságírót erkölcsileg egyaránt kötelez ez a szellemi magatartás. Már semmi jel nincsen arra, hogy akár a szervezet, akár az egyes lapkiadók ez idő szerint effélére gondolnának, mégis hinnünk kell abban, hogy a készülő időben érik az összehangolás testvéri gondolata.

Ma azonban még az a legszerencsésebb helyzet, ha az egyik lap szigorú tárgyilagossággal tekint el a másiknak a feje, illetőleg fejléce felett. De még ilyenkor is fel lehet fedezni a szabad verseny elromlott formáját, amely kizárólag anyagi természetű, bár sajtóról lévén szó, inkább illenék a színvonalért és a szellemi tartalomért való versengés. Sajnos bizonyos mértékig meg kell értenünk az anyagi küszködésnek azt a formáját is, mely az egymás gyöngítéséhez vezet, hiszen szegény a magyarság: olvasót és előfizetőt csak abból a kicsi rétegből lehet szerezni, amelyre minden magyar sajtótermék támaszkodik. Azt hiszik lapjaink, hogy ebben a versenyben úgy lehet győzni, ha egyrészt csak bizonyos társadalmi rétegek felfogását képviselik, s másrészt pedig ha rémregényszerű, olcsó olvasmányokkal csigázzák az olvasót. Így aztán az a legértékesebb olvasóréteg, amely újságján keresztül tulajdonképpen a közvéleményt formálja, egyik újságban sem találja meg az egész magyarságot átfogó lelki tartalmat.

Bizonyos, hogy hibás és egészségtelen az a kisebbségi társadalom, amelynek ilyen sajtója van. Nagy kérdés, hogy a hibákat és a betegséget hol és milyen módszerrel kell gyógyítani. S legfőképpen: hol kell elkezdeni ezt a gyógyítást. Sajtónk mutasson-e először példát arra a testvéri összehangolásra, mely a kisebbségi népközösség életében feltétlenül szükséges: avagy először magát a társadalmat kell úgy átformálni, hogy a sajtó még akkor se tehessen mást, ha akarna? A Vásárhelyi Találkozó úgy felelt erre a kérdésre, hogy a kisebbségi társadalom átalakításán van a hangsúly. Ennek az átformálásnak minden elképzelhető nevelőeszközzel kell történnie, így tehát a sajtónak ebben igen lényeges szerepe van. Mi, a Találkozó szellemi közössége boldogan láttuk, hogy különösen két olyan lap, amely országos viszonylatban is népszerűséget és megbízhatóságot jelent, magáévá tette ezt a gondolatot. Sajnos a mi osztályokra tagozott társadalmunk, melyet még világnézeti harcok is szaggattak és szaggatnak most is, sokkal merevebbnek bizonyult, semhogy az eddigi életharc le tudta volna bontani ezt a tagozottságot és háttérbe tudta volna állítani a világnézeti harcokat. Kétségtelen azonban, hogy az utóbbi egy esztendő alatt több eredmény mutatkozott ezen a téren, mint azelőtt tizenkilenc esztendőn keresztül. Ezt az eredményt egyrészt az érlelő időnek s másrészt a Találkozó szellemi hatásának köszönhetjük. Ennek a szellemi hatásnak a légkörében mennyire feltűnt és milyen eseményt jelentett két olyan sajnálatos mozzanat, amely azelőtt gyakrabban megszokott és feltűnés nélküli dolog volt. Az egyik ilyen esemény a Találkozó szellemi közösségében történt, amikor ennek a szellemi közösségnek az őrei olyan elvi magatartást utasítottak vissza, amely nemzeti kisebbségünk érdekeivel nem volt összeegyeztethető. Meg kellett tennünk ezt, bár olyan küzdőtársunkat érte legérzékenyebben ez a visszautasítás, akit emberileg mindig és ma is sokra becsülünk. A másik szomorú dolog is ezzel kapcsolatosan történt: nevezetesen az egyik kolozsvári reggeli újság, mely kezdettől fogva nehéz szívvel viselte a Találkozó szellemét, a mi visszautasító cselekedetünkben a Találkozó sikertelenségét, sőt halálát vélte felfedezni. Mélységesen elszomorított minket ez a halottá nyilvánítás, hiszen a Találkozó szelleme soha senki ellen nem irányult, hanem a nemzeti védelem érdekében társadalmi összefogást hirdetett, s ami munkát végzett, azt az egész közösség javára, teljesen önzetlenül végezte. Ebben a támadásban a régi és egyöntetűen elítélt harcmodort láttuk, s bár minden erkölcsi jogunk meglett volna és megvan arra, hogy felháborodva utasítsunk vissza az ilyen bomlasztó támadást, a közösségi szellem és munka érdekében mi mégis csupán egy felvilágosító közleményt tettünk közzé.

Mind a két eljárás a Találkozó szellemében történt. S most, amikor e szellem védelmének és kívánatos érvényesülésének gondja a megbízás felelősségével egyedül az enyém, tartozom a nyilvánosságnak és főleg a Találkozó szellemi közösségének azzal a kijelentéssel, hogy éberen és legjobb meggyőződéssel fogom hordozni ezt a gondot. A hivatás mellett, mely egyedül az irodalomhoz köt, magamra vállaltam ezt a kötelességet is, mely mindenekfelett arra kötelez engem, hogy a Találkozó átfogó és építő szellemét jobbra és balfelé egyaránt védelmezzem. Annál eltökéltebben cselekedhetem ezt, mert ezekben az időkben jobban meg vagyok győződve, mint bármikor eddigelé, hogy az eljövendő nemzeti küzdelemben mindenkire szükségünk van. Soha le nem mondunk arról a lelki közösségről, amely a nevelő értelmiség mellett, mint erős és egységes nemzeti testet, a földműves réteget és a munkásságot öleli össze.

Néhány héttel ezelőtt Lelki közösség cím alatt az erdélyi magyarság öntudatának kérdését vetettem fel, s ezzel kapcsolatosan főleg itteni magyar sajtónk állapotával foglalkoztam. Közvetlenül nem a sajtóban és nem az őszintén beszélő íróban kell keresni a magyarázatát annak, hogy ez a kérdés felvetődött és megfontolandó visszhangra talált. Az ország új rendje lehetetlenné tette számunkra, hogy népünk általános kérdéseiről máshol és más formában megnyilatkozhassunk, mint egyedül a sajtóban és az írott betű formájában. Ezt az egyetlen megnyilatkozási lehetőséget is igen sok tekintetben súlyosan korlátozta.

Ilyen körülmények között nem volt és nem is lehetett más a célom, mint hogy közös erővel és együttes jóindulattal segítsünk azokon a hibákon, amelyeket mutat az erdélyi magyar sajtó, s amelyeken az adott keretek között is lehet segíteni. Ezeknek a hibáknak túlnyomó része nem belső eredetű, s ennek a felfogásomnak a kormányzati rendszer és az illetékes sajtóminiszter úr felé olyan formában adtam hangot, amelyben a komoly tisztelet mellett a magyar öntudat nyíltan jutott kifejezésre.

Jellemzőnek tartom, hogy azokban a megnyilatkozásokban, amelyek írásban vagy szóban cikkemet a sajtó munkásai részéről követték, a magyar öntudatnak ezt a hangját nem vette fel senki. Egyedül Kacsó Sándor volt az, aki lelkiismereti kérdést csinált az ügyből, s vívódás és aggodalmak között kereste a jobb utat. Az alkalmasabbat arra, hogy sajtó és újságíró több eredménnyel és kielégítőbb módon szolgálhassa az erdélyi magyar közösség ügyét. A népszerűtlenségért, melyet a sajtónk berkeiben általában szereztem enyhe bírálatommal és segítő szándékommal, teljes mértékben kárpótolt Kacsónak a cikke. Különösképpen írásának az a része, melyben az én szándékomnak is megfelelőleg a következőket írja: „Nem adtuk fel a reményt, hogy sikerül meggyőznünk az új kormányzati rendszert a kisebbségi sajtó kisebbségi ügyekben való szabadságának szükségességéről. Tudjuk, meg kell győznünk az országos cenzúrahivatalt is, hogy az a szabadság, melyet ügyeinknek a tárgyalására adnia kell, nem fajul káros szabadossággá, mert kijártuk már a higgadtság és az előrelátás magasiskoláit, s a kormányzattal együtt valljuk, hogy nyugtalanságok keltésére, hisztériák táplálására semmi szükségünk nincs… És meg kell győznünk az állami szerkesztőséget is, amely a belső és külső propaganda érdekében teljesen azonos igényekkel és követelésekkel lép fel velünk és a vidéki román lapokkal szemben, hogy ezen az úton nem éri el célját a magyar lapok magyar olvasótömegeinél, mert a román szemmel és szellemmel megfogalmazott közlemények távol esnek a magyar tömegektől, s éppen ezért nincs hitelük. A hivatalos kelletés így az ellenkező eredményre jut, mint amit elérni óhajtott.”

Ha valamiben bizonyos lehetek, akkor abban bizonyos vagyok, hogy közérdekű ügyet szolgálni és előbbre vinni csak ilyen nyílt és férfias magatartással lehet. Ebben a véleményben sem Kacsó, sem más, sem én nem maradunk soha önmagunkra. Sőt a magyar olvasótömegek mellett az illetékes kormányzati rendszer is csak ezt a hangot becsülheti és tarthatja megbízhatónak abban az építésben, amely mindnyájunk itteni életével kapcsolatos. Annál is inkább értékelnie kell ezt a magatartást, mert lehetnek közöttünk, magyarok között felfogásbeli ellentétek, de olyan kérdésekben, melyek egész népünk sorsát érintik, a magyar öntudat és az emberi becsület mindig eggyé fog kovácsolni minket.

Természetesen ezt a szükséges és építő egységet nap nap után ápolnunk kell magunk között, éltető és nehezebb időkben egyaránt. Meg kell keresnünk az utat és nyíltan rá kell mutatnunk: ez az az út, amelyen az ország ügye és a kisebbségek ügye a közös jólét érdekében találkozhatik s ennek a közös jólétnek együttes szolgálatában eggyé is válhatik. Ez idő szerint úgy látszik, hogy a román kormányzat még nem határozta el magát arra, hogy megkérdezze tőlünk: melyik az az út, amelyet a magyarság velünk együtt járni akar és egészségesen tud is járni? Most megalakult azonban a Nemzeti Újjászületés Arcvonala címen Románia egyetlen és kormányzó pártja; a múltkorában pedig a romániai németek Népközössége tartott Temesváron gyűlést. Mind a kettő olyan jel, amely bennünk is, aggodalmakkal teli és gondolkozó magyarokban sürgető módon táplálja azt a vágyat és óhajt, hogy valamilyen formában alakuljon meg az erdélyi magyarság népképviselete is. Talán hamarosan eljön az idő, amikor ez a mi óhajtásunk közös akarattá válik: a kormányzat és a magyarság közös akaratává.

Nagy kérdés azonban, hogy milyen módon és milyen eszközökkel táplálhatjuk a magyarságnak ezt a vágyát, hiszen az előkészület és a megvitatás lehetősége semmiféle formában nincs meg a számunkra. Ha ezen gondolkozunk, egyszerre súlyosabban és határozottabban emelkedik elénk a jelentősége mindannak, amit a Kacsó cikkéből fentebb idéztem. Vagyis a kormányzatnak és a kormányzat utasítására az állami szerkesztőségnek s úgyszintén az országos cenzúrahivatalnak lehetőséget kéne adnia arra, hogy sajtónk az itteni magyarság ügyét szabadon tárgyalhassa. Más nyilvánosság hiányában csak így alakulhat ki valamennyire egy közvélemény, mely egyedül jogos és hivatott arra, hogy a magyarság képviseletéről olyan formában és olyan emberek által gondoskodjék, ahogy megnyugtatónak és célravezetőnek látja.

Ezekben az időkben, amikor a népiség szelleme és a népjog uralkodó módon határozza meg a politikai koreszmét, a legtermészetesebb a mi törekvésünk is arra, hogy bármilyen képviseleti szervünk a népiség szellemében jöjjön létre és a nép egyetemes jogaiért küzdjön.

Egyebek mellett ilyen közszellem kialakítására gondoltam akkor is, amikor Kakassy Endre egy cikkében, mit a sajtó kérdésével kapcsolatban bocsátott közre, felhívást intézett az erdélyi magyar írókhoz. Ebben a felhívásban a szellemi bajtárs arra biztatja az erdélyi magyar írókat, hogy a küzdelemben, mely befelé szolgáló és kifelé felvilágosító jellegű, vegyenek részt az írók is. A közhit szerint, mely az újságok között érthető módon honol, az írók harcképesebbek is ebben a szellemi küzdelemben. Igaz, van egyetlen körülmény, mely ezt a felfogást természetessé teszi. Ez a körülmény belső vonatkozású, amennyiben az író általában független attól a sajtóvállalkozástól, mely írását közzéteszi vagy nem teszi közzé. Az újságíró pedig nehezen teheti meg s állandóan sohasem, hogy ne szolgálja az illető vállalkozás szellemét, esetleg politikai és pártszerű céljait. Ez bizonyára mindenütt így van a világon, csak éppen kisebbségi társadalomban annyira visszatetsző és egészségtelen.

Ami azonban a harcképesség igazi és örök lényegét illeti, itt nem író és újságíró között van a különbség, hanem önzetlen és önző ember között, bátor újságíró és gyáva író között, műveletlen újságíró és emelkedett szellemű író között. Ilyenformán a célja és a lehetősége csak annak van meg, hogy az önzetlenek, a bátrak és az emelkedett szelleműek, írókban és újságírókban egyaránt, fogjanak össze, és tényleg legyenek bajtársak egy nép küzdelmében és az emberi jogokért vívott tusakodásban. Ha ez az összefogás létrejön, akkor én vagyok az első, aki a bajtársiasság minden lelki és fizikai szabályát elfogadom és követem. De arra sohasem leszek hajlandó, hogy ilyen közösségben összefogjak egyik-másik zsoldos újságíróval, ki az irigy mocskolódás és a személyi gyűlölködés sárga kövein halad zsoldosi rangjában. Aminthogy olyan írókkal sem állok össze efféle közösségbe, akik világnézeti elfogultságban dühösen lógnak ég és föld között vagy minden küzdelmet fölényesen néznek, mely egy nép nemzeti jogaiért történik.

Ilyen értelemben eddig is tartottam a belső kapcsolatot azokkal az újságírókkal és írókkal, akik hátsó gondolatok nélkül és felemelt fejjel küzdöttek. Gondolok arra, hogy felfedezőútra induljunk ezeknek gyarapítására, de addig is tegyünk ígéretet magunkban egymás iránt, hogy fokozott figyelemmel és éberséggel, egymástól talán messze és mégis együtt szolgáljuk a szellemet, melynek jegyében nyíltan küzdünk a közös jobb jövőért.

Mindenekelőtt pedig két dologért. Először azért, hogy gyengüljön és megszűnjék azoknak az érdekcsoportoknak sorvasztó hatása, amelyek magyar társadalmunkat részekre akarják szaggatni. Másodszor azért, hogy közéletünkből lecsapoljuk a poshadt frázistavakat, melyek legfontosabb kérdéseinket a megoldás céljából elöntötték.