Mind magyarok vagyunk!*

A múlt hónapban egy esztendeje múlt, hogy otthon, Farkaslakán öt hírlapi természetű cikkben próbáltam megmérni az erdélyi magyar cselekvő ifjúság addigi munkálkodását, akkori erejét és sejthető célkitűzéseit. Lényeges és időszerű kérdés volt, amivel foglalkoztam: a fogadtatás jóindulata és a komoly visszhang mind azt mutatta. Ha az elmúlt esztendő alatt fájt is, hogy a különböző csoportok összefogására, melyet kezdeti fő célnak jelöltem meg, szerencsés és eredményre vezethető lépést a fiatalok nem tettek: most, utólag be kell látnom, hogy ez másképpen alig is történhetett.

Amiket annak idején a csoportok szellemi működéséről írtam, s ahogy erőben és értékben láttam őket, ahhoz lényeges hozzáfűznivalóim most sincsenek. Ami pedig az összefogás lehetőségét illeti, ott örömmel és bizakodással állapíthatom meg, hogy a jóindulat és a légkör egyaránt sokat érett. Ha az érintkezés, amely a különböző csoportok között folyt, megszilárdult eredményre nem is vitt, de ezek a fiatal magyar férfiak égető kérdésekről cserélték ki a gondolataikat; s bármilyen világnézeti csoporthoz tartoztak is: ugyanazt a rettegést, kínzó aggodalmat és közösségi munkalázat látták egymáson, amely eladdig talán magányosan és titokban gyötörte valamennyit. Nem csoda, hiszen Romániában élünk, és magyarok vagyunk. Bizonyára nemcsak mi, hanem minden becsületes és emberséges román is tudja, hogy a rettegésünk és kínzó aggodalmunk nem alaptalan.

Makkai Nem lehet című cikke is, mely hasznos hullámokat vert, nem azért volt elhibázott, mintha az emberi eszmény szempontjából nem lett volna igaza. Elhibázott volt azért, mert egyéni hangulat és közülünk kiemelkedett idegállapot szülte. Egyéni hang volt, aminthogy távozása is egyéni cselekedet volt. Egyiket sem töltötte meg a maga törvényszerű és földízű elemi erejével a közösségi életösztön.

Nem kérdem, mert feleslegesnek tartom, hogy vannak-e még közöttünk ilyenek. Ha vannak, lehetőleg hallgassanak: a mi emberi rokonszenvünk az övék, mint a közösség betegjeié, de magyar életösztönünkön rést nem fognak ütni! Józanok igyekszünk lenni és maradni, de ha itt való magyar és emberi életünk ára a vakság, akkor vakok leszünk!

S ezzel, hogy ezt kimondtam, megjelöltem már a tetőt, amely alatt mindnyájunknak meg kell húzódnunk. Nem csillagos ég ez a tető, hanem ezeresztendős magyar boltozat, mely viharral és villámokkal éppen úgy teli volt sokszor, mint szivárvánnyal. Ne mondják, hogy kevesen vagyunk, mert élőkben is érték és erő az a tömeg, amely nyelvben és érzésben magyarnak vallja ezen a földön magát. De a halottaink, akik e földön bárhogyan éltek és bármiért éltek: azok is mind bennünk és közöttünk vannak! Jó érezni és az érzés bizonyosságán tudni, hogy mindnyájan egyek vagyunk ebben a vezérlő gondolatban. S ha érezzük és valljuk ezt, abban a pillanatban hűségre kötelez közösségi életünkkel szemben, s hűségre kötelez történelmünkre vonatkozólag s mindazokat illetőleg, akik ezen a földön az anyanyelv szent jogáért és a népek építő békességéért küzdöttek. Románok is éltek ilyenek bőven: s akiket most az uralkodás lázában a véreik megtagadnak, azoknak szellemével megerősítjük a magunkét.

Mielőtt tehát világnézeti különbségekről beszélnénk, azelőtt kimondjuk a biztos és győzhetetlen kapcsot mindnyájunk között: mind magyarok vagyunk! Ez csakugyan nem világnézet, amelyet csűrni és csavarni lehet, és a spanyol polgárháború állása szerint változtatni, hanem létezésünk záloga és egyetlen becsületes ereje. Aki ezt átalérzi, s kétség nélkül mindenki ilyen közülünk, az nyugodtan elindulhat az időszerű és szükséges összefogás felé, hiszen nem fog akadni senki, aki ne értené meg.

S ami a másik kapcsot illeti, amely befelé egységbe foglal minket, és megtartó s teremtő munkára biztatást ad és erőt; abban is bizonyára egyet fognak érteni a fiatal magyarok: nincs osztályharc közöttünk, csak egyetlen osztály van, a nép! S ez a nép áll a faluból, a munkásból, a középosztályból és a történelmi nemességből. Csak éppen a sorrendet kell megállapítani: úgy, ahogy most leírtam. Ez a sorrend társadalmi kérdéseinket, politikánkat és közművelődésünket mindjárt a szükséges beállításba helyezi, s utána biztos kézzel lehet kezdeni a munkát, hogy abból élet és építés legyen.

Nemzedék és nemzedék között nincs véleménykülönbség abban, hogy amiért a legtöbbet kell szenvednünk és tűrnünk, abban van egyetlen megtartó erőnk is: a magyar mivoltunkban. Vérünk és közösségünk még elég jó és erős arra, hogy a nemzethagyót és a hitehagyót egy pillanatnyi fájdalommal kivesse magából. Legyünk orvosok mind, és főképpen legyetek orvosok ti, fiatal magyar férfiak, s őrködjetek a magyar test egészsége felett. Nehéz idők járnak ránk, de ha a test nyugalmasabban és békésebben is élhetne máshol, a szív és a lélek csak itt élhet úgy, hogy a halálos ágyon bűnbánat ne legyen belőle. Nemcsak itt kell maradni, hanem az uralkodó nemzettől átvenni a hősi emberi harcot, amelyet neki a művelődésteremtő anyanyelv jogáért és bárkinek emberi jogaiért folytatnia kéne. Át kell venni, mert ez a föld nem maradhat nemes harcosok nélkül: jobban a miénk, és mi jobban szeretjük, semhogy borzasztó felelősség nélkül ezt elmulasztanók.

S gondolom és hiszem, hogy nemzedék és nemzedék között nincs véleménykülönbség abban sem, hogy magyarságunk gerincévé a dolgozó népet kell tenni: a falut és a munkást. Ebből kell új középosztályt kialakítani, és odanyomni a másiknak a helyére, amely jórészt világnézettel keresi pénzét. Ez nem osztálybeállítás, hanem nemzeti életakarat: aki megakadályozni próbálja, annak a világnézete messziről jött, és kurtára fog menni. S hogy ezeken kívül ki miképpen látja a részleteket, a színeket, a szellem harci eszközeinek kezelését: az már vérállapot és nevelés dolga is lehet. Ami nem az, azt is örömmel és megértéssel fogadja és tartja a közösség akarata, melyet élő emberek, föld és történelem együtt alkot.

Ha mindenki megértett volna, akit illet: a fiatal magyar férfiak és a magyar olvasók éppen úgy, mint azok, akik az ország sorsát és gondját viselni óhajtják, akkor hangos beszédem nemcsak szükséges volt, hanem egy nép életének védelmén keresztül emberi eszményt is szolgált.

 

 

A hivatkozás helye

Mind magyarok vagyunk! Független Újság 1937. máj. 29. Újraközölve: Virrasztás (288–291) – Kolozsvár, 1937. május 29. keltezéssel, Tiszta beszéd (326–328) és Jégtörő gondolatok II. kötet (52–55).

A Cselekvő erdélyi ifjúság megjelenése után szinte egy évvel a Független Újság ankétot kezdeményezett Fiatal Magyarok Tavaszi Találkozója elé címmel, s a hozzászólók – közöttük Venczel József, Nagy István, Jordáky Lajos, Méliusz József, Dsida Jenő, Balogh Edgár, Szabédi László, Vita Zsigmond, Szemlér Ferenc – által felvetett gondolatokhoz kapcsolódik Tamási Áron is ebben a cikkében.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]