Tíz nap Szlovenszkón*

Egy irodalmi vándorút alkalmából tíz napot töltöttem Szlovenszkón. Akikkel együtt jártam, négy erdélyi író volt: Ligeti Ernő, Kacsó Sándor, Molter Károly és Szentimrei Jenő; s díszítőnek és színesítőnek egy ismert erdélyi előadó-művésznő: Sz. Ferenczi Zsizsi.

Ebből az összeállításból, amely éppen úgy volt öntudatos egybeállás, mint amennyire önmagától adódott: világosan kitetszik, hogy elsősorban nem az erdélyi irodalmat akartuk helybe szállítani a szlovenszkói magyarságnak, hanem inkább azt a szellemi magatartást próbáltuk megismertetni velük, amelyet történelmi vonatkozásánál fogva, nemkülönben születési és lakóhelyünknél fogva, emlegetünk erdélyinek.

Ha ez sikerült, akkor utunk egyik eredményét elértük.

A másik eredménye a tapasztalat, melyet a csehszlovákiai magyarságról mint államalkotó kisebbségről és mint magában véve egységes magyar néptömegről szereztünk.

Nem voltam közömbös, különösen az utóbbi esztendőkben, ennek a magyarságnak életét illetőleg. Egyformán és nagyon érdekelt az a magatartása, mellyel életét – gazdasági, közművelődési és politikai vonatkozásban – biztosítani óhajtotta az új állam keretei között; s az a szellemi felfogás és öntudat, amellyel az ő külön társadalmát és nemzetiségi értékeit igyekszik megtartani és fenntartani. Törekedtem arra, hogy a korábbi, idevágó olvasmányaim és a személyi természetű tájékoztatások ne befolyásoljanak. Gondolom, ez sikerült is, mert a kép, melyet tíznapi sűrű érintkezés és rohanás után magamban őrzök: az olvasmányokból és a tájékoztatásokból szellemi tartalmat és színt nem hordoz magában és magán.

Alapvető dolog, hogy a táj erős hatással van azokra, akik nemzedékeken keresztül benne élnek: fizikailag és lelkileg egyaránt bélyeget nyom az élő emberre. Mélyen és megközelítő biztonsággal a magam számára csak a Székelyfölddel kapcsolatban tudtam ezt megállapítani. Reméltem, hogy a Felvidéken is fel tudom fedezni majd azt az uralkodó vonást, melyet a föld vésett emberi jellembe. Ebben a reményemben csalódtam. Egyelőre nem tudom megmagyarázni magamnak, hogy mi lehet ennek az oka: az én érzékeim működnek-e rosszul vagy a csehszlovákiai mai magyarság olyan más és sokkal erősebb hatásnak van kitéve, mely a táj hatását teljesen közömbösíti.

Azt hiszem, erről az utóbbiról lehet szó.

Kassa és Losonc között dúl a tájromantika: Jókai ha nem regényt, hanem földet alkotott volna, bátran lehetne az ő műve. Lévától nyugatra, Pozsony felé, zorddá és kietlenné vadul ez a romantika. Mese vagy bölcs történet sehol nincs: néhány szakaszos vers van, kísértetelbeszélés vagy éppenséggel szerelmi rémtörténet.

Mindebből semmi nincs az emberekben.

A sajátos cseh demokrácia sokkal jobban hatott az ottani magyarságra, mint a táj romantikus hősiessége. És jobban hatott a közeli Európa is, amely a saját örök értékein olyan hivalkodva járja ma és egyszerre az összes „modern” táncokat.

A csehszlovák demokrácia hatása az ottani magyarságra igen nagy mértékű, és őszintén megmondom a magam véleményét: a magyar közösségre nézve igen veszedelmes. Emberek akadnak, igen szép számmal, akik látszólagos hasznát és biztos kényelmét látják ennek a sajátos európai bánásmódnak, de a nemzeti közösség erejét megbontotta, és olyan mértékben gyengítette meg, hogy bennem emiatt a legfájdalmasabb aggodalmak ébredtek. Az a hitem ugyanis, hogy az egyéni boldogulás feltétlenül önzés és gyávaság, ha az a nemzeti közösség egyetemes érdekein kívül történik. Ott pedig ez történik.

Ez a felfogás politikai magatartássá alakult már: reálpolitikának, máskor „aktivizmusnak” nevezik. Igen sok okos és tehetséges embert láttam, akik jóindulatú meggyőződéssel vállalják ezt a magatartást. Azt hiszem, olyan tévedésben élnek, amelyre az eredmény és az idő figyelmeztetni fogja őket. Ha komolyan mérleget csinálnak maguknak, ahogy én önmagam előtt megcsináltam, rá fognak jönni, hogy ennek a politikai felfogásnak már idáig is több kára van, mint amennyi haszna. Hiszen a magyarság érzelmi és sorsszerű egységét máris annyira megbontotta, hogy én nem találtam tíz magyar embert, aki hallgatva egyetértett volna, s kimagyarázkodások után is csak rövid ideig.

Mindebből nem következik az, mintha védeni és helyeselni akarnám azt a „nemzetinek” nevezett politikai elgondolást, mely az ottani magyar párt keretein belül húzódik meg, és megvetéssel beszél a magyarság másik és igen erős rétegéről. Igaza csak akkor lenne, ha a magyar társadalmat olyan demokratikus társadalommá akarná átalakítani, mint az az idegen társadalom, amely vonzza a másik réteget.

Erre a belső átalakításra kéne szövetkeznie magyar pártinak és aktivistának: gondolom, akkor megszületnék és erőssé válnék az az egység, mely egyéni boldogulásokat is biztosítani tudna, s azontúl pedig megőrizné a nemzeti értékeket, s megteremtené a közösségi öntudatot, mely nélkül semmiféle közösségnek jövője nincs.

 

 

A hivatkozás helye

Tíz nap Szlovenszkón. Korunk 1938. 1. sz. 53–54. Újraközölve: Tiszta beszéd (346–348); Jégtörő gondolatok II. kötet (76–78).

1937 novemberében és decemberében Tamási Áron Kacsó Sándorral, Ligeti Ernővel, Molter Károllyal, Szentimrei Jenővel és Szentimreiné Ferenczi Zsizsi előadóművésznővel együtt a Vásárhelyi Találkozó eszméit népszerűsítő felolvasósorozaton vett részt az akkori Csehszlovákiában: Kassán, Losoncon, Léván, Pozsonyban, Érsekújváron, Rimaszombaton, Beregszászon, Munkácson és Ungváron. Ebből az alkalomból a Magyar Nap 1937. dec. 5-i száma közölte Tamási és Kacsó Sándor Mi a titka a Vásárhelyi Találkozón létrejött egységnek? című nyilatkozatát.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]