Igazi ember: igazi festő*

Szívem szerint és legjobban azt szeretném címül írni, hogy „székely festő”. Számomra ez volna a legegyszerűbb és legbensőbb utalás arra, amit emberileg is mondani akarok. Sajnos vannak megjelölések és kifejezések, amelyeket többen többféleképpen értenek. Ilyen az is például, hogy valakit „székely festő”-nek vagy „székely író”-nak jelölnek meg. Nem azt értik alatta, amit én. Inkább valami jóindulatú, de nem nagyigényű szellemi provincializmust sejtetnek mögötte, míg én a festői vagy írói művészeten túl egyszerűen azt a többletet jelölöm ezzel, amely az egyetemesség mellett is különleges jelentőséget és figyelmet érdemel.

Most, Nagy Imrével kapcsolatban olyanformán kerülöm el tehát a székely jelzőt, ahogy például a Hargita feletti viharral vagy napfénnyel tenném. Az is csak úgy székely éppen, ahogy Nagy Imre. A sors, vagy szerényebben hangzó megjelöléssel a titkos erők játéka ott támasztja a vihart a Hargita felett: ott születik, ott éli le fülledt és zúgó életét, és végül ott múlik el. Sorsot, illetőleg titkos erők játékát említettem. S ebből az alkalomból igazán nem stílusbeli ékesség ez, mert egyszerűen és kényszerítően az az igazság, hogy elemi erőkre kell utalnom, ha Nagy Imréről beszélek.

Utóbbi időben egyre inkább rabja leszek annak a meggyőződésnek, hogy az ember nem arra született, hogy úgy éljen és úgy gondolkozzék, ahogy ma cselekszik. Öncélú társadalmat, sőt osztályokat teremtett, hogy abban boldogtalan legyen. Bizony karikatúrája annak, aki lehetett volna. Akit az Isten a természet közepébe teremtett belé s aki mégis kimászott belőle, annak más sorsa nem lehetett.

Elnézem sokszor Nagy Imrét, s elgondolkozom rajta: ő az, aki nem mászott ki a természetből, sem abból a sorsból, ami neki rendeltetett. Külsőségeiben, fizikumában és szellemi erejével egyaránt illusztrálja a tételt: ilyen a valódi ember. Annyira igaz s annyira a teremtett világnak egy darabja, hogy ebben a társadalmias „civilizált” világban már néha úgy hat, mintha ő lenne az emberi egzotikum. De minékünk már mondani sem lehet, hogy éppen megfordítva van: ő a természetes és valódi s a többiek azok, akik természetes útjukból kitértek.

A törvény halálosan szigorú a természetben, mert következetes és könyörtelen erkölcsön alapszik. Bizonyára itt van a magyarázata annak is, hogy Nagy Imre a legelső és legtisztább példája annak az embernek, akiben a törvény életté lett. Belészületett abba a székely sorsba, amely mélyen fekszik. A titkos erők játéka úgy akarta, hogy kicsi és örökös veszélyben forgó nép fia legyen. Sokféle célt, felfogást és életmódot találtak ki az emberek a maguk számára, s jórészt tekintet nélkül az elhatározó jelentkezésre, vagyis a születésre. Hiábavaló azonban, mert erkölcsi törvény, amely emberi életet igazán meghatároz és irányít, csak egy van: a sorsot, mely a születésben jelentkezik, vállalni kell. Kínok között, természeti erővel születik: kínok között és természeti erővel kell élni. Hegyek között születik: lelki és szellemi hegyek között kell élnie. Egy fajtába belészületik: abba a fajtában kell élnie. Embernek születik: ami Istenhez hasonló bennünk, az vezessen.

Boldog az ember, amikor van valaki, akire rámondhatja: ez ilyen! S én igazán boldog vagyok, hogy akire rámutathatok most, az emberben és székelyben egyaránt fajtám.

Az Isten tartsa meg őt.

 

 

A hivatkozás helye

Igazi ember: igazi festő. Bevezető Nagy Imre 1937-es budapesti gyűjteményes kiállításának katalógusához. Újraközölve a Csíki Lapokban (1937. 9.), Tamási Áron – Nagy Imréről címmel, majd a Virrasztás-ban (189–191) – Nagy Imre címmel, Hirtelen rajz, a szeretet falára akasztva alcímmel, Kolozsvár, 1937 keltezéssel; továbbá: Tiszta beszéd (322–324) és Jégtörő gondolatok II. kötet (37–38) – ez utóbbi helyen ugyancsak Nagy Imre címmel, Hirtelen rajz, a szeretet falára akasztva alcímmel, Kolozsvár, 1937 keltezéssel.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]