„Ábel”^*

Ha egy író azt a kijelentést tenné, hogy ellenségének érzi a közönséget, azon nem kéne meglepődni. Néha magam is érzek valami effélét. Természetesen, itt az „ellenség” megjelölés nem azt a sárga és közönséges viszonyt jelenti, amely például a haragos szomszédok között fennáll, hanem valami olyanformát, amit kétségtelenül minden férfiú érez az egész női nemmel szemben, vagy éppen megfordítva. Egy emelkedett izgalmi állapot ez, amely az írót örökös harcban tartja a közönséggel szemben, s amelynek célja a győzelem és az uralkodás. Nincs két író, aki ebben a magatartásában egyforma lenne, de van két különböző írói természet. Mindenki tudja például, hogy a férfiak óriási többsége nem az eszményi férfiú hadviselésével és fegyvereivel igyekszik a kiszemelt nőt meghódítani, hanem jóval a színvonal alatt, közönségesebb, de célravezetőbb eszközökhöz folyamodik. Ilyen az írók egyik s elnyomóan nagyobb csoportja is, amikor a közönség meghódítására törekszik: kiszimatolja, hogy mikor minek van divatja, s mi van a közönség gyors tetszésére. Vannak viszont írók, akik elég erősek és csökönyösek ahhoz, hogy irodalmi működésükben a maguk tartalmi és művészi felfogásához még a közönség nemtetszése esetén is ragaszkodjanak. Ezeket az irodalmi társaságok és a mindenkori hatalom általában megbízhatatlanoknak tartja, különösen hazafiúi, vallásos és társadalomerkölcsi szempontból. Ezek a szegény bálványok, kiket a közönség csodabogár módjára először megbámul s azután rajongással vesz körül; s akiket az írók másik nagy és praktikus csoportja nyilvánosan és egymás között lesajnál, de az ilyen lesajnálónak hovatovább egyre gyakoribb az álma, hogy bár ő is olyan lehetne!

Sajnos én ebben az írói kataszterben is a kisebbséghez tartozom, pedig Erdélyben van nekem már egy kisebbségi beosztásom. Nem sajnálom, és nem is örvendek ennek az írói állapotnak, egyszerűen tudomásul veszem, hogy ilyen a természetem, mint ahogy már gyermekkoromban tudomásul vettem, hogy falun és szegénynek születtem, s tudomásul Amerikában is, hogy igazi tagja sohasem lehetek egy nagy és hódító nemzetnek.

Mindezek után, amiket fentebb mondottam, könnyen érthetővé és bizonyára megbocsáthatóvá is válik, hogy én a közönség „kegyeit” sohasem kerestem. Ha néha előfordult, hogy egyik-másik könyvem valamelyik olvasórétegnek tetszett, az nemcsak jó érzést okozott nekem, hanem ugyanakkor meggondolkoztatott. Mert bármilyen furcsán hangozzék is, például az irodalmi társaságok elismerése jelen körülményeink között s egy igazi íróra nézve feltétlenül rossz jel. A sűrű ködből való intés arra, hogy vigyázat, mert itt valami nincsen rendjén! Valahogy ilyenformán áll az úgynevezett népszerűséggel is a dolog: jól teszi ilyenkor az író, ha magába száll, és szigorúan megvizsgálja, hogy csakugyan az ő igazi mondanivalóinak és művészi törekvéseinek van-e sikere vagy pedig az engedményeknek, melyeket talán nem tudatosan a közönségnek tett!

Hát ilyenféle vizsgálat ez a kis írás is, melyet legőszintébben és a lelkiismeretemen keresztül bocsátok közre. Az alkalom mindenesetre indokolttá teszi, hiszen tizenkét esztendős irodalmi működésemnek kétségtelenül a középpontjában áll Ábelnek a regénye, melynek három kötete most együtt, átdolgozva, kiváló magyar művész illusztrációival és díszes kiállításban kerül a közönség elé. Engemet is rendkívül izgat és érdekel, hogy erről a regényről hangosan gondolkozzam. Már ötödik éve, hogy a trilógia első kötete megjelent; s már kettő elmúlt, hogy a harmadik is. Időközben, mint bizonyára más íróktól is, sokszor kérdezték tőlem olvasók, hogy mondja, kérem: hogyan ír maga? valóságos történet-e ez az Ábel? jaj, de csavaros észjárása van, no de milyen eredeti alak! Ilyen kérdésekre azt szoktam felelni, hogy írógépen írok papirosra, s hogy Ábel csak abban az esetben valóságos történet, ha jól van megírva; s hogy én nem is találom eredeti alaknak, hanem csak egyszerű, szegény és szenvedő székely fiúnak, kinek megvan az a rossz tulajdonsága, hogy gondolkozik, és a jót többre becsüli a rossznál.

Bizonyára mindez, amiket felelgettem, egytől egyig igaz, de az olvasónak nem a rövid igazság kell, hanem a felöltöztetett igazság. Ha rászánom magam és szelíden gondolkozom, mint a jelen alkalommal is, feltétlenül az olvasó pártjára állok ebben a dologban, s nem a magaméra. Tudom azonban, hogy itt nemcsak a felöltöztetésről van szó, hanem az anyagról is, nemkülönben a műhelyről, melyben a ruha készül. Most már, jóval a trilógia megírása után, nem is érdektelen s nem is haszontalan beszélni valamit egy világról, melyből Ábel nevű hősöm az irodalomba lépett; s szót ejteni a magam életének is oly vonatkozásairól, amelyek kövér felhő gyanánt lebegnek a táj felett, melyből kinőtt s melyben megérett a regény. Remélhetőleg ezzel a kedves árulkodással sikerül eloszlatnom azt a gyanút is, amely a magyarországi sajtóban és közvéleményben ki nem mondottan, de huncut és elnéző mosolygásban mindig ott lappangott. Ha kedvezően akarok rámutatni arra, amit mondani akarok, akkor ennek a gyanakvásnak a lényege az, hogy székelyek talán nem is léteznek, s csak ravasz és játékos kitalálás az egész. Teljesen érthető ez a kedves és jóindulatú magatartás, mert csakugyan, ha esetleg élnének is székelyek valahol, azok térben és érdeklődésben mindig olyan messze éltek a magyar atyai szívtől, hogy már nem is szemrehányást, hanem mesét kéne róla írni. Amikor tehát az olvasó az én könyveimet, s közöttük éppen az Ábel-trilógiát, egzotikus, de élvezhető magyar könyvnek tekinti, akkor olyan jóindulatról tesz tanúságot, melyet elfogódottságomban viszonozni sem tudok. S hát még ahhoz hogyan tudnék megfelelő szavakat találni, amikor hallom és olvasom, hogy minden tollforgató, aki Erdélyben sercint egyet, az mind székely; s hogy minden jámbor keresztény, aki tüsszent egyet az eljátszott bércek között, az mind a székely nép őrt álló és dicső tagja odaát!

Hírben és elméletben soha annyi székely nem volt, mint manapság, pedig a valóság, ha egyáltalában van olyan, apadást és soha nem látott árvaságot mutat. De a panasz és a kesergés nem tartozik ennek az írásnak a keretébe, sőt hovatovább semmiféle írás keretébe nem tartozik, mert a nemzet orvosai még szélmentiben is gyenge vitézek, nemhogy a széllel szemben.

Természetesen a szelet csak úgy pajkosságból említettem, hiszen most napfényes tavaszi idő van; az ország felett és a nép felett illatosan ringatózik a levegő, maholnap kicsalja a fákon a rügyet. Ilyenkor nagy boldogság visszaemlékezni a gyermekkorra, amelyben Ábel kénytelen-kelletlen már gyűjtötte a tapasztalatokat, csak éppen azt nem tudta, hogy mi célból. Ebből is nyilvánvaló, hogy a regény már születésemnél kezdődött, s ez számomra elég terhes volt, különösen ha meggondolom, hogy más szerencsésebb íróknál a regény csak a kellő időpontban és helyen kezdődik, vagyis amikor meg akarják írni, s a papiroson.

Igen, a születés nemcsak érdekes, hanem jellemző is: sok mindent megmagyaráz, ami egy írásműben láthatatlanul és mögötte érezhetően jelen van. Sőt az az érzésem, s ez már titkolt rögeszmévé is vált nálam, hogy az ősök és azoknak sorsa is mind benne van az írásban. Az én őseim, ameddig nyomon lehet követni, apai és anyai ágon egyaránt mindig székelyek voltak és katolikusok. Néha már szinte a függetlenségem rovására megy, annyira írásaimban érzem őket: székelységüket s különösen mély katolikus voltukat. Sokszor eszembe jut, hogy valami még sincs rendjén a magyar katolikus irodalomban, hiszen ha rendjén volna, könyveimet a vallásos irodalom polcaira kéne helyezni. De addig is, amíg ez megtörténik, hadd folytassam az ősöket, akik apai ágon végletes emberek voltak, mert vagy példaadó s már-már bibliai puritán életet éltek, vagy féktelen és magukat is elemésztő verekedők voltak. Anyai ágon már a derű, a szív és a humor hordozta őket, bajban és örömben egyaránt.

Apám falusi ember volt, aki gazdálkodott. Józanságában szótalanul és komoran viselte nehéz sorsát, mert egyrészt nem szeretett dolgozni, másrészt pedig mindig dolgoznia kellett. Ittas állapotában azonban megjött a szava, kiömlött belőle a keserűség, és elöntött mindent a vihar, melyet féktelensége támasztott. Sokat jártam és dolgoztam véle, s ha visszaemlékszem rá, nyugodt és férfias pillantású acélkék szemét látom, nemes arcát és nagy homlokát: mintha egy komoly és megfontolt angol törvényhozót látnék. Én a harmadik gyermek voltam, s fiúban a legnagyobbik. Minél jobban nőttem, apám annál jobban örvendett nekem, de amint idővel megállapítottam, az öröme nem volt önzetlen. Ahogy nőttem ugyanis, többet és jobban tudtam dolgozni, s bizony ez jól fogott rajta. Nálunk a falun egyébként is korán dolgos lesz a fiúgyermek, s az én esetemben az általános szokás mellé apám is odatette a maga szokását. Attól az időtől kezdve, hogy beszélni és járni jól tudtam, mezei dolog idején jórészt a szabad természetben „tartózkodtam”, s nyolc-kilenc esztendős koromban már egyedül is elhajtottam a szekeret fel az erdőbe, megraktam fával, s ahogy tudtam, haza is hoztam. Sokat jártam az erdőt, mert pénzt csak a fából tudtunk csinálni. Gyakran ott is háltam az erdőben, sőt egy ízben még szenet is égettem apámmal. Ez nagyon emlékezetes dolog volt, mert apám jó közepes gazda lévén, nem értett a szénégetés mesterségéhez, amely a szegényebbek foglalkozása volt. Bizonyára úgy gondolkozott, hogy majd a helyszínén én kitanulom ezt a mesterséget is. A vége az lett, hogy öt napig az erdőn töltöttük az időt, majd a hatodikon a porrá égetett és használhatatlan szenet földdel bétakartuk, s szépen hazamentünk. Később is, mialatt a gimnáziumot jártam, nyári szünidőben nagy gazda voltam otthon, s így sok mindent megtanultam, amire aztán későbben én is megtanítottam Ábelt.

A gimnáziumból háborúba mentem; sajnos ez nincs benne a regényben, úgyhogy aki csak háborús könyvet szeret olvasni, az ne vegye meg ezt a regényemet. Ellenben a háború után Kolozsvárra kerültem az egyetemre, s amit ott s abban az időben néhány esztendő alatt tapasztaltam, annak nyoma és füstje van a regény második részében. Talán Garmada urat is ismertem, ezt a polgári Surgyélánt. Tőle és róla tanultam meg, hogy a polgáriasodás mindenekfelett arra jó, hogy a rosszat elfogadhatóbb, sőt néha élvezhetőbb formában lehessen csinálni. Blankát is ismertem nem egyet, sőt személyesen jártam a burjános udvaron, ahol a regényben Blanka lakott, és az öreg, bölcs szakállas zsidók. Kedvesen és meghatottan emlékszem Blankára, mert nem hazudott, s természetesen csinálta azt, aminek eltitkolására más nők annyi sok drága időt pazarolnak.

Amerikára is kedvesen emlékszem vissza, s most már nem is tetszik olyan hosszúnak az a három esztendő, amit ott töltöttem. Minden munkaadómról csak jót mondhatok, s ha soha nem is lettek volna igazságos emberek, abban az egy esetben, amikor engem az állásból elküldtek, feltétlenül igazságosak voltak. Örvendek, hogy hazajövetelem után a szesztilalmat feloldották, mert szegény bankigazgató főnököm még az én időmben bizony csak az illemhelyen ihatta a pálinkát. A két négerre sem haragszom, akik engemet meg akartak verni, mivel nem voltam hajlandó úgy dolgozni helyettük, ahogy valamikor apám helyett cselekedtem. S nagyon jó érzéssel gondolok vissza arra a Grace nevű asszonyra is, aki jobb és finomabb volt hozzám, érdemtelenhez, mint az amerikai ékszerészhez, aki pedig sok idejét töltötte azzal, hogy utána járt.

Mindenkinek hálás vagyok, aki egyszerű óhajtásomra beléjött a regénybe, és megszerezte nekem azt az örömet, hogy az olvasó előtt sem titkolja gondolatait és cselekedeteit. Rájuk emlékszem, és vélök végzem ezt az írást, melyről szeretném, hogy az olvasónak is kedves legyen.

 

 

A hivatkozás helye

„Ábel”. A Budapesten, 1937. március 17-én kelt írói nyilatkozat a könyvnapokon forgalomba került trilógia ajánlólevele; rövidített formában közölte a Brassói Lapok 1937. jún. 13. 111. sz. 14. – a következő szerkesztőségi jegyzet kíséretében: „Tamási Áron, a ragyogó tehetségű erdélyi író híres Ábel-regénye a székely rengeteg világától az amerikai felhőkarcolókig hordozza el a székely legénykét, hogy Szakállas Ábel végül is boldogan jöjjön rá a »legjobb otthon« nagy élményére. Tamási Áron érdekes vallomást tesz könyve keletkezéséről, Ábelről és a saját életéről.” Újraközölve: Tiszta beszéd (328–331) – a Brassói Lapok-ban megjelent, rövidített változat, Vallomás az Ábel-trilógiáról címmel, Jégtörő gondolatok II. kötet (42–49) – a teljes szöveg; Hazanéző (Korond) 1993. 4. évf. 2. sz. 8–9.